Club 27 - 06

Cím: Club 27

Páros: Kim Namjoon (Rap Monster) (BTS) x Kim Byungkwan (Jason) (ACE)

Műfaj: slice of life
Író: 06

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

Namjoon úgy csinál, mint aki olvas, ám a könyv a kezében fordítva pihen. A lapok összefolynak, a sorokból figurák lesznek, akik táncolnak a papíron. Kéjes mozgásuk elvezeti a fiút valahová, ahol hűvös van és fúj a szél. Ekkor megpillantja őt, aki egy hófehér szövetkabátban ácsorog a hűvös fuvallatok ütközetében, s szőke hajába túrva ordítja el minden fájdalmát az égnek. Namjoon hátra tántorodik, mintha meglőtték volna, pedig csak a szíve kezd kalimpálni. Ba-bamm. Ba-bamm. Ez a hang, melyet életében először hall talán.

S a kígyó sziszegve csavarodott áldozata piciny, reszketeg teste köré. A fehér pikkelyes ördög tánca elbűvölte a kiscicát, s nem figyelt rá, hogy közben halálra ítéltetett. Manipulatív kis albínó macska - alakja, mint a puding, finom vanília ízű.

- Mit jelent embernek lenni, ebben az embertelen világban? Sőt mi több, mi értelme van? Mire mész a kedves kis pofiddal, segítőkész lelkeddel, együttérzéseddel? Eltaposnak, te meg hagyod. Éltél valaha? Megpróbáltad élvezni, legalább egyszer is? De ha próbáltad is, sikerült? Hagyták? Ennek így nincs értelme. Én felajánlom neked a spontaneitás édes gyümölcsét: magamat. Legyél velem, s tedd szebbé az én sivár, kipusztult világomat, te angyal.

Byeongkwan felsóhajt - a szúrás már nem is fáj, már rég nem fáj. Azt mondják - legalábbis egy könyvben olvasta - a vámpírok harapása is ilyen. Beléd mélyesztik tűhegyes fogaikat, te pedig egyre úszol a mámor viharos tengerében. Körülötted a világ megszűnik létezni, és csak a saját agyad kreálta valóságnak van helye. Szomorúságnak nincs maradása. Tested a lágy szellőben ringatózó tollpihe, eszed és értelmed egymást kergetik a felhők között.

- Mi ez?

- Virágot hoztam neked. Hát nem szépek?

- De ezek…

- Szárított virágok – sóhajt. – Nem hervadnak el, és gyönyörűek maradnak örökre.

- Elég szánalmasan néznek ki.

- Minket szimbolizálnak. A szerelmünket. Bár halálra ítéltetett, mint a virág, mely gyökér nélkül kénytelen lélegezni, mégsem hervad el.

A fehér dominál. Hűség, tisztaság, ártatlanság, biztonság, jóság. Byeongkwan. Namjoonnak talán azért tetszett meg első pillantásra, mert ilyen volt. Tetőtől talpig fehér, mint egy angyal. Ő pedig, más lehetőség híján az ördög megtestesítője. Hiába az álruha, nem tudja elhitetni magával, hogy a csúf valóság más lehet ennél. Kell valaki, aki felrángatja őt a pokol gyötrelmesen csapkodó lángnyelvei öleléséből.

- Mi vagyunk a cicák, ebben az őrült, állatkínzó játékban. Remegő tappancsunkkal hangtalanul lépkedtünk az úton, a kígyó mégis ránk talált, és dallamos sziszegésével maga után húzott minket. Csak ki kell várni a végét. Azt olvastam, a test belül sikamlós és meleg. Fel fognak minket zabálni.

A szem a lélek tükre, szokták azt mondani. Byeongkwané mit árul el róla? Íriszeiben hullámzik a sötétség, a rettegés, de körülötte a bőr pajkosan ráncolódik, holott ajkai nem húzódnak mosolyra. Namjooné kifürkészhetetlen, komoly és ködös. Egymással szemben ücsörögnek, és már órák teltek el azzal, hogy bámulják egymást. Ez afféle performance állapot – vagy csak a bódult tudat. „Gyönyörű vagy.” „Egy angyal.” „Csoda.” Már látják a glóriát és a pelyhes szárnyakat a másikon. Nem hamisítvány egyik sem.

- Mi ez a tetkó?

- Angyal szárnyak.

- Ha már itt tartunk, mi ez a fehér és angyal mánia nálad?

- Ezzel próbálom egyensúlyba hozni, amit elrontottam. A tisztasággal. Szükségem van valamire, ami fényesebb, és elűzi a gonosz felhőket előlem. A keresés pedig sikerrel zárult, minden beleölt energia százszorosan kifizetődött.

- Mit kerestél?

- Téged.

Keserédes sóhajok, az ágynemű anyagának sistergése majd tüzet csihol. Fülledt levegő, egy gyomorba vágóan bódító érzés. Hideg cikázik végig a bőrön, mit előtte a forróság ostromolt. Egy újabb világ kapuja tárul fel, fényességet bocsájtva az eddig vaksötétben tapogatózó fiatalokra. A valóság most egyszerre vakítóan hófehér, és szivárványszínű. Nem tudni, kié a kéz, ami végigsimít a kreol bőrön, s hogy kinek haját tépik az ujjak. Már nem létezik te és én, már nincs szó kettőnkről. Egyetlen személy. S a test tényleg meleg belülről.

- Képeket akarok! Hogy emlékezzek rád, ha már nem leszel... Mert attól félek, ez az egész az agyamra fog menni, s az szépen lassan leépül. Azt akarom, hogy mikor már a saját nevemet sem tudom, te legyél az egyetlen, akire emlékezhetek.

A dohos szobában nézegetik a polaroidokat. Egyik emlék a másik után ég el, sós vizet duzzaszt, és hamuként száll el, megszabadulva a súlyos érzelmek kovácsolta láncoktól.

- Miért?

- Nem kellenek ezek.

Byeongkwan értetlen, bánatos és megtört tekintete beleég Namjoon emlékezetébe, abba a pár diába, amivel még rendelkezik. Penészes és rothadt filmek, melyek csak kis ideig élnek, mégis, súlyosabbak, mint bármelyik másik.

Nem törődve a hideg és nyirkos hajnallal, Namjoon egy szál rövid ujjú pólóban vág neki az útnak, végigtúrva fekete cipőjében az avaron, hogy minden földi mocsok vele tarthasson utolsó utazásán.

Szemét nem bántja a csípős levegő, íriszei még sosem voltak ennyire tiszták – a köd, ami hályogként takarta el előle a rideg valóságot mindeddig, most elszáll, s akárcsak az ajkán csüngő gőzfelhő, eltűnik, nem hagyva maga után semmit, csak az ürességet.

Fekete pólót, csőnadrágot és sportcipőt visel.

Tűszúrás, sóhaj, mámorító bizsergés.

Az ember nem döntheti el, hogyan haljon meg. Valaki más dönti el helyette. Mindig valaki más. (Paolo Bacigalupi)

Szédület, remegés, bomlás.

Nem tudom visszacsinálni, sajnálom, önző voltam, sajnálom, elkéstem és sajnálom.

Szégyen, könnyek, ordítozás. Zuhanás.

A valóság megszűnik, szem fennakad, s a rángó test élettelenül terül el, felverve a port, mely gyengéd táncot lejt a befurakodó nap sugarai melegében.

Byeongkwan halovány, megfáradt mosollyal néz szét. Az emberek szánják őt.

Hazugság volt minden szó, minden érintés, minden pillantás. Az egyetlen igaz dolog a tű, és a vérébe áramló élet, melyből egyre többet követel, s mely meg is adatik neki.

A magány lassan emészti fel az embert, tudatán kívül markol a nyakra, ápolt körmeivel vérző sebeket vájva az izzadt bőrbe. A sűrű folyadék csillogva folyik le, vöröslik, mint a szem, melyből a könny csordogál.

 Byeongkwan úgy csinál, mint aki olvas, ám a könyv a kezében fordítva pihen. A lapok összefolynak, a sorokból figurák lesznek, akik táncolnak a papíron. Kéjes mozgásuk elvezeti a fiút valahová, ahol hűvös van és fúj a szél. Ekkor megpillantja őt, aki egy hófehér szövetkabátban ácsorog a hűvös fuvallatok ütközetében, s szőke hajába túrva ordítja el minden fájdalmát az égnek. Byeongkwan hátra tántorodik, mintha meglőtték volna, pedig csak a dejá vu érzése az, ami mellkason vágja. Mintha csak saját magát látná, ahogy próbálja túlsüvíteni az ég haragját.

Szíve nem kalapál – már rég nem dobog odabent semmi. A láda üres, tartalma a pokolban ugrándozik lángnyelvről lángnyelvre, egy erős marok szorításában, mely biztosítja őt, hogy sosem szabadulhat.

Mégis odamegy az angyalként tündöklő fiúhoz.

Akkor, huszonhat évesen.

The Seoul Times, Xday, August 14, 20XX

Egy titkos drogkereskedelemmel foglalkozó csoport lehet a felelős több tucat fiatal haláláért

Club 27: egy hely azoknak a fiataloknak, akik belefáradtak az életük tüskés mókuskerekébe, s nem találnak kiutat, mégis félnek a haláltól – olvashatjuk a leírást besúgónktól, aki alig tizenkilenc évesen csatlakozott hozzájuk. A fenntartók és köztük felbonthatatlan egyezség köttetik. A klubtag hátralévő idejét megszépítik, tudatmódosító szerekkel látják el őt, mindaddig, amíg be nem tölti huszonhetedik életévét. Azon a napon köteles megjelenni a vezetők előtt, akik hatalmas dózist juttatva a szervezetbe, megteszik azt a lépést, melyet a klubtag saját akaratából gyáva volt meglépni – írja.

Nem tudjuk, hogy a névtelen informátorunk épségben van-e még, de a leadott adatok alapján, a Nemzeti Szervezett Bűnözés Elleni Főosztály rendőr őrnagya jelentette, hogy két csapatot is mozgósítottak a szervezet ellen. Az eljárás még zajlik, de a pontos és egyértelmű információk tudatában hamar nyomra találtak, s a mai napon három bírósági tárgyalás is esedékes. Eddig két gyanúsított került őrizetbe, elmondásuk szerint még nyolcan tartózkodnak Szöulban, s öten irányítottak a háttérből, egy közülük jelenleg Németországban él. A megtudott információk alapján a szervezet vezetőjének személyazonosságát homály fedi, így a nyomozást nem szüntetik meg, további három ügyosztály kap kutatási parancsot.

Tucatnyi fiatal hunyt el e körülmények között, de rengetegen vannak, akik éppen éltek ebben a szörnyű helyzetben. Számos áldozatot küldenek állami pénzből elvonó intézetekbe szerte az országban, hogy így menekülhessenek meg ettől a rémálomtól. Pszichiátriai és pszichológiai kezelésekben részesülnek, mind ők, mind azon családtagok, akik a felmérések alatt alkalmatlannak bizonyulnak gyermeknevelésre, hozzátartozóik további támogatásra.

Természetesen a törvényt el nem kerülheti egyik érintett személy sem. Lázadó viselkedés és saját akaratból való illegális kábítószer fogyasztás vádjával eljárás indul a fiatalok ellen, miután gyógyultnak nyilvánítják őket. A szervezet manipuláló szavai, zsarolása és feltehetőlegesen, az áldozat által visszautasított cselekedetekre való kényszerítés figyelembevételével enyhítő körülmények lépnek életbe, amelyek könnyíthetnek az amúgy is sokkos állapotban lévő – mondhatjuk azt – gyerekeken.

Szervezői megjegyzés: Innen is elnézést kérünk a 06-os írótól, amiért a gondosan megszerkesztett novella külsejét (főleg az utolsó bekezdéseknél), nem tudtuk egy az egyben visszaadni! A blogger csak a legalapvetőbb szerkesztéseket akarja befogadni, és hiába próbáltam így-úgy formázni a blogger által "elrontott" szöveget, ez volt a maximum, amit ki tudtam belőle hozni! 

Noel

Rózsaszín füstfelhő - 12

Cím: Rózsaszín füstfelhő
Páros: Jackson Wang (GOT7) x Kim Namjoon (Rap Monster) (BTS)
Feladat: Képpel írni
Író: 12
Kép, amellyel írni kellett:

*Jackson*

Mindenki érezte már magát úgy, hogy valami belül fel akar törni belőle. Külvilágra akarnak kerülni az érzések, amik belül vannak. Mikor nem segít semmi, csak ha üvöltesz egyet ki adva magadból mindent. De aztán rájössz, hogy nem marad más, csak a fájdalom, a kétség és megannyi kavargó érzés, gondolat. Hát ilyen az életem nélküle. Mint egy kitörő gejzír, amiben rózsaszín érzelmekkel túl fűtött füst kavarog. Nem tudom mikor, vagy éppen miért, de Ő vette el az eszem. Amióta először láttam és érintettem, a szívem egy darabja hozzá tartozik. Persze, mindezt teljes titokban tartva elém át egymás után a napokat. Várva mikor látom Őt újra. Ha csak egy pillanatra látnám, csak azt az egy lopott pillantást, örökre a szívembe zárnám, hogy túl élje az örökkévalóságot.


*Namjoon*

Az a bizonyos gombóc van a torkomban érzés, amit akkor érez az ember, mikor az a bizonyos személy a közelében van. Nem vagyok egy szótlan típus, de mellette megbénulok és le blokkol a gondolkodásom. Egyszerűen nem tudok létezni mellette. Tudom az elég egyértelmű, hogy fülig szerelmes vagyok belé de azzal is tisztában vagyok, hogy Ő sosem viszonozná az érzéseim. Nem egy utat jelölt ki, számukra a sors. Éppen ezért, csak elsétálunk egymás mellett, mélyen egymás szemébe nézve, míg a rózsaszín köd lassan körülölel minket. Ez az állapot sajnos mulandó, s mi tovább lépünk át lépve a párolgó rózsaszín anyagot. Ő csak egyszerűen tovább sétál, míg nekem belül meghasad a szívem. Láttam Őt! De nem érhettem hozzá, nem vehettem ajkait birtokba, nem birtokolhatom Őt.




*Jackson*


Éjsötét mély szemeinek varázsa megigéz, földre kényszerít, mégis tudom, ez csak hiú ábránd. Ő érinthetetlen, tökéletes és nem az enyém. Nincs birtokomban semmilyen tudás amivel magam mellett tudnám tartani. Így tehát maradnak a lopott pillanatok, a viszonzatlan remények, és soha meg nem tapasztalt szenvedélyek. Egyedül küzdök a vágyak csatájában, de sosem veszem eszre, magammal küzdök a legtöbbet. A rózsaszín füst egyre inkább elborítja elmémet, s már csak ő létezik a fejemben. Ez egy átok ami szűnni nem akaró hatást mér rám. Egyre inkább úgy érzem el fogom veszíteni a kontrollt, s össze omlok mint egy kártyavár.



*Namjoon*


Akarom Őt! Vágyom rá mindennél jobban, mint éhes farkas a friss zsákmányra. Ki fogok készülni, meg fogok bolondulni, ha nem lehet a zsákmányom, a rabom, a szolgám. Érzelmeim és vágyaim temploma. Az a menedék, ahová nehéz időkben menekülhetek a világ gondjai elől. Elhatároztam magam végre, hogy meg teszem az első lépést, most mégis remeg a kezem. Erőt veszek magamon és meg fogom a telefonom, majd tárcsázom az általa megadott számot. Kicseng! Egyszer, kétszer majd egy mély hang a telefonba szól; " Hyung ideje, hogy hívtál már hiányzol!". Szívem a torkomban dobog végül nagy levegőt véve csak el suttogok négy szót. De tudom ez az egyetlen esélyem.



*Jackson*


Bele remeg a szívem, ahogy telefonom kijelzőjén megjelenik az Ő neve. Habozok egy pillanatig, de tudom itt az ideje szint vallani, nem halogathatom tovább. Meg nyomom a kis zöld ikont majd eldarálom az első mondatot ami megfogalmazódik bennem. Lehet kicsit le sokkoltam, ugyanis egy nagy levegőt véve kezd bele mondandójába, ami nem több mint négy egyszerű szó. Azonban nekem ez a négy egyszerű szó nekem a világot jelenti. "Te is nekem, szeretlek!". Az a világ amit magamban elképzeltem csak most született meg igazán!