Bátorság - 23

Cím: Bátorság

Páros: Baek JuHo (SF9) x Oh Sehun (Exo)  

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Bátorság

Író: 23

Mindenkinek mást jelent a bátorság. Kis gyereknek azt, hogy elkövessen egy csínyt, egy tizenévesnek, hogy felvállalja önmagát vagy az érzéseit. Egy felnőttnek pedig azt, hogy vállalják cselekedeteinek a következményeit. Végül az öregeknek az, hogy szembe nézzenek a halállal. És nekem mit jelentett? Nekem mindent egyszerre, mert bár akkor lassan húszas éveimet jártam, közelebbinek érzem magamhoz a halált, mint bármely öregember. Igen, akkoriban nagyon beteg voltam, leukémiás. Mikor észrevették úgy egy- másfél évet tippeltek nekem, ami valljuk be elég kevés idő ahhoz képes ami, amúgy normális esetben adatott volna. Persze ott voltak a különböző kezelések, de nem vállaltam, mert féltem tőlük. Féltem, hogy túlságosan is beleélem magam a gyógyulás reményébe, és ha nem sikerülne, akkor összeroppannék a hír súlya alatt. Ezt pedig nem akartam megkockáztatni. Sose szerettem kockáztatni. Mindig is az a komoly és megfontolt ember voltam, akit könnyen kiszámíthatóságáról ismertek, de emiatt nagyon megbízható is amit az is bizonyított, hogy minden barátom hozzám fordult tanácsért….Na persze. A barátaim, akik mind elhagytak a betegségem miatt…

Azt hiszem akkoriban volt féléve, hogy észlelték a betegségemet szóval legfeljebb egy évem volt hátra és még egy csomó tervem volt. Kiadni az első lemezemet, színpadon állni és hangommal együtt a táncommal szórakoztatni a közönséget, híres lenni, összejönni életem szerelmével s vele együtt öregségben meghalni az ágyban. Na persze, életem szerelmével öregségben meghalni… Ebben a tervben több helyen is voltak buktatók. Eleve nem volt senkim, másrészt pedig alig volt egy évem. Így aztán lehetetlen volt, hogy teljesüljön az akaratom. Vagyis akkor ezt gondoltam.

Épp e-féle ön marcangoló gondolataim voltak akkor is mikor a bátyám betörtetett akkor még barack színű szobámba kopogás nélkül természetesen. Hiszen ő sose kopogott.

-Helloooo~-mondta mosolyogva bátyám és a szokásosnál is jobban pörgött, amit akkor nem tudtam mire vélni.

-Mondjad.-mondtam unottan majd kivettem az egyik fül-hallgatót a fülemből, amiből az Easy love ment az egy akkor még számomra ismeretlen bandától, akik örök kedvenceim közé tartoznak a mai napig. Talán miatta, de nem vagyok benne biztos.

-Ma elmész egy randira!- jelentette ki teljes lelki nyugalommal, majd kinyitotta a ruhás szekrényem ruha után kutatva. -Nézd, ez a szürke nadrágod irdatlan jól néz ki azzal a fekete-piros kockás ingeddel.

-Jah biztos…

-Jaj de lelkes valaki.-forgatta meg a szemeit.

-Nos… Nagyon értékelem az igyekezetedet, de nem megyek sehova. Úgyis miután megtudja, hogy beteg vagyok, lelép.

-Ne legyél pesszimista!

-Nem vagyok pesszimista csak realista!

-Mint ha olyan sokat számítana a különbség a jelenlegi helyzetben.- forgatta meg a szemeit, majd miután megtalálta a keresett ruhadarabot, fogta magát és a nadrággal együtt az arcomba dobta azt. -Most pedig öltözz fel. Nem fogom végig nézni, ahogy küzdés nélkül feladod az életed, mint valami vesztes! -amikor a szemébe néztem olyan sok érzést kiolvastam belőle. Többek között dühöt, aggodalmat és mindent eltörpítő szomorúságot, amit minden bizonnyal a küzdeni nem akarásom váltott ki belőle. Akkor elgondolkoztam. Tényleg olyan hitvány ember lennék, hogy hagynám a világ legboldogabb embere szomorú legyen? Ez a kérdés csengett a fejemben, majd mikor felnéztem a bátyámra eldöntöttem, hogy soha nem engedem meg magamnak, hogy miattam szomorkodjon.

-Rendben elmegyek.

-Hello te vagy Sehun ugye?- jött oda hozzám egy kissé bohókás fiú és boldogan rám mosolygott. Emlékszem mennyire meglepődtem mikor megláttam, hogy velem egy magas hisz valljuk be az ázsiaiak nem a magasságukról híresek

-Szia gondolom akkor te vagy akiről a bátyám mesélt.

-Igen, én vagyok Juho.

Így kezdődött az a mindent megváltoztató nap. Emlékszem, hogy az elején nagyon szkeptikusan álltam hozzá az egészhez, de lassan feloldottam és utána kifejezetten élveztem.

-Na és mi a foglalkozásod?-kérdeztem mosolyogva

-Rapper vagyok egy bandában. Nem is tudtad? -mondta meglepetten.

-Nem. Honnan kellett volna tudnom?-kérdeztem kacagva, majd láttam, ahogy az arcára ül a döbbenet, de hamar átvette a helyét a nap legboldogabb mosolya.

-Mindegy. Na és neked mi?

-Túlélő!- először furán nézet, majd tekintetéből azt olvastam ki, hogy inkább rám hagyja a dolgot

Mikor a harmadik randinkon voltunk érezhetően nyugtalanabb volt pedig nem volt rá oka, ami nagyon aggasztott mivel eléggé megtetszett. Jól van, bevallom első látásra bele szerettem és minél több időt akartam vele tölteni. Egy ideig némán tűrtem, ahogy feltűnően kerüli a szem-kontaktust és az érintést, míg végül akkor lett elegem, amikor leöntött az italommal, mert nem akart hozzá érni az ujjaimhoz.

-Juho…

-I-igen?-kérdezte félelemtől dadogva

-Mégis mi a jó büdös franc van veled?

-Mi lenne? Csak a szokásos bénaságom.- mondta kerülve a tekintetem.

-Ja persze azért nem nézel a szemembe, ráadást meg se akarsz érinteni…. Ne néz hülyének! Talán meguntál vagy undorodsz tőlem?

-Mi? Dehogy is csak… csak egész nap azon gondolkodom, hogy megtegyem-e.

-Mégis mit?-kérdeztem értetlenül.

-Ezt!-mondta, majd a szemeimbe nézett paradicsom vörösen és olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy éreztem leheletét az arcomon.- Oh Sehun, leszel a barátom?- suttogta az ajkaimra.

-Eh?-blokkolt le az agyam, de mikor felfogtam mit mondott csak bólogatni tudtam zavaromban. Erre csak elmosolyodott és ajkaimra hajolt. Csókja hihetetlen gyengéd és törődő volt és úgy tartott a karjaiban, mintha egy hímes tojás lennék. Az íze pedig olyan volt, mint a menta és az eper keverékének, amit egyszerűen imádok. Karomat a nyaka köré fontam és elfordítottam a fejem, míg õ derekamra tette hatalmas tenyereit. A csóknak a levegőhiány vetett véget, de amint Juho újra töltötte oxigén tartalékát egyből visszahajolt volna az ajkaimra viszont én eltoltam magamtól egy pindurnyit.-Tudod, van valami, amit még nem tudsz rólam, amit el szeretnék mondani.

-Mond csak.

-Leukémiás vagyok.

És itt megszólalt a telefonom.

-Vedd fel nyugodtan!-mosolygott rám amit egyből viszonoztam.

-Köszönöm.-köszöntem meg, majd kihalásztam a zsebemből a telefont.- Halló!

-Jó napot ön Oh JungHun öccse Oh SeHun?

-Igen. Miért kérdi uram?

-A körzeti kórházból hívom. Sajnálattal közlöm, hogy a bátyja autó balesetet szenvedett és az se biztos, hogy megéli a holnapot.- mondta teljesen érzelem mentesen a hang a túloldalról

-Tessék?- kérdeztem megdöbben majd kiejtettem a kezemből a telefonom.

-Mi történt Sehun?-kérdezve aggódva Juho

-JungHun… meg fog halni.-suttogtam magam elé.

Az után csak arra emlékszem, hogy Juho a karjai körém fonódnak és elkezd nyugtatni miközben azt hajtogatta, hogy “Ne sírj, minden rendben lesz.”

Utána csak arra emlékszem, hogy bent vagyunk a kórházban és keressük a bátyám kórtermét. Aztán megálltunk a 94-es szoba előtt és benyitottunk ahol a bátyám feküdt és aludt. Szegénykém úgy nézett ki, mint egy múmia.

-Hyung…-suttogtam, majd oda kószáltam az ágyához és megszorítottam a kezét-Hyung ne hagyj itt… hallod? Már csak te vagy nekem? Hogy fogom kibírni nélküled a maradék 1 évemet? Hyung nem teheted ezt…-és itt kezdtem el úgy bőgni, mint egy kisbaba.

-Sehun…

-Hyung!- kaptam fel a fejem bátyám hangjára.

-Sehun... ígérj meg nekem valamit.

-Persze! Mond csak bátran!

-Ígérd meg, hogy felveszed, a harcot a leukémia ellen miután meghalok!

-De hyung nem fogsz meghalni!- szipogtam, majd megtöröltem a szemem

-Mindig is rosszul hazudtál öcsi!-mosolygott rám és beleborzolt a hajamba.-Csak ígérd meg.

-Rendben megígérem!

-Akkor jó!-mondta mosolyogva, majd hírtelen a gépek felsikoltottak, míg a bátyám keze lecsúszott a fejemről

Az eset után mély depresszióba estem hosszú hetekre fittyet hányva az ígéretemre, amit bátyámnak tettem. Természetesen Juho minden nap keresett mit értékeltem, de mivel nem érdemeltem a törődését minden egyes programot hárítottam és csak feküdtem az ágyamban. Egyik nap viszont csörtetésre és ajtó csapódásra lettem figyelmes.

-Oh Sehun. Most felkelsz és eljössz velem a kórházba!-hallottam meg Juho hangját az ajtóm küszöbéről.

-Hagyj békén!

-Nem hagylak! Nem megígérted a bátyádnak, hogy elmész egy kezelésre.

-De nem akarok!

-Dehogy nem! Nem fogom hagyni, hogy meghalj! Ha nem is magadért, legalább értem tedd meg!- kiabált rám.

-De...de..

-Mi de?

-Félek….

-Ne félj. Ott leszek veled!-mosolygott rám, majd megölelt.-Nyugalom minden rendben lesz.

-Biztos?-mondtam, majd viszonoztam szoros ölelését.

-Biztos!

És tényleg mellettem volt a legnehezebb pillanataimban is. Támogatott és összeszedte a darabkáimat, amikor egy bizonyos kezelés lassabban hatott, mint vártuk volna. Ott volt és ez bárminél fontosabb volt számomra. Hisz kibírta a hisztis énemet és lelket öntött belém, amikor fel akartam adni. Ha õ nem lett volna, sose jutok el idáig azaz, hogy itt állok meggyógyultan csurig töltve boldogsággal.

-Drágám mit csinálsz?- a hang felé fordultam és ránéztem kedvesemre, aki épp egy fellépéséről jött haza

-Semmit!-csuktam be a füzetet, majd oda sétáltam hozzá.

-Azt a semmit nagyon buzgón írogattad!-mosolygott majd derekam köré fonta karjait.

-Tudom!-nyomtam szájára a sajátomat. Esküszöm ugyan olyan a csókja, mint a legelsőnek pedig az volt 7 éve. Igen ez a tökkelütött eddig kibírta mellettem.

-Na de mit irkáltál?

-Nyugi csak a történetünket és azt, hogy adtál nekem bátorságot.-mosolyogtam rá, majd elkezdtem az ágy felé húzni sokat sejtő mosollyal. És, hogy mi történt ezután? Az már egy másik történet.

Hotelszoba - 17

Cím: Hotelszoba
Páros: Lee Yejin (Ailee) x Amber Liu (f(x))
Feladat: Érzéssel írni
Érzés: Áhítatos
Író: 17

Arany foltok futkároztak fel-alá Yejin hamuszürkére árnyékolt bőrén, ahogy karjait a plafon felé nyújtva zárta markába a fehér redőny lyukacskáin beszökő napfénynyalábokat. A narancssárgába burkolózott, fáradt, koraesti kánikulával megtelt szoba falán kattogó óra kismutatója magát vonszolva állapodott meg a nyolcason, mintha soha többé nem akarna mozdulni; egy eltévedt légy koppant az ablakon, aztán a parkettán, hogy segítségért zümmögve végezze be haláltusáját.

Yejin lágybarna haja lustán omlott szét krémszín párnahuzatán, felváltva kémlelte talpra húzott lábait és a levegőben kecsesen előrecsukló kézfejét - meleg, puha ujjak zongoráztak végig bordáin, ő pedig a legapróbb érintésbe is beleremegett. Csodálkozó tekintetét a mellette fekvő lány felé fordította, és szeretetteljesen simította tenyerét a kézfejére. A légkondícionáló csendesen búgott felettük, és az ágy kerete megreccsent, mikor Yejin könyökére támaszkodva férkőzött közelebb a lányhoz, és meztelen mellkasát Amber mellkasához préselve döntötte egymásnak homlokukat.

Egyetlen szót sem szóltak - de nem is volt rá szükség. Yejin apró, pihegő csókot nyomott a lány ajkára, mielőtt arcát Amber puha, még mindig forró és pulzáló nyakába fúrta. A testükön gyöngyöző, ezüst izzadtságcseppek meg-megcsillantak a tompa fénypászmák nyomán, és az elmúlt percek, órák vörösen izzó árnyékokként kúsztak a halvány krémszín falakra. A nyugalom ködös-fényes érzete szabadult fel bennük, áldásosan keveredve a bukóra nyitott ablakon beillanó sós levegővel.

Amber sóhajtva vetette át karját Yejin válla fölött, hogy ujjbegyeivel simítson végig a hátán. Megigazította a hanyagul magukra terített, apró mintás paplant a lány derekán, és csókot nyomott összeborzolt hajába; figyelmes mozdulat volt, benne rejlett minden gyengéd szeretet és forró szerelem, minden kimondatlan szó és árulkodó tekintet. Az aranysárga függönyök meglibbentek, és a négy fal között békésen fújdogáló, mesterséges széltől mindkettejük bőrére finom-érdes lúdbőr ült.

Kopogás visszhangzott a csendben - először sikerült egészen figyelmen kívül hagyni, másodjára azonban Yejin újra a könyökére támaszkodott, és haját hátratűrve csavarta maga köré a paplant, hogy incselkedve kacsintson az ágyon teljesen pőrén fekvő Amberre.

Felkapta a padlón árválkodó csipke hálóingjét, és kapkodva egyengette el magán; ajtót nyitott a szobapincérnek, hálásan mosolyogva köszönte meg a rendelést, és behúzta a zsúrkocsit. Újra ketten voltak - Yejin az ágy végéhez tolta a vacsorájukat, pálcikával emelt fel egy tintahalas kimbapot,

Apró rizsszemek potyogtak a fehér lepedőre Amber alsó ajkáról, mikor megnyalta - mindkét lány torkából édes nevetés tört fel, Yejin egy üres tányért vett elő, hogy biztonságba helyezhesse a szemeket, és csöndesen dorombolva simult újra barátnője otthonízű ölelésébe.

- Tulajdonképpen még nem is vagyok éhes - sóhajtott Yejin félig Amber vállába, a lány nyakát átkarolva, ujjait fiúsra nyírt tincsei közé csúsztatva.

- Várhatunk még a vacsorával, nem? - Amber egy pillanat alatt szorította le Yejint a matrcra, és áttetsző hálóingjét egészen a derekáig tűrte fel. Tekintetük egy végtelenbe nyúló pillanatra összekapcsolódott, mielőtt Amber lehajolt volna egy mélységesen mély csókra; akkor szabadult fel bennük valami szent, zsigeri boldogság, akkor érezték, hogy soha nem láttak még tisztábban, pedig szemeiket kifejezhetetlen szerelem és megmagyarázhatatlan áhitat ködösítette el. Abban a pillanatban minden szép volt - szeretlek, Yejin, szeretlek -, minden mennyeien csillogott - tudja meg bárki, akárki, mindenki -, minden kettejüké lett.

És Amber ébren álmodva, megrészegülve, mégis tökéletesen józanul csókolta meg Yejint, amíg jobb keze a lány puha combjára siklott.

Éhező - 03

Cím: Éhező

Páros: Chae Hyungwon (Monsta X) x Lee Hongki (FT Island)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Éhség

Író: 03

Hyungwon türelmetlenül állt a sorban. Az előtte tétlenkedő, alacsonyabb, kissé tömzsi személy minden zsebét átforgatta, hogy megtalálja a hiányzó bankjegyet, de nem úgy tűnt, mint aki sikerrel fog járni. A fiú nagyot sóhajtva vágott le a pultra egy adag pénzt, hozzácsapva a kezében tartott szelet csokoládét és üveg vizet.

- Én állom, csak haladjunk végre!

Odakint, a bolt előtt kis fémasztalok álltak, körülöttük székekkel. A reggeli csípős hideg rovására senki sem üldögélt rajtuk, ám ez nem zavarta a vásárlót; sőt, még inkább vonzóvá tette számára. Azonban alig ült, valaki szuszogva levágta magát a vele szemközti székbe, egy gőzölgő doboz ráment a markában szorítva. Végignézett a hívatlan vendégen: fekete bőrdzseki, szőkített, már félig lenőtt haj, kihúzott szemek, fültágító és feketére festett körmök. Alig bírta megállni, hogy ne díjazza nevetéssel, de legalább egy gúnyos vigyorral a tipikus lázadó szettet. Más helyzetben talán aranyosnak találja a fiú kerek, hörcsögarcát, de most csak felhúzott szemöldökkel nézett rá.

- Hé, haver, kösz szépen! Megmentettél, majd’ éhen halok – hogy megerősítse szavait, gyomra hatalmasat korgott. – Majd valamikor visszaadom – kacsintott ki szőke frufruja mögül.

- Kösz, inkább nem kell. Mit művelsz itt?

- Eszek – túrt bele a pálcikával az ételbe.

- Nem mondod! Úgy gondoltam, hogy az egyetemen területén belül. Csak az idejárók jöhetnek be, és vásárolhatnak itt – bökött fejével az épület felé.

- Én ide járok – pillantott fel a tésztából a dzsekis.

- Azt kétlem – horkantott gúnyosan.

- Pedig igaz – vonta meg lazán vállát.

- Szerintem inkább belógtál pár csöves haveroddal – dőlt előre a széken Hyungwon kihívóan nézve a vele szemben ülő szemébe.

- Ne beszélj nonszenszeket! Szerinted képes lennék beszökni csak egy doboz rámenért? Ezt bármelyik sarki boltban meg lehet kapni, anélkül, hogy ilyen seggfejekbe botlik az ember – szippantott be egy szál tésztán mintegy kihívóan az ismeretlen. – Ah, milyen régen ettem már utoljára!

- A tokád nem így gondolja. És tényleg nem kell visszaadnod! Én megyek – állt fel a fiú, kezeit hosszú, szürke szövetkabátjának zsebeibe rejtve. Hallotta, ahogy a kellemetlen alak még utána kiabál valamit, de nem törődött vele.

Az ebédlőben mindig pörgött az élet. Hyungwon épp egy felsőbb évessel beszélgetett, akivel közösen járt az egyik órájára, de nem tudta volna megmondani, hogy melyikre. Ismerős volt neki az arc, de nevet nehezen tudott társítani hozzá – rengetegen vették körül, és beszélgettek vele nap mint nap, de mégis, talán négy ember nevét tudta, és abból is csak egy járt az intézetbe, és nem ugyanazon a karon voltak.

Kissé megkönnyebbülten ült le egy üres asztalhoz, tálcáját kicsit odébb tolva, hogy elővehesse füzeteit és jegyzeteit, bár őszintén, nem volt rájuk sok szüksége. Úgyis tudott mindent, de azért jobban szeretett biztosra menni.

A következő pillanatban, valaki hangosan lecsapott mellé valamit. Ahogy odanézett, a fekete körmök alól papírpénz kandikált ki. Még csak ingerülten felsóhajtani, vagy homlokára csapni sem volt ideje, a lázadó szőke máris bekerült periférikus látásának a szélére, aztán a közepére, ahogy lehuppant hozzá.

- Tényleg kösz a reggelit, ez az egész ára. Egyébként, Lee Hongki vagyok, a B épületbe járok – nyújtott kezet.

Hyungwon kifejezéstelen arccal nyúlt irányába, de az utolsó szekundumban megváltoztatta a mozdulatot, hogy kivegyen egy pálcikánt a fiú kezéhez közel lévő tartóból. Belül kárörvendő kacajjal, kívül rövid, megvető nevetéssel nyugtázta a bőrdzsekis arcára kiült döbbenetet.

- Üdv Hongki, én popóarc vagyok, örülök hogy megismerhettelek! – rázott végül kezet önmagával Hongki. – De hallod, te tényleg seggfej vagy – hajolt át az asztalon, bizalmaskodó hangnemben suttogva a szavakat. – Megmondtam neked, hogy ide járok.

- Ha a boltig el tudtál jutni, ide is simán beszökhettél.

- Hát jól van, higgy, amit akarsz, de aztán nehogy tátva maradjon a szád, ha legközelebb látsz! Másodéves vagy? – Hyungwon kelletlenül, de bólintott. Úgy gondolta, a kis mitugrász gólya lehet; akkor pedig hátha mutat majd egy kis tiszteletet felé és a magánszférája felé. - Akkor kettőnk közül én vagyok az idősebb. Ezért minimum meg kell hívnod valamire. Belegondolni, hogy egy fiatalabb így beszél velem! Igazán felháborító, nem gondolod? – lövellt gyilkos pillantást szőke frufruja és szemceruzájának vastag vonala alól Hongki.

- Belegondolni, hogy egy idősebb mennyire nem veszi a lapot, hogy nem látják szívesen, és utána meg a korkülönbséggel jön! Igazán felháborító, nem gondolod? – nézett vissza a fiatalabb, igyekezvén olyan magasra feltornászni bal szemöldökét, amennyire csak tudta. Meglepetésére a másik csak felnevetett.

- Azt hiszem, kezdelek megkedvelni, seggarc!

- Isten ments tőle, huligán!

- Huligán, komolyan? Mintha a szomszéd vénasszonyt hallanám. Nem tudtál jobbat kitalálni? – csámcsogta az idősebb teli szájjal.

- Hívhatlak tokásnak is, ha az jobban tetszik – vont vállat flegmán a fiú.

- Hey, hey, hey! – landolt egy fekete bőrdzsekis kar Hyungwon nyaka körül reggel, órájára tartva. Nem is kellett jobbra pillantania, tudta, kivel hozta össze a sors, újra. – Kit látnak szemeim ilyen korán reggel? Csak nem egy drága alsóbb éves, aki tartozik még nekem egy reggelivel?

- Annyit lebzselsz itt, a végén még tényleg elhiszem, hogy itt tanulsz!

- Azt hittem, leesett végre, hogy harmadéves vagyok. Éhes vagyok! Remélem, meghívsz valamire – húzta nyakánál fogva a fiút a kisbolt felé.

- Megszabadulok tőled most már valaha is?

- Ha veszel nekem kaját, talán megfontolom – nevetett fel Hongki kedvesen barackot nyomva a fiatalabb fejére, összeborzolván tökéletesen álló haját. Hyungwon hallotta a szőke ruhái alatt dobogó szív hevességét.

Az utcai lámpák elkezdtek pislogni, zizegni, aztán egymás után lobbantak fel, remegő, narancssárga fényt vetve a járókelőkre. Hyungwon arcán lefolyt egy könnycsepp, miközben megtorpant, hogy belenézhessen a lámpába – maga sem tudta, hogy miért. Nagyot, lemondót sóhajtott, aztán ballagott tovább haza. Azaz ballagott volna.

- Hé, Hyungwon! – kiáltott rá valaki hátulról.

- Honnan tudod a nevemet? – perdült meg sarkán a megszólított.

- Megvannak a kapcsolataim – vigyorgott sunyin Hongki. – Van kedved beülni valahová?

- Nincsen.

- Tudok egy jó helyet, pár sarokra innen.

- Kösz, nem – hárított a fiú.

- Na, gyere! – ragadta meg karját az idősebb, és ellentmondást nem tűrően vezetni kezdte. – Amúgy is olyan szomorú képed van a vizenyős szemeiddel meg a száddal! Olyan vagy, mint egy mélabús béka! Biztos vagyok benne, hogy rád is rád fér már egy szabadabb este – hadarta egy szuszra Hongki, annyira gyorsan, hogy a magával kényszerített egyén a felét alig tudta értelmezni.

- Béka?

- Igen.

- Miért pont béka?

- Mondtam: olyan az arcod, mint egy melankolikus békának, aki éppen arra vár, hogy megsüssék, és felszolgálják valami puccos helyen a combját egy nyávogós kislánynak vagy apuci kisfiának – fintorodott el a szőke. Hyungwon valahogy nem lepődött meg, hogy nem szereti az ilyen helyeket – Egyébként tényleg nem láttalak még mosolyogni. Leszámítva persze a gúnyt meg az iróniát, mert abban igazán díjnyertes vagy! Egyébként, megjöttünk.

- Ezt most bóknak veszem – dörmögte orra alatt a fiatalabb, miközben beléptek egy bár ajtaján.

Egy kis idővel később Hyungwon előtt egy üres pohár, míg Hongki előtt két üres üveg árválkodott, és épp rendelte a harmadikat. A helyiséget alkohol szaga lengte be, és mindenfelé emberek üldögéltek. Baráti társaságok, párok, de akadtak magányos farkasok is – és ő tudta, milyen szomorú egyedül inni.

- Bassza meg! – káromkodott hangosan a szőke, mire az egyetemista arra kapta fejét. A felsőbb éves kihúzott szemeit összevonva, száját szívva szemezett üres pénztárcájával.

- Ne aggódj, majd én fizetek – legyintett egyet. – Nem kell visszaadnod.

- Hyungwon – sóhajtott egyet a szemben ülő. Hongki egy pillanatra letette az asztalra a nyakánál markolt alkoholos üveget, és mélyen a szemébe nézett. – Ugye tudod, hogy nem csak a pénzed miatt lógok veled?

Aztán nagyot húzott az üvegből, megzavarodottságot hagyva a fiatalabb szívében.

Hyungwon fáradtan fordította el a kulcsot a zárban. Belépvén lakásába, felnyomta a villanyt, kibújt cipőjéből, és felakasztotta combközépig érő, alkoholszagú szürke kabátját a fogasra, a többi közé. Aztán lehúzta nyakkendőjét is, és szépen kicsomózva berakta a szekrénybe, ahol a többiek katonásan sorakozva várták aznapra kiválasztott társuk visszatértét. Végül egyesével kigombolta fekete ingjét is, hogy valami kényelmesebb, otthoni öltözetre cserélje.

Zsebében megrezdült a telefonja. Rápillantott a kijelzőre; édesanyja hívta, ma már sokadszorra. Elfintorodva dobta a készüléket a kanapéra, és a konyhába ment, hogy készítsen magának valamit inni – semmi kedve sem volt enni, illetve a hűtője is üresen állt. Ez volt az egyedül élés egyetlen része, amit nem szeretett; a bevásárlás. Jómódú szülei ellátták pénzzel, de a többit neki kellett intéznie. De még mindig jobb volt így. Telefonja végre abbahagyta az őrült rezgést.

A kütyüt kezébe véve ellenőrizte, hogy történt-e bármi fontos aznap – édesanyján kívül nem hívta senki, üzenetet sem kapott egyet sem. Lemondó-megszokott szájhúzással ejtette vissza előző helyére, kijelzővel lefelé a készüléket. Eltűnődött, hogy mit csinálhatna. Családja kilőve, barátai nem voltak sokan, és ők is inkább akkor keresték csak, mikor akartak tőle valamit. Ahogy mindenki más is. Így hát úgy döntött, megnéz egy filmet. Nagyot sóhajtva telepedett le a kanapéra, és a távirányítót kezébe véve kezdett keresgélni a csatornák között. Valamelyiknél aztán megállapodott, de mintha nem is kapcsolta volna be; kicsit sem figyelt rá.

Gondolatait az kötötte le, hogy vajon a hűtője üresebb-e belül, vagy ő maga.

- Éhes vagyok! – hangzott fel mögüle.

Valahogy már meg sem lepődött, sőt várta, hogy mikor tűnik majd fel a másik fiú, és szólítja meg jellegzetes hangjával. A fiatalabb megállt, hogy bevárhassa, fejét felfelé szegve szippantott egyet a friss levegőből. Furcsa érzés járta át: mintha a benne lévő üresség egy kissé összébb ment volna, és mintha örült volna a másik egyetemista felbukkanásának.

- Hallottad, Hyungwon? Éhes vagyok! Menjünk enni! – ért egyre közelebb a fekete bőrdzsekis, szőkített, már félig lenőtt hajú, kihúzott szemű, fültágítós és feketére festett körmű lázadó fiú. – Minden rendben van, Hyungwon? – tette vállára kezét.

Hyungwon megfordult, és áttolta karjait az idősebb hóna alatt, úgy szorítva magához a kissé tömzsi testet, mintha az élete múlna rajta. Soha, senkit sem ölelt még meg ilyen hevesen ezelőtt. Kissé tétován, de a szőke kezei is megmozdultak, és nyugtatóan simogatni kezdte a fiú hátát.

Hyungwon olyan mélyre fúrta fejét Hongki nyakhajlatába, amennyire csak bírta.

Until the Flower Blossoms - 02

Cím: Until the Flower Blossoms

Páros: Min Yoongi (Suga) (BTS) x Park Jinwo (JinJin) (Astro)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Elhagyatottság
Író: 02

Ismét itt az idő, hogy elhagyj. Néma csendben elém állsz, ahogy minden évben tetted, ám ez most már lesz. Most örökre elhagysz, egyedül leszek, mint addig, amíg rám nem találtál azon a kis, ösvény melletti magányos mezőn.

Emlékszem pont tavasz volt és a kedvenc rózsaszín, virágos pulóverem viseltem, amit később szerettél emlegetni, mert imádtad nézni a megannyi apró virágot rajtam. Én mosolyogva hallgattam varázsigeként ható szavaidat, miszerint mindent megtennél, hogy egész évben tavasz lehessen. Ittam magamba ajkaidról lepattogzó beszédet, mint a szárazság után újra vízhez jutó korhadt fa. Ezek a cseppek segítettek mind nekem, mind neked. Hisz minden időt együtt töltöttünk a tavaszi Nap enyhe sugarai alatt. Ezt az időt harsogó nevetés, ugrándozás, boldogság ölelte keblére, mint egy édesanya a hazatérő fiát egy hosszú út után.

Aztán elérkezett a nyár. Boldogságunk egy kicsit megcsappant egyre kevesebb látogatásaid miatt. Mert a barátaiddal voltál uszodában, mert segítettél az utca végén lakó osztálytársadnak papírcsákót hajtogatni. Viszont ezek után mindig jöttél bocsánatot kérni. Bocsánatod jeléül pedig megkaptam életem első rajzolt szívecskéjét. Mint a szerelmesek a viruló nyárfába, úgy vésted bele a neved a szívembe. A nap végén mosolyogva intettél búcsút, majd kezdődött az egész borzalom elölről. Magány, bocsánatért esedezés, szerelmi vallomás, néhány vidám óra együtt, és újra magány. Ezzel a macska-egér játékkal telt el a nyarunk, a mi „közös” nyarunk.

Az ősz eljövetelével együtt váltottam le a ruhatáramat is. Színes pulóverem helyett egy sima barna bőrkabát védte testem a közeledő tél elöl. Te viszont meg sem érezve a lehűlést egy szál pólóban ugrándoztál körülöttem és mutogattad a sikeres felvételit igazoló papírodat. Büszkeségem a szél szárnyán jutott el hozzád, ami minden alkalommal megnevetetett akárhányszor találkoztunk az egyre gyorsabban sötétedő ég alatt. Iskola után első utad mindig hozzám vezetett, mégha a szüleid meg is tiltották, hogy meglátogass engem. Mikor elhagyni készülted közös búvóhelyünket ugyan azt a kérdést tetted fel minden alkalommal.

- Hol talállak meg legközelebb?

Mire mosolyogva adtam a kérdésedre gyönge választ, ami szinte sose változott.

- Itt várok rád.

Másnap pedig somolyogva másztál ki a bokrok közül, majd elrugaszkodva a földtől, a neked készített falevélkupacba vágtad magad. Az avarban feküdve meséltél a mindennapjaid fáradalmairól, felmondtad az aznap tanultakat, csodálkozva mondogattad az egyik könyvedben lévő érdekesebbnél érdekesebb történeteket. Én pedig kíváncsian hallgattam minden sztorit, aminek köszönhetően megismertem a világot, ami elöl annyira védett jó édesanyám.

A tél beköszöntével ez a féltése csal erősödni látszott. A nyár alatt lebarnult bőrömre fehér, vastag kabátot erőltetett, amit előszeretettel rángattak le rólam a barátaid. Ilyen volt az első „közös” telünk, barátokkal jártál hozzám, azzal az indokkal, hogy itt az ideje a megismerkedésünknek. Azonban a baráti társaságod nem szívlelt engem, mindig elrángattak mellőlem, mit te vigyorogva tűrtél és tartottál velük, engem magányba taszítva. Ezek után csak hellyel-közzel látogattál meg, amire mindig volt kifogásod. Iskola, barátok, ünnepek és még megannyi dolog, amit kifogás alatt ki tudtál találni. Az elején boldogan fogadtalak hosszú, ágszerű karjaim közé, ám amikor betelt a hazugságaiddal a hócipőm, feltettem az első bizalmatlankodó kérdést kapcsolatunk során.

- Hol voltál?

Te némán álltál előttem, lehajtott fejjel majd kinyögtél egy bocsánat-féleséget aztán a családodra hivatkozva elmentél. Újra egyedül maradtam a gondolataimmal, ahogy az első hó lehullásakor is egyedül voltam, pedig előtte arról áradoztál, milyen jó lenne együtt pihenni a frissen hullott fehérségben.
Először csak napok, majd hetek, később hónapok múlva sem láttam mosolygó arcod. Abban a pillanatban, amikor letelt egy év, s te nem voltál sehol, tudtam, hogy mindennek vége szakad, ami köztünk volt. Mégis reménykedtem abba a hiú ábrándban, újra eljössz, megölelsz, és nem hagysz el. Nem hagyod a szomorú korhadozó ágú szerelmedet, aki csak rád vár. Ezért újra magamra öltöttem a kedvenc ruhadarabom, abban várva téged a mező közepén állva, de te nem jöttél egészen a nyár közepéig. Én, anyám figyelmeztetéseit elengedve a fülem mellett vártalak rózsaszínbe borulva. Te kék ingben vonultál át a bokrok között, ám nem voltál egyedül. Egy fiatal fiút húztál magad után vigyorogva. Ő szintén felderült a látványomra, mégis vonakodva állt meg mellettem.

- Szia, Suga… hát eljött ez a nap is, Sokat gondolkodtam és rájöttem valamire: túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy hagyjalak ezen a zárt helyen szenvedni. Így Sanhaval úgy döntöttünk, elhozunk innen a mi közös otthonunkba. Holnap után jönnek is érted.- fejezted be a monológodat mosolyogva. A másik ember melletted vigyorogva bólint egyet, mintha számítana nekem a döntése.

- Te elhagytál!- akartam ordítani, tudja meg a világ a fájdalmam. A szél erősen belekapott a hajkoronámba, mire fájdalmasan felnyögtem, viszont már nem érzékeltem mást csak a csillogást JinJin szemében. Azt a csillogást, amit a velem töltött idő alatt nem vettem észre rajtad.

- Elhagytál, nem voltál mellettem. Itt várok rád a mezőn, de el nem mehetek sehova, mert nem tehetem meg, Most kérlek, menjetek el…- jutatta el hozzád a szavaimat hű társam a szél. Te pedig megértve az üzenetet óvatosan rántottál egyet a szerelmeden, majd elhaló hangon elköszöntél. Végleg eltűntél ennek a megfásult lénynek az életéből, akinek a legnagyobb szüksége volt, de te döntöttél. Neked egy élőbb kellett, nem voltam elég számodra. Amit meg is értek, hisz ki mászkálna árkon, bokron át napi másfél órát azért, hogy azzal lehessen, akivel igazán akar. Vagy lehet nem is akartál engem, csak szórakoztál egyet egy elkorhadt szív tulajdonosával. Csak arra a pár órára voltam jó, amíg nem jött a „párod” aki elválasztott tőlem.

A bennem dúló viharnál csak a fejem felett elhaladó zivatar volt hangosabb. A zord eső kalapácsként cincálta le rólam a pulóverem, és tett teljesen meztelenné, mint amilyen a szívem is volt, mindenkinek megmutatva ezzel az igazi énem. Csak egy gyenge fa vagyok az erdő közepén, leplezetlen törzzsel, visszavárva egy másik élőlényt, aki nem is gondol rám többet. Villámok világították meg körülöttem a teret, ahol nem volt semmi. Riadtan kapkodtam a fejem egyik irányból a másikba. Félelmetes látványt nyújtott, ahogy az eddig csendes szellő átlép a durva, mindent elpusztító hurrikánba. Viszont nem féltem, mert akkor keresnem kellett volna valakit, aki megvéd a szörnyű éjszakától. Olyan lény pedig nem létezik ezen a planétán, senkit sem érdekel a sorsom. Akár el is veszhetnék ebben az apokaliptikus időjárásban, akkor sem keresne az égvilágon senki. Hisz egyedül vagyok a világ szörnyei és ellenségei ellen. Nem lesz olyan reggel, amikor együtt nézem a napfelkeltét a kedvesemmel, nem fogok senkivel semmi olyan dolgot csinálni. amit a többi lény boldogan megtehet. Senkit sem érdekel, hogyha fáj a szél érintése, senki sem hallja meg harsogó visításom, amit egy újabb erős széllökés okozott. A szél is csak szórakozik velem, mint kisgyermek a haldokló békával. Már őt sem érdekli, mi történhet a jövőben. Ő is a jelennek és ennek a pillanatnak é, ennek a viharnak a végéig próbálgatja a szárnyait, majd ahogy elhal a vihar, úgy nyugszik meg ő is. Én viszont nem tudok megnyugvást találni a zivatar eltelte után sem, mert a magány, mint új állandó társam nem hagy nyugodalmat. Fülembe vonyítva súgja meg szánalmas jövőmet.

- Egyedül hunysz ki, nem lesz, ki veled együtt csillagként világítson az égbolton eltávozásod után.

Miért kell ezt elviselnem? Miért csak velem van ez? Haljanak el a hangok, haljanak el a… minden haljon el. Mert nem kell ezt elviselnem, nem akarom eltűrni. Üvölteni akarok a vihar ellen, a magány ellen. Ráförmedni, hogy hagyjon meghalni, hagyjon elsüllyedni a föld alá. Mert ahogyan a hangok, a magány, a vihar elhal, úgy halok meg én is legbelül.
Ekkor egy villám csapódik be a mellettem álló fába, majd az egyik közelebbibe. Érzem, a következő engem fog eltalálni, és talán megkönnyíti szenvedésem. Aztán megtörtént, amit éreztem. A villám hatalmas dörrenéssel vágódott hozzám, végigcikázva a törzsemen végül elnyeli a föld. Nyikorgó hangon eldőlve a földön kapnak lángra leveleim, amelyek könnyen megadják magukat a hirtelen megemelkedett hőmérsékletnek. Recsegve-ropogva máglyaként szenvedve várom a véget. A csodás megváltást, amire az óta várok, mióta elmentél. Sírva kapaszkodtam az alattam nedves fűbe, ami sikoltozva kapkodta a levegőt nehéz testem miatt. Könnyeim a már így is vizes talajt áztatták. Keserves sírásomat elnyomja az eső hangos zaja, de én mégis csak ezt hallom. A magányos csend úgy lengett körbe, mint a parfüm könnyed illata a fiatal nőt. A csend mely hangosabb megannyi viharnál, zavaróbb, mint egy kullancs, ami lassan, de biztosan szívja magába a minket éltető vörös nedvet, ezzel elvéve tőlünk egy további boldog élet reményét. Azét a boldog életét, amit veled tölthettem volna le, ha te nem így választasz. Minden a te bugyuta agyad hamis szüleménye miatt alakult. Elhagytál, kesergő szívem apró darabokra törted, halálba taszítva engem. A gyönyörű halálba, ami talán megváltás lehet szanaszét heverő lelkem kicsiny részeinek, amelyek vékony hangon ordították a világnak eddig eltitkolt érzéseimet. Mint egy égi jel, úgy csapott le rám még egy Zeusz nyilai közül. Lassan egész testem ellepik a meleget árasztó vörös lángok.

Ezt a pillanatot választottad arra, hogy vissza gyere hozzám, ám nem azért amire én számítottam. Egy kannával a kezedben, arcodon furcsa, már-már ijesztő mosollyal közeledtél felém. A kanna bűzös tartalmát égő testemre öntöd, ezután még nagyobb lángokkal mardossa el-eltünedező törzsem kérgét a tűz. Mosolyod csak szélesedett látványomra, mintha fájdalmas recsegésem boldogságot okozna neked. Végül vérfagyasztó vigyorodat látva utolsónak hagytam el a világi borzadalmakat a magányommal együtt.

Évekkel a vihar után, ami rengeteg halálesetet és erdőtüzet okozott, újra eljött a tavasz, amit megannyi élőlény várt már könnyes szemmel. Újra a kis réten vagyunk az eldugott ösvény mellett, amire az óta senki emberfia nem tette a lábát. Virágok ezrei borították a zöldellő földet. Az első Nap sugarai melegítik a réten ugrándozó őzgidát, aki anyjával ezt a mezőt választották a délután eltöltésének helyéül. Mindennek a közepén pedig ott feküdt egy magányosan korhadó, égett fa rózsaszín virágokba borulva, törzsébe egy névvel vésve, amit az idő sem tud eltűntetni róla.

Hiraeth - 01

Cím: Hiraeth
Páros: Oh Sehun (EXO) x Jeon Jungkook (BTS)
Feladata: Érzelemmel írni
Érzelem: Meggyötört/meggyötörtség
Író: 01

 - Dél-Korea, Szöul, BARX Kutató Állomás. Kettőezer-kétszáztizenhét, hatodik hónap, tizenötödike. Pontos idő: reggel tíz óra, tizenöt perc. Oh Sehun szerver megnyitása, fájlok ellenőrzése.

A laboratóriumban, mint minden reggel, ez is a megszokott kontrollokkal indul, az azoknak előírt időpontban, amiért a Raphael névre hallgató, mesterséges intelligenciával ellátott számítógépes rendszer felel, csakúgy, mint Sehun testi épségének és feladatvégzésének felügyeléséért. A fiú azonban Raphaellel ellentétben valamennyire, ha nem is teljesen, de ember-származású, az afféle entitások pedig nagy átlagban gyűlölik a vidám hangok által fújt ébresztőket – efelől pedig a számára fenntartott asztalszerű fekhelyről feltápászkodó Sehun is hasonlóképp vélekedik.

 - A fájlok ellenőrzése befejeződött. A folytatáshoz kérem, jelentkezzen be felhasználói fiókjába!

Mindennap ugyanaz a hideg szöveg, ugyanattól az életunt, elviselhetetlen, emberi kezek által kreált személytől. Még csak nem is valódi, azonban oly' fölényesen beszél azon a nyelven, amit belé programoztak, mintha bármiféle jogosultsága lenne hozzá. Egy cseppnyi jámborság sem bújik meg az előre begépelt szavak mögött, s talán ez a tény az, ami Sehunt ennyire borzasztó módon képes felbosszantani; úgy viselkedik, mintha az övé volna a világ, pedig elég lenne egy sete-suta hackertámadás, és Raphael nevét is elfelejtené a társadalom.

Kár, hogy az emberek már egy ilyen egyszerű offenzívát sem képesek összerakni. Végül is, ide jutott a világ, nemde? Lényegében minden személy használhatatlan, hiszen már nem divat gondolkodni; amihez elme kell, azt valamelyik talpraesett robot megoldja helyettük. Feleslegesen meg minek vesződni?

 - Felhasználónév: Oh Sehun, azonosítószám: 197-20-6, jelszó: jeonkookie0901 – akár egy robot – tudniillik, félig-meddig az is – diktálja az adatokat, majd a már szokványos procedúrát követően körbetekint, szemei reményteljesen vizsgálják át a hófehér szoba minden apró szegletét, hátha talál valamit, bármit, ami új, ami kalandos. Azonban kénytelen csalódni.

Nem szereti, sőt, ki nem állhatja ezt az apró, kis helységet, ugyanis nem elég, hogy tökéletesen fehérre meszelték még a küszöböt is, egy nyamvadt ablak sincs, hogy kitekinthessen rajta! Hiányzik neki a nyüzsgő, különböző színek kész kavalkádjában táncoló, szabad világ, mivelhogy mégiscsak művész volt még azelőtt, hogy ebbe a javarészt kinetikus vázba kényszerítették volna a kutatók – nem is akármilyen! Festő. Egy olyan alak, akinek mindene volt a különleges vászon, a frissen száradt akrilfesték illata, és nem utolsósorban a csodálatos múzsája.

Legalábbis, ennyire emlékszik biztosan; ha bővebben érdekli valamiféle, még egészen emberi mivoltában szerzett, de a rendszer által feleslegesnek vélt információ önmagáról, azt majd Raphael az annak fenntartott mappában megkeresi, és elárulja neki.

Eleinte még bántotta a tudat, hogy kénytelen egy külső tárolón tartani emlékeit s számára sokat jelentő információkat magáról, hisz a rábízott feladatok és a saját életéről szerzett tudnivalói nem férnek meg az öntöttvas koponyában. A túlterhelés elkerülése végett így döntött a Sehunról kezeskedő kutatócsoport, s azóta kérdéses számára a kedvenc színe, a nevelőapjának neve, meg a többi, ilyesfajta adat; csak a rohadt, mocsok társadalom okán, akik egy pofon egyszerű vírus megfékezésének tervét sem képesek egymaguk kieszelni.

 - Üdvözöllek a rendszerben! Megtekintetlen értesítések száma; egy.

 - Nyisd meg.

 - Értesítések megnyitása. A mai naphoz van felidézhető emléked. Megtekinted?

 - Igen. – Nem csak az apró, tiszta börtönben való létezést, a hang után történő utasítást sem igazán szívleli. Nem szereti sem a saját, sem Raphael hangját sem, azonban, ha nem beszél, valószínűleg napokon belül leáll a rendszere.

 - A piknik.memo fájl megnyitása folyamatban. Illatok, látványvilág betöltése folyamatban. A művelet befejeződött. – Készségesen hunyja le szemeit, egy utolsó mély levegővel megtöltve a tüdejét. Háromig számol, és egy jobb helyre kerül; még ha csupán pár pillanat erejéig is, de megszabadul mindentől. A nyomástól, vagy az azt gyakran leváltó, benne tátongó ürességtől. – Érzelmek átkonvertálása folyamatban. A művelet befejeződött. A piknik.memo fájl megnyitása befejeződött.

Mire felnyitja sűrű pilláit, már nem a labor unalmas csempéi, vagy a modern berendezései merednek vissza rá. A parkot látja, ami ürességtől kong; egyedüliként az egyik hatalmasra nyúló tölgy árnyékában elrejtőzött párocska halk kuncogása töri meg a természet neszeit, kellemes hangszínüket messzire is eljuttatja a növények rendezett birodalmát pajkosan körberohangáló szellő.

Emlékszem! Az első évfordulónkat ünnepeltük, igaz?

A fűben ülnek, könnyedén magukra ismer. Kiszúrja a maga tökéletesre állított, szőke hajtengerét, amit az ölében pihenő szerelme előszeretettel tesz tönkre most is, akárcsak bármely más alkalommal. Nevetnek, őszinte, ragyogó arckifejezésük egy életre az elméjébe ég, megerősítve a többi emlék nyomát is magában. Kénytelen megmosolyogni a jelenetet, miként nagyít a képen, hogy újra láthassa a régóta nélkülözött személy arcának jellegzetes vonásait.

Alig volt tizenhét éves. Az arcát díszítő, csókjaimat gyakran elszenvedni kényszerülő heg látványa most is széles vigyort csal a képemre. Bőre pattanásos, de jelenleg ugyanannyira hagy hidegen, mint akkor – hisz kiskamasz volt még, náluk ez megszokott.

Mintha egy teljesen más világba repítette volna Raphael, pedig tisztában van a ténnyel, miszerint alig két évet utazott vissza elméjében. Sehol egy felhőkarcoló, ami elcsúfítaná a nem kellőképp megtisztelt természet csodás látványát. Minden fényes, élénkzöld, ettől pedig akarata ellenére tölti el az alkotók izgalma.

Zöld – gyermekded szín, amit a természet birtokol. Nyugalmat áraszt, mégis oly' bravúros ezen árnyalata. Emberi önvalómra emlékeztet.

Nem is létezik körülöttük a világ, hisz, akárcsak a kívülállók, úgy pihennek az alatt a fenséges növény alatt. Rájuk van írva a nagybetűs boldogság, az, amit Sehun nagy ritkán csak akkor érez, ha azt ideiglenes fájlként hozzáadatja az Őt működtető szerverhez. A túlterhelés rizikójának csökkentése végett a Sehunhoz hasonló, kinetikus entitások beilleszthetnek szerverükbe ideiglenes érzelmeket. Öröm, bánat, harag, félelem, undor – mind erős tudatmódosító szerek. Erősebbek a kétszáz évvel ezelőtt még virágkorukat élő kábítószereknél; s az őket a felhasználóhoz fűző függőségtől lényegében lehetetlen megszabadulni.

Hajának illata az orromba, csókjának íze játékosan a számba szökik. Ölelésének melege fűt most, s mossa el a hideg váz tapintásának kellemetlen hűvösét. Szerelmének érzése foltozza s köti be minden sebem, mit eme életnek sem csúfolható létezés ejtett lelkemen.

Az aprócska emlék viharba keveredett homokvárként lesz hirtelen semmissé. A természet lágy neszeit a labor éles hangjai váltják fel, a napsütés melegét elfújja az automata légkondicionáló biztosította hűs. Jungkook helyén már csak az emléke pihen.

Tudta, hogy hamar vége lesz, tisztában van a felidézett képek múlandóságával. Csak a helyzetet festik le, és alig pár másodperc az, amivel megajándékozzák az eltiport, modernizált embert, ennek ellenére Sehunnak minden tizedmomentuma a világot jelenti – hisz ez a négy fal közé zárt barlang, amit Raphaellel osztott meg egyedül, minden, csak az nem.

- Mára ennyi volt.

Düh. Az érzelem, amit gyakran tapasztalt idebent. Düh és kín, ezek gyötrik – a hőn áhított boldogság elmúlásának mellékhatásai. Szertefoszlik az emóció, mint a gyermekkori álomképeink, ez pedig újabb lyukat éget az amúgy is hálós pszichéjének falába – ám az űr, ami ennek hatására keletkezik, hatalmasabb minden eddiginél. Éget, fáj, jobban, mint bármi más.

Újra érezni akarom.

 - Megint! Játszd le megint!

 - Sajnálom, mára ennyi volt.

Az érzület, ami meggyötri fájó lelkét, csak erősödni látszik. Meg kell oldania, kell, hogy legyen valamiféle kiút ebből a pokoli gödörből.

A probléma kiküszöbölése kézenfekvő.

Hát persze – a drogok.

 - Raphael, add az Oh Sehun szerverhez az érzelmek mappából a boldogság fájlt!

 - Biztos vagy a döntésedben?

 - Igen, az Isten áldjon meg, csak csináld már!

 - A boldogsag.flg fájl másolása folyamatban. A boldogsag.flg fájl másolása befejeződött. A fájl fél órán belül automatikusan törlődni fog.

Fel-alá járkál, hisz a benne vesződő, forró méreg egyetlen pillanatra sem enyhül, sőt, ahogy elfut mellette az idő, csak fokozódik és terebélyesebb lesz. Egyértelmű, a boldogság labdába se rúghat egy ilyen erős érzelmi atrocitás mellett.

Ide más kell.

 - Add hozzá az Oh Sehun szerverhez az érzelmek mappából a megsemmisülés fájlt!

 - Biztos vagy a döntésedben? A szerverhez már hozzá lett adva a boldogsag.flg fájl. Túlterhelés esetén a rendszer leállhat, visszaállításra nincs lehetőség.

 - Igen, add hozzá!

De csak nem múlik.

A felindultság, ami lelkét nyomja, csak erőteljesebbé válik, s mikor úgy fest, továbbáll, kétségbeesés és pánik formájában teljesedik ki. Ismeretlen a roham, ami rátör, ami elveszi a józan eszét, a tulajdonságát, melyért ebbe a megtörhetetlen, nem elöregedő vázba száműzték, s választották el örökre egyetlen szerelmétől, a múzsájától, Jeon JeongGuktól.

Nem tudja, hova kapja a fejét. Ijedt és rémült, az új, idegen érzés teljesen eltemeti. További érzelmek hozzáadására kényszeríti Raphaelt, vak reményt fűzve erejükhöz, de mind hiába; sem a gyász, sem az elutasítottság, de még a féltékenység, s ezeknek vegyületei sem állják meg a helyüket.

Először csak a szaglásom lesz oda…

A furcsa nyomás és a feszélyezettség pedig, mintha csak ebből táplálkoznának, feszítik Őt belülről, még végül már nem lát a bensőjét tönkrezúzó kavalkádtól.

Majd elvesztem szemem világát…

 - Oh Sehun rendszer túlterhelve. Az érzelmek mappából a beke.flg fájl automatikus hozzáadása folyamatban. A folyamat megszakadt. Újra próbálkozás. A folyamat megszakadt. Az Oh Sehun szerver nem válaszol. Várakozás.

Végül, már nem hallom Raphaelt, és a kínzó gyötrelem is megszűnik. Üresség marad, mégis oly' kellemes.

 - A kapcsolat az Oh Sehun szerverrel megszakadt. A folytatáshoz kérem, jelentkezzen be felhasználói fiókjába!

Jungkookot látom, integet nekem. Közelítek felé, s körülöttünk béke, nyugalom honol.