Cím: Bátorság
Páros: Baek JuHo (SF9) x Oh Sehun (Exo)
Feladat: Érzéssel írni
Érzés: Bátorság
Író: 23
Mindenkinek mást jelent a bátorság. Kis gyereknek azt, hogy elkövessen egy csínyt, egy tizenévesnek, hogy felvállalja önmagát vagy az érzéseit. Egy felnőttnek pedig azt, hogy vállalják cselekedeteinek a következményeit. Végül az öregeknek az, hogy szembe nézzenek a halállal. És nekem mit jelentett? Nekem mindent egyszerre, mert bár akkor lassan húszas éveimet jártam, közelebbinek érzem magamhoz a halált, mint bármely öregember. Igen, akkoriban nagyon beteg voltam, leukémiás. Mikor észrevették úgy egy- másfél évet tippeltek nekem, ami valljuk be elég kevés idő ahhoz képes ami, amúgy normális esetben adatott volna. Persze ott voltak a különböző kezelések, de nem vállaltam, mert féltem tőlük. Féltem, hogy túlságosan is beleélem magam a gyógyulás reményébe, és ha nem sikerülne, akkor összeroppannék a hír súlya alatt. Ezt pedig nem akartam megkockáztatni. Sose szerettem kockáztatni. Mindig is az a komoly és megfontolt ember voltam, akit könnyen kiszámíthatóságáról ismertek, de emiatt nagyon megbízható is amit az is bizonyított, hogy minden barátom hozzám fordult tanácsért….Na persze. A barátaim, akik mind elhagytak a betegségem miatt…
Azt hiszem akkoriban volt féléve, hogy észlelték a betegségemet szóval legfeljebb egy évem volt hátra és még egy csomó tervem volt. Kiadni az első lemezemet, színpadon állni és hangommal együtt a táncommal szórakoztatni a közönséget, híres lenni, összejönni életem szerelmével s vele együtt öregségben meghalni az ágyban. Na persze, életem szerelmével öregségben meghalni… Ebben a tervben több helyen is voltak buktatók. Eleve nem volt senkim, másrészt pedig alig volt egy évem. Így aztán lehetetlen volt, hogy teljesüljön az akaratom. Vagyis akkor ezt gondoltam.
Épp e-féle ön marcangoló gondolataim voltak akkor is mikor a bátyám betörtetett akkor még barack színű szobámba kopogás nélkül természetesen. Hiszen ő sose kopogott.
-Helloooo~-mondta mosolyogva bátyám és a szokásosnál is jobban pörgött, amit akkor nem tudtam mire vélni.
-Mondjad.-mondtam unottan majd kivettem az egyik fül-hallgatót a fülemből, amiből az Easy love ment az egy akkor még számomra ismeretlen bandától, akik örök kedvenceim közé tartoznak a mai napig. Talán miatta, de nem vagyok benne biztos.
-Ma elmész egy randira!- jelentette ki teljes lelki nyugalommal, majd kinyitotta a ruhás szekrényem ruha után kutatva. -Nézd, ez a szürke nadrágod irdatlan jól néz ki azzal a fekete-piros kockás ingeddel.
-Jah biztos…
-Jaj de lelkes valaki.-forgatta meg a szemeit.
-Nos… Nagyon értékelem az igyekezetedet, de nem megyek sehova. Úgyis miután megtudja, hogy beteg vagyok, lelép.
-Ne legyél pesszimista!
-Nem vagyok pesszimista csak realista!
-Mint ha olyan sokat számítana a különbség a jelenlegi helyzetben.- forgatta meg a szemeit, majd miután megtalálta a keresett ruhadarabot, fogta magát és a nadrággal együtt az arcomba dobta azt. -Most pedig öltözz fel. Nem fogom végig nézni, ahogy küzdés nélkül feladod az életed, mint valami vesztes! -amikor a szemébe néztem olyan sok érzést kiolvastam belőle. Többek között dühöt, aggodalmat és mindent eltörpítő szomorúságot, amit minden bizonnyal a küzdeni nem akarásom váltott ki belőle. Akkor elgondolkoztam. Tényleg olyan hitvány ember lennék, hogy hagynám a világ legboldogabb embere szomorú legyen? Ez a kérdés csengett a fejemben, majd mikor felnéztem a bátyámra eldöntöttem, hogy soha nem engedem meg magamnak, hogy miattam szomorkodjon.
-Rendben elmegyek.
-Hello te vagy Sehun ugye?- jött oda hozzám egy kissé bohókás fiú és boldogan rám mosolygott. Emlékszem mennyire meglepődtem mikor megláttam, hogy velem egy magas hisz valljuk be az ázsiaiak nem a magasságukról híresek
-Szia gondolom akkor te vagy akiről a bátyám mesélt.
-Igen, én vagyok Juho.
Így kezdődött az a mindent megváltoztató nap. Emlékszem, hogy az elején nagyon szkeptikusan álltam hozzá az egészhez, de lassan feloldottam és utána kifejezetten élveztem.
-Na és mi a foglalkozásod?-kérdeztem mosolyogva
-Rapper vagyok egy bandában. Nem is tudtad? -mondta meglepetten.
-Nem. Honnan kellett volna tudnom?-kérdeztem kacagva, majd láttam, ahogy az arcára ül a döbbenet, de hamar átvette a helyét a nap legboldogabb mosolya.
-Mindegy. Na és neked mi?
-Túlélő!- először furán nézet, majd tekintetéből azt olvastam ki, hogy inkább rám hagyja a dolgot
Mikor a harmadik randinkon voltunk érezhetően nyugtalanabb volt pedig nem volt rá oka, ami nagyon aggasztott mivel eléggé megtetszett. Jól van, bevallom első látásra bele szerettem és minél több időt akartam vele tölteni. Egy ideig némán tűrtem, ahogy feltűnően kerüli a szem-kontaktust és az érintést, míg végül akkor lett elegem, amikor leöntött az italommal, mert nem akart hozzá érni az ujjaimhoz.
-Juho…
-I-igen?-kérdezte félelemtől dadogva
-Mégis mi a jó büdös franc van veled?
-Mi lenne? Csak a szokásos bénaságom.- mondta kerülve a tekintetem.
-Ja persze azért nem nézel a szemembe, ráadást meg se akarsz érinteni…. Ne néz hülyének! Talán meguntál vagy undorodsz tőlem?
-Mi? Dehogy is csak… csak egész nap azon gondolkodom, hogy megtegyem-e.
-Mégis mit?-kérdeztem értetlenül.
-Ezt!-mondta, majd a szemeimbe nézett paradicsom vörösen és olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy éreztem leheletét az arcomon.- Oh Sehun, leszel a barátom?- suttogta az ajkaimra.
-Eh?-blokkolt le az agyam, de mikor felfogtam mit mondott csak bólogatni tudtam zavaromban. Erre csak elmosolyodott és ajkaimra hajolt. Csókja hihetetlen gyengéd és törődő volt és úgy tartott a karjaiban, mintha egy hímes tojás lennék. Az íze pedig olyan volt, mint a menta és az eper keverékének, amit egyszerűen imádok. Karomat a nyaka köré fontam és elfordítottam a fejem, míg õ derekamra tette hatalmas tenyereit. A csóknak a levegőhiány vetett véget, de amint Juho újra töltötte oxigén tartalékát egyből visszahajolt volna az ajkaimra viszont én eltoltam magamtól egy pindurnyit.-Tudod, van valami, amit még nem tudsz rólam, amit el szeretnék mondani.
-Mond csak.
-Leukémiás vagyok.
És itt megszólalt a telefonom.
-Vedd fel nyugodtan!-mosolygott rám amit egyből viszonoztam.
-Köszönöm.-köszöntem meg, majd kihalásztam a zsebemből a telefont.- Halló!
-Jó napot ön Oh JungHun öccse Oh SeHun?
-Igen. Miért kérdi uram?
-A körzeti kórházból hívom. Sajnálattal közlöm, hogy a bátyja autó balesetet szenvedett és az se biztos, hogy megéli a holnapot.- mondta teljesen érzelem mentesen a hang a túloldalról
-Tessék?- kérdeztem megdöbben majd kiejtettem a kezemből a telefonom.
-Mi történt Sehun?-kérdezve aggódva Juho
-JungHun… meg fog halni.-suttogtam magam elé.
Az után csak arra emlékszem, hogy Juho a karjai körém fonódnak és elkezd nyugtatni miközben azt hajtogatta, hogy “Ne sírj, minden rendben lesz.”
Utána csak arra emlékszem, hogy bent vagyunk a kórházban és keressük a bátyám kórtermét. Aztán megálltunk a 94-es szoba előtt és benyitottunk ahol a bátyám feküdt és aludt. Szegénykém úgy nézett ki, mint egy múmia.
-Hyung…-suttogtam, majd oda kószáltam az ágyához és megszorítottam a kezét-Hyung ne hagyj itt… hallod? Már csak te vagy nekem? Hogy fogom kibírni nélküled a maradék 1 évemet? Hyung nem teheted ezt…-és itt kezdtem el úgy bőgni, mint egy kisbaba.
-Sehun…
-Hyung!- kaptam fel a fejem bátyám hangjára.
-Sehun... ígérj meg nekem valamit.
-Persze! Mond csak bátran!
-Ígérd meg, hogy felveszed, a harcot a leukémia ellen miután meghalok!
-De hyung nem fogsz meghalni!- szipogtam, majd megtöröltem a szemem
-Mindig is rosszul hazudtál öcsi!-mosolygott rám és beleborzolt a hajamba.-Csak ígérd meg.
-Rendben megígérem!
-Akkor jó!-mondta mosolyogva, majd hírtelen a gépek felsikoltottak, míg a bátyám keze lecsúszott a fejemről
Az eset után mély depresszióba estem hosszú hetekre fittyet hányva az ígéretemre, amit bátyámnak tettem. Természetesen Juho minden nap keresett mit értékeltem, de mivel nem érdemeltem a törődését minden egyes programot hárítottam és csak feküdtem az ágyamban. Egyik nap viszont csörtetésre és ajtó csapódásra lettem figyelmes.
-Oh Sehun. Most felkelsz és eljössz velem a kórházba!-hallottam meg Juho hangját az ajtóm küszöbéről.
-Hagyj békén!
-Nem hagylak! Nem megígérted a bátyádnak, hogy elmész egy kezelésre.
-De nem akarok!
-Dehogy nem! Nem fogom hagyni, hogy meghalj! Ha nem is magadért, legalább értem tedd meg!- kiabált rám.
-De...de..
-Mi de?
-Félek….
-Ne félj. Ott leszek veled!-mosolygott rám, majd megölelt.-Nyugalom minden rendben lesz.
-Biztos?-mondtam, majd viszonoztam szoros ölelését.
-Biztos!
És tényleg mellettem volt a legnehezebb pillanataimban is. Támogatott és összeszedte a darabkáimat, amikor egy bizonyos kezelés lassabban hatott, mint vártuk volna. Ott volt és ez bárminél fontosabb volt számomra. Hisz kibírta a hisztis énemet és lelket öntött belém, amikor fel akartam adni. Ha õ nem lett volna, sose jutok el idáig azaz, hogy itt állok meggyógyultan csurig töltve boldogsággal.
-Drágám mit csinálsz?- a hang felé fordultam és ránéztem kedvesemre, aki épp egy fellépéséről jött haza
-Semmit!-csuktam be a füzetet, majd oda sétáltam hozzá.
-Azt a semmit nagyon buzgón írogattad!-mosolygott majd derekam köré fonta karjait.
-Tudom!-nyomtam szájára a sajátomat. Esküszöm ugyan olyan a csókja, mint a legelsőnek pedig az volt 7 éve. Igen ez a tökkelütött eddig kibírta mellettem.
-Na de mit irkáltál?
-Nyugi csak a történetünket és azt, hogy adtál nekem bátorságot.-mosolyogtam rá, majd elkezdtem az ágy felé húzni sokat sejtő mosollyal. És, hogy mi történt ezután? Az már egy másik történet.
