Mi lenne ha... - 27

Cím: Mi lenne ha...
Páros: Kim Heechul (Super Junior) x Chittaphon Leechaiyapornkul (Ten) (NCT)
Műfaj: slice of life, angst
Író: 27
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett

-Hyung mi lenne, ha…

A rózsák vérvörösen terültek szét a sötét padlón, amin feküdtünk. A parketta csak úgy nyikorgott, ahogyan Heechul jobb oldaláról balra fordult és lapos pillantását rám szegezte. A holdfény csigalassúsággal táncolt végig hófehér bőrén a sápadt hajnal képét festve, míg szemei a maga pajkos, fekete csillogássukkal villogtak a sötétben. Nem volt meg reggel…  de mar este sem. Világos volt, mégis sötét. Álmos voltam, de Heechul közelsége felébresztett. Szinte már zavarba hozott. Lustán nyújtózkodtam el a parkettán és egy marék rózsaszirmot felemelve hintettem be a fiú karjának selymes bőrét vele.

- Olyan… gyönyörű vagy… - motyogtam révülten.

- Ten te már megint magadban beszélsz? - lépett be az ajtón Jaehyun fejét csóválva, lázasan törölgetve makacs izzadtságcseppjeit homlokáról, én pedig egy vállrándítással nyugtáztam igazát. Mert hát igaza volt. Szerettem visszaküzdeni, visszatuszkolni AZT a fránya emléket a mostba… visszaemlékezni ARRA a napra… néha kikapcsolásként, néha unaloműzésképp,  néha pedig  egyenesen menekvésként. Görcsösen kapaszkodtam az elillanó emlékfoszlányok darabjaiba. Szerettem visszaidézni.  Eltölteni ott perceket... órákat, napokat Heechul karjai között. Néha olyan, mintha csupán egy álom volna… egy gyönyörű, egy bódító, egy amolyan mámorító fajta. Már nincs is meg emlékeim között az éjszaka egésze, mégis annyira elevenen ég tudatomban léte. Szerves részem alkotja.

Annyira hiányzik.

A vonat zötyögött, a motor berregett, a percek csak teltek és Heechul édesen dudorászott.

- Hiányoztál… ha szeretnéd tudni… - törte meg a csendet jelentőségteljes pillantással tekintve rám.

- Igazan kereshettél volna… - mosolyodtam el a vonat ablakának támaszkodva. Őrültség, amit csinálni készültünk. - De... egyébként… te is nekem… ha érdekel… - mosolyogtam bambán Heechulra, mire ő hirtelen kapta el a kezemet.

- A legjobban a világon… - motyogta lehajtott fejjel csalódottan, én pedig azzal a lendülettel emeltem fel jobb kezét ajkaimhoz, hogy puha csókkal hintsem hideg bőrét.

- Nem kell szomorúnak lenned. Én megértem. Elfoglalt voltál, ahogyan én is… a lényeg, hogy most együtt vagyunk…

- Igen… igazad van… - hajolt közelebb és laza puszival cirógatta meg ajkaimat. Mint egy hűs fuvallat, mint a friss nyári zápor, mint a levegő, amely oxigént ad... ilyen volt a csókja. Nem igazán izgatott volna, ha emberek vannak a kabinban, de Heechul erre is gondolt. Mint mindig… mindenre.

- Mi a helyzet Hongkival? Dolgoztok azon a bizonyos duón? - tettem fel a kérdést és ujjaimmal kezdtem körözni a poros fa asztallapon, ahogyan elengedett.

- Hogy azon? Nem igazán. Elvetettük - dőlt hátra lazán és lábait kecsesen tette keresztbe.  

- Hiszen olyan jól hangzott…

- Nem igazan tudtuk megfelelően kivitelezni, de itt most nem mi vagyunk a lényeg, hanem TE. Veled mi történt ez idő alatt?

- Hát, csak úgy voltam… nagyon sokat gondoltam rád, rengeteg időt töltöttem azzal, hogy azon gondolkodtam mit is tettem…

- Ten!

- Nem Heechul… én… bele se menjünk… most itt vagyok… és te is itt vagy… csak ennyi a lényeg nem? - ráztam meg fejemet és az elmosódó táj képét kezdem vizslatni Heechul kezével markomban.

Félszegen markolta meg hatalmas ujjaival szürke kabátom ujját és lelkesen kezdett az erdő felé húzni.

- Hová megyünk? - Nem tehettem róla. A kíváncsiság kisördögként bújt belém és egyszerűen muszáj volt megkérdeznem. Habár őt vakon a világ végére is követtem volna.

- Majd meglátod.

- De mégis…

- Titok - puszilt hajamba lágyan, majd immáron tenyeremet markolva, összekulcsolt ujjakkal húzott tovább. - Szeretni fogod, hidd el…

Egy csodaszép tisztás képe tárult elém. A rózsák vörösesen csillogtak a másnapos harmat fényében és a hatalmas réten egy öreg faház ácsorgott magányosan. Zöld és vörös édes keveréke töltötte meg az egész helyet és én azt hittem belefulladok az emlékek áradatába. Itt vagyunk, itthon vagyunk.

- Piros a hajad… - jegyeztem meg csak úgy egy visszafogott pillantással nyugtázva nem csupán a képzeletem játszik velem ismét. Tulajdonképpen már rég feltűnt, de valahogyan nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget. Most azonban szinte már magamban éreztem a vörös, vanília füstölő illatát akkorról.

- Gondoltam tetszene…

-  Tetszik. Emlékeztet arra az éjszakára.

- Ez volt a célom - próbálta leplezni jókedvét egy apró mosolyt nyomva el. - Mond csak, sokszor gondolsz rá? Gondolsz rám? Nem keltettem benned rossz benyomást?

- Akkor valószínűleg most nem itt lennék.

- Igaz is… csukd be a szemed!
Értetlenül botorkáltam szemeimet kitartóan csukva tartva. Bágyadtan mosolyodtam el, ahogyan megéreztem a szoba melegét és jólesően húztam le cipőmet. Egy pillanatra megbotlottam egy küszöbben, de Heechul erősen tartott derekamnál támaszt nyújtva. Mintha csak részeg lennék…

- Kinyithatod – suttogta lágyan, orrával arcomat cirógatva és boldogan ölelt át hátulról.

A szoba vörösben úszott.

- Szeretlek… - csúszott ki számon érzelmeimtől fűtve, de ő már nem is válaszolt, csak lazán hajolt ajkaimra.

Mintha csak újra éltem volna azt az emléket. Nem sűrűn vált el tőlem, csupán csak mikor muszáj volt és akkor muszáj volt, hisz bamba mosollyal arcán hozta be a két kis poharat az üvegasztalra. Mintha csak sántikált volna valamiben. De engem nem érdekelt. Nem érdekelt a fal, a ház, az erdő, a tisztás, a csend, a holdfény, a halk moraj, a múlt, a jövő, a banda, a bandája, a munkám, a munkája… csakis Ő.,

- Mitől ilyen vörös? – érdeklődtem utoljára, amolyan vesztesek nyugalmával, hiszen úgy sem foglalkoztatott különösebben a válasz. Csak vörös… mert a vörös a miénk.

- Az csak a mi titkunk.

Vadul csókolt ajkaimra miután kiürítettük a poharat és perceken belül ugyan az az ismerős érzés rándította össze gyomromat, melyért oly régóta epekedtem. Ez csak egy álom lehet.

See You in My Dreams - 14

Cím: See You in My Dreams

Páros: Lee Jaejin (FT Island) x Nakamoto Yuta (NCT)

Műfaj: slice of life

Író: 14

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

Sötét volt, és én egyedül voltam. Egymagam ácsorogtam, körülöttem növények, amik közt kis ösvény vezetett a dzsungelre emlékeztető hely közepén. Felettem a mennyezet rácsos volt, mint valami kalitka. Észre se vettem, hogy a lábaim megindultak előre a kis úton, amerről halvány fények is érkeztek, szinte hívogattak. Néha egy-egy levél súrolta karomat, amíg ki nem értem egy félhomályos placcra. Régi utcai lámpák világították meg a területet, melyet rácsos, üveges falak kereteztek, középen pedig egy kopott, öreg, barna zongora foglalt helyet. De továbbra is egyedül álltam ott, abban a télikertben, vártam, hogy hátha valami oka van annak, hogy ott tartózkodtam…

~¤~

Akkoriban mindig ezt álmodtam, de sose jöttem rá, miért. Talán volt valami oka, vagy az agyam egyszerűen imádja a sötét télikertekben ácsorgó vén hangszereket? Sajnos válaszra se méltatott a kis szemét, úgyhogy azt hittem, sosem tudom meg.

Sóhajtva keltem fel az ágyamból, az ébresztő megszólalása előtt percekkel. Azóta, hogy elkezdődtek ezek az álmok, mindig előbb ébredtem, mint kellett volna. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, amik kattanásokkal jelezték, mennyire ügyesen elfeküdtem őket megint. A telefonom a megadott időpontban meg is szólalt, annak ellenére, hogy már nem volt rá szükség. Lenyomtam a kis készüléket és kicsoszogtam a szobámból. A konyhába érve, szüleim álmos arcát pillantottam meg, ahogy apa az asztalnál ülve olvasgatta az aktuális újságot, anya pedig a reggeli tojást sütötte.

- Jó reggelt! – köszöntem oda nekik, egy ásítást követően.

- Jó reggelt, Jaejin! – üdvözöltek engem, szinte egyszerre, csak egy pillanatra emelve rám fáradt tekintetüket, egy halvány mosolyt azért küldve felém. Odacsoszogtam anyu mellé, fejemet vállára tettem, úgy figyeltem, mit csinál.

- Anya, főztél kávét? – kérdésemre elmosolyodott és szó nélkül kezembe adta a bögrém aljában gőzölgő, még ízesítetlen fekete löttyöt. – Köszönöm! – nyomtam egy puszit a nő arcára, amit ilyenkor el is vár. Megcsináltam a saját ízlésemnek megfelelően, a fürdő felé már a teli bögrémmel mentem, majdnem nekem jött a még szinte alvó húgom, de ehhez már hozzászoktam.

Kihasználva, hogy még mindenki más zombi üzemmódban közlekedett a lakásban, erőlködve, hogy ne menjenek neki semminek, vagy ne fejeljék le az asztalt, gyorsan összekészültem egy újabb napra az egyetemen, ami a félév talán második napja lehetett.

Az első napok mindig majdnem hogy feleslegesek. Gyakorlati órák nincsenek, csak előadások, tehát max naponta pár órára kell bent rohadni az intézményben. Nincs nagyon értelme, de azért majdnem mindenki megjelenik az előadókban, vagy legalább az egyetem területén. Akiket zavar a sok ember, azok bevonulnak egy-egy üres előadóba dolgozni, átvenni az előző félév dolgait, vagy simán relaxálni. Jómagam az utóbbiak közé tartozom. Mindig a legeldugottabb terembe vonulok el egy jó könyvvel, és körülöttem mindent kizárok, csak a leírtakra koncentrálva.

A folyósón haladva néhányan rám köszöntek, szaktársaim vagy néhány ismerős a gimimből, de nem álltam le velük beszélgetni. Egyenesen a már megszokott ajtóig mentem. Bent a helyiségben az asztalsorok lépcsősen helyezkedtek el, valahol a terem közepén el is foglaltam egyet. A táskámból előhalásztam az éppen olvasott könyvemet, a jelzésnél kinyitottam és vissza is zuhantam annak a világába.

Nem tudom, mióta lehettem már odabent, amikor is bejött egy másik hallgató, és pont elém beült egy padhoz. A srác, mert az volt, elővett egy tolltartót, a válláról levett nagy mappából kiszedett egy A3-as lapot és ugyan onnan előhalászta a rajztábláját. A falapot neki támasztotta az asztallapnak és combján tartotta meg. Kis fekete csipeszekkel rögzítette a papírt a deszkához. Kiszedett néhány különböző fajta grafit ceruzát és egy kis gondolkozás után, halvány vonalakat húzott a fehér felületre.

Tovább olvastam a kis történetem, de közbe néha-néha felnéztem a sorokról, megnéztem, hogy alakul a kis cirka. Lassan egy sötét alak kezdett kirajzolódni a papír alján, de még pontosan nem lehetett megmondani, mégis mi az.

Pár óra után felállt a helyéről, a táblát az ülőkére helyezve, átmozgatta a görnyedés miatt elgémberedett tagjait, nagyot nyújtózkodott. Miközben végezte kis átmozgató tevékenységét, észrevette, hogy figyelem, mire rögtön abba hagyta.

- Jaj, bocsánat! Zavarlak? – kérdezte rögtön aggódva, mire megráztam a fejemet.

- Dehogy, csak figyeltem, mit csinálsz. Órák óta csendben ülsz, aztán hirtelen felpattantál, fura volt – kuncogtam egyet, tényleg vicces volt, hogy csak így felpattant, mintha valaki fenéken csípte volna.

- Csak már fájt a hátam – vakarta meg zavartan a tarkóját. – Megijedtél?

- Csak meglepett – ráztam meg a fejemet mosolyogva. Mintha valami hirtelen eszébe jutott volna, úgy hajolt meg enyhén, amit csak értetlenül néztem.

- Nakamoto Yuta vagyok, elsőéves tanár hallgató – mutatkozott be, mire én is felkeltem, s hozzá hasonlóan én is picit meghajoltam.

- Lee Jaejin, másodéves tanár tanonc. Örvendek! – Újra felegyenesedve álltunk egymás mellett, amikor rákérdeztem arra, amit próbáltam kitalálni. – Mi lesz ebből? – böktem a papírlapra, amit eddig cirkált.

- Igazából, még én magam se tudom. Majd kialakul.

~¤~

A kis beszélgetésünk után, mindketten visszatértünk előző cselekedeteinkhez, én haladtam tovább az oldalakkal, ő pedig visszatért a lap fehér részeinek eltűntetéséhez. Nem beszéltünk egymással aznap többet, csak elköszöntünk, mikor előadásra kellett mennem, ő pedig ott maradt még, ahol eddig is ült.

Érdekes srác volt és nem azért, mert japán. Egyszer se mosolyodott el. Egy pillanatra se görbült feljebb a szája sarka, pedig a szép arcát csak még szebbé tette volna az a kis gesztus. De nem tette. A szemei kedvesek voltak, a szája helyett is mosolyogtak.

°˘°˘°

Sötét volt, és én egyedül voltam a plafonig érő növények keresztezte ösvényen, amik még mindig olyan érzést keltettek bennem, mintha egy őserdőben lettem volna. Lassan elindultam a már sokadszorra is bejárt úton, a nyitott placcig, amin a már oly sokszor látott barna, kopott zongora foglalt helyet. A sötétről kiléptem a fényes térre, ahol a lámpák halvány fénye mellett a Hold fénye is leragyogott a rácsos mennyezeten keresztül az öreg hangszerre. A billentyűs csoda lehajtott tetején egy alak foglalt helyet. Térdét felhúzta, aminek nekidöntött egy falapot, és arra irányult minden figyelme. Barna haja fényes volt a fények miatt. Lábaim földbe gyökereztek, amikor megláttam, hiszen, mindig egyedül voltam ezen a helyen. Amikor pedig az alak felém kezdett fordulni, kíváncsian kezdtem figyelni, ki szökhetett be az álmomba…

~¤~

Felébredés után rögtön felültem az ágyon. Értetlenül néztem magam elé, az agyam kattogott, próbáltam az alakot valakihez hasonlítani, akit ismerek, de nem jutottam semmire. A gondolataim cikáztak, mindenféle emberek eszembe jutottak, akiket ezer éve nem láttam, de egyik se lehetett. Bár nem tudhattam, hisz nem láttam az arcát.

Gondolkodásomból az ébresztőm hangja hozott vissza a szobámba, pedig fejbe már messze jártam. Sóhajtva lenyomtam a telefont, beletúrtam már amúgy is kócos hajamba és kikászálódtam a kényelmes paplan alól a szokásos reggeli rutinomnak nekikezdve. Kávé beszerzése a konyhában, kikerülni a zombi húgomat, felöltözni, összeszedni a táskámat minden holmimmal együtt és bemenni az egyetemre.

Végig mentem az aulán, ráfordultam egy már jól ismert folyósóra, hogy megkeressem a termet, ahova be volt írva az aktuális előadásom. A világos padlón lépdelve észrevettem egy ismerős alakot, ahogy kóvályog, keres valamit. Odaléptem mellé, amikor éppen a kezében tartott papírt nézte. Válla fölött néztem le a papírra.

- 56-os előadót keresed? – kérdeztem meg, mire nagyot ugrott a mellettem álló. – Bocsi! – nevettem ki ijedt arcát meglátva.

-Jézusom, egy pillanatra megállt a szívem… - kapta szabad kezét mellkasához. Összeszedte magát és végre válaszolt a kérdésemre, amit enyhe szívrohama előtt tetem fel. – Igen, de nem találom.

- Ezen a folyosón nem is fogod. Gyere, megmutatom – azzal elindultam vissza a fogadócsarnok felé, mögöttem a sráccal. A csarnokban a velünk szembe lévő folyosón megtaláltuk a keresett termet. – Tessék!

- Köszönöm, Jaejin-san! – a megszólításon kicsit meglepődtem, de végül mosolyogva megveregettem a vállát.

- Nincs mit, Yuta-kun!

~¤~

A mai napig nem tudom, mi célból mentem be akkor a városközpontba, a nagy felhőkarcolók, irodaházak és bevásárló központok közé, ahol mindenhol emberek vettek körül és az utakon kígyózó kocsisorok voltak, de így visszagondolva, nem baj, hogy így tettem. Akkor már pár hete normálisan ment minden az egyetemen.

Ahogy szeltem az utcákat, nézegettem a kirakatokat, és közbe gondolkoztam, hogy kit hívjak le a játékterembe vagy meginni egy sört, akaratlanul is egyre jobban belekeveredtem a tömegbe. Annyira elgondolkoztam, hogy eljutottam odáig, felhívom HongKit, de valaki nekem jött és egy nagyot estünk ott az emberek közt, akik az egészet leszarták, és mentek ugyan úgy tovább, mint a marhák. Magamba nagyokat káromkodva fordultam a velem együtt fenekére érkezett alakra.

- Bocsánat, nem figyeltem! Segítek! – nyújtottam a kezem már állva a még mindig ücsörgőnek, aki csak akkor emelte fel a fejét, mikor kezet nyújtottam neki.

- Semmi baj, senpai!

- Yuta, hányszor mondjam még, hogy nem kell senpainak szólítanod? Elég a Jaejin.

- De az egyszerűen nem áll a számra.

- Persze, ha lediplomáztam, akkor meg sensei leszek, mi? – kérdésemre csak vállat vont. – Mit csinálsz erre?

- Hetek óta itt vagyok, de nem volt ingerem körülnézni. Most megjött a kedvem.

- Legjobbkor, ilyenkor vannak a legtöbben – fintorodtam el az emberek sokaságára bökve tekintetemmel. Péntek este volt, ilyenkor az emberek mind beözönlenek a városba, hogy megadják a módját a hétvége köszöntésének.

- A fene se tudott erről! – nézett körbe ő is fintorogva. – Nem lehet felmenni valamelyik tetőre?

- Lehetséges, de nem hiszem, hogy én felmennék… - zavartan vakartam meg a tarkómat, kíváncsi szemekkel díjazta mozdulatomat.

- Mért? Nem szabad?

- Nem azért, valamelyikre felengednek, de… - Továbbra is zavartan álltam, a tömeg közepén, sokan tuti elküldtek minket mindenféle szép helyre gondolatban.

- Csak nem tériszonyod van, senpai? – kérdezett rá a problémára, amire csak biccentéssel válaszoltam, hogy bizony, az itt a baj. – Naa, gyere fel velem! Ott leszek melletted – azzal karon ragadott és akkor először elmosolyodott.

Megkerestünk egy olyan tornyot, aminek tetejére szabad a feljárás és nem is az egyik legmagasabb. Az utolsó, legfelülre vezető utat lépcsőn tettük meg, addig lifttel mentünk. A fiatalabb szinte rohant fel a lépcsőkön, mintha hirtelen minden élet ereje és kedve visszatért volna belé. Utána nem sokkal léptem ki a placcra, csillogó szemekkel nézett körül. Minden irányból eget súroló épületek vettek minket körbe, messze fölénk magasodva, pedig mi is egész magasan voltunk.

- Itt legalább nyugi van –futott át fejemen a gondolat, és követtem a japán srácot, aki a tető széle felé tartott. – Ugye nem azért akartál feljönni, hogy leugorj?

- Dehogy! – ért oda a széléhez, majd a derékig érő szegélyre tenyerelve nézett le az utcára. – Gyere már közelebb!

- Jó nekem itt is, hidd el! – Kezeimet kabátom zsebébe raktam és úgy néztem ki a fejemből, úgy tűnt, hogy ennyivel feladta, legalábbis én naivan ezt hittem. Az épületekről tekintetem az égre szegeztem, és az éppen felettünk elrepülő gépet néztem, amikor hátulról vállamra tette kezeit, és maga előtt tolt oda a tető szélére. – Mit csinálsz te állatkert?! Ki akarsz nyí--- abban a pillanatban a térdem koccant a betonnal és akaratlanul is lefelé tévedtek a szemeim. – Yuta ez nem vicces! – Éreztem, hogy remegnek a lábaim és az utca látványától bukfencezik egyet az előtte otthon evett vacsorám.

- Nincs semmi baj, itt vagyok! – szorította meg a vállamat, de valahogy ez se tudott megnyugtatni. Hüvelykujjaival köröket írt le kabátom anyagán, amit, picit bőrömön is éreztem, és lassan visszahúzott a placc közepére, távol az autók látványától.

- Ilyet többet ne csinálj, vagy alulról fogod szagolni az ibolyát! – hüvelyujjamat nyakamnál végig húztam, csak azért, hogy biztosan értsük egymást.

- Jó-jó, több ilyen nem lesz – emelte fel védekezően a kezét. Még egyszer visszament, lenézett az utcákra, csak felém intve leindult, elhagyva a magaslatot.

Abba mindketten megegyeztünk, hogy a tömeget el akartuk hagyni. A város egy elhagyatottabb, de a központhoz hasonlóan felhőket súroló épületek keresztezte részéhez vezettem a szigetországból érkezett gyereket. Az utca fényei valamennyire tükröződtek a hatalmas üveglapokon, ezen kívül talán teljesen sötét lett volna, csak itt-ott világított egy-egy magányos villanyoszlop. A város azon részén már csak mi ketten bolyongtunk akkor, egymás mellett. Néha egy-egy autó elment előttünk, vagy a tőlünk nem olyan messze lévő felüljárón tűnt fel olykor egy fényszóró.

Egy kiugrón megálltunk, végig néztünk a sötétbe burkolózott városon. Ahogy a mellettem lévőre néztem, sziluettje kirajzolódott a háttér fényei miatt, és mögötte azok a hatalmas panelek… Mintha egy tumblis kép elevenedett volna meg előttem.

~¤~

Valahogyan az elkövetkező hetekben, hónapokban mindig összefutottunk akaratunkon kívül, vagy éppen direkt a kis rajzos sráccal. Néha segítségért megkeresett, vagy megint nem talált egy előadót és kóválygás közben találtam rá. Ha már így alakultak a dolgok, akkor beszélgettünk is, bár mosolyogni továbbra is keveset láttam, amire rá is kérdeztem. Válasza nagyon furcsa volt, és a mai napig nem értem, miért vélekedik úgy, ahogy.

- Egyszerűen nekem nem áll jól a mosolygás és nem is szeretem. Szerintem ez a legkedvezőtlenebb arckifejezés, amire ember képes.

Egyáltalán nem értettem vele egyet. A mosoly egy jó dolog, sok mindenre jó. Valakinek örömet okozhatsz ezzel a kedves gesztussal, kifejezheted az örömödet, vagy elrejtheted az aggodalmad és a fájdalmad egy egyszerű kis ajakgörbülettel, de akár valaki aggodalmán is enyhíthetsz vele. Yutaé meg kifejezetten szép. Azon kevés alkalmakkor, amikor hagyta látnom a mosolyát, jobb lett a hangulatom, mintha gyógyító ereje lenne… Igen, Yuta mosolya gyógyító, pont a ritkasága miatt.

°˘°˘°

Sokadjára is ugyan abban a télikertben voltam, egyedül a kis ösvényen, amire mintha egyre több növény lógott volna be, egyre jobban eltakarva a fényt, meggátolva a haladást. Az akadályok ellenére is haladtam előre a már jól ismert placcra, a zongorához, és a rajta ücsörgő ismeretlen alakhoz, reménnyel együtt, hogy meglátom az arcát. Az ég ezüstös úrnőjének fehér fénye rávetült a zongorára, és rajta az ismeretlen, de mégis ismerős alakra. Mikor meghallotta közeledtem, újra felém fordult sötétbe burkolózott arcával, ami láthatatlan maradt előttem, de egy hang megszólított, amit nem tudnék földiekéhez hasonlítani.

- Senpai…

~¤~

- Senpai! – Lihegve állt meg mellettem, mintha végig rohanta volna az egész utat az egyetem udvaráig a kollégium kapujától.

- Mi ez a nagy sietség? – fordultam felé értetlenül, a senpai megnevezést már elengedve a fülem mellett.

- Jönnek… - lihegve beszélt, halkan, közelebb kellett hajolnom, hogy halljam, mit mond. – Jönnek ide…

- Kik jönnek? Mi van? – értetlenkedtem tovább.

- One Ok Rock ide jön koncertezni! – bökte ki végre, szinte már kiabálva az új hírt, amit először fel se fogtam. Talán fél percig is állhattam ott, mire leesett, mit is mondott.

- Ez komoly? Nem csak valami kamu hír? – kezdtem kicsit lelkesedni én is, amikor pedig megrázta fejét, szinte ujjongtam ott, a többi hallgatót leszarva. Majd ha az ő egyik kedvencük jön, akkor ők is ugrálhatnak a bejárat közepén. – Muszáj mennünk!

- Tudom!

Szerintem kívülről olyanok lehettünk, mint néhány fangirl, akik éppen valamelyik cuki idol fiúra nyáladzanak, de nem tudott érdekelni. Abba a fél órába, ami az első óránk előtt még volt, végig sikerült beszélni egy bandáról, és a fellépésükre készülve. Hálát adtam az égnek, hogy szünetebe volt eszem és elmentem dolgozni, a pénzt pedig félretettem. Simán meg tudtam venni a legdrágább jegyet is. Rajongó társam is örült, hogy előző nyáron mosogatott egy konyhán, és nem vett a fizetéséből új telefont.

Valahogy ezzel a tudattal gyorsabban elteltek az órák, és azon kaptam magam, hogy már hagyom el az intézményt Yutával az oldalamon. A pillanatnyi csendet, ami beállt közénk hirtelen megvilágosodás követte az ő részéről. Onnan tudom, hogy hirtelen a homlokára csapott.

- Basszus, majdnem elfelejtettem! – Felém fordult és úgy folytatta. - Senpai, a hétvégén ott aludhatnék nálatok? – kérdése meglepett, ami látszódhatott is arcomon.

- Mért? Nem lesz koli?

- Ja, valami rendezvény miatt ki kell üríteni néhány szobát és az enyém is ezek közt van…

- Hát… megkérdezem otthon, de szerintem nem lesz gond!

Hát tényleg nem is lett gond. Olyannyira várták már, hogy még meg is kaptam az autót péntek estére, hogy el tudjak menni szegény srácért. Mondjuk semmi gusztusom nem volt végigmenni a városon táskákkal és bőröndökkel, és szerintem neki se.

A kapuban állt, mikor odaértem, halvány, de annál őszintébb mosollyal köszöntött, és együtt cuccoltunk be a csomagtartóba. Zene szólt a kis rádióból, amit nem lehetett nem énekelni, szóval egész úton kornyikáltunk, leszartuk, mások mit gondolhattak rólunk. Szerintem azt hitték elgurult a gyógyszerünk.

Parkoló hely vadászatot hamar letudtuk és a motyókkal megpakolva battyogtunk fel az első emeleti kis lakásunkba. A szüleim nagyon örültek Yutának, a tesóm pedig egyenesen odáig volt érte. Persze, a két nő egyből faggatni kezdte szegény gyereket, aki, amire lehetett, válaszolt is. Amíg folyt a vallatás, beágyaztam vendégemnek a szobámban, ezzel le is tudva, nem este kellett igy megcsinálni.

Egy idő után kihúztam a nők kérdéseinek áradatából vendégem és bevezettem átmeneti közös lakrészünkbe.

- Mennyi animés figurád van! - szúrta ki rögtön büszkeségeim, ezzel beszédtémát teremtve az elkövetkező órákra, mert igen, órákig lehet néhány figura miatt dumálni.

Anya csinált vacsorát, a családdal együtt ettünk kint, végig szóval tartották a vendéget. Nem is értem, hogyan fogyott el minden a tányérjáról. Megköszöntük a kaját és elvonultunk a szobámba, hogy megnézzünk néhány animét.

Későre járt már az idő, az aktuális részen már majdnem elaludtam, Yuta mellettem pedig már húzta a lóbőrt egy ideje. Lekapcsoltam a laptopot, letettem az éjjeliszekrényemre és az ágyamon békésen alvóra néztem. Nyugodt arcára pillantottam, nem volt kedvem, se erőm, se szívem felkelteni, békés álmaiból visszahozni a valóságba. Kicsit messzebb csusszantam, kényelmesen elhelyezkedtem és álomra hajtottam a fejemet én is.

°˘°˘°

Már megint ugyan abba a kalitkában voltam, ami tele volt növényekkel. A sötét viszont akkor nem kísért engem, minden világos volt, felettem pedig tisztán látszódott a kék ég, itt-ott néhány felhővel, a kiszélesedett tér felett pedig a déli nap tűnt fel, szemet gyönyörködtető, vakító fényével. Futva tettem meg az utolsó lépéseket a zongoráig. Nem az a kopott hangszer volt, hanem egy fényes barna hangszer, és a tetején ugyan az a barna hajú fiú ült, mint eddig, de most szebb volt. Meghallotta közeledtem és gyönyörű mosollyal arcán nézett rám lelógatva a lábát a hangszerről.

- Senpai.

- Yuta…

~¤~

Kinyitottam a szemem, ahogy véget ért az álmom. Mellettem szuszogott álmaim szereplője, fejét mellkasomon pihentetve, mint egy cica bújt hozzám álmában közelebb. Megszeppentem a látványra, hirtelen levegőt venni is alig mertem. Megpróbáltam óvatosan leemelni, de amint hozzáértem, még jobban belefúrta arcát mellkasomba, kezeivel pedig pólómat fogta. Felé eső kezemet derekára tettem, másikat pedig mellkasomra, haja csikizte a mellette pihenő ujjaimat.

Eljött a koncert napja is. A jegyeket amint lehetett, megvettük, már csak a nagy napot kellett kivárnunk, ami pont a vizsgaidőszakot követő első este volt. Reggel jó sokáig aludtunk, kipihentük a hajtást és este pedig a helyszínen találkoztunk. Yuta "Sexual Fantasies" feliratú pulóverbe virított mellettem. Arca végig ragyogott az izgalomtól és a boldogságtól.

A jegyünk a második sor közepére szólt. Ahogy felvillantak a fények és megpillantottuk először két gitárost egymás mellett játszva az egyik daluk, a mellettem álló ámulva vigyorodott el, két kezét a füleire téve. Az egész fellépést végig mosolyogta, ilyen őszinte ajakgörbületet nem nagyon láttam előtte soha. Ha olyan szám volt, talán az álmom miatt, vagy, mert kedveltem a gyereket, nem tudom, de a keze az enyémmel összeakadt, amit ő nem is utasított el. Az ilyen összegabalyodások miatt volt, hogy a koncert felét fél kézzel csápoltuk át.

~¤~

- Itt a könnyes búcsú ideje…

- Senpai, csak szünetre megyek haza.

- De akkor is… - Mosolyogva megcsóválta a fejét

- Jut eszembe! – kutatni kezdett a táskájában és egy mappát nyomott a kezembe. – Karácsonyi ajándék.

Kinyitottam a kis mappát és egy rajza nézett vissza rám, amit még régebben kinéztem. Egy alak feküdt rajta, lila füst jött ki a száján. A háttér, meg az egész rajz is sötét, csak a füst tűnik ki rajta. Ezt rajzolta az első találkozásunkkor. Alatta volt egy másik mű, amit még nem láttam. Sötét háttér, fehér szkafanderes alak egy felmosóval, melynek nyomán ott a galaxis ragyogó színekkel. Ezek alatt pedig… a télikert, amiről álmodtam, a zongorával.

- A kis takarító gyerek te vagy, a nagy feketeség, amibe színt mos, az pedig én. Megszerettem mosolyogni miattad.

- Köszönöm… Én nem hoztam semmit. – zavartan néztem rá, mire mosolyogva egy puszit nyomott arcomra.

- Nem is kell. Majd találkozunk álmunkban!

Létezés - 26

Cím: Létezés

Páros: Park Chanyeol (EXO) x Kim Dongyoung (Doyoung) (NCT)

Feladat: Képpel írni

Író: 26

Kép, amivel írni kellett:

Sosem szerettem az embereket, vagy bármit, ami hozzájuk volt köthető. Az egyetlen dolog, ami igazán és nagyon érdekelt, az a gördeszkázás volt. Órákat el tudtam tölteni azzal, hogy a színes deszkákat néztem a boltokban vagy kerestem a számomra tökéletes cipőt. Végül persze mindig halálfejes mintánál és fekete cipőnél kötöttem ki. Csak azok tetszettek meg mindig, vagy kötötték le a figyelmemet. Jó, egyszer volt valami groteszk figurás deszkám is, de nem használtam sokáig. A mai napig ott porosodik a sarokban, a többi majdnem húsz között. Ilyen ez, ha az ember 6 éves kora óta egy falapon éli az élete egy részét, ami négy keréken gurul.
A közeli deszkapálya csak egy-két éve épült oda, hiszen a kormánynak és főképp az embereknek elege lett abból, hogy állandóan be voltak törve a szépen lekövezett területek a főtéren. Nem csodálom egyébként. Talán ez volt az egyetlen hely, ahol viszonylag normális arcokkal találkoztam. Sose szóltak meg azért, mert cigizek, vagy bármi másért. Ugyanis egyébként meg mindenki beleköt mindenkibe, csak belém az átlagnál többször. Tanároktól és a szüleimtől, de még az állítólagos barátaimtól is megkapom állandóan, hogy minek dohányzol, akkor csak hamarabb halsz meg. Nem állítom azt, hogy olyan nagy késztetést érzek az öngyilkosságra, de nem is én vagyok az életét élvező ember tökéletes példája. Én csak vagyok.
Nem voltam hozzászokva az emberi kapcsolatokhoz annyira. Volt pár ember, akikkel elbeszélgettem. Esetleg még egy kicsit meséltem is, hogy mi van velem. Asszem’ őket kéne barátoknak hívnom. Igen, eddig jó vagyok. De ha valaki engem kérdezne meg, hogy a szerelem az mégis mi, akkor valószínűleg pofán röhögném. Viszont amikor én éreztem úgy, hogy szerelmes vagyok valakibe, akkor átbaszva éreztem magamat.
Volt egy fiú, akiről én magam sem tudom, hogy miért tetszett meg. Szimplán csak esztétikus volt a megjelenése. A fekete haja, fehérkés bőre, magas és vékony alakja, és a szemei. Meg az ajkai. Tökéletesen illettek hozzá. Még akkor is, ha azt mondják, hogy nincs tökéletes ember, mert hogy senki nem az, bla bla bla… én akkor mégis úgy éreztem. Persze össze voltam zavarodva, mert nem értettem, hogy miért gondolkozok én így valakiről.
Mivel nem egy picsogó és félénk tinipicsa vagyok, ezért az első nap, amikor megláttam a deszkapályán odamentem, és bemutatkoztam. Chanyeol néven mutatkozott be.
Igen, ez az a név, amit sosem fogok elfelejteni. És azt sem, hogy ő volt az első, akinek ugyanolyan cipője volt, mint nekem. Pont ugyanolyan.
Vele is jóban lettem, ahogyan mindenki mással a pályán. Megvolt ez a köszönőviszony. Ha úgy adta a helyzet, még a haveri is. Minden nap kijártam a pályára, ahogyan addig is, és őt is sokszor láttam. Mármint a többiekhez képest. Őt hetente minimum négyszer láttam kint, míg valakiket maximum háromszor.
Fel sem tűnt, hogy repült az idő. Nekem minden nap ugyanaz volt. Alvás, evés, pálya, evés, alvás. Alvás, evés, pálya, evés, alvás. És ez így körbe és körbe…
Nem vettem észre, hogy vele is jó viszonyom lett. Egyik nap megkérdezte, hogy van-e kedvem elmenni vele valahová. Rábólintottam, mert végül is… jó lenne szocializálódnom egy kicsit. Csak annyira, hogy ne higgyék az emberek azt, hogy aszoc vagyok.
Ez volt a mi első randink, amit akkor még nem is realizáltam. Csak megnéztünk egy filmet, utána pedig elmentünk enni. Azaz vettünk valami gyorskaját, és kimentünk a pályára, ami éjjel egész szépen ki volt világítva. Egyébként is ott van a rakparthoz közel, az is fényes mindig. Aznap baromi későn értem haza. Amikor beestem az ágyba, láttam, hogy odakint kel már fel a nap.
Szó szerint egy egész éjjelt eltöltöttem vele.
És a dolgok így mentek tovább. Észrevettem, hogy a közelében feloldódok egy kicsit. Beszédesebb vagyok, néha még vicces is tudtam lenni, ha akartam. Ő volt az első olyan személy, akinek meg tudtam nyílni.
Bár ha Jaehyun nem mondja, akkor valószínűleg sosem veszem észre, hogy tetszem neki.
Csak ezután kezdtem én is így látni őt.
Hetek teltek el, mire végre mondott valamit. Nem akartam bunkó lenni, de elnevettem magamat. Amikor láttam rajta, hogy szomorú lett, akkor elkezdtem hevesen rázni a fejemet.

- Ne, ne, ne! Nem így értettem! – mentegetőztem. – Csak olyan aranyos voltál. – kuncogtam fel halkan fejemet lehajtva, majd egy gonosz vigyort varázsolva arcomra felnéztem rá megint. – Egyébként is tudtam már egy ideje. – dugtam ki a nyelvem. Elkerekedtek a szemei.
- Mióta? – kérdezte meg. – És kitől?
- Megvannak a forrásaim. – mentettem meg legjobb barátom picsáját egy mondattal. – Nem köpöm be az informátoromat. – mosolyogtam.
- Megölöm Jaehyunt. – dörzsölte meg a szemeit majd karolta át fél kézzel a vállamat.
- Nehogy. – csaptam mellkasba.

Akkoriban lett volna a számomra egyik nagyon fontos verseny döntője. Akárhányszor lehetőségem volt rá, mindig mentem, de sose nyertem eddig. Nagyon sokan mondták a pályán, hogy idén esélyem lehet arra, hogy az első legyen, de ahhoz sokat kellene gyakorolnom, amire nem mindig volt erőm. Meg főképp agyam. Gyűlöltem, hogy a szerelem így eltántorított a célomtól.
A verseny napja hamarabb eljött, mint hittem, így csak a tapasztalatomra és a verseny előtti 15 perces felkészülési időre hagyatkozhattam. Jaehyun és Chanyeol mindketten ott voltak velem, és mondták, hogy oké lesz, mégis bizonytalan voltam.
Végignéztem a többieket, és unottan konstatáltam, hogy mindenki rosszabb nálam.
- Nyugi Doyoung, király leszel. – veregette meg a vállamat legjobb barátom, amit egy apró mosollyal nyugtáztam.
Nagyjából egy félóra után sorakoztatták fel külön a versenyzőket egy rövid tájékoztató után, ami minden évben ugyanaz volt. Utána leültünk a földre, mint a többiek. A versenyzőkkel általában mindig megbeszéltük a másik produkcióját, aztán ebből lett állandóan a balhé, amiből én egy aranyos vállrántással kihátráltam.
Az utolsó előtti voltam, de amikor felmentem a pályának a magasabbik pontjára, körbenéztem.
Sehol nem láttam Chanyeolt. Összezavarodtam. Megígérte nekem még tegnap, hogy biztosan itt lesz, erre meg mégis hol a faszban van?
Azon vettem észre magamat, hogy túl sokat bambulok. Lassan nekiindultam, és egészen jól ment, amikor rontottam. Nem is kicsit. A csuklóm azonnal elkezdett dagadni az esés hatására. Be is lilult. Lehajtottam a fejemet, majd összeszorítottam a szemeimet, nehogy elkezdjek sírni.
Megalázva és cserben hagyva éreztem magamat.
Jaehyun odasietett hozzám, de ellöktem magamtól. Megtöröltem az arcomat, mert éreztem, hogy nedves lett. Elsiettem onnan.
Leszedtem a kendőt a gatyám széléről, majd amilyen szorosan csak tudtam a dagadt csuklómra kötöttem. Kurvaélet, hogy nem megyek vissza semmiért és senkiért sem.
Egész délután a városban sétáltam, ott sem épp a legforgalmasabb helyeken. Nem értettem, hogy hogyan tudtam ekkorát rontani. Idiótának éreztem magamat, hogy belé tudtam szeretni. A fejemben ezernyi és ezernyi kérdés volt, amire nem kaptam választ, de nem is biztos, hogy akartam tudni.
Hirtelen elment a kedvem az egésztől. Biztos, hogy soha többé nem jövök ide vissza. Lehajtott fejjel sétáltam egy parkhoz, majd ott levágtam magam egy padra. Élni sem volt kedvem. Lehunytam a szemeimet, és csak hagytam. Hagytam, hogy olyanok legyenek a dolgok, mint minden előtt.
Csak léteztem.
Pár perc múlva hallottam, ahogyan egy fiú és egy lány nevet. Egyre közelebb értek hozzám. Kinyitottam a szemeimet, de nem kellett volna. Chanyeolt láttam egy lány mellett.
Éreztem, hogy majdnem rám jött a sírás, de visszatartottam. Amíg el nem mentek mellettem. Észre sem vettek, mondjuk messze voltam tőlük.

Ez volt az utolsó emlékem róla és a pályáról.

Eltűntem onnan, megpróbálva mindent elfelejteni.

Sosem hagytam neki, hogy megmagyarázza.

It's raining - 21

Cím: It's raining

Páros: Seo Youngho (Johnny) (NCT) x Yoon Jeonghan (Seventeen)

Feladat: Képpel írni

Író: 21

Kép, amivel írni kellett:

A kis zenei bolt, ahol dolgoztam sosem arról volt híres, hogy oly’ sokan megfordulnának ott. Tökéletes volt számomra; kevés ember, de a fizu jó és bármi következmény nélkül lejátszhatom a hangszóróban a kedvenc dalaimat.

Aznap kedd volt, már közel jártunk a zárásidőhöz, s kint is már sötétség honolt. Ilyenkor azért féltem egy kicsit, hogy valamiféle suttyó népség tér be az üzletbe kifosztani a kasszát, miután egyáltalán nem volt ez egy jó környék. Bár valószínűleg ők sem gondolták, hogy sok pénzt találhatnak egy ilyen lepukkant helyiségben, hisz mindig elkerültek.

Ám, amikor valaki nagy robajjal rontott be az üzletbe, úgy, hogy az ajtó, meg a felette logó csengő majdnem leesett a helyéről, hirtelenjében szívemhez kaptam a félelemtől. Meglepetésemre viszont nem egy maszkos betörő állt meg előttem, hanem egy jól megázott, velem egyidős fiú. Álla vonaláig érő, szőke tincsei csapzottan tapadtak az arcára, melyeket fujtatva próbált elhessegetni onnan, kisebb-nagyobb sikerrel.

– Miben segíthetek? – szóltam hozzá a tőlem telhető legkedvesebb hangon, miután ábrázata olyan elveszettnek tűnt a lemezek között.

– Hát… – zavartan nyúlt tarkójához, miközben kínosan elmosolyodott. S még így is talán az volt a legszebb mosoly, amit valaha láthattam. De a következő mondata kellően lelombozott. – Csak az eső elől menekültem be.

– Oh. – sóhajtottam fel megvilágosultan, majd a pult mögötti székre pillantottam. – Mindjárt zárok, addig itt maradhatsz. – mutattam az ülő alkalmatosságra, majd elsétáltam a bolt másik végébe elrendezni a kazettákat.

Ő csöndben ült végig, s telefonját nyomkodta, míg én néha vetettem felé egy ellenőrző pillantást. Valahonnan roppant ismerős volt, de mégsem tudtam névhez, vagy eseményhez kötni. Pedig roppant megkapó külseje volt, s ha korábban is így állt volna előttem, mint pár perccel korábbak, akkor azt biztos soha nem felejtettem volna el.

– Ühm... srác! – mivel még nem voltam tisztában a nevével, fogalmam sem volt, hogyan is kéne megszólítanom, de miután csak ketten voltunk ott, egyből felkapta a fejét. – Öt perc és zárok.

– Oh, Jeonghan vagyok. – egy angyali mosoly kúszott ajkaira, az enyém viszont az arcomra fagyott.  Így már egyből tudtam kivel van dolgom.

Haja világos volt, nem úgy, mint pár hónappal ezelőtt, amikor utoljára láttam. Azt hittem el fog önteni a méreg, amikor először szemtől szemben találkozni fogok a fiúval, akivel Sehun valószínűleg hosszú hónapokon keresztül csalt, de valójában olyan volt, mintha csak egy egyszerű titokról hullott volna le a lepel. Csaptam én ki akkora balhét, s tomboltam annyi ideig akkor, amikor erre mind fény derült, hogy most már ne érezzek bosszúvágyat.

– Youngho. – nyújtottam a kezemet neki, amit mosolyogva meg is rázott.

– Köszönöm, hogy itt maradhattam! Esetleg meghívhatlak egy kávéra valamikor ezért cserébe?

Jeonghan szép volt és kifejezetten vonzó számomra, és még jófejnek is tűnt – ha azt nem vesszük figyelembe, hogy az exem szeretője volt –, de mégis a tudat, hogy miatta lett vége egy másfél éves kapcsolatomnak, merőben lelombozott vele kapcsolatban. Hízelgő volt meghívása – amit egy elég feltűnő csábos vigyorral az arcán tett meg –, de még ha baráti is lett volna ez a közeledés, akkor sem fogadtam volna szívesebben.

– Szerintem, azt inkább kihagynám.

S még csak erőlködnöm sem kellett, egyszerűen megvonta a vállát, elköszönt, és a következő percben már a hátát néztem, ahogy kilép az ajtón, elhagyva a helyiséget – remélhetőleg örökre.

A találkozásunkat meg inkább elkönyveltem valamiféle szokatlan élménynek. S a biztonság kedvéért még aznap este kitöröltem Sehun telefonszámát a mobilomból.

Sparkler - 18

Cím: Sparkler
Páros: Nichkhun Horvejkul (2PM) x Ten Chittapon (NCT)
Feladat: Képpel írni
Író: 18
Kép, amivel írni kellett:

Magamban morgolódva szaladtam a nappali egyik szegletéből a másikba. Már késő délután volt, és én még csak nem rég keltem fel a tegnapi hosszú munka után.. Így azt elfelejtettem, hogy a párom ma jön haza. Eddig a szüleinél volt, és már több mint egy hete nem láttam. Nagyon hiányzott már, mégis a sok dolog közben kiment a fejemből, hogy pontosan mikor ér haza. Mikor rájöttem, egyből kipattantam az ágyból, mert sietnem kellett, hogy időben rend legyen a házban, de szerencsére nem kellett sokat takarítanom. Az után hozzá láttam a vacsorához.

Amikor kész lett az étel is, beszaladtam a szobánkba átvenni valami tűrhetőbb ruhát a szakadt gönceim helyett.

A pólómért nyúltam éppen, amikor hirtelen valaki egy csókot adott a vállamra, én pedig megpördültem a tengelyem körül.

- Nichkhun… - motyogtam meglepetten, ő pedig rám mosolygott, majd lehuppant az ágyra, engem az ölébe húzott, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem.

- Hiányoztál ám!

Kezeit szorosan körém fonta, de nem bántam, így kényelmesen elbújhattam ölelésében. Magamba szívtam férfias illatát, és halványan elmosolyodtam.

- Te is hiányoztál. Milyen volt otthon?

- Egész jó, de anyáék hiányoltak téged is. – mondta miközben maga felé fordított, és egy lágy puszit hintett a számra, amitől egyből elpirultam. Még ennyi idő után is. – De megígértem nekik, hogy legközelebb téged is viszlek.

- Jól van. – bólogattam, a gyomrom viszont bukfencezett egyet már a gondolattól is. Mit szólnak majd hozzám? Oké, hogy ennyire várnak, de mi van ha…

- Min gondolkozol ennyire?

- Semmin sem. – vágtam rá egyből és felpattantam. – Nem vagy éhes? Csináltam neked vacsorát.

- De igen, éhes vagyok. – bólintott mosolyogva és egyből utánam indult, amikor kicaflattam a konyhába. – Nagyon jó illata van. – ült le az asztalhoz. Amíg ő evett én készítettem magamnak egy teát, majd leültem vele szembe, és figyelhettem evés közben. – A szüleimen gondolkoztál el ennyire?

- N-nem. – fordítottam el a fejem.

- Nem harapnak. Már nagyon kíváncsiak rád.

- Mi van, ha a nagy kíváncsiság után majd nem leszek olyan, ahogy ők elképzeltek? – húztam el a számat.

- Ten, már most imádnak. – nyúlt át az asztal felett, és össze kulcsolta az ujjainkat. – Ma egy éve, hogy a páromnak tudhatlak, és ezt ők is tudják. Tudják, hogy boldog vagyok veled, és hogy mennyire szeretlek. Ez pont elég. Nem gondolod?

- Mi? – kerekedett el a szemem. Elfelejtettem volna? Nem az kizárt!

- Bizony. – kuncogott, és felemelve a kezem egy puszit adott a kézfejemre. De igen, elfelejtettem. – Köszönöm a vacsorát. – mosolya egyre nagyobb lett. – Jöhet a desszert. – mosolyát nevetés váltotta fel arcomat látva. – Gyere.

Felhúzott az asztaltól, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem, mert hirtelen nem tudtam, hogy mire számítsak. Kézen fogva húzott maga után, egyenesen ki a teraszra, bennem pedig bennem akadt a levegő.

- Azt mondtad, hogy ezek már nem működnek. – mutattam a kis égőkre.

- Azért, mert tervem volt velük. – vigyorgott le rám. – Ülj le, én pedig mindjárt jövök.

Bólintottam, és engedelmesen a fűre terített plédhez mentem, amin egy tálban kis sütemények voltak. Mosolyogva néztem szét a kertbe, mert a félhomályban nagyon szépen világítottak a színes égősorok. Tekintetem az ajtón kilépő páromra siklott. A kezében két bögre volt, valamint egy pulcsi és egy pléd.

- Hoztam neked pulcsit, hogy meg ne fázz. – terítette a hátamra a ruhadarabot, miután letette a bögréket elém.

- Forró csoki! – lelkesedtem még jobban. – De te ezt mikor és, hogy?

- Mikor főztél, akkor jöttem be. – mosolyodott el, nekem pedig elkerekedett a szemem. – Rögtön kijöttem ide, előszedtem az égőket és feltettem őket, te meg mivel el voltál foglalva nem vettél észre szerencsére. A kocsiból elhoztam a sütiket, meg szereztem egy plédet a nappaliból és kész is. – magyarázta nevetve. – Aztán mentem fel hozzád.

- Így már értem. – nevettem fel én is. – Köszönöm.

- Remélem, ez azt jelenti, hogy tetszik.

- Igen. – bújtam hozzá, ő pedig a karjaiba zárt. Melegség járta át a testem, és nagyon boldog voltam. – Szerinted lesznek csillagok? – néztem fel rá.

- Kitudja. – vonta meg a vállát. – Nekem már van itt egy, a többi nem érdekel. – csókolt homokon. – Megvárjuk, míg teljesen besötétedik, ha szeretnéd.

- Ne mondj ilyeneket. – mondtam pirultan, amin ő jól szórakozott. – Maradjunk, mert rég néztünk már csillagokat.

Bólintott, igazat adva nekem, és bele kortyolt a forró italba, majd letette maga mellé és lefeküdt. Én is ugyan így tettem, és úgy néztem fel az égre, kezeinket össze kulcsolta, majd beszélgetni kezdtünk, arról, hogy mi történt a héten. Közben szépen lassan besötétedett.

- Nézd-nézd! – mutattam fel az első csillagra, amit megláttam.

- Van itt még valami. – ült fel mellettem, és a pléd csücske alá nyúlt, ahonnan elő vett egy hosszú dobozt.

- Mi ez? – ültem fel hunyorogva, majd elmosolyodtam. – Imádom a csillagszórókat.

- Én meg téged, na most mi lesz. – vigyorgott rám, mire rá nyújtottam a nyelvem, és kivettem a kezéből. Kutatott még egy kicsit mire a gyufát is megtalálta, én pedig kicsit bénázva leszúrtam a földbe, és végül meggyújtottam. Szépen szikrázni kezdett, mire boldogan tapsoltam egyet. Nichkhun is leszúrt egyet a földbe, az enyém mellé, majd meggyújtotta. Én pedig egyet a kezemben tartva csodáltam.

- Gyönyörű ez az egész. – néztem körbe boldogan, a csillagszórót pedig letettem a többi mellé.

- Boldog évfordulót! – csókolt meg, amit egyből viszonoztam, majd mikor elváltunk egymástól össze érintettem a homlokunkat. Még ennyi idő után is úgy szikrázik köztünk a levegő, mint azok a csillagszórók. Ez pedig még boldogabbá tett.

- Szeretlek.