Napról napra - 24

Cím: Napról napra

Páros: Kim Yugyeom (GOT7) x Jeon Jungkook (BTS)
Feladat: Idézettel írni

Író: 24

Idézet:

„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen;
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem.”

- Juhász Gyula

 A semmiből előtörő felhőszakadás rázta fel Szöul amúgy sem nyugodt utcáit. Az eddigi kellemes, májusi napsütés helyett úgy tűnt, legalább ősz lenne. A hőmérséklet jóval lentebb esett, mintha az időjárás gúnyt űzne az emberekből. Elhitette velük, hogy bizony a tavasz megérkezett, aztán nagyot kacagott rajtuk, hogy mennyire naivak. A rengeteg, rohanó ember, akik nem néztek időjárás jelentést, a fejük fölé tartva azt, ami éppen a kezükben volt, próbálták magukat védeni a hideg cseppek ellen. Aki volt olyan okos, hogy esernyőt vitt magával, az alá húzódva sietett, hogy a kelleténél ne legyen jobban vizes. Az emberek nem szerették az esőt. Mindig akkor jött, amikor nem kellett volna. Felborítva ezzel terveket, programokat. Mindezek ellenére, kitűnt egy magas férfi a tömegből, akinél nem volt esernyő. A többi emberrel ellentétben, nem vette sietősre a lépteit. Nyugodtan sétált az utcán, a szakadó esőben, mintha semmi gondja nem lenne az égvilágon. Hajából és felsőjéből csöpögött a víz, nedves, sötét tincsei a szemébe hullottak, így eltakarva íriszeit a kíváncsi tekintetek elől. Az emberek furcsállva néztek rá, elvégre, ki az az épeszű, aki egy zivatar kellős közepén, esernyő nélkül nekiáll sétálgatni? Külső szemlélőként persze könnyű volt ítélkezni a fiatal férfi felett. Nem ismerték, nem tudhatták, hogy mi oka volt ezt tenni.

 Lassú, ráérős léptekkel haladt előre. Nem is igazán figyelt, hogy merre ment, a lábai szinte vitték maguktól. Nem volt célja, nem akart semmit, egyáltalán nem figyelt a körülötte lévő világra. Mélyen a gondolataiba temetkezett, nem is látott semmit. Nem vette észre, hogy az emberek furán bámulnak rá, hogy vele ellentétben, mindenki sietve lépett el mellette, csupán egyetlen pillantást vetve rá, az mégis tele volt ítéletekkel. Úgy érezte, semmi értelme nincs tovább. Elkövette azt a hibát, hogy abba az emberbe szeretett bele, akiről pontosan tudta, hogy mást szeretett. Élete egyik legnagyobb hibája volt, de nem tudta irányítani az érzéseit. Lábai automatikusan megtorpantak, ahogy egy zebrához érkezett. Mellette több ember is hasonlóképp cselekedett, így egy darabig védve volt a jéghideg esőcseppek ellen. Ez sem érdekelte. Érdektelenül bámult át az út másik végére, majd az úttestre, ahol autók százai haladtak át. Az a fény kavalkád, mikor megpróbálta megszámolni a piros kocsikat, teljesen bántotta a szemét, így tekintete inkább a lábai előtt fekvő csatornára tévedt. Az eső sebesen zúdult be az apró kis lyukakon, örvényszerűen, mintha csak őt is be akarná szippantani.

 A tömeg megindult, ám ő nem mozdult. Páran meglökték a vállát, ahogy sietősen át akartak kelni a zebrán azalatt a pár másodperc alatt, de ő meg sem moccant. Továbbra is a csatornát figyelte, teljesen arra koncentrált. Úgy érezte, legszívesebben ő is eső lenne. Szeretett volna az lenni, mert akkor bűntudat nélkül érhetne hozzá a másikhoz. Érzelmeket tudna belőle kicsalni, legyen az öröm, vagy harag. Végigsimogathatná az egész testét, beférkőzne még a bőre alá is. Egy forró, nyári napon, ő lehetne számára a megváltás. Ő csalna egy mosolyt az arcára, ahogy a naplementében hazafelé sietne, de még azelőtt elkapná, hogy fedezékbe menekülhetne. Nagyon szeretett volna eső lenni. Minden vágya ez volt jelen pillanatban. Ironikus, hogy eddig nem kedvelte az esőt. Most mégis egy eddig utált természeti jelenségre irigykedik. Szánalmas, hogy több érzelem fűzi az esőhöz, mint hozzá. Nem hitte volna, hogy valaha ideáig jutnak el. Persze, eddig is tudta, hogy a másik érzései messze nem olyan tiszták, mégis hitt. Reménykedett, hogy idővel majd más lesz, jobb. Végig kínozta magát, hiszen akárhányszor a szemébe nézett, tudta. Fájdalmat okozott saját magának azzal, hogy hitt benne, a másik viszont fogja szeretni. Mégis szerette ezt az érzést. Édes fájdalom volt ez, mert legalább a másik közelében lehetett. Megadta neki azt, amit mástól nem kapott meg, de titkon mindig az elérhetetlen után áhítozott.

- Minden rendben? – szakította ki gondolataiból egy kellemes, női hang.

 Odafordította a fejét, és nem kellett csalódnia. Egy húszas évei végén járó hölgy érdeklődött a hogyléte felől. Ő mégsem bírt válaszolni. Továbbra is ott állt a járdaszegélyen, azt sem vette észre, hogy az autók felcsapták a sáros vizet, az pedig a márkás cipőjén és farmerján kötöttek ki. Nem tudta, hogy ez a nő mégis miért szólította meg. Neki is csak tovább kellett volna mennie, egyetlen szó nélkül, ahogyan a többi ember. Vajon mi vehette rá, hogy mégis hozzá szóljon? Felemelte fejét, majd ismét az út túloldalára pillantott. Több ember gyülekezett ott is a zebrán, így biztos volt benne, hogy hamarosan megint zöldre fog váltani a lámpa. Talán csak nem bírta ki, hogy ne szólaljon meg, ha már itt állt mellette. Nem lehetett ez több, puszta kíváncsiságnál, mintsem aggodalom. Amin persze nem lepődött meg. Elvégre, az emberek kíváncsi lények. Minden bizonnyal, ez a nő is arra lett volna kíváncsi, mi a fenéért áll az esőben. De tényleg, miért is? Miért kínozza magát, miért okoz még ennél is nagyobb fájdalmat saját magának, mikor tisztában volt azzal, hogy felesleges? Talán még mindig abban reménykedik, hogy egy kis idő elteltével belátja a másik, hogy semmi esélye egy olyan szekér után futnia, amit soha nem érhet utol. Mégsem számított rá, hogy ennek ellenére, a szemébe mondják, hogy többé nincs rá szükség. Mert nem szeretik viszont.

- Igen. – Hangja halk volt, mégis kemény, a nő is felkapta a fejét, aki már minden bizonnyal rég lemondott arról, hogy valaha válaszra bírja a fiatal férfit. – Minden a legnagyobb rendben.

 Mindazok ellenére, hogy neki csupán az volt egyetlen hibája, hogy szerelmes volt egy olyan emberbe, aki mást szeret, soha nem hitte volna, hogy egyszer ez okozhatja a vesztét. Veszekedtek. Pontosan látta maga előtt, ahogy dühös, értetlen tekintetét az övébe fúrta, sötét íriszei szinte lángoltak. Soha azelőtt nem veszekedtek ennyire. Volt, hogy összekaptak már butaságokon, de azok soha nem voltak komoly dolgok. De akkor, mikor életében először szerelmet vallott a másiknak; ő kiakadt. Minden szava itt van a fejében. Soha nem fogja elfelejteni ezeket a szavakat. „A megállapodás úgy szólt, hogy ez nem szól többről, mint barátság extrákkal!” Hogy is ne, ő már réges-régen sokkal többet érzett ennél, de éppen ezért nem vallotta be soha a valódi érzelmeit. Tudta, hogy csak vita lenne belőle. De ahogy telt az idő, beleszeretett a másikba, később pedig ezt egyre kevésbé tudta elrejteni. Már nem voltak elegek a néhai találkozók, a lopott pillantások az emberek válla fölött, a titkos, apró érintések. Többre vágyott, jóval többre, és végig azt hitte, hogy a másik is viszonozza ezeket az érzéseket. Ám nagyon csúnya tréfát űztek vele odafent. „Mégis hogy mondhatod azt, hogy szeretsz?” Ez a kérdés volt mind közül a legfájdalmasabb. Érezte, hogy, hogy megrepedt benne valami, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ez megtörténhet vele. Tudta, hogy nagy kockázatot vállal az érzelmei felfedésével, de hogy mindent tönkre fog tenni, arra nem számított.

 Képtelen volt magában tartani azt az egyetlen, apró vallomást. „Szeretlek.” A világ egyik legszebb szava, mégis a legnagyobb kínt is az ezzel járó érzelmek tudják okozni. „Bocsáss meg nekem. Bocsáss meg, amiért szeretlek.” Hiába kért elnézést, a másik is pontosan tudta, hogy ezzel nem tud mit kezdeni. Az érzelmeink felett nem uralkodhatunk, mégis azt kérdezte tőle, hogyan szerethetett belé. A fejéhez vágta, hogy ennek semmi értelme, és hogy felesleges utána reménykednie. De hogy ne tudná szeretni, mikor a titkos találkákon olyan sóvárogva sóhajtotta ajkaira a nevét? Ahogy gyönyörű, hófehér bőrén megcsillantak az izzadtságcseppek, ahogy alatta vonaglott? Amikor a kéjtől csillogó szemeivel az övébe nézett? Ahogy hangosan nyögdécselt minden egyes apró csók miatt, amit a nyakára nyomott? Mikor a beteljesedés pillanatában apró körmeit a hátába vágta, míg másik kezével a hajába túrt, úgy húzva még közelebb magához? Egy igazi angyal volt. Pusztán a létezésével is szebb volt a világ. Az pedig, hogy egy igazi angyalt tudhatott a magáénak, felülmúlta minden elképzelését. Mégis, egyetlen pillanat volt, hogy ezt a tökéletesnek hitt kapcsolatot összetörje. De be kellett látnia, hogy csak túl vak volt. Elborította az agyát a rózsaszín köd, így nem láthatta meg, hogy mikor a másik alatta sóhajtozott, végig másra gondolt. Jól tudta, hogy másba szerelmes, de egy idő után elhitette magával, hogy ez nincs így. Nos, szépen pofára esett.

 Amikor a lámpa zöldre váltott, a tömeggel együtt lépett le az úttestre, majd szinte sodorta őt a rengeteg ember, egyenesen a túloldalra. Mikor ismét a járdán állt, visszanézett a válla felett. Keserűen elmosolyodott, hiszen jól tudta, hogy ezzel elengedte őt. Elengedte azt az embert, aki a világot jelentette számára. Akit a fellegekbe repíthetett volna, az mégis letaszította a mélybe. De ilyen a szerelem. Fájdalmas. Megtanult vele élni, hiszen évekig ebben az édes fájdalomban élt. Mégis be kellett látnia, hogy így lesz a legjobb. Hagyta, hogy a másik kihasználja őt. Hogy míg ő odaadta neki a szívét, az csak kosárlabdaként használta, olykor feldobva a magasba, ezzel boldogságot okozva neki; majd mikor vége volt a meccsnek, elhajította egy üres szobába; majd ha újra szüksége volt rá, elővette. Mégsem tudott rá haragudni. Hiszen pontosan tudta, milyen érzés a viszonzatlan szerelem. Azzal a különbséggel, hogy míg ő kaphatott belőle egy darabot, a másik mindvégig csak álmodozhatott róla. Ennek ellenére, nem tudta volna megmondani, kinek fájt jobban ez az elválás. Neki, aki bár kapott egy szeletet a boldogságból, de az soha nem lelt viszonzásra; vagy a másiknak, aki soha nem kaphatta meg, amit szeretett volna, csak egy pótlékot. Sóhajtott egy mélyet, majd felemelte a fejét az ég felé.

 Az eső tisztára mosta. Hagyta, hogy kiűzzék az összes gondolatot a fejéből, hogy elmossa azt a fájdalmat, amit érzett. Tiszta lappal akart indulni, hogy mikor egy új napra ébred, minden más legyen. Napról napra, egyre kevésbé fog fájni, míg egyszer csak teljesen megszűnik. Hitte, hogy minden jóra fog fordulni, hogy a másik megtalálja majd a boldogságot, még ha nem is vele, egy olyan személlyel, akit tényleg, őszintén szerethet. Teljes szívvel remélte, hogy minden rendben lesz, és tanultak a leckéből mind a ketten. Ahogy az esőcseppek az arcát érték, szeméből is kigördült egyetlen könnycsepp, ezzel is jelezve, hogy most búcsúztatta el végleg egykori szeretőjét.

- Viszlát, Jungkook…