Cím: Érintés
Páros: Choi Minho (SHINee) x Byun Baekhyun (EXO)
Feladat: Idézettel írni
Író: 22
Idézet:
"A legerősebb drog egy ember számára, egy másik személy."
Néha elgondolkodom azon, mi lett volna, ha akkor nem engedem el? Ha azon a napon egy apró rezdüléssel, egy könnyed mozdulattal magamhoz láncolom, ezzel teljes mértékben magaménak tudva az ő hihetetlenül törékeny testét, melyet öntudatlanul védtem mindentől és mindenkitől? De gyáva voltam, nevetségesen gyáva és gyenge. Hiszen tudhattam volna, az ő tiszta lelke egy percig sem tudott volna rám úgy tekinteni, mint ami valójában voltam. Sosem látta azt, ami vagyok, nem látta a megrohadt, mocskos belsőm, az elroncsolódott, fekete lelkem, mert ha vele voltam, én is égetően tisztának éreztem magam, gondtalannak, egyszerűnek, és boldognak. De ő mit sem sejtett efelől. Vonzott a mérhetetlen naivitása és ártatlansága, melyet meg akartam rontani, elérni, hogy csak utánam epekedjen, hogy a szíve csak értem dobbanjon. Eltakartam ezeket az érzelmeket, és mohón faltam minden egyes rezdülést, ami táplálta az elkeseredett lelkemet, mindezt úgy, hogy ő nem tudott semmiről.
Elhitte, mikor mosolyogtam, mikor boldog voltam, és szeretném én is úgy érezni, ezek nem csupán megjátszott emóciók és pillanatok voltak, mégis, képtelen voltam akár egyszer is őszintén boldog lenni - legalább is, teljes mértékben biztosan nem. Mellette akaratom ellenére öntött el az a ritkán tapasztalt, idegesítően kellemes érzés, a forróság, a birtoklási vágy és a beteges rajongás, mindez csupán egy apró mosolyától, vagy csak szemei gyermekies, édes csillogásából. Annyira tiszta volt minden apró porcikája, gyönyörű, tökéletes, és én magamnak akartam tudni, meg akartam szerezni, karöltve az általa bennem keltett érzésekkel, melyekért tudat alatt epekedtem, akartam őket, de még magamnak is képtelen voltam bevallani.
Olyan volt, mint a drog. Egyre többet és többet akartam belőle, de tudtam: Ő az az apró, fényes csillag, ami nem lehet az enyém, bármennyire is szeretném.
Hiszen ő oly tiszta, még most is, oly fenséges, míg én vészesen gyorsan esek szét, és válok a sötétség apró, jelentéktelen foltjává.
Azon a napon, mikor elhagytál, akkor értettem meg, mennyire romlott voltam, rettentően romlott és magányos. Az űr, amit magad után hagytál, tele volt fájdalommal, mely mégis a kongó ürességbe merült, erősen marva szívem befeketedett falát, hogy halálának halálával kínozzon, amiért egy angyal gyönge lelkét törtem össze.
><>•<><
Cipőm sarkának kopogását elnyeli a folyosón hosszan elterülő, vörös színben égő szőnyeg, ezzel lehetővé téve lépteim elveszett némaságát. A legkevésbé sem akartam magamra vonni bárki figyelmét, és főleg nem akartam, hogy lássák az elveszett alakom, ahogy összetörten haladok az egyetlen mentsváram felé. Utáltam, gyűlöltem ezt tenni, de ez volt az egyetlen út előttem, amire ráléphetek, hogy abbamaradhasson az egy helyben toporgásom, elveszetten.
Nem egyszer éreztem úgy, hogy végleg összeroppanok a súly alatt, melyet Baekhyun távozása tett vállaimra, mégis erősnek kellett maradnom. Démon vagyok, Lucifer nevére is, nem lehetek ennyire gyenge! Minden a te hibád, miattad vagyok ennyire szánalmas, ennyire reménytelen! Te gyógyítottad meg a bensőm egy apró darabját, és elég volt ennyi is, hogy később már csak a gondolatodtól terjedni kezdjen az aprócska fény, ami kiűzte a hosszú évezredek óta bennem tátongó sötét ürességet. Tudom, nagyon jól tudom, hogy mindennek én vagyok az oka, mindenről én tehetek, mégis, fáj, eszméletlenül fáj, de ennyitől a büszkeségem nem csappant, továbbra is makacsul okollak téged minden bennem okozott sérelemért, pedig te voltál az, aki a legjobban összetört kettőnk közül. Mert láttam, nagyon jól láttam a minden érzelmet elém táró tekintetedből, amit könnyek homályosítottak akkor, ahogy a lelked apró darabokra tört.
Nem akartam, hogy így láss. Hogy lásd a megcsonkított, fekete szárnyaim, a vértől élénken pirosló szemeim és a széttépett lelkeket körülöttem. Hiába a tény, mi szerint azok a védtelen emberek ezt érdemelték, az általad mélyen tisztelt Isten igazát megszegve fordultak ellene, a te mérhetetlen szeretetet hordozó szíved még ezt is képtelen volt végignézni, eltűrni. Remegtél, az egész tested haragtól és félelemtől reszketett, én pedig itt döntöttem el, megvédelek, bármi áron. Megvédelek... Magamtól.
Elmondtam neked mindent, mindent, ami én vagyok, vagyis ami voltam, mielőtt megismertelek volna. Csupán a lelked legyenglült aurájából éreztem azt a meghazudtolhatatlan gyűlöletet és megvetést, amit irántam éreztél akkor. A haragot, az elkeseredettséget, a megtörtséget, mely elhomályosította az eddigi féktelen ragyogásod, és azt mind én okoztam neked. Miattam volt, és ez szenvedésre késztetett; egyetlen oka lehetett annak, hogy így reagáltál: Fontos voltam neked. Számítottam valamit, egy darabkája voltam a boldogságodnak, és talán ez volt az első alkalom attól fogva, hogy megszülettem, mikor éreztem, milyen valóban boldognak lenni. Milyen, amikor megdobban a szívem, erősen, rendületlenül, melegséget pumpálva a testembe, kiűzve a hirtelen keletkező érzelmek kavalkádját, szélcsendet alkotva a bennem dúló tornádóból.
Megmutattad nekem, milyen érezni, milyen az, mikor ezek az érzések építenek, s nem rontanak, és azt is megmutattad, milyen az igaz magány. Mikor minden kiüresedik bennem és körülöttem, olyannyira, hogy az már sosem lesz újra dúzzadó. Nélküled biztosan nem.
Mély sóhajjal nyomtam le a hideg kilincset, kitárva magam előtt a sötét falapot, ami éles nyikorgással adta meg magát. A kellemetlen, szúrós szag azonnal orromba kúszott, a félelemtől és kíntól terhes levegő a vér illatával vegyülve marta az orrom, de mit sem törődve vele léptem be a sötét helyiségbe. El akartam terelni a gondolataim, de tudtam, lehetetlen feladat ez számomra, mivel mindegy, mit látok, mit hallok, mit érzek, ezekről, és ezek nélül is te jársz a fejemben, és a rég látott mosolyod, melyért égett a bensőm. Nem csak ezért, mindenedért, sóvárogtam a legkisebb részed után is, szükségem volt rád, hogy mellettem légy, és újra fogd a kezem, érj hozzám, édes hangodon csendüljön meg a nevem, és, hogy nevess, szüntelenül, minden apróságon. Megráztam a fejem, elcsendesítve éktelen, szenvedő gondolataim, minek hatására éjsötét tincseim szemembe hulltak, de nem igazán zavart. Becsukva magam után az ajtót, a már vértől, verejtéktől és könnytől áztatott padlóra léptem, s itt lábbelim hangja már végtelen visszhangot képzett, ahogy a kiürült testek sem jelentettek már semmi akadályt egy hullámnak sem. A sötét szoba nyomasztó csendbe burkolózott, és mély sötétségbe, mely valamikor a megnyugvást jelentette, most mégis, csupán rávilágított arra, mi is vagyok igazából. Egy rothadó test, ép lélek és szív nélkül, melyekben a megynyugvó érzések tömkelege csak nehezíti a már kővé dermedt részem.
Kifejezéstelen arccal haladtam el a plafonra felfüggesztett testek mellett, a hátsó kis ajtó után kutatva. Mocskosnak és undorítónak éreztem magam ebben a pillanatban, de nem léphettem már vissza. Összeszorított ajkakkal nyitottam ki a fémből készült ajtót, de a szobából kiáramló erős fényre hirtelen szorítottam össze a szemem. Hallottam, ahogy mögöttem a megkínzott testek egy megkönnyebbült sóhajjal váltak könnyű porrá, és szűnnek meg létezni ebben az elcseszett világban. Mindezt csupán a tiszta fénytől, amit ő áraszt.
Hatalmas szemekkel néztem a magam előtt álló személyre, ki olyan intenzitással ragyogta körbe a szobát, amibe mindenem beleremegett. A tiszta vérűek lelkei, melyek a kis helyiségben pihentek idáig, nyomtalanul tűntek el, és tudtam, ez mind az ő műve.
Ajkaim enyhe mosolyra húzódtak, ahogy tekintetem végigvezettem rajta. Már nem az a kisfiú volt, aki megmérgezett, hanem kész férfi. Az aurája remegtetően éles volt, erős, olyan, amilyennel még soha nem találkoztam. Tudtam, hogy tekintélyes angyal lesz belőle, mert nála tisztább lénnyel soha nem találkoztam. Bár a vonásai férfiasabbak lettek, ugyan olyan gyönyörű és gyermekies volt, mint régen. Hiszen hétszáz év nélküle még nem olyan hosszú idő - bár nekem rémesen lassan telt el. Arcán semmilyen érzelmet nem láttam, csak kifejezéstelenül meredt rám, szárnyait összébb húzva. Égetett, mart a fény, ami körbeölelt, mégis kellemes volt, mivel belőle áradt. Az ő része volt, s nekem csupán ennyi kellett. Akár én is porrá válhatnék, mint a lelkek, nem bánnám. Édes halál lenne annyi keserves év és emlék után.
– Bíztam benne, hogy nem te leszel az, akivel itt találkozom – szólalt fel, monoton hangon, mire halkan felnevettem, elveszetten nézve rá. Lassú léptekkel indultam meg felé, és éreztem, ahogy a bőröm egyre csak feszül, ég a fénytől, amit a démonok képtelenek elviselni. – MinHo... Menj innen, mert... – itt megakadt mondandójában, de én nem álltam meg. Nem tudom, hogy azért nem akart a közelében tudni, mert egyszerűen nem akart látni, vagy csak nem szerette volna, ha vér tapad a kezéhez, de nem érdekelt. Itt volt, itt állt előttem, teljes valójában, és én bármit meg akartam tenni azért, hogy ha csak másodpercekre is, de megérinthessem. Szükségem volt erre, szükségem volt rá.
– MinHo! – szólt rám erélyesebben, elkerekedett szemekkel nézve rám, ahogy a fekete szárnyaim lassan elporlanak, bőröm pedig úgy reped végig, mint a porcelán. Talán valós volt, talán nem, de a tudat, a magam által alkotott tudat, hogy értem aggódik, hogy miattam jött el, újra feltörekedett bennem, és végre, végre megtapasztaltam, amiért kezdettől fogva áhítoztam: Boldog voltam. Boldog, mert mindennek ellenére szeretett. És ebben biztos voltam.
Ahogy a testem elporladt, úgy tisztult ki a lelkem is, és az utolsó emlékeimmel, az ő arcával, a megszűnni készülő testemen az ölelésével leltem rá a boldogságomra.
><>•<><
– MinHo... – hangjára kinyitottam a szemem, hunyorogva nézve őt, megemelt szemöldökkel.
– Mi...mi történt? Én... – halkan felkuncogott, ahogy hangom még számomra is röhelyesen elveszettnek tűnt.
– Jól áll a fehér – mosolyodott el, kezei közé fogva az arcom, és ajkait lassan nyomta enyéimre.
Az egész testemen erős bizsergés futott végig, minek hatására megrebbentek a feltűnően nehéz szárnyim, és körülöttünk a fehér tollak lassú keringőbe kezdtek.
Megmentett. Megtisztított minden mocsoktól, ami körbeölelt, és minden mérgező érzéstől, mely úgy hittem, a vesztemet okozza majd.
Nyugalmat adott, szeretetet, és lehetőséget, hogy megmutassam, ő az én világom, melyben el akarok veszni.
