Veszélyes játék - 05

Cím: Veszélyes játék
Páros: Jung Taekwoon (Leo) (VIXX) x Kim Himchan (B.A.P)

Műfaj: angst, 

Író: 05

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett: 

A nap már éppen lemenőben volt és sötét felhők gyülekeztek az ég alján, mikor a raktár udvarára hangos fékcsikorgással fordultak be a hatalmas autók, majd ugyanilyen zajjal szálltak ki belőlük a tulajdonosaik és az épület ajtaja felé cipelték a sebesülteket, illetve egy letakart testet. Ők voltak Kim Himchan hűséges emberei, Szöul egyik vezető alvilági bandájának oszlopos tagjai, akik életüket nem kímélve vágtak bele a város egyik leghíresebb háborújába éppen egy héttel ezelőtt.

A fájdalom és a szenvedés hangjai törtek utat maguknak az ajtón keresztül, majd az emberi vér szaga is beszivárgott a kulcslyukon, miközben Taekwoon egy dohos matracon ülve zenét hallgatott. Ilyenkor elkalandozott egy kicsit és kizárta a halál gondolatát is agyából.

Kicsi, fehér macskája ölében feküdt, egy kevés megnyugvást adva a fiúnak, aki így könnyebben el tudta hinni, hogy a kegyetlenségen kívül szeretet és béke is van az életben. Kezével lágyan simogatta a törékeny testet, visszaemlékezve arra, hogy Himchanba is szorult egy kevés emberség, hisz tőle kapta az állatot szerelme jeléül. A puha bunda szinte elnyelte gazdája kezét, a halk dorombolás érzése pedig belopódzott a szívébe és sosem tűnt el onnan.

Hamarosan lábdobogás hallatszódott az ajtó felől, majd az emberek kétségbeesett segélykiáltásai, mire Taekwoon kiszaladt a szobából, de rögtön vissza is fordult, mikor megpillantotta egy ember cafatokban lógó húsát és eltorzult arcát. Úgy érezte, szemébe örökre beleégett a vér pusztító látványa. A mosdóba rohant és hányt. Nem tudta, mit, hiszen már napok óta vízen és pár szem rizsen élt. Talán csak epe csordogált szájából, égető érzést és a bánat forró bűzét hagyva maga után. Szemeiből könny csordogált, ami a gyomrából feltörekvő váladékkal keveredve tűnt el a lefolyóban.

Száját megtörölve lépett ismét ki a helyiségből, ezúttal már felkészülve az esetleges visszataszító látványra, de akkor már bevonszolták a testet az egyik szomszédos szobába, ahol halkan nyöszörögve adta át magát az örök nyugalomként közismert halálnak.

Taekwoon térdei megremegtek, az ajtó mentén lecsúszva ült végül a hideg kőre, aminek érzése már nem is bántotta meggyötört bőrét. Gondolatok ezrei lepték el agyát, de rögtön el is illantak, mikor egy közeli helyiségből előlépett Himchan. Izzó szemeivel ölni lehetett volna, de amikor meglátta párja összetört alakját a földön kuporogni, lépteit megszaporázva lerogyott mellé és szoros ölelésbe vonta őt. A fiatalabb szíve hevesen vert, nem tudta, mit kellett volna éreznie. Annyira szeretett volna úgy ölelni, mint régen, de a tűz már csak halványan pislákolt, s a szerelem édes illata vegyült az undor szúrós szagával, amit nem tudott nem beengedni magába. Fájt neki a tudat, hogy már semmi sem volt olyan, mint egykor, azonban tenni nem tudott ellene. Az ember nem választhatja meg, mit érez és mit nem. Lassan elhúzódott a magas fiú szilárd alakjától és visszavonult szobájába, egyszer-egyszer bánatosan visszapillantva rá, de aztán bezárta maga után az ajtót. Nem bírta tovább nézni azt, aki egykor a világot jelentette neki, és akiről akkor fogalma sem volt, ki lehetett. Himchan nem értette Taekwoon hirtelen mozdulatait, de tudta, mennyire nehéz volt ez neki.

Végül a fiú ismét egyedül maradt, csak ő, a sötétség és a megszürkült füzetlapok, amelyekre gondolatait vetette nehezebb napjain, mint amilyen akkor is volt. Reszketve fogta kezébe a tollat, amit párszor el is ejtett, de mindössze néhány mondat erejéig kellett szilárdan tartania, hiszen nem volt sok mondanivalója, csak szerette volna leírni az érzéseit, hátha azok megváltoznak és minden ismét a régi lehet. Ám ez sem segített, a sötét fájdalom és a félelem a párja elvesztésétől fátyolként ereszkedett le elméjére, aminek eredménye halk sírás és kétségbeesett remegés lett.

Utálta a tudatot, hogy szerelme több embert ölt meg, mint amennyit egy átlagos sorozatgyilkos. De ennél jobban már csak azt utálta, hogy mindezek ellenére nem tudott elszakadni tőle, mert bármennyire nem érezte azt, amit kapcsolatuk elején, nem tudta elképzelni, hogy elengedje párját. Ahhoz túlságosan szerette. Ezért inkább élt a saját kis világában és magát hitegette, hogy Himchan nem is volt annyira rossz ember, mint amilyennek látszott. Hiszen vett neki egy kiscicát, nem igaz?

A távolban mennydörgés hallatszódott a távolból, amire a fiú megtört alakja megremegett, az állat pedig az öléből a matrac mögé menekült. Ismét egyedül volt, amíg ujjait a nyakában lógó hold alakú medálra nem szorította, annak reményében, hogy az majd kizárja a zajokat körülötte. Egy ideig működött is a dolog, de aztán az ablakon keresztül hatalmas fénycsóvát látott, majd a dörgés mély, pusztító hangja szakította félbe a szoba feszült csendjét. Taekwoon megugrott és zokogva tépte ki nyakából a láncon csüngő medált, aztán elhajította azt a matrac másik végébe. Ő tényleg annyira hinni akarta az apró tárgy varázserejét, hogy lassan belebolondult, mikor már nem segített rajta. Pedig ő tényleg nagyon koncentrált rá, a többi már nem rajta múlt.

Az idő éjfél körül járt, mikor Himchan belépett a fülledt szobába, ahol párja a matracon összegömbölyödve feküdt és halkan szuszogott. Kezei között féltett naplóját szorongatta, ami felkeltette az idősebb figyelmét. Óvatosan kicsúsztatta azt a törékeny test erőtlen izmai közül és kíváncsian belepillantott. A lapok a bánat és kétségbeesés sötét foltjaival voltak tele és valószínűleg már vagy ezerszer el is áztak, de a kacskaringós kézírás ettől függetlenül még olvasható volt. Minden egyes mondat minden egyes szavából és betűjéből sütött a bizonytalanság és a szomorúság, de néhol talán még jelen volt a szerelem édes illata is, ami ha nem is sokszor, de megérintette Himchan orrát.

Pár gondolat elolvasását követően dühösen lökte félre a füzetet és feldúltan kirohant a szobából, meztelen talpának csattogása a konyhakövön törte meg a csendet az épületben. Hajába túrva, zaklatottan fújta ki a tüdejében rekedt levegőt, amiről addig nem is tudott, hogy benntartja. Gondolatai száguldoztak, nem gondolta volna, hogy Taekwoonnak ilyen ellentétes érzései voltak. Ő még mindig abban a tudatban élt, hogy minden tökéletes és szép. Tudta, hogy a munkája nem volt valami családbarát, de nem tehetett róla, beleszületett. Utálta, hogy párja, akiről azt hitte, tökéletesen megértő és odaadó, nem tudta megérteni az ő helyzetét. Utálta, hogy annyira hülyének nézte, hogy egy füzetbe írta le gondolatait, amit bármikor el tudott volna olvasni. Mintha direkt gúnyolódni akart volna vele. Agyát ellepte a vörös köd, kutakodni kezdett, majd végül megtalálta, amit annyira keresett, kést ragadott.

A reggel ugyanolyan fájdalmasan köszöntött a fiatal fiúra, mint amilyen fájdalmasan próbált küzdeni előző este a fáradtsággal, ami végül legyőzte őt. Torkát marta a hányinger, szemei előtt halvány fátyol lógott, ami meggátolta a látásban. Először azt sem tudta, hol volt, de aztán a dohos levegőből és a vér jelenlétének gondolatából rájött, hogy bizony már rég nem otthon. Kitapogatta maga mellett a puha fedelű füzetét, ami akkor nyitva hevert a matrac másik oldalán, amellett pedig a már rég eldobott hold alakú medált, de Himchant nem találta sehol, bármennyire is kereste. Pedig olyan régen aludtak egymás karjaiban utoljára, igazán hiányzott már neki.

Pislogott párat, mire a fátyol lehullott szemei elől. A szobát félhomály fedte, csak néhol szűrődtek be a nap lágy sugarai, simogatva ezzel Taekwoon arcát. Minden nyugodt volt, szinte már túl tökéletes is. De aztán szemei megálltak a sarokban, elsápadt, a boldog vigyor is lefagyott arcáról, mikor meglátta a hatalmas vértócsát, közepében pedig a fehér macska tetemét. Annak a macskának, amely Taekwoon számára a kiutat jelentette az erőszakos világból, és ami a Himchannal töltött szép időkre emlékeztette.

A macska halott volt, a kerítés túloldaláról pedig lövések hallatszódtak keveredve az emberek utolsó sóhajaival és kiáltásaival. Az ég nagyot dörrent, a háború tényleg elkezdődött.

Repülés - 19

Cím: Repülés

Páros: Lee Dongyeol (Xiao) (UP10TION) x Lee Hongbin (VIXX)

Feladat: Képpel írni

Író: 19

Kép, amellyel írni kellett:

- Binbin! - üvöltötte a rózsaszín hajú fiú a hatalmas tömegben, amikor megpillantotta az idősebbet, amint az emberek szállingózni kezdtek előtte. Arcára egyből egy hatalmas mosoly ragadt, amit csak akkor láthattak az emberek, amikor igazán boldog volt. Lábai egyenesen előre vitték, a séta eltörpült a rohanása mellett, ahogy sietett a magasabbik felé, és amint ott volt tőle egy méterre, már vetődött is nyakába, ajkain még mindig letörölhetetlen vigyorral. Az idősebb, ki a Hongbin nevet viselte, először értetlenül pislogott a hang irányába, majd mikor meglátta a kisebbet, boldogan fogadta karjai közé és nem eresztette el, még akkor sem, amikor már az emberek furcsán néztek rájuk. Pont nem érdekelte, hogy ki mit gondolt róluk, hiszen semmi olyat nem tettek, ami ne lenne megengedett. Csupán egy ölelés volt az egész, de egy világot jelentett a barna hajú fiúnak, hogy végre szabadon érhetett a kisebbhez, mivel nem igen mutathatta ki érzelmeit a nyilvánosság előtt.

Nyár volt, rettentő meleg, a lehető legrosszabb időpontot választották a találkozásuk megejtéséhez, de tudták, hogy ekkor lesznek a lehető legkevesebben a vidámparkba, ahová először jönnek el együtt. Mivel nem akartak feltűnést, külön érkeztek, de amikor a megbeszélt időpont eljött és még a helyszínre is értek, nem bírtak magukkal és már láncolták is magukhoz a másikat. Hongbin egyszerűen nem bírt betelni a kisebb ölelésével, ezért addig ölelgette a fiút, amíg csak idejük engedte. Mikor az idősebb, már minden levegőt kipréselt Xiao-ból, vigyorogva tette le a földre és úgy tekintett le rá. A fiatalabb csillogó szemekkel nézett rá a fiúra, akit lassan fél éve ismert és majdnem ennyi ideje is mondhatta párjának. Igaz, hogy együtt éltek, annak ellenére, hogy a fiatalabb még egyáltalán nem mondhatta magát nagykorúnak, de a szülők jóváhagyásával engedték, hogy egyetlen gyermekük szerelmével költözzön össze, aki kapcsolatuk megkezdésének másnapján debütált szólóénekesként. Rengeteg dolga volt, ezért valamikor csak éjszaka látták a másikat. Nem mindig sikerült a szabadnapjaikat összeegyeztetni, de ha sikerült, akkor ki nem bújtak az ölelő karok közül, amit párjuk nyújtott.

- Olyan jó, hogy el tudtál szabadul Binbin - szólalt meg lelkesen a fiatalabb és ismételten az idősebbhez bújt, karjait szorosan zárta dereka köré és mellkasába temette arcát.

- Miattad bármikor megszököm. Csak órák kérdése, hogy visszaráncigáljanak dolgozni, de addig is veled lehetek. A napokban alig láttalak és már nagyon hiányoztál. Még ha esténként téged ölelgetlek, nem tudja a hiányodat teljesen elmulasztani - mondta a korosabb és felső végtagjaival védelmezően zárta ölelésébe a kisebbet, mert nem akarta, hogy egy centinél is messzebb legyen tőle.

- Szeretem, mikor ilyeneket mondasz - suttogta Xiao és boldogan emelte fel fejét, hogy a magasabb szemébe nézhessen. - Ugye eszünk vattacukrot? Meg felülünk a hullámvasútra is, ugyi? – pislogott nagy szemekkel a fiúra. -  De ne a félelmetesre, hanem arra a picire. Tudod! Amelyik nem fordul át, csak nagyon gyorsan megy - magyarázta rendesen artikulálva a szavakat a legfiatalabb, hogy mire is kell felülniük. Még kezecskéivel is elmutogatta az irányokat, az idősebb pedig nem tudott nem vigyorogni párja lelkesedésén.

- Tudom, melyikre szeretnél ülni - kuncogva válaszolt a kisebbnek, majd homlokon csókolta. Xiao arca egyből lángokba borult, mert ennyi ember előtt még sosem nyilvánította ki érzéseit szerelme és eléggé meglepte.

- N-nem fognak.. - nézett körbe félve a fiú, mert mindig attól tartott, hogy miatta bajba keveredik az idősebb.

- Nem lesz semmi baj. Gyere! Mulassunk! - ragadta meg vigyorogva a fiú kezét a nagyobb és már húzta is a hullámvasút felé, de nem a félelmetes felé. Nem. Ahhoz, amire párja mindig is fel szeretett volna ülni, de még nem volt rá lehetősége. Egyből beálltak a sorba, még mindig nem engedte el a kisebb kezét, félt, hogy elveszíti a tömegben, de leginkább azért nem eresztette el, mert így kiélvezhette azokat a pillanatokat, amiket nyíltan nem tehettek meg. Ezeket a perceket szerették a legjobban, amikor azok lehetettek, akik igazából voltak.

Szépen kivárták a sorukat, Xiao-t először nem is akarták felengedni a hullámvasútra, mert nem hitték el, hogy már tizenhét éves, de aztán párja meggyőzte az ott dolgozókat, hogy a fiú, annyi, amennyinek mondja magát. A fiatalabb felfújt arccal ült fel a szórakoztató gépre, és amikor éppen nem figyelt senki sem az idősebb megsimogatta arcát, hogy megnyugtassa. A kisebb először nem akart engedni a nyugtatásnak, de mikor az idősebb már karját simogatta kifújta a bent tartott durcás levegőt és megkapaszkodott a korlátban, mert hirtelen elindultak. Hongbin mosolyogva figyelte szerelmét, amint az hatalmas vigyorral, lehunyt szemekkel, visítva élvezte a hullámvasutat. Nem nagyon volt oda ezért a dologért, de párjáért mindent megtett, hogy boldognak láthassa.

Körülbelül ötször ültek fel, egymás után a "rettegett" szörnyre, csak azután tudta elrángatni a kisebbet másfelé az idősebb. Alig tettek pár lépést a kis rózsaszín hajú fiú egyből megtalálta a vattacukrost, meg se várva párját, de már megrendelte az édességet, ami - természetesen - rózsaszín volt. A korosabb csak mosolyogva ingatta fejét és kifizette a vattacukrot, majd lopott is belőle egy keveset és boldogan nézte a kisebbet, amint majszolta a finomságot, majd amint befejezte maszatos arccal nézett párjára. Hongbin nem bírta ki, hogy ne nevessen fel, majd könnyeit letörölve - amik a nevetés következtében keletkeztek -, egy nedves törlővel megtisztította a fiatalabb arcocskáját. Xiao csak kuncogott párja figyelmességén és saját gyerekességén, de az idősebb sosem szólta le érte, inkább tetszett neki, ez pedig örömmel töltötte el.

Amint leülepedett a kisebb pocakjában az édesség még felültek pár játékra, néha Xiao, valamikor meg Hongbin választotta ki, hová is menjenek, többször elhaladva egy gyönyörű játék mellett. Amit addig nem vették észre, míg sötétedni nem kezdett.

- Binbin! - sikkantott fel Xiao párja mellett, amikor teljes sötétségbe borult az ég és felkapcsolódtak az esti fények.

- Mi az Picur? - fordult a kisebb felé az idősebb, mert nem értette hirtelen jött örömét.

- Arra üljünk fel! - mutatott egyenesen előre a fiú és a korosabb is arra tekintett, mikor meglátta minek is örült meg annyira párja. Vigyorogva bólintott egyet és megfogta kezét, annak ellenére, hogy voltak még a parkban, de már kevesebben, viszont sötét volt, így nehezebben veszik észre őket. Odaérve egy idős bácsi fogadta őket, aki elmosolyodott, amikor meglátta a fiatalokat. Elmondása szerint, sokan elsétálnak eme csodálatos játék mellett, és ha ide is téved valaki, ők is csak gyerekek, de mindenkinek nagyon örül ő, csak sajnálja, hogy ennyire kevesen látogatják. Hongbin kifizette azokat a perceket, amiket fent fognak tölteni a levegőben és miután párját besegítette az egyik ülésbe, megkérte a bácsit, hogy minimum negyed órán keresztül legyenek fent. Az öreg először nem értette miért kéri ezt a fiú, de beleegyezően bólintott egyet és megvárta, míg az ifjú is beül az egyik ülésbe, közvetlen a fiatalabb mellé, és amint ez megtörtént elindította a játékot. Xiao arcára még nagyobb vigyor került, mikor megemelkedtek a forgás erejétől és csak kapkodta a fejét, hogy mi merre van. Hongbin is vigyorgott mellette és egy óvatlan pillanatban oldalra nyúlt és megfogta párja kezét. A kisebb meglepetten pislogott rá párjára, majd elmosolyodott mikor meglátta kedvese tekintetét és vigyorogva kulcsolta össze ujjaikat, így forogtak tovább.

A két fiatal fent boldogan élvezték a körülbelül húsz perces utazást, amit a játék okozott nekik. Végig kettejük között pihent összefont kezük és nem érdekelte őket, ki látja őket és ki nem, nekik az számított, hogy kiélvezzék az együtt töltött perceket, hogy gyönyörködjenek a vidámpark fényeiben, hallgassák a nevetéseket, sikolyokat és a játékok zenéjét. Ahogy a levegőben forogtak körbe és körbe, olyan érzésük támadt, mintha repülnének, akár egy madár. Xiao vigyorogva emelgette karját, szárnyait csapkodva, Hongbin csak nevetett rajta, de örült, hogy párjának ekkora örömöt okozhatott, csupán egy nappal, teljesen elfeledkezett arról, hogy ellógta a mai napot és ezért valószínűleg, holnap kapni is fog menedzserétől, de nem érdekelte, ha láthatja a fiatalabb mosolygós arcát. Az öreg csak vigyorgott a földön és figyelte őket. Amikor véget ért a móka, vigyorogva köszönték meg a bácsinak, majd indultak kézen fogva a kijárat felé, mit sem törődve a bámészkodó tekintetekkel, csak az volt a fontos, hogy ha legközelebb jönnek, akkor csak a körhintán fognak ülni. Nagyon megszerették ezt a játékot és a kedvencük lett, pedig csak húsz percet töltöttek rajta.

A hiányzó darab - 06

Cím: A hiányzó darab
Páros: Kim Seokjin (BTS) x Lee Jaehwan (Ken) (VIXX)
Feladat: Képpel írni
Író: 06
Kép, amellyel írni kellett:

Újabb nap, újabb, eddig ismeretlen bugyra a szenvedésnek. Csak ülök a bevetetlen ágyamon, a puha, fehér huzatú takaróm körbeölel, mint egy védelmező kar.

Bár meleg lenne. Bár az Övé lenne.

Kis baba-kék fényképezőm is ott hever a pamut anyag ráncai között, árván és magányosan, akárcsak én. Néha felveszem és kattintgatok párat, majd az üres, unalmasan fehér falamról készült kép belepottyan az ölembe. Annyi van már belőle, hogy akár ezzel is takarózhatnék.

A polaroid gépet Tőle kaptam, mert tudta, hogy odavagyok minden antik cuccért – s bár minden álmom egy régi típusú, bitang nagy masina volt, ő azt mondta, ez sokkal jobban illik hozzám. Nem tévedett. Igaz, költséges, de sokkal hangulatosabb ilyen képekkel telerakni a szobám falát, mint kinyomtatni a digitális fényképezővel csináltat. Nekem meg elég felesleges pénzem van, hogy erre pazarolhassam.

Elvihetném helyette vacsorázni is. Kár, hogy már nem élne a lehetőséggel.

Felszipogok és felocsúdok bambulásomból. Éhes vagyok. Valószínűleg megint órákig ültem mozdulatlanul, kattintgatva, míg nem elfogytak a polaroidok.

Rutinosan kelek ki az ágyból, először a jobb, majd a bal lábammal kifordulva. Megtámaszkodom, mert térdeimet nem tartja sok erő, és a szokásos úton csoszogok végig, ahol már szinte völgyet vájt nyuszis papucsom. Felteszem főni a kávét, kinyitom a hűtőt, bár nem is kellett volna, hisz mindig üres, így én, mint mindig, most is sóhajtva csukom vissza. Megmosakszom, felöltözöm, és elrakom a pénztárcámat meg a gépet a táskámba. A kávét ugyan megvárom, de túl forró, hogy megihassam, nekem pedig mehetnékem van. A bögrében úszkáló, ihatatlanul meleg ital pedig szomorúan, de már beletörődve kezd el hűlni, hogy mire visszaérek, ihatatlanul hideg legyen.

Zacskós levest veszek, csokit meg chipset, és természetesen az elhanyagolhatatlan csomag polaroid papírt.

Nem volt nagy sor a boltokban, így hamarabb hazaérek a szokásosnál, amibe belefájdul a fejem.

Lepakolok, de nem kezdek el főzni – helyette beslattyogok a szobámba, és feltúrva a fiókokat, előkeresem a fényképalbumomat. Az íróasztalomhoz ülve kinyitom, és mint nyári zivatar, olyan hirtelen gyorsasággal kapnak el az emlékek.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – kiabálom ugrálva, miután kibontottam ajándékát. Nekiugrok, és úgy ölelgetem, mintha legalább egy éve nem láttam volna, ő pedig nevetve húzza hátrébb a fejét, tökéletes utat engedve nekem, hogy agyonpuszilgathassam arca minden egyes szegletét. – Szeretlek.

– Én i…

– Próbáljuk ki! – vágom rá, meg sem hallva párom viszonzását. Úgy néz rám csillogó szemeivel, mint egy büszke apuka egyszem fiára. – Első képem a világ legszebb, legcsodálatosabb dolgát fogja megörökíteni.

– Édes vagy – mosolyog meghatva, és kicsit elpirulva, amikor rá emelem a kamera lencséjét. Pechjére hamar elkapom róla, és az alattunk futkározó, fehér kis szőrcsomóhoz guggolok, majd megnyomom a gombot, és a mi édes kiskutyánk képét köpi ki a készülék.

– Hát nem cuki? – nyújtom fel Jaehwan felé a papírt, de mikor meglátom sértett arcát, képtelen vagyok visszatartani a nevetésem. Ő meg csak megcsapja a hátamat párszor, és gyengén belém rúgva otthagy a nappaliban.

–  Jae, csinálok rólad is – megyek utána.

– Utállak – morogja.

– Jae, nézz ide – mondom neki, folyamatosan utána koslatva, de akárhányszor próbálom megkerülni, mindig csak a hátát mutatja felém. – Nézz ide, nézz ide, nézz már ide – mondom monoton hangon, mosolyogva, miközben rendíthetetlenül bökdösöm hátát a mutatóujjammal.

– Jin, ne már – nevet fel, továbbra is menekülve előlem.

– Oppa! – kiáltom elvékonyított hangon, mire feltűnően megremeg.

– Jó Isten, még a hideg is kirázott – dörzsöli felkarjait, én meg durcázva átugrom a kanapét, és előtte teremve gyorsan lövök egy képet, még mielőtt védekezhetne.

– Wow, Jae, olyan a fejed, mintha romlott tejet ittál volna – kezdek el hangosan nevetni, görnyedt háttal. Elhúzom a papírt mikor utána nyúl, de a rám törő röhögő görcs miatt alig tudok ellépni. Addig harcolunk, míg nem hatalmas sóhajokat hallatva alábbhagy jókedvem, de mikor még egy pillantást vetek a képre, újra rázendítek.

– Utállak – teszi karba a kezeit.

– Ez isteni – nyög fel, miután a harmadik kis szelet sütit tömi magába.

– Hát persze, hisz én csináltam – húzom ki magam büszkén, de csak egy felém repülő tésztadarab helyesel. – Van még pezsgő is, meg nutellás eper – húzogatom a szemöldököm, mire felcsillan a szeme.

– Kérek – mondja teli szájjal, én pedig nevetve lököm vissza, amikor türelmetlenül a kosár felé hajol. Taszigáljuk egymást, míg nem én háttal a földnek kerülök, felettem pedig felpuffadt pofazacskóval Jae mosolyog.

– Nyeld már le!

– Nem akarom – motyogja, de így sem úszom meg, hogy ne essenek nyálas morzsadarabok az arcomra Tettetett undorral rázom le magamról, Ő meg megállíthatatlanul nevet, ami így, teli szájjal, nagyon vicces. Nem állom meg, muszáj készítenem róla pár képet.

– Fúj – grimaszolok szórakozottan.

– Ne, utállak! – biggyeszti le ajkát.

Jae gyermeki nyugodtsággal alszik, én pedig oldalasan fekszem mellette, könyökölve nézve őt. Annyira gyönyörű… Túl szép, hogy igaz legyen.

Lefotózom, de vakuzik. Jae nem nyitja ki a szemét, csak nyöszörög, és hátára fordul.

– Mmm, Jinnn – mondja artikulálatlanul. – Tedd le azt a kést… Ah… Haahhh, halkabban – nyögi, mire kipirul az arcom. Még egy ideig hallgatom, ahogy nyögdécseli a nevemet, de ördögi énem nem enged. Benyúlok a takaró alatt állított sátrába, és belecsókolok nyakába. Sóhajait egy idő után megunva abbahagyom, és felülök.

– Hé, Jae – mondom elég hangosan ahhoz, hogy felriadjon, és ide-oda kapkodja a fejét. Alkarjára támaszkodik, és úgy kémlel körbe a sötét szobában. Felkapcsolom az éjjeli lámpát.

– Mi az? – kérdezi, hangjában fáradtság és ijedtség keveredik.

– Csak nem rólam álmodtál? – kuncogom, ismét piszkos helyekre vezetve tenyerem.

Jae odakapja a fejét, és vöröslő arccal csapja arrébb a kezemet.

– Utállak, utállak, utállak! – kiáltja rám vetődve, és nevetve hagyom, hogy kedvére püföljön.

Jaehwan fürdőnadrágban nevet rám, hajából csöpög a víz. Jaehwan szája tiszta csoki, ahogy vigyorog, az édesség eltakarja pár fogát. Jaehwan a kiskutyánkat babusgatja. Jaehwan olvas. Jaehwan szemüvegben, éppen dolgozik. Jaehwan az új kabátjában. Jaehwan egy műanyag karddal a kezében.

Miközben nézem a képeket, realizálom, hogy mindig csak azt mondta nekem, utál. Nem emlékszem sok szeretlekre. „Én is téged”, az a bizonyos szó az ő szótárában így szerepelt. Így utólag rájövök, hogy ez kevés.

Csak lapozok és lapozok, szememből észrevétlenül csorog a könny, mintha egy csapot nyitottam volna meg. A legutolsó oldal következik, a kedvencem.

Az összes képen csak Ő szerepel, egyedül, én egyiken sem vagyok rajt. Mindig is azt gondoltam, hogy csak elrontanám az ő gyönyörűségét, és a tiszta szerelmet még így kamerán keresztül is láttam, nem kellett, hogy ott pózoljak mellette. Viszont egyszer rávett, hogy én is a lencse előtt legyek, és ne mögötte.

Azon a fotón igazából semmi különleges nincs. Mindketten mosolygunk, egymásnak döntött fejjel. Nekem mégis aranyat ér, milliókat képes lennék érte fizetni.

És amint megcsodálnám, rá kell jönnöm, hogy nincs a helyén. Először még nem esek pánikba, megnézem az album pár rejtett zugában, aztán a fiókban, ahonnét kivettem, de mivel nem találom, tovább kotorászok. Minden egyes arrébbtett tárgy lejjebb küld kétségbeesettségem gödrében. Fél óra múltán az egész lakás egy káosz, még a szekrényeket is elhúztam a faltól. Lihegve állok a szemétdomb közepén, pulcsim ujjával törölgetve könnyeim.

Ha itt nincs, egy helyen lehet csak.

Nem is gondolkodom tovább, felhúzom a cipőm, és már szaladok is.

A hatalmas ház elé érve, két percig tétovázom, hogy bekopogjak-e, de végül körömrágásom ráébresztett, hogy nagyobb szükségem van arra a fránya képre, mint bármi másra ezen a világon.

Csoszogás, két zár is kattan, az ajtó nyílik. Mielőtt jobban szemügyre vehetném, hogy ki áll a küszöbön, kutyaugatás, és egy apró test nekem csapódása tereli el a figyelmem. A fehér szőrpamacs ugrál, és várja, hogy újra megdögönyözzem, amit már nagyon, nagyon régóta nem tettem meg.

Felnézek az emberre, a szívem gyilkos tempóban dübörög, nem hatott rá a hosszú egyedüllét.

– Jin, mit keresel itt? – kérdezi, én pedig nyelek egyet. – Tudod te, hogy hány óra van? Nemsokára éjfél, mégis mi a fenét akarsz ilyenkor?

– Add vissza – mondom, egyenesen a szemébe nézve. Nem érdekel, hogy köntöse alól nekem kacsintgat szépen kidolgozott mellizma, jelenleg csak az értetlenül csillogó szemeire tudok koncentrálni.

– Mégis miről beszélsz?

– Tudom, hogy nálad van – morgom.

– Ittál? Mégis mi ütött beléd?

– Arról a kibaszott képről beszélek! – csattanok fel. – Mégis mikor…

– Csendesebben már – fojtotta belém a szót. – Taekwon fent alszik. – Szavai pofonként érnek. Az egy dolog, hogy továbblépett rajtam, de nekem nem volt elég időm felkészülni arra, hogy megbarátkozzam a ténnyel, már mással osztozik azon az ágyon, amiben régen még én feküdtem.

– Ó, és a kedves barátod vajon tudja, hogy a pasija titokban az ex barátja közös képeit lopkodja?! – mondom direkt hangosan.

Jaehwan dühösen előrelép, és becsukja maga mögött az ajtót.

– Mikor jártál nálam, és miért loptad el a képet? – szegezem neki a kérdést újra.

– Én nem…

– Ne tettesd a hülyét Jaehwan, tudom, hogy te voltál – emelem fel a hangom. Az előttem álló nem mer hova nézni.

– Tegnap. Míg nem voltál otthon felmentem, mert néhány cuccom még ott volt.

– Neked még van hozzám kulcsod?

– Ne haragudj, én …

– Jó, igazából leszarom, csak azt a nyomorult fényképet add vissza – vágok közbe türelmetlenül. A fiú megbántva néz a szemembe, egy pillanatra megsajnálom, amiért ilyen durván beszéltem vele.

– Egy pillanat – sóhajtja, aztán bemegy. Két perc múlva újra megjelenik, felém nyújtja a fotót egy kis rajzolt állatos borítékban. Semmit sem változott.

Elköszönök, és hazamegyek.

Otthon az íróasztalomhoz ülök, átküzdve magam a kupin, és kiveszem a képet. Megkönnyebbülök, de azért minden szegletét megnézem, hogy nem sérült-e meg.

A hátuljára fordítva viszont Jaehwan kézírását találom.

Csak az emlékedet akartam még utoljára egy kis időre. Sajnálom. Tudom, hogy ez a kép a kedvenced. Az enyém is.