Forever - 24

Cím: Forever

Páros: Kim Jongdae (Chen) (EXO) x Kim Jonghyun (SHINee)

Műfaj: slice of life,

Író: 24

Aesthetic kép, amellyel írni kellett:

  Kim Jongdae egy igazán türelmes ember volt. Az volt akkor is, mikor gyerekként látta, hogy a többi társa azonnal meg akarja kapni az óvodában a hintát, addig ő türelmesen várta a sorát. Kezdettől fogva erre tanították a szülei, miszerint, ez egy igen fontos erény, és sokkal többre viheti majd az életben, ha ezt elsajátítja. Jongdae pedig tisztelte a szüleit, és tökéletesen kielégítette az elvárásaikat, miszerint remek ember lesz belőle. Nem mintha a férfi egoista lett volna, éppen ellenkezőleg, nem bővelkedett önbizalomban, de ezt próbálta elrejteni mások elől. De ahogy most ott ült, Szöul egyik forgalmas cukrászdájának egy eldugott sarkában, mindennek volt elmondható, csak türelmesnek nem.

         

 Várt, talán lassan már egy óra is eltelt a megbeszélt időpont óta, de párja még mindig nem érkezett meg. Hívta már ezerszer, írt neki, lassan már hiszti rohamot kapott, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Párja teljességgel ignorálta őt, amivel nem is lett volna különösebb gondja, elvégre dolgozik, de tudta nagyon jól, hogy milyen fontos dologról akart vele beszélni, ő is ezért tette szabaddá a mai napját. Erre a másik még a telefont sem tudja felvenni. Felbosszantotta, mert több, mint egy órát várakozott itt tétlenül. A jóval korábban kikért vanília fagylaltja is már inkább volt keserű, mint édes, hiába az eperöntet. Egyszerűen nem ment le a torkán. Előfordult már párszor, hogy a másik késett, de ő mindig csak egy elnéző mosollyal letudta a dolgot – hiszen az volt a fontos, hogy tudtak találkozni.


 Most mégis, egyszerűen felültették. Megígérte neki párja, hogy itt lesz, bár elég furcsa volt a hangja a telefonban. Igazán utálta néha, hogy a másiknak új munkahelye lett, és bár jóval többet keresett, ez plusz munkával és stresszel járt, ami megviselte a kapcsolatukat is. Nem éltek együtt, teljesen külön albérletet fizettek mind a ketten, mert egyszerűen sem idejük, sem lehetőségük nem adatott arra, hogy esetleg vegyenek egy közös házat. És éppen ez volt az, ami miatt Jongdae beszélni akart a másikkal. Hiányzott neki, két héttel ezelőtt látta őt utoljára, így talán nem meglepő, hogy most már dühös volt. Talált egy kis lakást, nem messze párja munkahelyétől, így nem kellene olyan korán kelnie, hogy beérjen a céghez, neki pedig úgyis csak délutános műszakjai vannak, nem lenne ezzel problémája, még ha messze is van a kávézó, ahol jelenleg dolgozik. Meg tudná hozni ezt az áldozatot, hiszen így könnyebb lenne mind a kettejüknek. Végre együtt élhetnének, és bár tudta, hogy ez egy elég komoly lépés, hiszen csak fél éve voltak együtt, de szükségesnek érezte.

 Persze, nem azt akarta, hogy egyből, egyik napról a másikra költözzenek össze, de talán egy hónapon belül le tudnának rendezni mindent. Az anyagiakat, a papírokat, és talán még a költözést is. Jongdae szülei teljes mértékben támogatták őket, ezért pedig végtelenül hálás volt a férfi. Az anyja imádta a párját, egyetlen pillanatig sem ellenezte a kapcsolatukat, hiszen lássuk be, a másik egy igazi úriember volt. Tökéletes megjelenés, kedves mosoly, ráadásul még humoros is és családcentrikus. Jongdae néha megkérdezte magától, hogy mégis miért éppen ő kellett a másiknak, hiszen bárkit megkaphatott volna. De most nem akart a kapcsolatukra gondolni, mint egy szerelmes tini lány, mivel dühös volt. Ujjai idegesen jártak az asztal lapján, valami felismerhetetlen ritmusra, ami több emberből furcsa pillantásokat váltott ki, így kényszerítenie kellett magát, hogy abba hagyja. Egyáltalán nem volt könnyű most olyan türelmesnek lenni, mint szerette volna, ezt pedig kifejezetten utálta.

       
 Hiszen lehet, hogy a másiknak csak közbe jött valami fontos, talán egy megbeszélés, vagy bármi. Neki nem csak úgy mennek a dolgok, mint nála, hogy elcserélte a műszakját. Az is előfordulhatott, hogy lemerült a telefonja, vagy lenémította, vagy határidőre kell megcsinálnia valamit. Ő pedig itt bosszankodik miatta, ezzel is csak idegesítve párját. Hirtelen a bűntudat erős hulláma tört fel a torkából, majd egy mélyet sóhajtott, ezzel próbálva kifújni magából, bár ez lehetetlen feladatnak tűnt. Párja keményen dolgozik azért, hogy meg tudjanak élni, ő meg hisztizik egy olyan apróság miatt, hogy késik a találkájukról. Nyilván, örült volna a másiknak, hiszen régen látta, de megérti. Ilyen a munka, ő pedig máskor is el tudja neki mondani, hogy esetleg összeköltözhetnének.


 Mivel már nem látta értelmét tovább ücsörögni a cukrászdában feleslegesen, felállt, bőrkabátját felkapta a szék háttámlájáról, majd halkan elbúcsúzva az alkalmazottaktól, kilépett a forgalmas utcára. Ez volt a kedvenc helyük, mivel itt találkoztak legelőször, ami azóta szinte a törzshelyükké vált. Soha nem fogja elfelejteni azt a napot. Tél volt, éppen hazafelé tartott a munkából, de egyszerűen annyira fázott már, hogy muszáj volt behúzódnia valahová, így egy forrócsokoládé társaságában ült le a lehető legközelebb a radiátorhoz, hogy lefagyott ujjait valahogy felmelegítse. Nem sokan voltak már akkor, így szinte kettéhasította a kellemes, halk zenét az ajtó felett megszólaló kis csengő. Jongdae pedig akkor pillantotta meg először a férfit. Már akkor is tökéletesen festett, bár kissé talán egyedi ruhái kitűntek a tömegből, ő imádta. Mégsem az volt, ami annyira megfogta egyből. Amikor végignézett az embereken, és tekintetük egy pillanatig összetalálkozott, a férfi elmosolyodott. Jongdae pedig ettől az egyetlen gesztustól felforrósodott.

 Klisé vagy sem, a férfi vele szemben foglalt helyet, de csak miután erre engedélyt adott. Soha nem hitte volna, hogy éppen egy vadidegennel fog leállni beszélgetni, de akkor nem rágódott ezen. A másik annyira kellemes társaság volt, kifejezetten hasonlítottak egymásra belsőleg, így könnyedén el tudtak beszélgetni. Nem feszegettek komoly témákat, de egyetlen percig sem volt csend közöttük, az idősebb végig szóval tartotta őt, ami jól esett Jongdaenek. Mikor kiderült, hogy mit is dolgozik, teljesen meglepődött. Akkoriban még egy rádióban volt DJ, mellette producerkedett és zenéket szerzett. Jongdae meg mert volna rá esküdni, hogy a férfi talán egy idol, csak titkolja. Egyszerűen annyira lenyűgözte, ahogyan a munkájáról beszélt, hogy egészen kíváncsi lett. Félve vallotta be akkor a másiknak, hogy ő is szeret énekelgetni, és mindig kíváncsi volt egy igazi stúdióra. Ott kezdődött el minden.


 A zene összehozta őket. Jó volt erre visszagondolni, hazafelé sétálva a kellemes, augusztusi napsütésben, fülében a megszokott zenékkel. Mindegyiket, egytől egyig párja komponálta, amiért hihetetlenül büszke volt rá. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy egy híres zeneszerző párja, de ő soha nem szégyellte. Hiszen ő is imádta a munkáját, még annak ellenére is, hogy kevés szabadidővel járt. Jongdae pedig tökéletesen megértette őt, főleg azután, hogy bevitte őt a céghez. Nem volt hatalmas vállalat, ahol dolgozott; egy nagyobb idolokat futtató cég támogatta őket, velük is szerződésben álltak, így a férfi párszor dolgozott már együtt idolokkal is. Jongdae teljesen elképedt, mikor ő maga is személyesen találkozhatott Kim Taeyeonnal. Sőt, párja nagyon is jó barátságot ápolt vele. Odáig volt a másik munkásságáért, és azért, amit képviselt.

 Minden ott kezdett egy kicsit széthullani, mikor munkahelyet váltott, és átjött ehhez a céghez, ahol most volt. Mivel eléggé híres volt már, és nem utolsó sorban tehetséges is, rengeteg munkája akadt, komoly dolgokat bíztak rá, volt, hogy szólóénekeseknek csinált egy egész albumot. Lee Hinek is írt egy számot, sőt, még az EXO-nak is, ahogy Lee Taemin sem maradhatott ki a sorból. Emellett hobbiból is írt zenéket, amik egytől egyik tökéletesek voltak, hiszen Jongdae mindig kíváncsi volt rájuk. De két hete csak telefonon tudott beszélni a másikkal, így most eszébe jutott, hogy mi lenne, ha meglátogatná a munkahelyén. Venne neki ebédet, valami laktatót, mert tisztában van vele, hogy ha a másik belemerül a komponálásba, még enni is elfelejtett. A lakásán is van egy kis stúdiója, ott is szokott dolgozni. Az első csókjuk is ott történt meg. Gondolkodásából a telefonja csörgése zavarta meg, így kihúzta a fülest a készülékből, majd meglepve olvasta el a nevet a kijelzőn.

- Minden rendben? – kérdezte egyből, ahogy a füléhez emelte a mobilt.
- Ezt én akartam kérdezni tőled – csendült fel a másik jellegzetes, mégis egyedi és megnyugtató, kedves hangja. – Merre vagy?
- Nem vetted fel a telefont, pedig ezerszer hívtalak – biggyesztette le az ajkait, de egy cseppnyi vádaskodás sem volt a hangjában.
- Tudom, és ne haragudj miatta – kért elnézést az idősebb. – De siess haza, van egy kis meglepetésem a számodra.
- Mármint nekem haza, vagy neked? – zavarodott össze.
- Pabo – nevetett a másik. – Hozzád.
- Ott vagy te is? – lelkesedett Jongdae, hiszen már tényleg hiányzott neki a másik.
- Sajnos nem, de siess, mert elúszik a meglepetés. – Annyira jó volt csak hallgatni a másikat, Jongdae ezerszer mondta már neki, hogy képes lenne egész életében csak az ő hangját hallani.
- Mindjárt ott vagyok – bólintott aztán, bár a másik nem láthatta. – De a legjobb meglepetés te lennél…
- Nekem is hiányzol, Jongdae – mondta ki egyszerűen, nyíltan azt, amit ő csak burkoltan mert kifejezni. – Szeretlek.
- Én is szeretlek – válaszolta azonnal, egy szerelmes mosollyal az ajkain.

           

 Miután bontották a vonalat, Jongdae sietősebbre vette a lépteit. Tényleg semmire nem számított, számára az volna a legnagyobb meglepetés tényleg, ha párja várná a lakásban, hiszen volt kulcsa hozzá, ahogyan neki is a hozzá, bár nem sűrűn használta eddig. Izgatottan pötyögte be a kapukódot, aztán felliftezett a hetedik emeletre. Furcsán csend volt az emeleten, ami ritkaságnak számított, mivel egy idős nénike rendszerint olyan hangosan nézte a tévét, hogy ő is azt hallgatta a saját nappalijában ülve, hogy a romantikus doramákban, miként bontakozik ki a két főszereplő szerelme. A szomszédjában pedig két egyetemista srác lakott, de mivel most nyár volt, csak az egyik lakott itt, ő meg rendszerint ordíttatja a japán rockzenét a hangfalból. De talán csak jó időben jött, Sojung néni a hipermarketben vásárol, Jaemin pedig meglátogatja a szüleit, vagy csajozik valahol. Így egy kicsit lenyugodva nyitotta ki a lakása ajtaját.


 Hogy ott aztán egyből megdöbbenjen. Kellemes, pasztellszínű lakásában most mindenhol virágok voltak elhelyezve. Igazi, élő virágok, mert Jondgae nagyon szerette őket, bármennyire is volt furcsa. Párja pedig nagyon jól tudta ezt, így egy halom kis cserepes és különböző fajtájú növényt vett neki, kifejezetten olyanokat, amik jól illettek a lakásba. Ámulva csukta be maga mögött ajtót, majd az első kis cserepes növényt felemelte, hiszen volt rajta egy kisebb kártya. „Addig foglak szeretni, ameddig az utolsó virág el nem hervad.” Jongdaenek lehervadt a mosoly az arcáról, de aztán jobban szétnézett, majd a virággal a kezében sétált tovább a kis ösvényen, ami ki volt alakítva, hogy lehessen közlekedni. A nappaliban, a dohányzóasztalon egy hatalmas csokor rózsaszín rózsa pihent egy vázában, így azonnal oda lépett. Gyönyörű volt, a legszebb szálakat válogatta neki össze a másik, ami nagyon meghatotta a fiatalabbat. Nem gyakran volt lehetőségük ilyen romantikus dolgokat csinálni a másiknak, holott talán mind a ketten érzelmesebbek voltak, mint bevallották volna egymásnak. De ezek szerint párja rántotta le a leplet először, ez pedig igenis meghatotta.

  Kinyitotta az újabb kis kártyát, ami ismét egy mondatot rejtett. „Keresd meg az utolsó virágot.” Tudta, hogy mire akar kilyukadni a másik, így kisebb gondolkodás nélkül, a hálóba vette az irányt, még mindig lenyűgözve a sok virág között. Lehetett lányosnak nevezni ezt az érdeklődést, de kifejezetten szerette a virágokat, hiszen gyönyörűek voltak, és mind jelentett valamit. Például a rózsaszín rózsa a lassan kibontakozó szerelmet jelenti, a romantikát. Tiszteletet, hálát és megbecsülést mutat, így nem is lehetett volna jobb választás. A vörös rózsák egyébként is annyira átlagosak voltak, ők pedig kicsit sem mondhatóak annak, főleg nem a szerelmük. Mosollyal az ajkain nyitott be a hálóba, ahol már egyetlen virág sem volt, csak a halványsárga falak és a napsugarak kereszttüzében, a bevetett ágyon a harmadik, valószínűleg utolsó kártya. Jongdae leült a puha matracra, majd a kezébe vette a papírt. „Forever.” Mindösszesen ennyi állt rajta, párja különleges kézírásával írva.

-          

- Remélem, tetszik. – Amint meghallotta az ajtóból az annyira szeretett hangot, azonnal felkapta a fejét, majd mikor feldolgozta, hogy tényleg párja állt ott, életnagyságban előtte, gondolkodás nélkül rohant a kitárt karok közé.
- Annyira szeretlek – szorította erősen magához a vele egy magas férfit, arcát a másik nyakába nyomva, hogy belélegezhesse kellemes, férfias illatát.
- Ezt egy igennek veszem – kuncogott a másik, erősen tartva a fiatalabb derekát, apró puszit hintve Jongdae feje búbjára.
- Szóval ezért nem vetted fel a telefont – húzódott el tőle, de nem ment messzire, csak hogy a szemébe tudjon nézni.
- Valamikor meg kellett csinálnom ezt mind – tárta szét a karját.
- Bevallom, egy kicsit dühös voltam rád, de ezért megérte mérgelődnöm – mutatott ki a nappaliba. – Hatalmas meglepetés volt, köszönöm!
- Nem ez a meglepetés – rázta a fejét az idősebb, rózsaszín tincsei így a szemébe hullottak, amit Jongdae azonnal megigazított neki, lágyan söpörte el őket az útból.
- Hát akkor mi? – kérdezte meglepve.

           

 Választ bár nem kapott, párja a keze után nyúlt, majd összekulcsolta az ujjaikat, így indultak meg kifelé. Bezárva a lakást, lelifteztek, majd beszállva az idősebb márkás, drága sportkocsijába, elindultak valamerre. Jongdae semmit nem kérdezett, hiszen tisztában volt vele, hogy ha meglepetés, párja biztosan nem árulja el neki előre, még akkor sem, mikor minden bizonnyal a cél felé tartanak. Ám legnagyobb meglepetésére, egy apró, ékszeres dobozt nyújtott felé a másik, végig az útra koncentrálva, de a szeme sarkából tisztán láthatta, Jongdae mennyire le volt döbbenve. Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy mi van, ha gyűrű lesz benne, de utána azonnal elvetette. Elvégre, nem volt holmi nő, hogy megkérjék a kezét, bár a szíve így is olyan iszonyatos tempóban vert, hogy majd kiszakadt a helyéről.


 Amit a kis doboz rejtett, nem volt más, mint egy kulcs. Jongdae azonnal összezavarodva nézett a másikra, ám az továbbra sem figyelt rá, csak egy kedves mosollyal az ajkain csúsztatta szabad kezét párja combjára. Így hát úgy döntött, hogy amíg volán mögött ül a rózsaszín, nem kérdez semmit. Türelmes volt, főleg a másikkal szemben, és most galádul ki is használták. De nem bánta, mert bízott a másikban. Mikor egy negyed óra múlva végül leparkoltak valahol, érdeklődve pillantott körbe a környéken, de nem igazán volt ismerős neki, így tanácstalanul nézett vissza párjára. Tekintetük találkozott, és Jongdae egyszerűen a mai napig odáig volt a másik mosolyáért, és magáért az egész emberért. Egy igazi kincs volt, és soha nem akarta őt elveszíteni. Szavak nélkül követte a másikat, mikor kiszálltak, és egy rövid sétát követően, megálltak egy három emeletes ház előtt.

- Mit jelentsen ez? – kérdezte meg végül csendesen, a másik kezére fogva, majd a kulcsra pillantott.
- Megláttam azt az oldalt, amin házakat nézegettél – mondott csak ennyit az idősebb, majd Jongdaere pillantott. – Egyszer úgy hagytad a géped, én pedig ki akartam kapcsolni, mert bealudtál, akkor láttam, hogy miket nézegetsz. Először azt hittem, költözni akarsz, de egyrészt, egymagadnak nagy lett volna, másrészt, messze volt a munkahelyedtől. Így rájöttem, hogy mit tervezel…
- Ne haragudj, meg akartam ezt veled beszélni – nézett a másik szemébe, aki csak kedvesen elmosolyodott.
- Nem igazán tetszett az a ház – rántott vállat a másik, majd visszanézett az előttük elterülő hatalmas házra. – De mivel már én is gondolkodtam azon, hogy jó lenne összeköltözni, elkezdtem lakást keresni. Ezért voltam ilyen elfoglalt az utóbbi két hétben.
- Ez azt jelenti…? – döbbent le teljesen a fiatalabb. – Te vettél egy házat?
- Igen, méghozzá azért, mert szeretlek, és veled akarok élni – válaszolt a másik, majd ott, az utca kellős közepén, magához húzta, és egy rövid, de szerelmes csókot váltottak.
- Megígéred? – nézett mélyen a hatalmas, kiskutya szemekbe.
- Örökké – mosolygott Jonghyun, majd az ígéretük lepecsételésként, összefűzte kisujjukat, ezzel is biztosítva a szavát.



 Az újonnan vásárolt lakás nappalijában, ott várta a két tulajdonost egy kis csokor vörös rózsa. Amiből a középső darab műanyag volt.

Pokol - 20

Cím: Pokol

Páros: Zhang Yixing (Lay) (EXO) x Song Yunhyeong (iKON)

Műfaj: angst, enhye fluff

Figyelmeztetés: borús világkép, depresszió, szuicid hajlamok

Író: 20

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

- Mikor akarod már ezt befejezni?
Fogd fel, hogy nem akarod. Éreztesd vele, hogy messzebbre kell mennie, hogy ez megtörténjen.
  Törd össze.
- Nem tudom – válaszolom hetykén, és visszadugom a fülembe a készüléket, amelyet pillanatokkal ezelőtt rántott ki fülemből. Szekundum töredékekkel később elindul egy halk melódia, és megszűnik a világ.
 A mellettem ülő férfi felhúzza orrát, majd végül csalódottan elmosolyodik. Végigszánt dús, fekete szálú hajzuhatagán, hosszú ujjai kétségbeesetten keresik egymást a széthulló rakásban – egy kicsit meg is rezdül, elfárad, ahogy elzárkózott valómat fürkészi.
- Hihetetlen vagy – sóhajtja, majd megszabadulva zoknijaitól, szerelemtől fűtött csókot nyom nyakamra, és közös ágyunkon elterül, hogy álomra hajtsa fejét. – Csak tudnám, mit kéne még tennem, ennél többet..
  És azt hiszi, nem hallom, amit mond. Ő abban a tévhitben él, hogy a telefonomból áradó zene falat vág közénk, elszigetel minket, holott ez is csak egy buta álca, mondvacsinált indokkal. Egy maszk, amely engem véd, őt sérti, kettőnket pedig tönkreteszi. S bár a mosolya ott lézeng arcán, gyomron vág a tudat, hogy a görbület inkább kínos, direkt, minthogy igazi és ragyogó lenne – ennek pedig egyetlen egy oka van, egy olyasvalamilyen felesleges, idegesítő ember, mint Song Yunhyeong.
   Még senki nem látott olyat a világon, hogy valakit a saját párja dönti össze, mint rosszállásból egy ártatlan kártyavárat, amely csak áll magában, s tündököl – holott ott voltunk mi, a páros, aki már régebb óta harcol együtt a világ ellen, mint a barátaink legtöbbje, mégis, ez a torztükör-effektus meglékelte a közösen eltöltött időt, s arra vár, hogy a többiek által tökéletesnek látott kapcsolatunk könnyűszerrel merüljön el a jelen kínzó perceiben, akár a Titanic.


    Yixing mozgolódik, az alattunk elterülő lepelre ráncok kerülnek, egy öregember képére hasonlítva, ezzel megnevettet. Az apró kacaj olyan jelentéktelenséggel bújik ki ajkaim közül, hogy merőn lehetne állítani, sosem létezett, csak egy bizonyíték nélküli legenda, mégis, ezt a pillanatot is bezárom szívembe, oda, ahol ahová csakis az ilyen momentumoknak szabad a bejárás. A jelentéktelen, parányi, mások által észrevehetetlen, mosolygásra bíró történéseknek, a legjobb helyen, éppen a feketehajú mellett – a bajtársam, másik felem, az ember, akinél szívem kulcsa lézeng, meg ezernyi más címszóval illetett humánus lény, aki édesen szuszog, de szemei gyakran mozognak. Ismét szakadozottan alszik, mellkasa ütem nélkül ugrál fel-le, ha nem ismerném, akkor halálra rémülve hívnám a mentőket – az évek során rájöttem, megszoktam, megoldottam. Ha megkérdezem, mitől van ez, azt válaszolja, hogy álmomban is megőrülök érted, én pedig megint abba az istenverte fülhallgatóba menekülök, csakhogy ne lássa kipirult arcom, hogy mellkasomat kettészelő, rémesen gyorsan dübögő szívem hangját elnyomja a maximum hangon szóródó zene hangja, ő meg megintcsak kinevet.. És finoman rásimít hátamra, majd átölel, és gyengén megszabadít a zenei rabságból, aminek örülök, de mégsem. És utálom magam, de szeretem őt, mindennél jobban, ez meg olyan, mintha a két részre vált önmagam egymással szemben álldogálna egy szakadék szélén, míg a gyengébbiket halálba nem taszítja a másik. Talán egyszerre sikítok, meg nevetek a régóta várt vég beteljesülése miatt, de mindent elnyom az, ahogyan a gyenge Yunhyeong teste a zuhanástól felgyorsulva csapódik a kemény, nyirkos, sokat megélt anyaföld minden atomjára…

  Yixing teljesen elfordul, majdhogy nem leesik az ágyról, s valami érdektelen megszólalást kezd mormolni tudat nélkül. Elmosolyodok, és tekintetem meztelen felsőtestére vezetem – markáns háta, s gerincének vonala pajzán gondolatokat kelt bennem, olyanokat, amelyek miatt vörösbe öltözik az arcom, és ugrik egyet a hangerő növelésén az ujjam. A hangszín léte még mindig nem túl magas, mégis félek, hogy felkelti a párom, így leállítom a zene monotonságát, beletemetkezve a csendbe, amelyet finoman tör meg a ritmus szerint pumpáló lélegzet a jobb oldalamról.
   Felköhög.
Kiveszem a fülhallgatót a hallószerveimből, és a telefonommal együtt messzire száműzve megigazítom magamon a ruháim – fázok, még sincs kevesebb huszonöt foknál, mégis átfut rajtam egy-két rendülés. Végignézem, ahogy a mobilom landol a komód tetején, egészen pontosan a pirulás dobozaim mellett, és élettelenül kezdi el éjszakai álmát.
   Megemelem a takarót, és mélyen bebújok alá. Az egész ágynak Yixing illata van, olyan, amelyet úgy imádok, férfias, védelmező, és egyszerre puha, ezért olyan ikonikus. Ezermilliárd másik közül is megtalálnám, ha kérnék – akkor az ezermilliárd alkalomkor, mikor a karjaiban fekve aludtam el.
    Yixing mormog valamit, de inkább csak átvetem derekán jobb kezem, s közelebb húzódva hozzá nyomok apró csókot gerincére. Érzem, ahogy kirázza a hideg, elmosolyodok. S talán én is kapok jutalmat, de idő előtt elnyom a folyamatosan rám törő álom..

20110208

T o k y o

Az egész helyzet irracionálisan buta, olyan igazságtalan, hogy vékony ujjaim is inkább kedvesnek tűnnek, miközben körmeimet vezérelve mélyednek bele bőr fedte húsomba – kell valami, ami elfedi fájdalmam, a döntésképtelenséget, az igen-nem közötti vérre menő csatát, amely lefolyik bennem.
   A magasság megrémiszt, de korántsem annyira, mint az élet.. A szemünk előtt lefolyó ideges emberek tömkelege, ahogyan a keresztbe-kasba lefestett zebrákon közlekednek, jól ismert undort kreál a torkomba, amely később egy igazi gombóccá alakul át, sírásra késztetve. Nem is, inkább csak nevetni akarok a nyomoromon, mert nem azért jöttem egészen Japánba, hogy teketóriázzak – vagy ugrok, vagy más úton érem el, de ma mindenféleképpen befejeződik valami, ebben szentül hiszek. Hinni akarok. Éppen annyira, mint a kisgyerekek a mikulásban, a húsvéti nyuszi létezésében, vagy csak éppen Isten valójában, igenis szükségem van valamire, amire támaszkodhatok, ami talán megtart az élet-halál közötti felfestett peremvonalon, csak éppen nem akaródzik elérkezni.. Falat kapott, elzárták, vagy éppen én nem tudom észrevenni az unalmas napok történései között – irtózatosan jól játssza a bújócska nevű játékot, lassan meghajolok, sőt, meg is tapsolom. Talán bele kéne törődnöm, hogy a megváltás, amire egész életem során váltam, mégsem érkezik meg, kifut az időből, visszatartják..
  Kifújom a levegőm, amely Japánhoz képest elég dohos, kellően hideg, s még cigarettára sincs szükségem ahhoz, hogy fojtogatni kezdjen valami, hiszen itt vannak ezek a széndioxid vegyületek, meg a folyamatosan öldöklő bűntudat, amely még az utolsó perceimben is ott áll a hátam mögött, feketébe öltöztetett kaszás álruhájában, buzdítva a végső lökésre.
   Végül is, milyen szép ez a mai nap arra, hogy kipuffantsd magad, Yunhyeong..

Megrázom a fejem. Tudom, hogy igaza van, de nem akarom adni alá a lovat.
- Szerintem is – sóhajtom vissza neki, az sem érdekel, hogy a tetőtéren álló, néha el-elhaladó japán hölgyek furcsán vizslatnak az idegen nyelv, frusztráltság, és furcsa viselkedés kavarodása miatt. Összeolvadnak a hangok, a nevetés pontosan ugyanolyannak hat, mintha valaki zokogna; lélekben arra várok, hogy az eső is rákezdjen, hogy legyen valami, mi elmossa a betonra ragadó vércseppjeimet, ezzel eltüntetve létezésem végét jelentő jeleket. Azonban az eső nem jön, kitisztult, felszakadozatlan nyári estét élünk, én meg húzom a számat.
   Tényleg túl szép ez a nap. És itt bukok el mindig, minden egyes nap túl gyönyörű ahhoz, hogy végre egyszerűen ledobjam magamat valahonnan, vagy a kádam vize legyen utolsó fekhelyem, esetleg nem visz rá a lélek, hogy ütőerem vonalába véssek hosszú hegeket..


De a mai nap más, Yunhyeong, és ezt te is tudod. Jinhwan sem fog már ismét szeretni, anyád meg a testvéred végképp nem kíváncsi rád, holnapra pedig biztos megjön az a fránya telefonhívás az apád haláláról..


  Felsóhajtok, és szerencsétlen mosolyra húzom a szám. Úgy érzem, bármelyik pillanatban kitörhet belőlem egy ékes röhögőgörcs, teljesen kinevetve ezt a kibaszott szánalmas helyzetet, amiben benne vagyok – az alattam elterülő buzgó város képe az idő elteltével kezd egyre kedvesebbé és hívogatóbbá válni, lassan elpárolog minden félelmem.
   Jobb lábamat felpakolom az előttem húzódó, térdemig érő védőfal tetejére, de az úgy remeg, akár egy kocsonya, vagy egy éppen megszületett bárány, és rájövök, hogy csak eltervezve voltam ilyen határozott – a szívem elképesztő ütemben kezd el verni, félő, hogy kirobban a bordáim s tüdőm fogságából, kezeim összecsuklanak.. Kissé rám tör a hányinger, ahogy fél lábbal közelebb kerültem a halál küszöbéhez, és émelyegni kezdek. Hát, talán mégsem kell önmagamtól elrugaszkodni…

  Lehet, hogy negyed, fél, de akár egy óra is eltelik, addig veszekedek magammal, tétovázok az idővel, fogalmam sincs arról, mennyi ideje is állok már ott – a telefonom valahol az otthonomban lévő ágyamon pihen, esetleg a konyhában elhelyezkedő asztalon, órám pedig a komódom tetején, így az „idő” definíciója teljesen elmerül az éterben, de nem is baj. A tudat, hogy minél hamarabb be akarom fejezni, nem visz előrébb – igazából csak türelmetlenebbé tesz, de így szűnik meg a késő este lébicoló embertömeg Tokió zsúfolt utcáin, senkinek nem kell végignéznie, ahogy mindennek vége szakad. Senki agyába nem fog beleégni a tudat, a képkockák, hogy egy aranyos téli este, lassan Valentin-nap közeledtével valaki a szeme láttára hagyott itt mindent, rendkívül undorító módon..
  És akkor állok végleg a falra. Ráhelyezem a súlyom, ráharapok a kezemre – amely karmolásoktól felszakadozott, néhol véraláfutásos, szenvedő -, hogy elmúljon a kezdeti remegés, ami kicsit segít is. Minden mozdulat ügyetlen, kapkodó, és szerencsétlen, holott mennék, de még mennyire, hogy mennék, szaladnék ebből a szemét világból elfele, de nem megy. Egyszerűen nem megy. Valamifajta mákszemnyi reménycsík, várakozás visszatart, nem enged cselekednem, kurvára felbosszant..


S talán egy pillanatra minden elcsendesül.
S így kezdődik a vihar előtti csend.


   Hallom, ahogy nyílik a bejárati ajtó, és valaki útját teszi keresztül rajta – nem nézek hátra, azt akarom, hogy ne lásson, ugrani akarok, mindentől, mindenki elől. S hallom, ahogy az ismeretlen cigarettára gyújt, azt az apró megnyugtató hangot, amikor felpattanva tüzet hozunk létre, te jó édes istenem, de hiányzik most egy szál cigi, gondolom magamban.. Az orromat megcsapja a jól ismert dohány illata, belélegzem, elfut egészen a tüdőimbe.. Közelebb lépked, hallom lépteit, ahogy cipője ütemesen koppan a tetőn, egyre közelebb ér hozzám, hallom, ahogy kiengedi ajkai közül a cigarettafüstöt, amely eloszlik a sűrűsödő levegőben..
- Hé, hé! – elkapja kezeim, leránt a magasságból, a könnyeim pedig abban a percben elerednek, ahogy kisiklik lábaim alól a talaj, és a kedves-gonosz idegen ölelésbe vonva taszít le a biztonságba. Orromba belekúszik férfias parfümének és frissen eldobott cigarettájának keveréke, s az egyre jobban bennem érlelődő idegösszeomlás kiszökik.. Hiszen úgy zokogok, mint egy vérig sértett kisgyerek, hisztivel és egyéb idegesítő, szakadozott levegővétellel, ő meg csak szorít, szorít magához, általam gusztustalannak tartott hajamat bidizgálja, hátamat, gerincemet simogatja. De ahogy próbál csitítani, úgy törnek fel belőlem a fájó könnyek, újra és újra, s az idő pedig telik..
- Mit gondoltál itt? – kérdezi végül úgy, mintha számon kérhetne, akár egy régi ismerős, esetleg anyám, apám, akárkim, akinek egy kicsit is számítok, de én csak szipogok, taknyom-nyálam összefolyik, zokogok szüntelenül. Vizslatom sötét szemeit, nézem ajkait, ahogy szavakat formálnak, de azok nem jutnak el hozzám, egyszerűen valami falat állít közénk. Meglendíti kezeit előttem, mire észbe kapok.
- Én..én nem tudom – habogom össze-vissza, mire óvatos mosolyra húzza száját, és arrébb állva eltapossa meggyújtott cigarettáját, amelyet a nagy sietségben dobott el, majd visszatér hozzám.
- Nos, kedves Nemtudom, inkább bármi mást csinálj, mint ilyesmit – int a falra, aztán rám, én pedig elpirulok, már attól a tudattól, hogy valaki rájött a bűnre, amelyet készültem elkövetni, de nem tudom tartani magam, a könnyeim ugyanúgy özönlenek, mint előtte. – Na, ne sírj már! Istenem, csak menjünk el valamerre, gyere..


  Egy órával később – amikor még mindig fogalmam nincs arról, mégis mennyi az idő -, egy számomra ismeretlen hely meleg fogadásában ücsörgünk, én, meg az engem megmentő drágalátos idegen, egy-egy felespoharat nyomorgatva kezünkben, növekvő számú soju-s üvegekkel. Teljesen szemérmetlenül bámulom, hiszen nem tudok napirendre térni felette, hova tenni; az elrángatáson kívül semmi lényeges információval nem rendelkezek róla.
Csak annyit tudok, hogy kibaszott helyes.
- Mit nézel? – töri meg a közöttünk lévő csendet, miközben poharainkba átlátszó alkoholt önt; a porcelán másodpercek alatt telik meg, arra várva, hogy valaki használhassa őt.
- Semmit – felelem meglepetten, és elfordítom pirosba öltözött tekintetem róla; rövid ideig kémlelem a környezetünket, a jókedvű emberek tömkelegét, akik rendkívül becsiccsentve érzik jól magukat barátaik társaságában, párokat, hangfalakból szóló finom, halk zene, poharak koccanása, tósztok..
  ..S abban a pillanatban találkozik a tekintetünk.
Hátradől székén, miután visszahelyezi a zöld üveget – fekete zakója levetve pihen székének karfáján, felsőtestén feszül hófehérre mosott inge, amelybe apró felüdülést hoz kilazított nyakkendője. Középhosszú,  fekete, dús hajzuhataga keretezi kissé sárgás bőrét, s mosolyog, istenem, megvillantja ezerwattos mosolyát; hatalmasat nyelek, s nem éppen a torkomban növekvő gombóctól.
   Felemeli poharát, s vár, hogy koccintsunk. Megtesszük, s lehajtjuk az italt.
Lehajtjuk az italt.
Lehajtjuk.
  S így megy ez körökön át, addig, míg semmi sincs előttem, csak vágytól ködös szempárja, amivel érzékien mustrál, lágyan tenyerébe csúsztatott halántéka a padra könyökölve, ahonnan kémlel, s kissé fentről nézek én is rá – mosolygunk mind a ketten, nevetünk, mint két gondtalan fiatal. Gyűlnek mellettünk az üres üvegek, tányérjaink ürülnek, jókedvünk fokozódik; az emberek sorra hagyják el a helyet, de mi maradunk, ma, holnap, s azontúlig, mintha megállt volna az idő.
- H-hogy hívnak? – szakad ki belőlem a kérdés, amint ismét új körrel végzünk. A csábos valaki szemöldöke velem szemben felugrik a levegőbe, mire felnevetek.
- Zhang Yixing – feleli nehezen, erős kínai akcentussal, amelyet túlontúl aranyosnak vélek, s bár nem ismerem, részegen olyan, akár egy nagy gyerek, mint egy tejbetök, s talán az én szívem is megolvad egy kicsit. – És téged, Mr. Nemtudom?
- Song Yunhyeong – mondom. – K-kínai vagy?
- Kínai, aki Koreában dolgozik, - kezdi lassan, tagolva. Erősen artikulál, amely olyan viccesnek hat, hogy alig bírom visszafojtani a feltörekvő nevetésem. – de elküldték Japánba. És te, te mit kerestél itt?
  Lehajtom a fejem, és kivételesen üres poharam alját kezdem vizslatni. Mosolyom éktelenül ott virít ajkaimon, olyan, mintha oda lenne ragasztva. S aznap estére eldobom minden gondom, gondolom én.
- Az élet értelmét – nézek fel szemeibe. – De azt hiszem, megtaláltam.



-

   A feltörekvő Nap sugarai élesen virítanak be az ablakon, egyenesen arcomra; az erős fény megtörik, ahogy becsukom szemeim, s oldalra fordulva az engem ölelő Yixinget bámulom a csendben. Nem történik semmi, mégis minden lejátszódik bennem – egy fél évtizednyi szeretet, megbízás, támasz, és a férfi, aki ugyanúgy szuszog, mint órákkal ezelőtt, akkor, mikor megint újraálmodom a majdnem végzetes éjszakám varázsát, az estét, a születésnapom, amely legtöbbször átoknap volt, onnantól viszont a legfontosabb nap az életemben. És mosolygok. Figyelem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt, s nyugtázom, mennyire is szeretem, ahogy forró lehelete nekicsapódik az orromnak, mígnem karjai erősebb szorításba fognak, s közelebb húz magához.
- Szeretlek – suttogom a félig éber Yixing bársonyos ajkaira, s apró csókokkal megajándékozva átölelem őt.
- Mondj újat – mormogja mély hangján, s egy újabb nevetésbe fulladó csókcsatába indulunk..


  

  

Remember me - 28

Cím: Remember me

Páros: Kim Jongin (Kai) (EXO) – Lee Taemin (SHINee)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Megdöbbent, megdöbbenés, 

Író: 28

- Késtél! - nézett átható pillantással a szőke fiú az újonnan érkező, vastag, fekete szövetkabátos emberre.

- Csak eszembe jutott mennyire szereted - ült le a férfi a másik mellé - a padra, és a kopott fára helyezte a csokor fehér rózsát.

- Emlékeztél?

- Nehéz elfelejteni. Hiányzol.

- Talán ha gyakrabban látogatnál... - vonta fel a szőke szemöldökét és egy pajkos pillantást vetett a kreol bőrűre.

- Taemin, te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű.

- Igaz - dőlt hátra csalódottan a kisebb, és szomorkásan pillantott fel az égre.

Apró hópelyhek kezdtek szállingózni, lassan ragyogó fehérségbe fedve be a tájat. Csupán a fekete kabátos virított ki a környezetből.

A szél hidegen fújt, mire Jongin még jobban beburkolta magát a sálja és kabátja védelmébe.

Taemin ábrándozva nyújtózkodott felfelé, hogy egy-egy hópihe a tenyerébe essen, de sehogy sem járt sikerrel. Csalódottan ejtette maga mellé a kezét.

- Szeretem az ilyen napokat. Rád emlékeztetnek - simított bele szőke hajába és érdeklődve pillantott a bebugyolált fiú felé.

- Én pont e miatt nem szeretem. Mert rád emlékeztetnek.

Jongin keserűen mosolygott, előre a semmibe bámulva.

- Manapság minden rád emlékeztet már.  Azt hiszem kezdek beleőrülni a hiányodba.

- Az jó - bólintott a másik elégedetten, és nadrágja zsebében kezdett turkálni - Ezt már rég oda akartam neked adni - nyújtott át egy összegyűrt, régi, kissé szakadt fényképet.

Jongin hosszasan nézte, majd kabátja zsebébe nyúlva ugyanazt a fotót vette elő.

Szeretetteljesen húzta végig mutatóujját a két, egymásba csimpaszkodó fiú képén, és elérzékenyülve fordította meg.

 „Szeretlek” - csupán ennyi volt a hátuljára írva.

- Már rég megkaptam - sóhajtott fel a fiú – De nem elég korán.

- A lényeg hogy tudod - vont vállat szórakozottan Taemin, és hosszú tincseit kezdte babrálni.

A kihalt helyen csupán Jongin lélegzetét lehetett hallani, semmi sem zavarta meg a meghitt pillanatot. A hó kitartóan szállingózott, egyre nagyobb pelyhekben.  Távolról egy mentőautó szirénája hallatszott.

- Tudtad, hogy a főiskola után meg akartam kérni a kezed? Még a gyűrűt is megvettem.

- Nyilvánvaló volt - nevetett fel a kisebb hangosan mulatva a régi emléken – Annyit mondogattad, engem meg bosszantott, hogy előre tudni fogom már. Teljesen oda volt a meglepetés - húzódott még szélesebb mosolyra a szája – de igazán boldoggá tettél. Tényleg - nézett rá kipirultan, azokkal a gyönyörű szemeivel, amik még az évek múlásával is ugyan azt a szeretetet és szerelmet árasztották Jongin felé, mint a legelső alkalommal.

- Én is szeretlek - mosolyodott el a fiú ahogy kimondta a másik gondolatát - Mindörökké.

Csendben üldögéltek még egy ideig egymás mellett, élvezve a másik társaságát, ám lassan sötétedni kezdett, és az eget sötét viharfelhők lepték el.

Jongin komótosan tápászkodott fel a padról, kinyújtóztatva elgémberedett végtagjait.

- Elmész? - pillantott fel rá szomorúan Taemin, mire a másik csak sajnálkozva bólintott - Mikor láthatlak újra?

- Amint tudok jövök - sóhajtott a fiú, majd kezeit vastag bőrkesztyűjébe  bújtatva kezdte el lesöpörni a hideg, faragott márványkőről a havat.

A csokor fehér  rózsát óvatosan helyezte a vésett tábla alá.

- Hiányozni fogsz... - suttogta Taemin, és odalépett a faragott sírkő mellé. Keze tétován követte a vésett betűk vonalát.

Lee Taemin (élt 23 évet)

Jongin csak szótlanul bámulta még pár percig a hantot, majd lassan fordított hátat, és indult el a temető nagy, fekete, kovácsoltvas kapuja felé.

Komótosan sétált, távolodó alakja pedig szép lassan tűnt el a hóesésben, csupán lábnyomai árulkodtak arról, hogy ott járt valaki.

Treat you better - 27

Cím: Treat you better

Páros: Kim Jongin (Kai) (EXO) x Lee Hoseok (Wonho) (Monsta X) 

Feladat: Idézettel írni

Író: 27

Idézet: 

"Mélyebb, mélyebb

A seb egyre mélyebb lesz

Mint egy darab törött üveg

Amit nem fordíthatok meg" 

- V (Stigma)

Az igéző tekintete…

A hatalmas mosolya...

A dús haja...

A gyönyörű bőre...

A hosszú ujjai...

A vékony lába...

A tökéletes alakja...

A hangja...

A látványa...

Ahogyan énekel...

Ahogyan táncol...

Ahogy kiabál...

Ahogyan elveszti a józan eszét...

A türelmét...

Ahogyan egy apró izzadtság csepp gördül le homlokán szex közben…

Nem tudtam megnevezni mi volt az pontosan, amiért képtelen voltam kiverni ŐT az agyamból, de egy határozottan biztos volt... Kim Jongin folyamatosan a fejemben járt. Befészkelte magát tudatalattimba... annak legmélyebb zugába és ott vígan táncikált. Mikor éppenséggel nem voltunk együtt, minden percben hiányzott. Csak akkor éreztem magam teljesen egésznek, ha Ő is velem volt. Az SMS-ek aligha csillapították érzéseim halálos hullámait, pusztán csak olyanok voltak, mint mikor az ember bevesz egy fájdalomcsillapítót, amolyan megszokásból, ösztönösen, tehetetlenségében és várja, vajon ezúttal használ-e vagy sem. Na, pont ilyen volt a napi szintű üzenetváltás számomra Jonginnal. Persze örültem, hogy legálabb erre mindig tudtunk időt szakítani, de valahogy akadt olyan pillanat, amikor valójában már csak az esti telefonálás, a hangja, a gesztusai nyugtattak meg teljesen egésszé. Szerelmes voltam... borzasztóan szerelmes ebbe az emberbe. Természetesen nem ragaszkodtam mindig ennyire betegesen hozzá. Régen én magam is ismertem a mértéket, a határokat, a kemény korlátokat és neki fogalma sem volt mi váltotta ki belőlem ezt az egészet, ilyen hirtelen, a semmiből. Már egy jó két hete tartott és habár láttam, hogy a fiú nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, unja már a kedélyváltozásaimat mégsem tudtam ellene mit tenni. Úgy éreztem felemészt a féltékenység és az önutálat belülről. Általában rákérdezett mi a bajom, de igazából nem értettem miért erőlködik annyira. Többnyire lerendeztem azzal, hogy „semmi” és egy idő után Ő is megtanulta felesleges tovább faggatóznia.

 „Csak ölelj át jó?”

„Csak kérlek, felejtsük el”

„Csak mond, hogy szeretsz oké?”

„Csak tedd ezt...”

„Csak tedd azt...  és minden rendben lesz”

Sosem akartam feleslegesen ezzel húzni az együtt töltött időnket, még ha csak telefonon beszeltünk sem. Jobban érdekelt, hogy VELE mi van, azt akartam, hogy Ő meséljen, én inkább csak őrlődtem csöndben magamban. Tudtam, hogy nem nagy dolog és el kellene felejtenem, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam, nem volt még olyan erős a kapcsolatunk, hogy ezt hányadtatás nélkül elviselje. Hiszen alig 3 hónapja jártunk, és oh istenem, mennyire de különböztünk egymástól. Talán nem is csoda hogy féltékeny voltam, ha közel került hozzá valaki. De mégis...

 - Most azonnal tedd le a segged Lee Hoseok és rebegd el szépen hogy mi a kínod, mert amíg nem nyitod ki a szádat, addig nem tudok segíteni és ez így elég idegölő. Mond csak, velem van a probléma? - tépett dús hajába sokadjára, ahogyan ledobta magát a hanyagul megvetett ágyra. 

 - Nem Jongin... ne mondj ilyeneket, kérlek... - ültem le mellé könnyeimmel küszködve. Hogy is lehetett volna vele baj? Hogyan lehetett volna akár egy porszem is a tökéletességében? Inkább velem volt gond, az agyammal, de azzal nagy.

 - Szakítani szeretnél? Hmmm?  Azt szeretnéd, hogy én mondjam ki helyetted? Velem akarod elvégeztetni a piszkos munkát? - Kezdett egyre idegesebb lenni. Hallottam, hogy légzése egyre szaporább és erőteljesebb. Orrnyergét kezdte erősen masszírozni…  tudtam, ez annak a jele, hogy valóban nagyon ideges, így még ha szerettem volna, sem tudtam megszólalni. Azzal sem voltam tisztában, hol is kezdhetném. Hiszen sosem adta jelét, hogy ténylegesen ki akarná deríteni mi a probléma gyökere, én pedig sosem gondolkodtam azon, hogyan is mondhatnám el. Többnyire letudta annyival az egészet, hogy szeretem és neki ennyi elég is volt... legalábbis eddig. Mindig lerendeztük az együtt töltött időnket egy pár semleges kérdéssel, Ő általában lelkesen mesélni kezdett valami számára fontos dologról, ami úgy nagyjából az esetek 80 százalékában a tánccal be is zárult. Néha felmerült, hogy „képzeljem el Taeminnel mi történt” vagy „Taemin mit csinált éppen”, amitől az igazat megvallva, falnak tudtam volna menni, de persze úgy voltam vele, inkább jobb az, ha elmeséli és tudok róla, minthogy titkolgatná és simliskedne. Ezután általában én tüzetesen elmondtam a véleményemet mindenről, ami csak szoba került. Érte bárkit képes voltam melegebb éghajlatra küldeni. Meséltem neki az én kis dolgaimról és az este rendszerint egy kiadós szexszel zárult. Erre használtuk el a szabadidőnket, persze mindketten örültünk, hogy végre a hosszas várakozás után láthattuk egymást, kibeszélhettük magunkból a problémáinkat, kiengedhettük az időközben felgyülemlett feszültséget és másnap egymás mellett kelhettünk fel egy új hotelben, már ha egyáltalán aludtunk az éjszaka. Néha még arra is jutott idő, hogy együtt igyuk meg a kis reggeli kávénkat. Most azonban minden annyira más volt.

- Jongin én... – nyögtem ki kínlódva, de láttam rajta, sőt egésszé egyszerűen éreztem, hogy ezúttal nem fogja elfogadni az oly berögződött mondataimat, amelyeket ilyenkor sütöttem el és habár komolyan is gondoltam, azért egy idő után már tényleg kezdtek sablonosnak hatni. A fene sem gondolná, hogy a szeretlek szó így el tud kopni, ha valaki ennyit használja. Erre is Ő ébresztett rá. A helyett, hogy válaszoltam volna, most először sírtam el magam előtte. Sosem azelőtt… Csak úgy potyogtak könnyeim megállíthatatlanul én pedig inkább tenyerembe temettem arcom, hogy mégse lássa, azt, ami egyértelmű. Lágyan csúsztatta vállamra kezét. Most már Ő is érezte, hogy valami nagyon nincsen rendben. Talán éppen ideje is volt.

-              Hol rontottam el ennyire?  - kérdezte feszült tónusban, mégis annyira gyengéden, mintha bármelyik pillanatban, bármely szavával összetörhetne. Ami, nos ... egyébként pont így is volt. Csak egyszer kellett megjegyeznie a „markolnivaló combjaimat” és a nagy fenekemet, hogy a mai napig szigorú diétát tartsak. Habár nem pontosan ezekkel a szavakkal élt és valószínűleg nem úgy értette, ahogyan én a szívemre vettem, mégis fájt. Annyira szeretnék tökéletes lenni számára. Mindennél jobban. Azt akarom, hogy úgy tekintsen rám, mint ahogyan én RÁ.

Talán ezért vagyok ennyire feszült,

 talán ezért kapom fel ilyen hirtelen a vizet

és talán ezért akadok ki a legkisebb mozzanatokon is.

Az előírt adagom is a felére csökkentettem, hogy rekordidő alatt fogyjak le és ez valahogy az edzőmön kívül senkinek sem akaródzott feltűnni. 8 kilót fogytam két hét alatt. Az állóképességem a nullával lett egyenlő és a kondim sem volt rendben. A legkevésbé sem.

-              Nem a te hibád... - próbáltam visszanyelni könnyeimet. Nem szerettem volna, ha hibásnak érzi magát. Ő semmiképpen sem az. Erről az egészről csak én tehetek, én generáltam magamnak. Csupán az idióta képzeletem műve az egész beteges féltékenység. Mégis ahogyan ránéz a tánc partnereire... AZOKRA a LÁNYOKRA. Nem tehettem róla, de keserűség lepte el a szívem. Ahogy a combjaikra fogott, ahogy a derekukat markolta és érzéki táncot járt velük, felkorbácsolta a bennem szunnyadó kisördögöt.

„Talán mégsem csak a férfiakhoz vonzódna?”

„Talán én már nem vagyok elég jó?”

„ Nem tudom többé megadni azt, amire vágyik?”

Valahol mélyen tudtam, hogy csak túlságosan átszellemül. Hiszen a tánc a szenvedélye. Néha képes nagyon komoly túlzásokba esni, amikor a táncról van szó. Olykor elég, ha csak beszél róla és egy teljesen más emberré változik. Mégis hogy mondhatnám akkor el neki ezt az egészet? Hogy belepusztulok a féltékenységbe… hogy felemészt belülről… hogy sosem akarom, hogy mást érintsen rajtam kívül? Nos, valami ilyesmit makogtam is, de már nem emlékszem pontosan.

Csak arra emlékszem, ahogyan felettem támaszkodik és azt mondja “gyönyörű vagyok” … szüntelenül… újra… és újra… és újra…

Az igéző tekintete...

A visszafogott mosolya...

A dús haja...

A hibátlan,  hófehér bőre...

A hosszú ujjai...

A lábai...

A tökéletes alakja...

A mézédes hangja...

A látványa...

Ahogyan énekel...

Ahogyan táncol...

Ahogy magában fortyog valamin...

Ahogyan elveszti a türelmet...

A józan eszét...

Ahogyan egy apró izzadságcsepp gördül végig lustán mellkasán szex közben....

Nem tudtam megnevezni mi volt az pontosan, amiért képtelen voltam ŐT kiverni az agyamból, de egy biztos volt... Lee Hoseok folyamatosan a fejemben járt. Befészkelte magát tudatalattimba… annak legmélyebb zugába és ott vígan táncikált.

Breakpoint - 25

Cím: Breakpoint

Páros: Park Chanyeol (EXO) x Lee Jihoon (Woozi) (Seventeen)

Feladat: Idézettel írni

Író: 25

Idézet: 

"Beszélj hozzám és ne rólam 

én az életemet nem a falra írtam” 

- Leander Kills

Kora délelőtt volt, mikor grafitszürke felhők bukkantak fel a horizonton. Megállíthatatlanul úsztak az égen egyenesen a város felé, maguk előtt kergetve néhány szelíd bárányfelhőt. Egész nap tikkasztóan meleg volt, már-már fojtogatott a párás levegő, így felüdülés volt éreznem a feltámadó, hűs szellőt arcomon, mit a közelgő vihar hozott magával. Akárcsak három éve...

Három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon lágy esőként indult a tomboló vihar, ami aztán fákat csavart ki a helyükről és megrongálta a várost.

Soha sem szerettem a nagy viharokat. Mondhatni, mindig is tartottam tőlük féktelen erejük miatt, ugyanakkor tiszteltem is az időjárást, mert nem hajtott fejet az emberek vasakarata előtt. Sőt, szeszélyes vadságával félelmet ébresztett a mindenen uralkodni vágyó senki emberekben.

A mindent elsöprő viharok helyett, jobb szerettem a csöndes esőzéseket, mikor útnak indulhattam az eső illattal telített utcákon. Nézhettem a gyűlő tócsák végtelen ringatózását és fodrozódását, miközben az esőcseppek hűvösen koppantak fejemre, vagy bőrömre. Három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon, éppen ilyen az idő volt.

Három éve a grafitszürke felhők közé néhol egy-egy galambszínű is bevegyült, hogy együtt átússzák az ég végtelen kék tengerét, komor félhomályba burkolva a hangyákként nyüzsgő földieket.

A kávézó gyönyörű panoráma ablakaira nesztelenül hulltak a hűvös esőcseppek, majd játszi könnyedséggel leszaladva húztak maguk után csíkot az ablaküvegre. Azon a vékony, tünékeny vízsávon kívül semmi sem bizonyította, hogy ott jártak valaha is, mert helyükre újabb cseppek hullottak, és elmosták az előzőek nyomait.

Olyanok voltak akár az emberek... Tünékeny természeti csodák, akik után csak halvány jelek, utalások maradnak, ha egyszer már nem lesznek.

Halkan koppant előttem a műanyag a bárpult gránitlapján, mire bambulásomból feleszmélve pillantottam a pultos fiúra, majd kérdőn az elém helyezett felmosó vödörre.

- Ha kicsorogna a nyálad - bökött állával a műanyag felé, miközben tenyereit a gránitlapra támasztotta. - Ha a helyében lennék, rég feljelentettelek volna zaklatásért. Egy hét alatt, mióta fel lettél véve többet bámultad őt, mint az összes csaj, aki miatta jár ide együttvéve.- Most nem is őt bámultam - toltam Johnny felé a vödröt. - Csak elgondolkodtam.

- Mi nyomja azt a hatalmas szíved, Chanyeol hyung? - könyökölt Dowoon a pultra helyet foglalva mellettem. - Nekünk elmondhatod.

- Csak azon gondolkodtam, hogy miért nem ül itt velünk.

Halkan koccant össze a porcelán csésze az üvegasztal lapjával, most mégis felzavarta a kávézó nem mindennapi csendjét. Felé pillantottam. Azt hittem meghallotta, amit mondtam, és ki fog oktatni, hogy foglalkozzak a saját dolgommal. Azonban ő nem foglalkozott velünk.

Mutató ujjával végig simított a fehér porcelán fülén, majd ölében összefűzte ujjait. Mélybarna szemeit felvezette az ablaküvegen, végül a szürke felhőkön állapodott meg.

- Mintha imádkozna - gondoltam, s a gerincem mentén végig futott a hideg miatt libabőrös lett az egész testem.

Bőre még a porcelánnál is törékenyebbnek és sápadtabbnak tűnt, szinte látni engedte az ereit. Ajkai cserepesek voltak, haloványabbak, mint bármikor, és apróbbak. Szőkére festett haja, azonban rendezetten keretezte arcát. Apró, cicás szemei alatt halványlilás csík tanúskodott kialvatlanságáról.

Ezekben, a rossz időszakjaiban jobban féltettem, mint valaha...

- Máskor mindig ideül, még akkor is, ha Chanyeol hyung az átlagosnál is hülyébben és idegesítőbben viselkedik. - tette hozzá Dowoon, mire némaság telepedett ránk, hosszú percekre.

- Menj már oda! - lökte meg Johnny a vállam, olyan erővel, hogy majdnem kiestem a bárszékből.

- Neked meg mi bajod? - fordultam felé dühösen.

- Az hogy, ha most nem mész oda, akkor... - szemei szikrákat szórtak, mégsem folytatta mondatát.

- Akkor? - könyököltem a pultra.

- Johnny! - Dowoon mély hangja hezitálásra késztette. Láttam, amint a szeme sarkából az ablak előtt ülő Jihoonra néz, aztán már sokkal halkabban fejezte be mondandóját.

- Akkor lehet, hogy soha többé nem lesz lehetőséged szemtől szembe beszélni vele.

- Johnny, Jihoon megmondta, hogy...

- Tudom - szakította félbe a fiatalabbat.

Láttam, ahogy Johnny és Dowoon ajkai tovább mozogtak, miközben a fiatalabb gyilkos pillantásokkal bombázta a másikat, de egy árva szavukat sem hallottam. A világ elnémult. Hézagosan emlékeszem, hogy felálltam a székből, majd a gravitációval és remegő térdeimmel küzdve odasétáltam az asztalhoz, ahol Jihoon ült már reggel óta.

Mikor mellé értem, ő felnézett rám. Gesztenyebarna tekintete találkozott az enyémmel, és úgy éreztem soha többé nem ereszt el. Szemeiben alig volt fény, mégis biztos vagyok benne, a lelkemig látott abban a pillanatban. Látta a félelmem, szomorúságom, a tehetetlenségemből adódó kétségbe esettségem, és meghasadó szívem, mi magatehetetlenül vergődik mellkasomban.

Nem is tudom mit gondoltam, mit mondok neki, ha már ott állok előtte. Talán semmit. Sőt, biztosan semmire sem gondoltam abban a minutumban, mert képtelen lettem volna, egy értelmes gondolatot is összerakni. Mégis reménykedtem benne, hogy csak egy ízléstelen vicc akart lenni Johnnytól, és mikor odamegyek Jihoonhoz, ő hangosan felnevet majd. De nem ez történt.

Hosszú percekig bámultam Jihoon gyönyörű szemeit, mire talán megunta szótlanságom, és kettévágta gyenge hangjával a köztünk beállt csendet.

- Nem ülsz le?

A vele szemben elhelyezett székre sandítottam, majd jobb kezemmel kihúztam és helyet foglaltam. Arra számítottam, hogy ismét a felhős eget fogja nézni, de nem így tett. Barna szemeivel megkereste, és magához láncolta tekintetem, ugyanazzal az átható pillantással. Újabb hosszú percekig figyeltük egymást, mígnem megint az ő hangja zavarta fel a csendet.

- Kérni szeretnék tőled valamit, Chanyeol - érdeklődve felhúztam egyik szemöldököm. - Megtennéd, hogy hazakísérsz?

Máskor bő szókincsem ezúttal cserbenhagyott, nem tudtam egy szót se kinyögni.

- Én, most Jihoon lakására fogok menni? - kérdeztem magamtól.

Kínomban csak bólintani tudtam, majd felpattantam a székből. Megálltam előtte, és felé nyújtottam kezem, hogy segítsek neki felállni. Emiatt először furcsán nézet fel rám, de elfogadta segítségem.

Ujjai lágyan simultak tenyeremhez, akár a selyem. Az én kezem övéhez képes durva volt, és érdes. Féltem, felsértem Jihoon gyengéd bőrét, így a lehető legóvatosabban zártam ujjaim közé kicsiny kezét. Kérésének eleget téve a pulthoz kísértem, ahol megkérte Dowoont és Johnnyt, hogy tartsák a frontot helyettünk, amit nem volt nehéz megtenni, mivel egy árva lélek sem tartózkodott a kávézóban, majd elköszöntünk, és egy esernyőt felkapva útnak indultunk.

A grafitszürke felhőkből szakadatlan potyogtak az éltető vízcseppek, mik lassacskán bőrig áztatták az egész várost. Jihoon utcákon keresztül beszélt, míg én csak hallgattam kellemes hangját. Elmesélte, miként derült ki a betegsége. Elmondta, hogyan élte meg a rosszabb időszakokat, a hangulatingadozásokat. Megosztotta velem az egész életét, és nekem csak annyit kellett tennem, hogy végig hallgatom, amint kinyílik nekem.

Úgy éreztem, azokban a percekben közelebb voltunk egymáshoz, mint valaha, mégis egyre távolodunk el a másiktól.

Fél óra séta után elérkeztünk egy tömbházhoz, aminek a második emeletén volt Jihoon lakása.

Megkért rá, hogy kísérjem fel, és legyek mellette.

Befektettem az ágyba, mert nagyon elfáradt. A szobájában pont az ablak alatt volt az ágy, így a gyér fénytől hófehér lett arca. Szemei alatt a karikák elmélyültek, és sötétebbek lettek. Magához hívott, hogy feküdjek mellé, és öleljem meg. Ezután minden olyan gyorsan történt...

Azt mondta, hogy ha elalszik, akkor az orvosok szerint kómába esik, de a teste mindenképpen feladja majd harcot rövid időn belül, így az alvás számára egyet jelent a lassú, ámde fájdalommentes halállal.

Emlékszem, ahogyan égető könnyek gyűltek szemeimbe. Hezitáltam, mit tegyek. Tegyem meg, amire kér? Vagy ne, és akkor talán tovább élt volna?

Végül azonban minden önös szándékomat félre téve mellé feküdtem, és átöleltem őt. Teste annyira aprócska, és törékeny volt a karjaimban, hogy féltem szorosabban ölelni. Pedig legszívesebben agyon szorongattam volna. Részben azért, hogy elhiggyem, nem álmodom, és valóban a karjaiban tarthatom őt. Részben pedig azért, hogy vigaszt keressek legmélyebb bánatomban.

Akkor történt meg, hogy szerelmet vallottam neki, majd arra kért, hogy csókoljam meg, mert még soha sem csókolózott.

És akkor történt meg, hogy először és utoljára megcsókoltam őt...

Azután, a röpke csók után nyakhajlatomba fúrta fejét, míg én feje búbjára tettem állam. Ahogy lassult Jihoon légzése, úgy lett úrrá rajtam egyre jobban a bánat.

Utoljára elmondtam neki, mennyire beleszerettem, már az első pillanatban, mikor beléptem a kávézóba. Hogy mennyire nagyon gyönyörű ő maga, a jelleme, a szeme, a mosolya. Bevallottam neki, mennyire fog hiányozni, és milyen szívszaggató érzés tehetetlennek lenni nagy melák létemre.

Jihoon mosolygós hangszínén megköszönte a szeretetem, és hogy mindezt bevallottam neki. Karjai szorosabbra fűzte körülöttem. Miközben beszívta a levegőt tüdeje megremegett, majd egy fáradt szusszanással elaludt. Mindörökre.

Kedves Zsűri.

Mikor elolvastam a felhívást, miszerint foglaljam rövid novellába életem legnagyobb fordulópontját, ami a legnagyobb hatással volt rám, vonakodtam benevezni. Ugyanakkor tudom, hogy valahogyan ki kell törnöm a drogok, a cigaretta és az alkohol hármas bűvköréből. Így, ha az emlékezés az ára, hát megteszem. Ezen információk ismeretében remélem, megértik miért egy idézettel indítottam a történetet. Ugyanakkor megértem, amennyiben nem engem választanak, mégis köszönöm, hogy elmesélhettem Önöknek azt az eseményt, ami törést jelentett az életemben.

Üdvözlettel

Park ChanYeol

Bátorság - 23

Cím: Bátorság

Páros: Baek JuHo (SF9) x Oh Sehun (Exo)  

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Bátorság

Író: 23

Mindenkinek mást jelent a bátorság. Kis gyereknek azt, hogy elkövessen egy csínyt, egy tizenévesnek, hogy felvállalja önmagát vagy az érzéseit. Egy felnőttnek pedig azt, hogy vállalják cselekedeteinek a következményeit. Végül az öregeknek az, hogy szembe nézzenek a halállal. És nekem mit jelentett? Nekem mindent egyszerre, mert bár akkor lassan húszas éveimet jártam, közelebbinek érzem magamhoz a halált, mint bármely öregember. Igen, akkoriban nagyon beteg voltam, leukémiás. Mikor észrevették úgy egy- másfél évet tippeltek nekem, ami valljuk be elég kevés idő ahhoz képes ami, amúgy normális esetben adatott volna. Persze ott voltak a különböző kezelések, de nem vállaltam, mert féltem tőlük. Féltem, hogy túlságosan is beleélem magam a gyógyulás reményébe, és ha nem sikerülne, akkor összeroppannék a hír súlya alatt. Ezt pedig nem akartam megkockáztatni. Sose szerettem kockáztatni. Mindig is az a komoly és megfontolt ember voltam, akit könnyen kiszámíthatóságáról ismertek, de emiatt nagyon megbízható is amit az is bizonyított, hogy minden barátom hozzám fordult tanácsért….Na persze. A barátaim, akik mind elhagytak a betegségem miatt…

Azt hiszem akkoriban volt féléve, hogy észlelték a betegségemet szóval legfeljebb egy évem volt hátra és még egy csomó tervem volt. Kiadni az első lemezemet, színpadon állni és hangommal együtt a táncommal szórakoztatni a közönséget, híres lenni, összejönni életem szerelmével s vele együtt öregségben meghalni az ágyban. Na persze, életem szerelmével öregségben meghalni… Ebben a tervben több helyen is voltak buktatók. Eleve nem volt senkim, másrészt pedig alig volt egy évem. Így aztán lehetetlen volt, hogy teljesüljön az akaratom. Vagyis akkor ezt gondoltam.

Épp e-féle ön marcangoló gondolataim voltak akkor is mikor a bátyám betörtetett akkor még barack színű szobámba kopogás nélkül természetesen. Hiszen ő sose kopogott.

-Helloooo~-mondta mosolyogva bátyám és a szokásosnál is jobban pörgött, amit akkor nem tudtam mire vélni.

-Mondjad.-mondtam unottan majd kivettem az egyik fül-hallgatót a fülemből, amiből az Easy love ment az egy akkor még számomra ismeretlen bandától, akik örök kedvenceim közé tartoznak a mai napig. Talán miatta, de nem vagyok benne biztos.

-Ma elmész egy randira!- jelentette ki teljes lelki nyugalommal, majd kinyitotta a ruhás szekrényem ruha után kutatva. -Nézd, ez a szürke nadrágod irdatlan jól néz ki azzal a fekete-piros kockás ingeddel.

-Jah biztos…

-Jaj de lelkes valaki.-forgatta meg a szemeit.

-Nos… Nagyon értékelem az igyekezetedet, de nem megyek sehova. Úgyis miután megtudja, hogy beteg vagyok, lelép.

-Ne legyél pesszimista!

-Nem vagyok pesszimista csak realista!

-Mint ha olyan sokat számítana a különbség a jelenlegi helyzetben.- forgatta meg a szemeit, majd miután megtalálta a keresett ruhadarabot, fogta magát és a nadrággal együtt az arcomba dobta azt. -Most pedig öltözz fel. Nem fogom végig nézni, ahogy küzdés nélkül feladod az életed, mint valami vesztes! -amikor a szemébe néztem olyan sok érzést kiolvastam belőle. Többek között dühöt, aggodalmat és mindent eltörpítő szomorúságot, amit minden bizonnyal a küzdeni nem akarásom váltott ki belőle. Akkor elgondolkoztam. Tényleg olyan hitvány ember lennék, hogy hagynám a világ legboldogabb embere szomorú legyen? Ez a kérdés csengett a fejemben, majd mikor felnéztem a bátyámra eldöntöttem, hogy soha nem engedem meg magamnak, hogy miattam szomorkodjon.

-Rendben elmegyek.

-Hello te vagy Sehun ugye?- jött oda hozzám egy kissé bohókás fiú és boldogan rám mosolygott. Emlékszem mennyire meglepődtem mikor megláttam, hogy velem egy magas hisz valljuk be az ázsiaiak nem a magasságukról híresek

-Szia gondolom akkor te vagy akiről a bátyám mesélt.

-Igen, én vagyok Juho.

Így kezdődött az a mindent megváltoztató nap. Emlékszem, hogy az elején nagyon szkeptikusan álltam hozzá az egészhez, de lassan feloldottam és utána kifejezetten élveztem.

-Na és mi a foglalkozásod?-kérdeztem mosolyogva

-Rapper vagyok egy bandában. Nem is tudtad? -mondta meglepetten.

-Nem. Honnan kellett volna tudnom?-kérdeztem kacagva, majd láttam, ahogy az arcára ül a döbbenet, de hamar átvette a helyét a nap legboldogabb mosolya.

-Mindegy. Na és neked mi?

-Túlélő!- először furán nézet, majd tekintetéből azt olvastam ki, hogy inkább rám hagyja a dolgot

Mikor a harmadik randinkon voltunk érezhetően nyugtalanabb volt pedig nem volt rá oka, ami nagyon aggasztott mivel eléggé megtetszett. Jól van, bevallom első látásra bele szerettem és minél több időt akartam vele tölteni. Egy ideig némán tűrtem, ahogy feltűnően kerüli a szem-kontaktust és az érintést, míg végül akkor lett elegem, amikor leöntött az italommal, mert nem akart hozzá érni az ujjaimhoz.

-Juho…

-I-igen?-kérdezte félelemtől dadogva

-Mégis mi a jó büdös franc van veled?

-Mi lenne? Csak a szokásos bénaságom.- mondta kerülve a tekintetem.

-Ja persze azért nem nézel a szemembe, ráadást meg se akarsz érinteni…. Ne néz hülyének! Talán meguntál vagy undorodsz tőlem?

-Mi? Dehogy is csak… csak egész nap azon gondolkodom, hogy megtegyem-e.

-Mégis mit?-kérdeztem értetlenül.

-Ezt!-mondta, majd a szemeimbe nézett paradicsom vörösen és olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy éreztem leheletét az arcomon.- Oh Sehun, leszel a barátom?- suttogta az ajkaimra.

-Eh?-blokkolt le az agyam, de mikor felfogtam mit mondott csak bólogatni tudtam zavaromban. Erre csak elmosolyodott és ajkaimra hajolt. Csókja hihetetlen gyengéd és törődő volt és úgy tartott a karjaiban, mintha egy hímes tojás lennék. Az íze pedig olyan volt, mint a menta és az eper keverékének, amit egyszerűen imádok. Karomat a nyaka köré fontam és elfordítottam a fejem, míg õ derekamra tette hatalmas tenyereit. A csóknak a levegőhiány vetett véget, de amint Juho újra töltötte oxigén tartalékát egyből visszahajolt volna az ajkaimra viszont én eltoltam magamtól egy pindurnyit.-Tudod, van valami, amit még nem tudsz rólam, amit el szeretnék mondani.

-Mond csak.

-Leukémiás vagyok.

És itt megszólalt a telefonom.

-Vedd fel nyugodtan!-mosolygott rám amit egyből viszonoztam.

-Köszönöm.-köszöntem meg, majd kihalásztam a zsebemből a telefont.- Halló!

-Jó napot ön Oh JungHun öccse Oh SeHun?

-Igen. Miért kérdi uram?

-A körzeti kórházból hívom. Sajnálattal közlöm, hogy a bátyja autó balesetet szenvedett és az se biztos, hogy megéli a holnapot.- mondta teljesen érzelem mentesen a hang a túloldalról

-Tessék?- kérdeztem megdöbben majd kiejtettem a kezemből a telefonom.

-Mi történt Sehun?-kérdezve aggódva Juho

-JungHun… meg fog halni.-suttogtam magam elé.

Az után csak arra emlékszem, hogy Juho a karjai körém fonódnak és elkezd nyugtatni miközben azt hajtogatta, hogy “Ne sírj, minden rendben lesz.”

Utána csak arra emlékszem, hogy bent vagyunk a kórházban és keressük a bátyám kórtermét. Aztán megálltunk a 94-es szoba előtt és benyitottunk ahol a bátyám feküdt és aludt. Szegénykém úgy nézett ki, mint egy múmia.

-Hyung…-suttogtam, majd oda kószáltam az ágyához és megszorítottam a kezét-Hyung ne hagyj itt… hallod? Már csak te vagy nekem? Hogy fogom kibírni nélküled a maradék 1 évemet? Hyung nem teheted ezt…-és itt kezdtem el úgy bőgni, mint egy kisbaba.

-Sehun…

-Hyung!- kaptam fel a fejem bátyám hangjára.

-Sehun... ígérj meg nekem valamit.

-Persze! Mond csak bátran!

-Ígérd meg, hogy felveszed, a harcot a leukémia ellen miután meghalok!

-De hyung nem fogsz meghalni!- szipogtam, majd megtöröltem a szemem

-Mindig is rosszul hazudtál öcsi!-mosolygott rám és beleborzolt a hajamba.-Csak ígérd meg.

-Rendben megígérem!

-Akkor jó!-mondta mosolyogva, majd hírtelen a gépek felsikoltottak, míg a bátyám keze lecsúszott a fejemről

Az eset után mély depresszióba estem hosszú hetekre fittyet hányva az ígéretemre, amit bátyámnak tettem. Természetesen Juho minden nap keresett mit értékeltem, de mivel nem érdemeltem a törődését minden egyes programot hárítottam és csak feküdtem az ágyamban. Egyik nap viszont csörtetésre és ajtó csapódásra lettem figyelmes.

-Oh Sehun. Most felkelsz és eljössz velem a kórházba!-hallottam meg Juho hangját az ajtóm küszöbéről.

-Hagyj békén!

-Nem hagylak! Nem megígérted a bátyádnak, hogy elmész egy kezelésre.

-De nem akarok!

-Dehogy nem! Nem fogom hagyni, hogy meghalj! Ha nem is magadért, legalább értem tedd meg!- kiabált rám.

-De...de..

-Mi de?

-Félek….

-Ne félj. Ott leszek veled!-mosolygott rám, majd megölelt.-Nyugalom minden rendben lesz.

-Biztos?-mondtam, majd viszonoztam szoros ölelését.

-Biztos!

És tényleg mellettem volt a legnehezebb pillanataimban is. Támogatott és összeszedte a darabkáimat, amikor egy bizonyos kezelés lassabban hatott, mint vártuk volna. Ott volt és ez bárminél fontosabb volt számomra. Hisz kibírta a hisztis énemet és lelket öntött belém, amikor fel akartam adni. Ha õ nem lett volna, sose jutok el idáig azaz, hogy itt állok meggyógyultan csurig töltve boldogsággal.

-Drágám mit csinálsz?- a hang felé fordultam és ránéztem kedvesemre, aki épp egy fellépéséről jött haza

-Semmit!-csuktam be a füzetet, majd oda sétáltam hozzá.

-Azt a semmit nagyon buzgón írogattad!-mosolygott majd derekam köré fonta karjait.

-Tudom!-nyomtam szájára a sajátomat. Esküszöm ugyan olyan a csókja, mint a legelsőnek pedig az volt 7 éve. Igen ez a tökkelütött eddig kibírta mellettem.

-Na de mit irkáltál?

-Nyugi csak a történetünket és azt, hogy adtál nekem bátorságot.-mosolyogtam rá, majd elkezdtem az ágy felé húzni sokat sejtő mosollyal. És, hogy mi történt ezután? Az már egy másik történet.