Az érzések hangja - 14

Cím: Az érzések hangja
Páros: Min Yoongi (Suga) (BTS) x Lee Hongki (FT Island)
Feladat: Idézettel írni
Író: 14
Idézet:

"legutóbb hat órája voltál elérhető"

A zene az emberi élet része. Megnyugtat, megsirat, segít feldolgozni a fájdalmakat, levezeti a feszültséged, elgondolkodtat, vagy egyszerűen csak élvezed a hallgatását, ami jó érzéssel tölt el. A zene fontos része a mindennapjainknak. Hozzáértő előadók elképesztő dallamokat tudnak kicsikarni egy-egy hangszerből, elkápráztatva ezzel a hallgatóságot. Mindig is lenyűgözött a zene és az én életem e köré a művészeti ág köré épült. A munkám is ezzel kapcsolatos.

Mindig is szerettem volna a dallamokkal, amiket játszok érzelmeket kiváltani másokból, elérni, hogy pusztán a hangokból, amik a kezem alól kerülnek ki, átérezzék az emberek a mögöttük lévő érzéseket. Azt akartam, hogy a játékomat hallgatva az emberek megnyugodjanak, elérzékenyüljenek vagy táncra perdüljenek. Valami ilyesmit csinálok a mindennapjaimban.

Zongorista vagyok egy kis pubban, többnyire saját dalokat játszok, néha előfordul, hogy a főnök ad nekem egy kottát. Minden egyes estével több vendég érkezik. Amikor még nem dolgoztam itt, alig lézengtek az emberek, nem volt állandó fellépő, pedig egy kellemes légkörű helyről beszélünk, nekem meg is tetszett a hangulata. Énekes nincsen, aki jött az hamar tovább is állt vagy saját célok miatt, vagy az én magas elvárásaim miatt. Ha találnánk egy jó énekest, aki úgy adja elő a dalokat, hogy minden érzelmet átad, akkor még több ember jönne, és még ismertebb lenne ez a kis hely, ami már egészen a szívemhez nőtt. Persze, amióta itt dolgozom, ami már pár éve van, azóta nem jött egy elég tehetséges jelentkező se. Ügyesek voltak, de nem eléggé. Valami mást keresek, valami többet.

- Jó estét! – A hátsó kis terembe belépve köszöntem minden más dolgozónak, akik éppen ott tartózkodtak.

- Jó estét YoonGi! – Köszönt vissza nekem hangosan a főnököm, ami meg is lepett, nem értettem mi okból tartózkodott most a kis pihenőben. – Új jelentkezők van a munkára.

- Remek… Dalt küldött?

- A kottákat már elküldtem neked. Saját munkákat hozott.

- Amiken nem volt szöveg?

- Igen, azok.

A jelentkezőnk nem volt a pontosság mintapéldája, elmúlott már fél nyolc, de még sehol se volt. A főnök kezdett már ingerült lenni. Megcsörgette, ráírt, de semmire nem reagált. Húsz perccel a kijelölt időpont után esett be. Fekete kötött, szinte túl hosszú fölsőt viselt, aminek magasított nyaka volt. Job kezére egy fekete-sárga kendőt kötött. Szűk fekete farmert viselt és szintén fekete cipőt. Sötét rövid haja elöl a homlokába lógott és enyhén lihegett, látszott, hogy sietett.

- Bocsánat a késésért, lekéstem az előző buszt, ez pedig késett! – szabadkozott heves meghajlás közben az állásra pályázó srác.

- Az a lényeg, hogy ideért. – Mondta neki felettesem egy megkönnyebbült sóhajt követően. Mellém lépett, a késő pedig követte és kíváncsian fürkészte arcomat. - Ő a zongoristánk, és ma este a kísérete.

- Min YoonGi vagyok, örvendek. – Mutatkoztam be enyhén meghajolva.

- Lee HongKi. - Ő is enyhe szögben előre hajolt és halvány mosollyal arcán ejtette ki száján nevét.

- Még van húsz perc, ha gondolod, elpróbálhatjuk. - ajánlottam fel, nem akartam bunkó lenni. A felajánlásomra enyhén megrázta a fejét.

- Nem szükséges, majd igazodom. - Kijelentésére picit elmosolyodtam. Van önbizalma.

Sorba rakta a kottákat, melyik dal melyiket követi, én meg gyorsan átfutottam őket. Amikor pedig eljött az idő az én vezetésemmel kivándoroltunk a vendégekkel teli helyiségbe. Az új énekes hírére többen jöttek, mint a megszokott, a terembe elhelyezett összes szék foglalt volt, a bárpultnál is hering partit tartottak, énekes jelöltünket megpillantva sokan összesúgtak. Már jól megszokott helyemen elhelyezkedve néztem rá HongKi-ra, jelzésére várva. Magabiztosan állt a hangszer mellett és halvány mosollyal biccentett nekem, kezdhetek játszani.

Kezeimet a fényes jádeszerű billentyűk felé emeltem és egy mély lélegzetvétel után elkezdtem játszani az első dalt. A billentyűkön vándorló ujjaimra koncentráltam, de közben figyeltem a játékomra fókuszáló férfit. Amikor a jó részhez értem, mély levegőt vett és belekezdett a szövegbe. Ahogy az első szavak elértek hozzám, beleborzongtam. Minden hang, ami elhagyta torkát tökéletes volt. Rekedtes, senkiéhez se hasonlítható hangjával mindenkit elvarázsolt, engem is. Tökéletesen igazodott játékomhoz, hangja a terem minden pontját átjárta, a hallgatóság transzba esett, csillogó szemekkel hallgatták az előadást. Tiszta énekén keresztül az ember minden érzelmet átérzett, sokan szemüket törölgették, elértek hozzájuk az érzések.

Az elsőt még öt dal követte, mindet tökéletesen adta elő, a végén a közönség úgy tapsolt, mint még soha. Sok visszatérő vendég is széles mosollyal, állva tapsolt, sokak arca könnyektől csillogott. Én is felálltam megtapsolni az énekest, aki vigyorogva hajolt meg és köszönt el a végén. Elégedetten és egyben csodálva figyeltem, ahogy széles mosollyal hajlong. Erre a hangra érdemes volt várni.

~¤~

Hónapok teltek el azóta, hogy először hallottam énekelni. Azóta minden este velem együtt lép ki a vendégek elé, minden egyes alkalommal elvarázsolva a nézőteret kisugárzásával és emberfeletti orgánumával. Emberek sokasága érkezik a kis pubba nap, mint nap, hogy hallja a kis duónkat.

Ez idő alatt volt időm megismerni partnerem. Mintha hat Duracell-nyuszi bújt volna belé, annyi benne az energia, erős személyiség, jó humorérzékkel és halálos megszólalásokkal. Nem csak a hangja, hanem ő maga se egy mindennapi jelenség, talán emiatt is kedvelem. Egy élmény vele közösen dolgozni, minden próbának nevetés lesz a vége, még ha komolyan kezdünk is neki. Persze komolyan is lehet vele beszélgetni, érdekesen gondolkozik a dolgokról, nem megszokott módon, ahogy én magam se. Nagyon jó dalokat szokott írni, amiből mindet fel szoktuk használni, többször össze is ültünk közösen alkotni egy újabb művet.

Lassan eltelt egy év is azóta, hogy a társam lett és egy pillanatra se bántam meg. Sose nevettem, hülyéskedtem és vigyorogtam ennyit, mint az elmúlt egy évben. Az elején ki voltam rá borulva, hogy nem gyakorol, többször le is szidtam, pedig én vagyok a fiatalabb, de a szinte nulla szintű gyakorlással is tökéletes volt minden egyes alkalommal, amikor kilépett a kis színpadra…

- Bocsánat a késésért! – Szinte beestem az ajtón, ugyan úgy, mint egy éve HongKi is.

- YoonGi, hol hagytad a telefonod? Legutóbb hat órája voltál elérhető, fel se vetted pedig százszor hívtunk. Még én is időbe ideértem. – HongKi aggódó és picit ideges arcát látva akaratlanul is elmosolyodtam.

- Valahova eltűntettem a telefonom, azért késtem, mert az kerestem, meg a dalszöveget.

- Mára nincsen. – vigyorodott el az idősebb. – Megint meglepetés. Mint egy éve.

- Na, fasza. Én meg kerestem, azt hittem azt is eltűntettem. – HongKi jót nevetett rajtam, mire nekem is mosolyra húzódott a szám. Az idősebb jókedve ragályos.

Szinte alig volt időnk már kezdésig, nem volt rám jellemző a késés, az az aranytorkú társam asztala. Sietve még átfutottam a kottát, és amikor idő volt, egymás mellett mentünk ki a vendégek elé. Elfoglaltam a helyem a zongora előtt és társam jelzésére elkezdtem játszani. Játékomra ugyan úgy figyelt, mint mindig, majd, mint az első alkalommal, nagy levegőt vett és elérte, hogy a dalszövegre koncentráljak, ami az ő elképesztő hangján jutott el hozzám.

Nem kellett volna, hogy a szerelmem légy
Sosem kellett volna így lennie

Ahogy a szavak eljutottak a tudatomig, kíváncsian kezdtem fülelni. Ez a dal hangzásilag is teljesen más volt, mint eddig bármelyik. Az első pármondatot pedig nem tudtam eldönteni hova tegyem.

Sokszor magamat tévesztem meg,
De a szívem téged hív

Mielőtt próbáltam elmenekülni
Próbáltam egy lépésre állni tőled
De még akkor is egyre csak nőttél bennem

Ujjaim megállás és kisiklás nélkül vándoroltak a fényes billentyűkön, de a figyelmem rég nem rájuk irányult, hanem a mellettem éneklő férfira. Akkor nem tudtam csak a fél figyelmem neki szentelni.

Szeretnem kell téged
Még, ha ennyit is kell várnom,
Nem számít, mennyire fáj
A szívem nem enged el

Szerelemnek kell lennie
A szívem nem fog megváltozni
A szerelmem védve van előtted,
Most már elmondhatok mindent

Amikor az utolsó hang is elhalkult, arcomat teljesen az énekes felé fordítottam, aki mosolygott, szemei még a szokásosnál is jobban csillogtak, mintha csak választ várt volna. Lehunytam szemem, és amikor újra kinyitottam egy mosollyal biccentettem felé, mire hatalmas vigyor jelent meg arcán, szemei pedig boldogságtól lettek még ragyogóbbak. Nem tudom, mit értett meg abból a kis fejmozdulatból, de utána még jobban ment neki minden és fellépés után leütni se lehetett. Egész végig vigyorgott és hazafelé végig dumált, ami miatt az én szám is felfelé görbült. A kis elhagyatott környéken csak a nevetését és halálos dumáját lehetett hallani.

- Mondták már, hogy gyilkos a humorod? - kérdeztem rá nevetve.

- Nem is kevesen.

- És hogy néha úgy gesztikulálsz, hogy azt hiszem, leütsz?

- Ezt is. - kezdett nevetni. - Hogy tudtad elhagyni a telefonod?

- Hajlamos vagyok elhagyni az értékes dolgokat. - vontam vállat a saját bénaságomon nevetve.

- Mint például? - válaszom közben az égre szegeztem tekintetem, amin millió csillag ragyogott.

- Személyi, telefon, jogsi, pénztárca... a szívem.

- Azt mégis hogy lehet elhagyni?

- Azt kivételesen nem elhagytam, az tudom, hogy hol van. - szemem sarkából ránéztem, szemei kikerekedtek majd mosolyogva sétált mellettem tovább. Csend telepedett közénk, de egyáltalán nem kínos, inkább kellemes.

Ahogy sétáltam az eget nézve éreztem, hogy az enyémekhez képest kis ujjak értek kezemhez és összekulcsolódtak az enyémmel, gyengéden megszorítottam kezét. Körmei a szokásos fekete-sárga színben virítottak, ami lenézve egyből feltűnt. Néha meglendítette kezeinket, mint egy gyerek, kuncogva ráztam meg a fejem ilyenkor. Együtt sétáltunk hazáig, attól kezdve pedig minden este, ha esett, ha fújt, ha villámlott, kézen fogva, nevetéstől rázkódva, letörölhetetlen mosollyal szeltük az utcákat a ragyogó csillagos ég alatt.

Édes bűnbeesés - 13

Cím: Édes bűnbeesés
Páros: Jay Park x Min Yoongi (Suga) (BTS)
Feladat: Idézettel írni
Író: 13
Idézet:

"...elmondott neki mindent - mindent, kivéve a csókot"

 Min Yoongi egy jómódú család fiatal sarja volt, aki a lehető legnagyobb hatalommal rendelkezett kortársai közt. Származása miatt nem sok barátja akadt, a leendőket pedig ellökte megától rideg természete miatt, még ha ezt nem is önszántából tette. Egyszerűen nem tudott változtatni viselkedésén egy hangyányit sem, hiszen az életében eltöltött évek során folyamatosan bele nevelték pontosan milyennek kell majd lennie ahhoz, hogy fent tarthassa rokonsága tekintélyét másokkal szemben.

Erős, igazi irányító família volt az övé. Olyanok voltak tagjai, akik az uralkodásra születtek, és leigázták azokat, akik nem engedelmeskedtek vágyaiknak, legyen szó akárkiről. Sok vérengzésig fajult eseménynek volt már szemtanúja, akár már csupán három esztendősen. Mit is várhatott volna ilyen emberektől? Az lett volna a meglepő, ha szüleit egy kicsit is meghatja, miket kell végig néznie fiúknak. Erre tanították a kezdetektől fogva: érzelemmentességre és kegyetlenségre, mert ha már egy kicsit is megingott ez az álca – mert ő annak tartotta e részét személyiségének-, akkor már elvesztette a harcot ellenfelei ellen.

-Uram, pihennie kéne egy kicsit – hallotta meg az egyik szolgáló kedves hangját, ami akaratlanul is olyan érzéseket váltott ki belőle, amiket nem kellett volna.

-Te csak egy cseléd vagy, ne mondd, meg mit tegyek és mit ne – villantotta sötét íriszeit a mögötte álldogáló férfira, aki csak jót nevetett ezen.- Na, mi az, megint jó estéje volt azzal a cselédlánnyal?-kérdezte gúnyosan, mire az inas megmerevedett.

-Elnézést uram, de mit mondott? – emelte tekintetét feljebbvalójára zavarodottan.

-Igazán ostoba vagy, ha azt hiszed láthatatlanul kufircolsz Soyou-val. Örülnöd kéne, hogy én láttalak meg titeket, és nem pedig apám.

-Sajnálom uram, nem gondoltam volna, hogy ön tanúja volt annak.. nos, annak , hogy mi mit is csinálunk – hajolt meg előtte az inas szemeit végig lesütve. –Ígérem ez többet nem fog előfordulni.

-Reménykedtem benne – zárta le a beszélgetést, majd kényelmetlen ingjét levéve indult meg maga háza felé.

 Valójában irigyelte Jaeboum-ot, hiszen neki legalább lehetett viszonya nőkkel. Ő viszont nem engedhette meg magának a szexuális élet csábítását, ugyanis szülei ellenezték mindennemű kapcsolatát lányokkal, vagy nőkkel. Pedig már 18 éves volt, ha most nem talál magának párt, akkor sohasem fog többé, és hopp, leélheti az életét egy magányos faszként, akinek az a legnagyobb öröme, ha naponta hozzáér a péniszéhez a forró víz.

 Annyira szeretett volna egy olyan életet élni, mint egy normális tinédzser, vagy akár felnőtt. Külön lenni felmenőitől, kevesebb kötöttséggel és szabályokkal, amik boldogságát a minimum szint alá szorították minden egyes nap. Nem egyszer megfordult fejében, miszerint ő elszökik, és majd egy távoli helyen normális életet él, úgy, ahogyan ő azt mindig is elképzelte és szerette volna. De tudta, annak az esélye, hogy észrevétel nélkül megszökjön egyenlő a nullával.

-Uram, bocsánat, hogy megzavarom önt, de úgy gondolom, ideje lenne egy forró fürdőt vennie – kényeztette hallójáratait újból a komornyik kellemes hangja.

-Ez egy igazán remek ötlet Jaebum –mosolyodott el halványan, s fürdője felé igyekezett kecses lépteivel.

 Megállt a tükör előtt, s végignézett magán. Nem volt éppen a legelégedettebb testével, hiszen nem volt túl férfias alkata: vékony volt, lányos testalkattal, emiatt legtöbbször olyannak hatott, mint egy kisgyerek.

-Talán van valami problémája uram? –látta meg hirtelen maga mögött Jaebumot, kérdőn nézve rám.

-Tudod, csupán nem vagyok megelégedve a külsőmmel, bár nem is tudom, miért mondom el ezt neked –sóhajtott fáradtan.

-Szerintem így is tökéletesen csábitó a teste, Uram – mosolyodott el a szolga végig mérve teste minden egyes négyzetcentiméterét, amitől ő fülig elpirult.

 Őszintén, tagadhatni se tudta volna, miszerint a férfierős érzéseket vált ki belőle minden értelemben. Nem akarta, hogy megtudja ezt a szolga, ezért próbálta rejtegetni reakcióit.

-Ne mondj ilyeneket, szerintem neked jelenleg Soyou teste testesíti meg a csábítót – lépett be a kádba, s kissé összerezzent, mikor a meleg víz hozzáért tejfehér bőréhez.-Nem akarsz csatlakozni hozzám? –kérdezte hirtelen, minden különösebb gondolkodást mellőzve. Amint kiejtette azt a pár szót ajkain, elszégyellte magát. Hiszen ő mégis csak egy rangos fiú volt, a mellette álldogáló férfi – aki mellesleg fülig elvörösödve bámult rá – csak egy egyszerű inas volt.

-Uram, maga átgondolta ezt? Nem szeretném önt kellemetlen helyzetbe hozni – válaszolt a komornyik még mindig zavartan, bár látszott rajta, miszerint szívesen elfogadná a fiú ajánlatát.

-Igen Jaebum, teljesen átgondoltam. Szeretném, ha ma velem fürdenél, persze csak akkor, ha nincs ellenvetésed ellene –felelt lágy hangon, lehunyva pilláit, s nyakáig elmerült a kád kellemes vízében.

 A szolga pár pillanat erejéig ledermedve bámult a fiúra, kinek szépsége mintha most még jobban megigézte volna. Egyszerűen nem lett volna képes nemet mondani az ajánlatra, így legalább volt esélye közelebb kerülni az ifjú Min sarjhoz.

 Lassan megszabadult ruháitól, amiket szép sorjában dobott a helyiség másik végébe. Így, hogy meztelen volt, láthatóvá vált izmos, kidolgozott teste, amit tetoválások sokasága díszített. Kicsit félt, vajon mi lesz Yoongi reakciója az összképre, hiszen eddig csak Soyou látta őt ruhadarabok nélkül.

 Óvatosan tette bele lábait a vízbe, majd még jobban vigyázva helyezkedett el a fiú mellett.

-Nahát, nem gondoltam volna… hogy ennyire jól tűrőd a fájdalmat – hallotta meg hirtelen a mellette ülő kissé meglepődöttséget sugárzó hangját.

-Őszintén szólva, nem is éreztem fájdalmat, mikor ezek rám kerültek.. De ez lényegtelen – mozdult meg, majd úgy helyezkedett el, hogy Yoongi teste fölött támaszkodhasson.

-Mi-mit akarsz Jaebum? –kérdezte az ifjú szolgálója testét nézve pírral az arcán.

-Nem sokat..-hajolt közelebb a férfi a fiatalabbhoz , majd mikor ajkaikat már csak pár milliméter választotta el egymástól , megállt. Kíváncsi volt, mi lesz felettese reakciója a történtekre.

 A fiú, ha az lehetséges volt még jobban elpirult. Nem tudta mit tegyen, de azzal viszont tökéletesen tisztában volt: ha most nem teszi meg, amire már régóta áhítozott, többé nem lesz alkalma rá, így hát karjait felemelve, majd azokat a férfi nyaka köré kulcsolva húzta az inast ajkaira.

 Szíve torkában dobogott, nem mert ennél többet tenni, inkább csak várt, hátha a férfi tovább folytatja, amit elkezdtek.

 A szolga kapott az alkalmon, megnyalta az övéin elhelyezkedő dús ajkakat, ezáltal bebocsájtást kérve a fiú szájába, amit nem sokkal később meg is kapott. Nyelveik komótosan fonódtak össze, nem szerettek volna elsietni semmit sem, inkább élvezni szerették volna a csók minden egyes pillanatát.

 Yoongi remegve húzta magához közelebb Jaebumot, ki erre vadabban csókolt vissza. Egyszerűen teljesen beindította a helyzet, nem gondolta volna, hogy pont majd egy ilyen ember fog ilyen reakciókat kiváltani belőle. Agyán apránként kezdett letelepedni az a bizonyos köd, ami megakadályozta felelősségteljes gondolkodásában.

 Kétfelé szakadt belül: egyik oldala azt kiabálta neki, tegye meg, hiszen ha most nem cselekedik, a kapu bezárul előtte. A másik oldala viszont az súgta, ha most megteszi azt, amire vágyik, akkor hatalmas hibát követ el: beszennyezi az ifjú érintetlen testét, s eléri, hogy soha többé ne élhessen normális életet.

 Annyi mindent nem mondott még el a fiúnak, többek közt azt sem, hogy ő egy démon. Tudta; miszerint, ha most elveszi a fiú szüzességét, annak lelke ezentúl az ő kezei közt lesz, akkor pedig hatalmas előnyhöz jut: úgy alakíthatja az eseményeket, ahogy kedve tartja.

 Nem bírta tovább. Megtette. Elvette azt, amit másnak kellett volna. Bemocskolta a fiú testét, s elvette lénye egyik létfontosságú részét, noha erről Yoongi még nem is tudott…

 Teltek a napok, hetek, ő pedig a fiatalabb szeretőjével egyre közelebb került egymáshoz. Szeretkezéseik szinte már napi szokássá alakultak.

 Este volt, ők pedig Yoongi ágyán feküdtek. Szerelme a mellkasán feküdt, s enyhén lecsukott íriszekkel figyelte az idősebb férfit.

-Tudod.. Imádom a tudatot.. hogy mostantól a végtelenségig az enyém vagy – kezdett mesélni .Órákig beszélt érzéseiről , s arról már milyen régen beleszeretett az ifjúba.-Tudod ..én nem vagyok az , akinek valójában hiszel … - suttogta a rajta alvónak , ki már ezeket nem hallhatta.

 Elmondott neki mindent - mindent, kivéve a csókot, ami nem csak egy egyszerű csók volt, hanem egy olyan csók, amivel örökké magához láncolta.

Komfort zóna - 04

Cím: Komfort zóna
Páros: Lee Minhyuk (Monsta X) x Min Yoongi (Suga) (BTS)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Unott
Szemszög: Suga

Író: 04

Unalom. Ez az egy szó, annyi mindent takar, annyi oldala van. Lehet pozitív dolog? A dinamikájából és tónusából, negatívnak hat mindenhogy. Unalom. Mindent csak ununk: megunjuk a barátainkat, a munkánkat, ráununk a ruháinkra, a telefonunkra, a cipőnkre. Ráununk a körülöttünk lévő tárgyakra, emberekre, a környezetünkre – az életünkre. Unalom.
Mit is jelent unni valamit? Ugyan úgy unatkozunk? Talán az is unalmas, ahogy éppen ezen gondolkozom. Minden unalmas manapság! A régi dolgok, a régi szerelmek, a régi barátságok, a régi emlékek, a régi jó dolgok… Milyen érzés unatkozni? Mit vált ki belőlünk?
Engem az unalom sokszor előre hajt. Nem szeretek unatkozni, engem valahogy irritál az unatkozás. Éget belülről,  mar felfelé a gyomromból egy kellemetlen érzés. Az élet értelme az életünknek való értelemkeresés, talán. Az unalom azonban egy holtpont. Amikor se előre, se hátra nem megyünk. Mintha csak ülnél az autóban, de nem mennél sehova. Ülsz, és vagy. Ez nem az a fajta várakozás, amikor tekinteted a tájon révedezik, és egyszerűen csak csodálod az életet, és jónak érzed meg a perceket, mert akkor is teszel valamit,, csinálsz, az a várakozás. Az unalom, az tényleg az, hogy csak ülsz, az öledbe ejtett kezeidet nézegeted maximum, és hatalmas sóhajokkal azon gondolkozol, hogy „mit is keresek én itt?”, „mit csinálok?”. Az unalom, mivel negatív érzés, negatív érzelmeket szül, minden amit unalmunkban érzünk és gondolunk az negatív, ha pozitívvá válik, az már nem unatkozás, mert olyankor az agyunk már éber, és kattognak benne szaporán a kis kerekek. Például egy monoton munka során unatkozhatunk, ha semmi hasznossal nem töltjük ki a fejünket, de ha elkezdünk pozitívan gondolkozni, tervezgetni, álmodozni, az már nem unalom. Szokták mondani, hogy „az unalom csodákra képes” (akárcsak a hülyeség). Csakhogy azt felejtjük el, hogy nem az unalom, ami előrehajt, hanem az abból származó negatív érzés, hogy vesztegetve érzed az idődet. Nem azért csinálsz valamit, mert „unatkozol”, hanem pont azért, mert nem akarsz unatkozni!
Érdekesnek találom, hogy ha most így belegondolok, hogy a világunk unatkozó, vagyis, idejüket vesztegetni érző emberek nélkül ma a töredékénél tartana. Az unatkozás egyfajta mozgatórugó. Az ember manapság nem akar átlagos lenni, miért nem? Mert az átlagos unalmas. Jobb a különlegesség, az izgalmasság, csak egy dolgot felejtünk el. Hogy a maga módján mindenki különleges. Különleges a ruha, amit kiválasztunk reggel, mert az nap, akikkel, új emberekkel találkozni fogunk, nekik az fogja rólunk az első benyomást adni. Különleges az út, amin munkába, iskolába vagy bármiféle dolgunk intézésére indulunk, mert minden évszakban más arcát mutatja, minden napszakban más időjárási hatás éri. Különleges a mozgásunk, mert a testbeszédünk ontja magából a jellemünket. Különleges az első szó, amit kimondunk a nap, ahogy az is az, akinek mondjuk, mert ha olyan szerencsések vagyunk, hogy egy szerettünknek mondhatjuk, akkor annak nem lesz unalmas. Különleges a másokhoz való viszonyunk, hogy kivel hogy beszélünk, hogy változunk ahhoz mérten, kivel beszélünk, különleges a mimikánk, hiszen többszázezer arcot vagyunk képesek vágni és mutatni magunkból másoknak. Különleges a cél, amiért megyünk, minden egyes célunk, legyen az egyetem, szakma, középiskola, általános iskola, munkahely. Oda nem csak úgy járunk, hanem egy céllal, és egy cél sosem válik unalmassá. Végső soron különlegesek vagyunk mi magunk is, mert mind máshogy élünk meg mindent, másképp érzünk és millióféleképpen gondolkozunk. Mégis, miért érezzük magunkat unalmasnak? Baj egyáltalán, ha annak érezzük? Elvégre, az egy belső inger a megújulásra a felfrissülésre, a változásra.
Vajon baj, ha én meg akarok újulni? Számtalan döntés vár ránk minden nap. Percről percre akár, de azok fel sem tűnnek, amíg nem olyan dologról van szó, amely érzelmeink befolyásolásában állnak. Kételkedem… Olyan döntéshez értem, amely alapjaiban rengeti meg a bennem alkotott utamat.

Maradjak a régi, jól megszokott dolgoknál? A már kialakított napirendemnél, a bevált tervnél, ami annyi örömöt adott kezdetekben, amire boldogan emlékszem. Fáj, ha arra gondolok, hogy már nem lehetek ennek a része és meg is rémiszt, hogy mi lenne utána. Fáj, hogy viszont a kezdeti csillag megfakulni látszik. Ami régebben éltetett, mára egy hétköznapi, szinte semmit mondó dologgá fakult. Szerelem… hogy tud ilyen észrevehetetlenül szeretetté átalakulni? Hogy tud a láng a kezdeti nyalábokból csupán parazsat hagyni maga mögött? Valaki magyarázza el, mert nem értem! És ebbe lassan beleszakad a szívem!

Váltsak egy új, csillogó fényes kis csillagra? Arra, amely újra végigfuttatja az adrenalint bőröm alatt ereimben minden egyes percben? A bizonytalanság, amely egyszerre édes és keserű. Unom ezt a folytonos döntésképtelenséget. Ezt a zavart, amely az én rendszerembe káoszként csapott bele. Mié kell mindenre ráunni, még arra is, amire nem akarunk? Én küzdöttem ellene…

- Hé, mit szólnál, ha ma is leugranánk a kávézóba? Reggelizhetnénk ott együtt ma is, van fél órám munka előtt – puszil arcon kedvesem, miközben a haját fésüli, én pedig csak bágyadt mosollyal figyelem a lány karcsú testét, és vékony alakját, ahogy hosszú és egyenes hajába belekap a fésű száz foga.
- Rendben – válaszolom csak a szokásosat, szinte automatikusan, miközben ingem gombolom be – de most ne a szokásosba menjünk – vetem fel a légből kapott ötletet.
- Mi? De miért? Mindig oda megyünk, olyan jó hely az! Mi a bajod vele? - néz rám hitetlenül.
- Már unom… - suttogom, számomra is alig hallhatóan.

Végül oda mentünk, ahogy ő akarta. Mindig azt csináltuk, amit ő akart, ami a rendszeresség része volt. A megszokott helyek, már megint… Aztán jött a legjobb barátom, aki egy dologról volt ismert: sosem unatkozott.

- Na, most mihez lenne kedved? – ugrik a nyakamba a fiú vidáman.
- Nem tudom – felelem unottan, kedvtelenül.
- Már megint mi van veled? – néz rám ő is hasonlóképp, mint a jegyesem.
- Semmi, csak, ah! Unom már ezt a sok esküvői előkészületet, annyira elegem van belőle! – fakadok ki végül, mire a fiú nem hitetlenkedik, nem néz rám úgy, mint aki meg akar ölni, csak elmosolyodva az arcomra simít gyengéden, ezzel vonva magára a figyelmemet.
- Akkor tudod mit?  Ma csináljunk olyat, amit még sose! – nevet, azzal a kifogyhatatlan ragyogással nézve rám, ami sosem múlik ki a szeméből.

Ez miatt mindig is irigyeltem. Ő valami olyat tud, amiről én még álmodni se. Ő sosem fárad el. Sosem fárad bele semmibe. Az ő írisze mindig ragyog, és lehet csak én képzeltem bele, de mindig úgy éreztem, hogy amikor a szemembe néz, az a fény és melegség, amit áraszt tekintete, megsokszorozódik.

- Meccs? Edzés? Foci? Kosár? Kávézás? Valami buli?
- Már mindet unom – fújom ki a mellkasomat nyomasztó levegőt.
- Értem, neked valami változatosság kell! – csap a vállamra jókedvűen barátom. Itt ismerte fel ő sokadszorra a problémát, én pedig szembesültem elsőre. Változatosság? – Csináljunk valami meggondolatlant és őrültséget, az majd visszahoz az életbe! – nevet.
- Jó! De mit? – mosolyodom el én is. Hosszú idő után, most először őszintén, belülről fakadó mosollyal.

Végül csak a városban  bolyongtunk és beszélgettünk. Szürkületkor még egy játszótéren is megálltunk, és ismét gyerekekké váltunk. Kíváncsi, újdonság kereső, fáradhatatlan gyerekekké…

Egy éjjel, mikor a megszokott életem helyett ismét vele császkáltam, s végül egy parkoz érve ledőltünk a fűbe a csillagokat bámulni.
- Olyan jó fej vagy és kedves, folyton csinálsz valamit. Nem is értem, hogy nincs barátnőd? Veled aztán senki nem unatkozna. Nem is értem! Sosem láttalak még senkivel együtt. Vagy nem bízol bennem? Ha van valakid, miért nem mutatsz be annak? – kérdem értetlenül, tele kérdésekkel a fejemben. Nem válaszol, csak bámulja a fénylő égitesteket, melyek tükröződnek szembogarán, majd rám emeli hosszú pilláit a néma hallgatás után.
- Kérhetek valamit? – mosolyog rám ártatlanul, s végtelen lágysággal a hangjában.
- Persze – bólintok egyből a kérdésére, remélve, hogy valami választ nyerek eddigi értetlenségemre.

 Kaptam választ. Egy apró, szinte pillanatnyit, de ez nem verbálisan lett számomra közölve. Csupán pár másodperc volt, mégis, az én tudatom még percegik sem fogta fel, már csak arra eszméltem, mikor felülve a tőlem rohamosan távolodó alakját láttam már csak árnyékként elsuhanni.
Komolyan megcsókolt… ? – Kellemes bizsergés borsóztatja meg a hátam, mely átjárja egész testem.

S most. Ülök a házasságkötő terem előtt, s csak forgatom a kezembe az aranygyűrűt. Akarom én ezt? Még magamban sem merem kimondani, hogy nem. Már csak pár perc, egy nagy döntés választ el két, teljesen különböző élettől. S a tanúm, a legjobb barátom, a kis szájra puszija óta minden kapcsolatát megszakította velem. Hiába hívtam, írtam neki sms-t. Reméltem, hogy legalább majd itt láthatom, de úgy látszik csalfa ábrándoknak hagytam megvezettetni magam. Megbánom, ha elveszem feleségül? Báni fogom, ha nem teszem meg? Mit tegyek, ha a szívem nem ide húz.
 Ez nem a házasságtól való félelem. Ez nem beijedés. Ez a valóság. Ez az, amit belülről egy hang halkan, de üvölt a tudatomnak, hogy nem vagyok jó helyen, hogy amire várok, az nem a nekem való. Nem vagyok jó helyen, és nem jó emberrel…
A tanúm nélkül nem esküdhetünk. Ha két percen belől nem ér ide, a feleségem keres mást tanúnak rögtönözve, de én ezt nem akarom. Én nem vágyom az unott életemre, miután megtapasztaltam az ennél jobbat.
S az utolsó pillanatban lépteket hallok, majd talpig elegánsban becsörtet a folyosóra, kissé lihegve:

- Itt vagyok, ne haragudjatok! Kezdjünk… - mosolyog, ám a szemében a fény, ami eddig annyira hívogatott, mintha kihalni látszana. El fog belőle tűnni?

- Kezdjünk! – pattanok fel ültemből határozottan, és magabiztosan. Már elhatároztam, nem maradt bennem kérdés:
- Szeretlek! – jelentem ki, a fiú szemébe bámulva eléállva.

Until the Flower Blossoms - 02

Cím: Until the Flower Blossoms

Páros: Min Yoongi (Suga) (BTS) x Park Jinwo (JinJin) (Astro)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Elhagyatottság
Író: 02

Ismét itt az idő, hogy elhagyj. Néma csendben elém állsz, ahogy minden évben tetted, ám ez most már lesz. Most örökre elhagysz, egyedül leszek, mint addig, amíg rám nem találtál azon a kis, ösvény melletti magányos mezőn.

Emlékszem pont tavasz volt és a kedvenc rózsaszín, virágos pulóverem viseltem, amit később szerettél emlegetni, mert imádtad nézni a megannyi apró virágot rajtam. Én mosolyogva hallgattam varázsigeként ható szavaidat, miszerint mindent megtennél, hogy egész évben tavasz lehessen. Ittam magamba ajkaidról lepattogzó beszédet, mint a szárazság után újra vízhez jutó korhadt fa. Ezek a cseppek segítettek mind nekem, mind neked. Hisz minden időt együtt töltöttünk a tavaszi Nap enyhe sugarai alatt. Ezt az időt harsogó nevetés, ugrándozás, boldogság ölelte keblére, mint egy édesanya a hazatérő fiát egy hosszú út után.

Aztán elérkezett a nyár. Boldogságunk egy kicsit megcsappant egyre kevesebb látogatásaid miatt. Mert a barátaiddal voltál uszodában, mert segítettél az utca végén lakó osztálytársadnak papírcsákót hajtogatni. Viszont ezek után mindig jöttél bocsánatot kérni. Bocsánatod jeléül pedig megkaptam életem első rajzolt szívecskéjét. Mint a szerelmesek a viruló nyárfába, úgy vésted bele a neved a szívembe. A nap végén mosolyogva intettél búcsút, majd kezdődött az egész borzalom elölről. Magány, bocsánatért esedezés, szerelmi vallomás, néhány vidám óra együtt, és újra magány. Ezzel a macska-egér játékkal telt el a nyarunk, a mi „közös” nyarunk.

Az ősz eljövetelével együtt váltottam le a ruhatáramat is. Színes pulóverem helyett egy sima barna bőrkabát védte testem a közeledő tél elöl. Te viszont meg sem érezve a lehűlést egy szál pólóban ugrándoztál körülöttem és mutogattad a sikeres felvételit igazoló papírodat. Büszkeségem a szél szárnyán jutott el hozzád, ami minden alkalommal megnevetetett akárhányszor találkoztunk az egyre gyorsabban sötétedő ég alatt. Iskola után első utad mindig hozzám vezetett, mégha a szüleid meg is tiltották, hogy meglátogass engem. Mikor elhagyni készülted közös búvóhelyünket ugyan azt a kérdést tetted fel minden alkalommal.

- Hol talállak meg legközelebb?

Mire mosolyogva adtam a kérdésedre gyönge választ, ami szinte sose változott.

- Itt várok rád.

Másnap pedig somolyogva másztál ki a bokrok közül, majd elrugaszkodva a földtől, a neked készített falevélkupacba vágtad magad. Az avarban feküdve meséltél a mindennapjaid fáradalmairól, felmondtad az aznap tanultakat, csodálkozva mondogattad az egyik könyvedben lévő érdekesebbnél érdekesebb történeteket. Én pedig kíváncsian hallgattam minden sztorit, aminek köszönhetően megismertem a világot, ami elöl annyira védett jó édesanyám.

A tél beköszöntével ez a féltése csal erősödni látszott. A nyár alatt lebarnult bőrömre fehér, vastag kabátot erőltetett, amit előszeretettel rángattak le rólam a barátaid. Ilyen volt az első „közös” telünk, barátokkal jártál hozzám, azzal az indokkal, hogy itt az ideje a megismerkedésünknek. Azonban a baráti társaságod nem szívlelt engem, mindig elrángattak mellőlem, mit te vigyorogva tűrtél és tartottál velük, engem magányba taszítva. Ezek után csak hellyel-közzel látogattál meg, amire mindig volt kifogásod. Iskola, barátok, ünnepek és még megannyi dolog, amit kifogás alatt ki tudtál találni. Az elején boldogan fogadtalak hosszú, ágszerű karjaim közé, ám amikor betelt a hazugságaiddal a hócipőm, feltettem az első bizalmatlankodó kérdést kapcsolatunk során.

- Hol voltál?

Te némán álltál előttem, lehajtott fejjel majd kinyögtél egy bocsánat-féleséget aztán a családodra hivatkozva elmentél. Újra egyedül maradtam a gondolataimmal, ahogy az első hó lehullásakor is egyedül voltam, pedig előtte arról áradoztál, milyen jó lenne együtt pihenni a frissen hullott fehérségben.
Először csak napok, majd hetek, később hónapok múlva sem láttam mosolygó arcod. Abban a pillanatban, amikor letelt egy év, s te nem voltál sehol, tudtam, hogy mindennek vége szakad, ami köztünk volt. Mégis reménykedtem abba a hiú ábrándban, újra eljössz, megölelsz, és nem hagysz el. Nem hagyod a szomorú korhadozó ágú szerelmedet, aki csak rád vár. Ezért újra magamra öltöttem a kedvenc ruhadarabom, abban várva téged a mező közepén állva, de te nem jöttél egészen a nyár közepéig. Én, anyám figyelmeztetéseit elengedve a fülem mellett vártalak rózsaszínbe borulva. Te kék ingben vonultál át a bokrok között, ám nem voltál egyedül. Egy fiatal fiút húztál magad után vigyorogva. Ő szintén felderült a látványomra, mégis vonakodva állt meg mellettem.

- Szia, Suga… hát eljött ez a nap is, Sokat gondolkodtam és rájöttem valamire: túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy hagyjalak ezen a zárt helyen szenvedni. Így Sanhaval úgy döntöttünk, elhozunk innen a mi közös otthonunkba. Holnap után jönnek is érted.- fejezted be a monológodat mosolyogva. A másik ember melletted vigyorogva bólint egyet, mintha számítana nekem a döntése.

- Te elhagytál!- akartam ordítani, tudja meg a világ a fájdalmam. A szél erősen belekapott a hajkoronámba, mire fájdalmasan felnyögtem, viszont már nem érzékeltem mást csak a csillogást JinJin szemében. Azt a csillogást, amit a velem töltött idő alatt nem vettem észre rajtad.

- Elhagytál, nem voltál mellettem. Itt várok rád a mezőn, de el nem mehetek sehova, mert nem tehetem meg, Most kérlek, menjetek el…- jutatta el hozzád a szavaimat hű társam a szél. Te pedig megértve az üzenetet óvatosan rántottál egyet a szerelmeden, majd elhaló hangon elköszöntél. Végleg eltűntél ennek a megfásult lénynek az életéből, akinek a legnagyobb szüksége volt, de te döntöttél. Neked egy élőbb kellett, nem voltam elég számodra. Amit meg is értek, hisz ki mászkálna árkon, bokron át napi másfél órát azért, hogy azzal lehessen, akivel igazán akar. Vagy lehet nem is akartál engem, csak szórakoztál egyet egy elkorhadt szív tulajdonosával. Csak arra a pár órára voltam jó, amíg nem jött a „párod” aki elválasztott tőlem.

A bennem dúló viharnál csak a fejem felett elhaladó zivatar volt hangosabb. A zord eső kalapácsként cincálta le rólam a pulóverem, és tett teljesen meztelenné, mint amilyen a szívem is volt, mindenkinek megmutatva ezzel az igazi énem. Csak egy gyenge fa vagyok az erdő közepén, leplezetlen törzzsel, visszavárva egy másik élőlényt, aki nem is gondol rám többet. Villámok világították meg körülöttem a teret, ahol nem volt semmi. Riadtan kapkodtam a fejem egyik irányból a másikba. Félelmetes látványt nyújtott, ahogy az eddig csendes szellő átlép a durva, mindent elpusztító hurrikánba. Viszont nem féltem, mert akkor keresnem kellett volna valakit, aki megvéd a szörnyű éjszakától. Olyan lény pedig nem létezik ezen a planétán, senkit sem érdekel a sorsom. Akár el is veszhetnék ebben az apokaliptikus időjárásban, akkor sem keresne az égvilágon senki. Hisz egyedül vagyok a világ szörnyei és ellenségei ellen. Nem lesz olyan reggel, amikor együtt nézem a napfelkeltét a kedvesemmel, nem fogok senkivel semmi olyan dolgot csinálni. amit a többi lény boldogan megtehet. Senkit sem érdekel, hogyha fáj a szél érintése, senki sem hallja meg harsogó visításom, amit egy újabb erős széllökés okozott. A szél is csak szórakozik velem, mint kisgyermek a haldokló békával. Már őt sem érdekli, mi történhet a jövőben. Ő is a jelennek és ennek a pillanatnak é, ennek a viharnak a végéig próbálgatja a szárnyait, majd ahogy elhal a vihar, úgy nyugszik meg ő is. Én viszont nem tudok megnyugvást találni a zivatar eltelte után sem, mert a magány, mint új állandó társam nem hagy nyugodalmat. Fülembe vonyítva súgja meg szánalmas jövőmet.

- Egyedül hunysz ki, nem lesz, ki veled együtt csillagként világítson az égbolton eltávozásod után.

Miért kell ezt elviselnem? Miért csak velem van ez? Haljanak el a hangok, haljanak el a… minden haljon el. Mert nem kell ezt elviselnem, nem akarom eltűrni. Üvölteni akarok a vihar ellen, a magány ellen. Ráförmedni, hogy hagyjon meghalni, hagyjon elsüllyedni a föld alá. Mert ahogyan a hangok, a magány, a vihar elhal, úgy halok meg én is legbelül.
Ekkor egy villám csapódik be a mellettem álló fába, majd az egyik közelebbibe. Érzem, a következő engem fog eltalálni, és talán megkönnyíti szenvedésem. Aztán megtörtént, amit éreztem. A villám hatalmas dörrenéssel vágódott hozzám, végigcikázva a törzsemen végül elnyeli a föld. Nyikorgó hangon eldőlve a földön kapnak lángra leveleim, amelyek könnyen megadják magukat a hirtelen megemelkedett hőmérsékletnek. Recsegve-ropogva máglyaként szenvedve várom a véget. A csodás megváltást, amire az óta várok, mióta elmentél. Sírva kapaszkodtam az alattam nedves fűbe, ami sikoltozva kapkodta a levegőt nehéz testem miatt. Könnyeim a már így is vizes talajt áztatták. Keserves sírásomat elnyomja az eső hangos zaja, de én mégis csak ezt hallom. A magányos csend úgy lengett körbe, mint a parfüm könnyed illata a fiatal nőt. A csend mely hangosabb megannyi viharnál, zavaróbb, mint egy kullancs, ami lassan, de biztosan szívja magába a minket éltető vörös nedvet, ezzel elvéve tőlünk egy további boldog élet reményét. Azét a boldog életét, amit veled tölthettem volna le, ha te nem így választasz. Minden a te bugyuta agyad hamis szüleménye miatt alakult. Elhagytál, kesergő szívem apró darabokra törted, halálba taszítva engem. A gyönyörű halálba, ami talán megváltás lehet szanaszét heverő lelkem kicsiny részeinek, amelyek vékony hangon ordították a világnak eddig eltitkolt érzéseimet. Mint egy égi jel, úgy csapott le rám még egy Zeusz nyilai közül. Lassan egész testem ellepik a meleget árasztó vörös lángok.

Ezt a pillanatot választottad arra, hogy vissza gyere hozzám, ám nem azért amire én számítottam. Egy kannával a kezedben, arcodon furcsa, már-már ijesztő mosollyal közeledtél felém. A kanna bűzös tartalmát égő testemre öntöd, ezután még nagyobb lángokkal mardossa el-eltünedező törzsem kérgét a tűz. Mosolyod csak szélesedett látványomra, mintha fájdalmas recsegésem boldogságot okozna neked. Végül vérfagyasztó vigyorodat látva utolsónak hagytam el a világi borzadalmakat a magányommal együtt.

Évekkel a vihar után, ami rengeteg halálesetet és erdőtüzet okozott, újra eljött a tavasz, amit megannyi élőlény várt már könnyes szemmel. Újra a kis réten vagyunk az eldugott ösvény mellett, amire az óta senki emberfia nem tette a lábát. Virágok ezrei borították a zöldellő földet. Az első Nap sugarai melegítik a réten ugrándozó őzgidát, aki anyjával ezt a mezőt választották a délután eltöltésének helyéül. Mindennek a közepén pedig ott feküdt egy magányosan korhadó, égett fa rózsaszín virágokba borulva, törzsébe egy névvel vésve, amit az idő sem tud eltűntetni róla.