Érted bármit - 29

Cím: Érted bármit

Páros: Lee Sungjong (Infinite) x Kim Jaeho (History)

Műfaj: slice of life

Író: 29

Aesthetic kép, amellyel írni kellett:

Jókedvű dudorászás szűrődött be a résnyire nyitva hagyott ajtón, amely szinte azonnal fel is ébresztette az alvó fiút. Jaeho ajkait egy alig hallható, bosszús morgás hagyta el, miközben átfordult a másik oldalára, s kissé kómásan, szemeit dörzsölgetve pillantott körbe az aprócska szobában. Tekintetével az éjjeliszekrényen lévő analóg órát kereste, amely egészen pontosan tizenegy óra tizenötöt mutatott. Egy cseppet sem lepődött meg azon, hogy ennyire későn kelt, hiszen valamikor hajnalban esett haza, s hosszú-hosszú perceken keresztül csak forgolódott, keresve a legkényelmesebb pozíciót, amelyben alhat. Talán éppen ezért nem sikerült kipihennie magát, s érezte úgy, mintha hetek óta kerülgette volna őt az álom. Az alatta lévő matrac most még puhábbnak tűnt, mint eddig bármikor, s Jaeho tudta, ha most ismét lehunyja a szemeit, délutánig fel sem ébred, ezért inkább erőt vett magán és kibújt a takaró alól.

Hatalmas ásítások közepette, mezítláb csoszogott ki egyenesen a konyhába, ahol kedvese szorgoskodott, vidáman énekelgetett, közben pedig ide-oda futkosott a konyhapult és tűzhely között. Jaeho egy ideig az ajtóból figyelte Sungjong rózsaszín köténybe bújtatott, vékony alakját, majd a hűtőhöz lépett, hogy kivegye kedvenc italát.

– Ó, jó reggelt! – Sungjong ajkai széles mosolyra húzódtak, ahogy észrevette párját, s alig két lépéssel szelte ketté a kettejük között lévő távolságot, hogy egy apró puszit adjon Jaeho arcára.

Az idősebbik csak motyogott valami köszönésfélét az orra alatt, miközben egy poharat megtöltött kólával, s anélkül, hogy Sungjongra nézett volna, hatalmasat sóhajtva leült az asztalhoz és maga elé húzta aznapi újságot. Még csak észre sem vette, hogy a viselkedésével mennyire megbántotta kedvesét. Sungjong arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól, de mielőtt Jaehonak ez feltűnhetett volna, a fiú már vissza is lépett a tűzhelyhez, és inkább a készülő ételre fókuszált. Már megszokta, hogy Jaeho csak úgy elsétál mellette; Sungjongnak egy ideje olyan érzése volt, mintha egy idegennel élne együtt, de ezt a dolgot sosem merte megemlíteni a barátjának. Attól félt, hogy Jaeho megint veszekedni kezd vele, s még jobban elhidegülnek egymástól. Márpedig Sungjong ezt nem akarta, hiszen ennyi év elteltével is szerelmes volt, és valahol mélyen még bízott abban, hogy Jaeho érzései sem változtak annak ellenére, hogy jó pár hete, hogy nem beszéltek egymással normálisan.

– Hyung, mi lenne, ha ma elmennénk valamerre sétálni? – Sungjong félve merte csak feltenni a kérdést, és ez a hangján is hallatszott. Halkan beszélt, csoda, hogy Jaeho egyáltalán meghallotta a szavait.

Az idősebb fiú elkapta a tekintetét az újságról, majd Sungjongra pillantott. Rövid ideig csak nézte őt, végül felsóhajtott és megrázta a fejét.

– Bolond vagy, ha ilyen időben ki akarsz menni – felelte ridegen, és ismét belemerült az olvasásba.

Odakint vihar tombolt, az embernek még csak szüksége sem volt kinéznie az ablakon, hiszen tisztán lehetett hallani a szél süvítését, a párkányra érkező esőcseppek koppanását, és a villámokat követő mennydörgést. Sungjong tikon mégis azt remélte, ez nem fogja visszatartani a barátját, és legalább ma elmennek valahova ahelyett, hogy a lakásban ücsörögnének egész nap. Egy fáradt mosolyt erőltetett az ajkaira, majd Jaeho felé fordult.

– Akkor segíts kipakolni, légy szíves! – sóhajtott fel, miközben ő is leült az asztalhoz. – Már egy hónapja itt vagyunk, a cuccaink fele mégis egy dobozban porosodik a pincében…

Jaeho egy pillanatra Sungjong szemeibe nézett, majd az újsággal és a kólájával együtt felállt, hogy átsétáljon a nappaliba.

– Pihenni akarok, Sungjong – nyögött fel, ahogy ledobta magát a kanapéra. – Egész héten melóztam, ki vagyok merülve. Majd máskor megcsinálom.

Sungjong kissé felfújt arccal követette párját.

– Mikor máskor? – kérdezett vissza idegesen. – Mindig ezt mondod, de sosem teszel semmit! Ez nem csak az én házam, hyung! Ketten élünk itt és együtt kellene rendbe tennünk az otthonunkat, ha már úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk.

Jaeho nagyot sóhajtva kapcsolta be a tévét.

– Ne most kezdj hisztizni, jó? – A szeme sarkából Sungjongra nézett. – A héten mindenképpen kerítek rá időt, de ma légy szíves, hagyj pihenni…

A fiatal fiú egy ideig csak nézte, ahogy kedvese a tévé felé fordítja a fejét, és tudomást sem vesz róla. Sungjong szemei megteltek könnyekkel; abban a pillanatban biztos volt benne, hogy a kapcsolatuknak vége, és fogalma sem volt, hogy hozhatná helyre kettejük között a dolgokat. Kézfejével óvatosan törölgette arcáról a nedvességet, miközben visszaindult a konyhába. A félig kész ételt levette a tűzről, a kötényt pedig ledobta magáról. A szíve sajgott, úgy érezte, elvesztette a párját, akit annyira szeretett, s képtelen volt megmaradni a lakásban. Az előszobába sietett, és amilyen gyorsan csak tudta, magára kapta a cipőjét. Jaeho egy pillanatra elkapta a tekintetét a tévéről, s felvont szemöldökkel meredt Sungjongra.

– Mit csinálsz? – kérdezte tőle értetlenül.

– Átmegyek Myungsoo-hoz. – Sungjong két szipogás között felkapta a kocsi kulcsot, s meg sem várva Jaeho válaszát, kilépett a házból, mérgesen csapva be maga mögött a bejárati ajtót.

Az egyedül maradt fiú nagyot sóhajtva tápászkodott fel a kanapéról, és az ablakhoz lépett, onnan figyelte, ahogy Sungjong beül közös autójukba, s elhajt. Bűntudata támadt, hiszen tudta, hogy az ő hibája, hogy a fiatalabb csak így lelépett, de kissé értetlenül állt a dolog előtt. Az utóbbi időben nagyon sokat veszekedtek, máshogy nem is tudtak beszélni egymással, Sungjong mégsem döntött úgy egyszer sem, hogy átmegy a legjobb barátjához. Jaeho a telefonjáért nyúlt, hogy felhívja kedvesét és megkérje, jöjjön haza, de mielőtt tárcsázhatta volna a számot, meggondolta magát, és a készüléket is visszatette az asztalra. Úgy gondolta, talán jobb is, ha Sungjong kicsit kimozdul a lakásból, elvégre tényleg rengeteg időt töltött új otthonuk csinosítgatásával, amiből Jaeho egészen eddig nem vette ki a részét. De mit csinálhatott volna? A munka minden erejét elvette, mégis hogy tudott volna itthon is helyt állni?

Frusztráltan túrt bele sötét, kócos hajába, s hosszas tanakodás után végül úgy döntött, meglepi Sungjongot, s mire a fiú visszaér, eltűnteti a dobozokat, amelyekről párja beszélt. Néhány nagy korttyal elfogyasztotta az italát, majd lassan elindult a pince felé, ahol a beköltözésük napján járt utoljára.

Sungjongnak igaza volt; valóban hegyekben álltak a dobozok odalenn, Jaeho azt sem tudta, hol kezdjen neki a kipakolásnak, arról pedig végképp nem volt semmi fogalma, hova fog ennyi mindent elrakni. Nagy levegőt vett, néhány másodpercig bent tartotta, majd lesétált a lépcsőn, hogy nekilásson a rendrakásnak. Rengeteg olyan tárgy akadt a kezébe, amelynek a létezéséről meg is feledkezett, és egy ideig csak forgatta a kezei között őket, azon gondolkodva, megtartsa-e, vagy sem. Végül úgy döntött, ezeket egy külön dobozban fogja tárolni, és majd máskor kiszelektálják Sungjonggal a kevésbé szükséges díszeket.

Jaeho körül hatalmas káosz uralkodott, minden szanaszét hevert a padlón, s szinte azonnal meg is bánta, hogy egyedül kezdett bele a pakolásba, de most már nem akarta félbehagyni, bármennyire is vonzotta a nappali kanapéja és a tévé. Egy újabb dobozért nyúlt, amely a többihez képest meglehetősen könnyű volt, s mikor felnyitotta a tetejét, szemei a kétszeresére tágultak.

Tucatnyi fényképpel, papírdarabkával és apróbb emléktárgyakkal nézett farkasszemet, amelyek a kapcsolatuk egy-egy szakaszára emlékeztették őt. Jaeho sejtette, hogy mindezt Sungjong rakta el, de egészen eddig fogalma sem volt arról, hogy ennyi mindent megtartott.

Komótosan, szinte sokkosan nyúlt a dobozba, s kiemelte az első kezébe akadó tárgyat: egy fotót, amelyen Sungjong ült, hátán a kedvenc pizzás táskájával. Évekkel ezelőtt készült ez a kép, valamikor októberben. Sungjong minden pénteken a gimnázium előtt ücsörögve várta, hogy Jaeho órái is véget érjenek; az idősebb fiú ezt a pillanatot örökítette meg egyik találkozásuk alkalmával. Ugyan Sungjong kissé kikelt magából, amiért Jaeho csak úgy lefotózta, de különösebben nem zavarta, sőt, alig néhány másodperc múlva már ott virított a mosoly az ajkán.

S ahogy Jaeho a fotót nézte, az ő szájára is egy alig látható vigyor kúszott, hiszen tisztán emlékezett arra a napra. Sungjonggal végül az egész péntek délutánt együtt töltötték, s az idősebb fiú akkor kezdett el barátságnál többet érezni a másik iránt.

Mosolyogva, óvatosan helyezte vissza a képet a dobozba, majd újabbakat vett elő; mindegyik fénykép őket ábrázolta, s Jaeho kis híján felnevetett, ahogy rádöbbent, néhány évvel ezelőtt mennyire sütött róla, hogy fülig belezúgott Sungjongba. A sok-sok fotó közül mégis megvolt a személyes kedvence: az, amelyen a lehullott levelek között fekszenek, egymást ölelve. Melegség költözött a szívébe, ahogy az emlékeket nézte, de ez nem tartott sokáig: szinte azonnal eszébe jutott a mostani időszak, s Jaeho egy pillanatra elszégyellte magát a viselkedése miatt. Mostanában túl rideg volt, Sungjong pedig egyáltalán nem ezt érdemelte, hiszen a fiú évek óta a szívét-lelkét beleadta a kapcsolatukba. Jaeho gondolkozva tette le az ölébe a fényképeket; még ő maga sem értette, miért viselkedik így kedvesével.

Nagyot sóhajtva folytatta a kutakodást a dobozban, s minden egyes tárgyat alaposan megnézett. Apróságok voltak, ám nem a méretük számított, hanem az a tucatnyi emlék, amit felelevenítettek, mikor Jaeho rájuk nézett. Aztán a kezébe akadt egy koncert jegy, amely láttán kis híján elnevette magát. Tisztán emlékezett, milyen nehezen jutott hozzá, hiszen pillanatok alatt elkelt az összes, de ő nem adta fel, hiszen Sungjong kedvenc bandájáról volt szó. A fiú minden követ megmozgatott, így sikerült hozzájutnia az első sorba szóló jegyekhez, amelyekkel meglephette szerelmét első évfordulójukon.

Jaeho körül hirtelen minden forogni kezdett, s úgy ejtette ki a kezéből a koncertjegyeket, mintha megégették volna őt. Hát persze! A bűntudata egyre csak mélyült, ahogy ráeszmélt, miért volt a szokottnál is feszültebb Sungjong ma. Az évfordulójuk miatt! Jaeho legszívesebben a falba verte volna a fejét; mégis hogy felejthette el? Hiszen eddig minden évben együtt ünnepeltek, hogy lehet, hogy most mégis kiment a fejéből?

Nem készült ő semmivel mára, csak a pihenés lebegett a szeme előtt. A mellkasa összeszorult, elképzelni sem tudta, mekkora fájdalmat okozott Sungjongnak a bunkó viselkedésével. Főleg, hogy a fiatalabbik mindig is komolyan vette az ilyen eseményeket; Jaeho ezért sem szokott róluk megfeledkezni soha.

– Miért most? – tette fel magának halkan kérdést, miközben felállt.

Egy ideig csak nézte azt a rendetlenséget, amit maga köré csinált, végül csak legyintett egyet, s felszaladt az emeletre. Rendbe akarta hozni ezt a kis botlását és a kapcsolatukat is, s már meg is volt a terve. A szíve mélyén tudta, mire van Sungjongnak szüksége, s Jaeho ezt meg szerette volna adni neki. Csak remélni tudta, hogy még nem késő, még tisztázni tudja kettejük között a dolgokat, hiszen szerette ő Sungjongot, még ha ezt nem is mutatta ki mostanában.

Jaeho meg sem állt a nappaliig, s sietősen kereste ki főnöke telefonszámát a mobiljában. Szinte azonnal intézkedni kezdett, megállás nélkül hívta az ismerőseit, akikről tudta, hogy segítenek majd neki a terve véghezvitelében, majd izgatottan hozzálátott a ház előkészítéséhez. A mosoly ott bujkált a szája szélén; tudta, hogy Sungjong örülni fog, ha hazaér…

***

A fiú körülbelül másfél órát töltött a nappali csinosítgatásával, ám hamar rájött, hogy ő ehhez nem is ért igazán. Hangulatos fényeket szeretett volna, de az égősor, amelyet a karácsonyi díszek között talált, sehogy sem mutatott jól a falon, s többszöri sikertelen próbálkozás után csak ott hagyta őket a sarokban, hanyagul felragasztva. Végül is, a szándék a lényeg, nem igaz? – ismételgette magában, amolyan nyugtatásképp. Próbált nem tudomást venni róluk, s inkább a többi aprósággal foglalkozott: a képeket, amelyek korábban még a dobozban pihenetek, szépen kirakosgatta az asztalra, a szekrényekre több illatgyertyát helyezett, Sungjong ajándékát pedig gondosan becsomagolva csúsztatta a zsebébe. Jaeho még le is tusolt gyorsan, s tiszta ruhába bújt, így várta, hogy kedvese végre hazaérjen.

Már akkor hevesebben kezdett verni a szíve, mikor meghallotta Sungjongot leparkolni a ház előtt, amikor pedig nyílt a bejárati ajtó, lábai kis híján felmondták a szolgálatot. Jaeho legutoljára akkor izgult ennyire, mikor hosszas gondolkodás után először hívta randira Sungjongot. Nem gondolta volna, hogy ennyi év elteltével még ugyanígy fog érezni…

– Hyung? – Sungjong meglepett hangja szinte zene volt Jaeho füleinek. – Mi folyik itt? – kérdezte tátott szájjal, miközben körbenézett a nappalin.

– Meglepetés – Jaeho mosolyogva lépett Sungjong elé, s egy csókot nyomott a fiatalabb homlokára. – Boldog évfordulót!

A fiú megérte levenni a szemét a kidíszített helyről. Alig akarta elhinni, hogy mindezt Jaeho tette.

– Nem felejtetted el? – Fejét hirtelen kapta Jaeho felé, s vigyorogva nézett rá.

Az idősebb feszülten felnevetett, s megvakarta a tarkóját.

– Ami azt illeti, de… – vallotta be halkan, majd szabad kezével Sungjong felé nyúlt, s összekulcsolta az ujjaikat. – Miután elmentél, eldöntöttem, hogy megleplek és kitakarítom a pincét. Pakolás közben találtam meg a dobozt, amelyben a közös képeink voltak, ekkor jutott eszembe, milyen nap is van… Én… – hirtelen nem tudta, mit is mondhatna. Úgy érezte, egy sima bocsánatkérés ide nem elég. – Nagyon sajnálom, Sungjong, nem is értem, hogy feledkezhettem meg az évfordulónkról…

Sungjong várta, hogy folytassa, de Jaeho csak szemlesütve állt előtte, a szavakat keresve. S bár a fiatalabb fiú korábban még dühös volt a párjára, a haragjának már nyoma sem volt; lehet, hogy Jaeho megfeledkezett az évfordulójukról, de Sungjong mindennél jobban értékelte, hogy legalább most próbálkozott, hogy felejthetetlenné tegye a mai napot. A fiú mosolyogva pöckölte meg hyungja orrát.

– Nem haragszom rád, pabo! – Sungjong szorosan bújt Jaehohoz, s mélyet szippantott az illatából, amelyet olyan régen nem érzett már. El sem akarta őt engedni, hiszen hosszú idő után először végre tényleg otthon érezte magát. – De ígérd meg, hogy nem rajtam fogod levezetni a munkahelyi stresszt!

Jaeho mosolyogva simított végig kedvese arcán.

– Nem fogom, ígérem… Viszont van még egy meglepetésem.

Sungjong szemei felcsillantak a meglepetés szó hallatán, majd egy pillanatra elgondolkozott.

– Vasárnap van, hogy sikerült bármit is venned ilyenkor? – kérdezte kíváncsian.

Jaeho csak a fejét rázta, majd a kanapé felé kezdte húzni Sungjongot. A fiatalabb értetlenül követte őt, s azonnal le is ült. Elképzelni sem tudta, Jaeho milyen meglepetést tartogat számára.

– Mielőtt elkezdtem volna feldíszíteni a nappalit, felhívtam a főnököm – kezdte boldogan. – Ugyan nem örült, de végül sikerült lebeszélnem egy hét szabadságot, amit csak veled fogok tölteni. – Jaeho elővette a becsomagolt ajándékot a zsebéből, majd leguggolt Sungjong elé. – Éppen ezért, felhívtam Kyungilt is, hogy kölcsönkérjem a busani nyaralóját.

Sungjong vigyorogva kapta a szája elé a kezét.

– Azok a nyaraló kulcsai? – kérdezte izgatottan, s a becsomagolt dobozra pillantott.

Jaeho felnevetett.

– Igen. Kyungil körülbelül negyed órája járt itt, hogy odaadja őket, szóval felőlem akár holnap reggel indulhatunk is… ó!

Jaehonak szinte lehetősége sem befejezni a mondatot, Sungjong máris a nyakába vetette magát, s olyan szorosan ölelte barátját, amennyire csak tudta. Szörnyű napokon voltak túl, s Sungjong egy pillanatra azt hitte, csak álmodik, hiszen néhány órával ezelőtt Jaeho még bunkó volt vele, most pedig még egy augusztus végi nyaralást is elintézett maguknak. A fiú szemei ismét megteltek könnyekkel, ezúttal a megkönnyebbüléstől. Azt hitte, el fogja veszíteni Jaehot, de most mégis úgy érezte, szorosabb nem is lehetne a kapcsolatuk.

– Köszönöm, hyung – lehelte halkan a szavakat Jaeho nyakába.

Az idősebb fiú csak elmosolyodott.

– Érted bármit, Sungjong…

Jaeho óvatosan emelte fel kedvesen fejét, hogy a szemébe nézhessen, majd lassan közelebb hajolt hozzá, hogy hosszú idő után ismét megcsókolhassa szerelmét. Sungjong szíve olyan hevesen dobogott, hogy attól fért, kiugrik a bordái mögül, de csak szorosabban bújt hyungjához, hogy minél jobban érezhesse Jaeho szeretetét… Hiszen pontosan erre volt szüksége… Jaehoban pedig csak azokban a pillanatokban tudatosult igazán, mennyire szereti Sungjongot. Ha tehetné, sosem engedné őt el, s élete hátralévő részében csak ölelné és csókolná őt… Mert Jaeho számára Sungjong mindennél és mindenkinél fontosabb volt…

Nélküled - 05

Cím: Nélküled
Páros: Bang YongGuk (B.A.P) x  Kim MyungSoo (L) (Infinite)
Feladat: Idézettel írni
Idézet: "Nem érek rá, lélegzem"
Író: 05

Kedves YongGuk!

Miközben írom neked ezt a levelet, egyedül ülök a szobában, a csend és a magány fojtogatóan kerít be. Ez az a szoba, ahol egykor te is velem voltál, mellettem feküdtél az ágyban, vagy akár a földön is, ha lusták voltunk megemelni a seggünket. Már most, az elején teljesen eltértem a tárgytól, szóval engedd meg, hogy ismét a kezeim közé vegyem az irányítást, és belevágjak a közepébe, ahogy mindig is szoktam.

Nos, nem tudom, észrevetted - e, de én még mindig itt vagyok. Ez elég vicces, ugyanis a búcsúleveledben csak annyit írtál, hogy szeretsz, és nem akartad ezt, de nem volt választásod. Hadd mondjam el, választás mindig van. Mindent megoldottunk volna együtt, ahogy mindig is tettük, de az utóbbi hónapokban inkább kuksoltál egyedül az ágyadban, és mikor beszélni szerettem volna veled, azt mondtad: Nem érek rá, lélegzem. Ez volt a jobbik eset, mert volt, mikor hozzám sem szóltál, csak tettetted, hogy alszol. Miért csináltad ezt? Nem gondoltál arra, hogy mennyire fogsz nekem hiányozni?

Nem, te mindig magadra gondoltál először, én hülye pedig ezt csak a legvégén vettem észre, ha visszatekintettem az elmúlt éveinkre együtt, mikor még minden rendben volt. Legalábbis úgy tűnt. Soha sem voltál jól, igaz? Tudtam a múltadról, a sötét korszakaidról, amikor több alkohol csordogált az ereidben, mint vér. Tudtam, hogy drogoztál, tudtam, hogy nagyon nehezen szoktál le, de én mindig ott voltam, és segítettem, mikor kísértésbe estél. Rám mindig támaszkodhattál, nem gondolod? Kár, hogy ezt már nem mondhatom el neked, azt viszont engedd meg, hogy leírjak valamit neked. Valami fontosat.

Szép tavaszi nap volt, emlékszel? Sétáltunk a tengerparton, meleg volt, és minden olyan nyálasan töléletes. Az első randi, rémlik még? Figyeltünk egymásra, nem volt senki, aki megzavarhatott volna minket. Aztán találkoztunk az egyik haveroddal. Soha nem bírtam, de te mindig istenítetted, azt mondtad, ő a legjobb barátod. Tudod, szerintem a legjobb barátok nem kényszerítenek arra, hogy megöld magad. Úgy mutattál be neki, mint MyungSoot, a gyengéd, ártatlan pasidat, akire hihetetlenül büszke voltál, és akivel mindig megértettétek egymást. Mi változott? Mi lett rosszabb az évek múltával? Nem szerettél többé? Magányos voltál? Kérdések, amelyekre soha nem kapok választ.

Biztosan azért volt, mert nem éreztettem eléggé veled, hogy nem vagy egyedül. Biztos nem szerettelek eléggé, nem tiszteltelek, nem... Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy ez a szoba annyira üres nélküled, az ágy hatalmas, és nincs többé, akinek a duzzogó arcát nézzem. Mindennek vége. Mindez azért, mert nem értettem meg annak a mondatnak a jelentését, ugyanis utólag rájöttem, hogy a 'Nem érek rá, lélegzem' mondat mögött inkább az bújt meg, hogy 'Nem érek rá, a saját halálomat tervezem'. Ennyire vak voltam?

Igen, valószínűleg nem figyeltem oda eléggé, de tudnod kell, hogy én próbálkoztam. Minden este közel akartam hozzád kerülni, de te nem hagytad. Biztosan nem bíztál bennem eléggé, hogy beavass a problémáidba, esetleg már eleged volt abból, hogy mindig az enyéimet kellett hallgatnod. De szólhattál volna. Legalább egy kis jelet hagyhattál volna, hogy felkészíts, vagy elfogadtasd velem az elfogadhatatlant.

Tudnom kellett volna, hiszen a végén azt hajtogattad, hogy túl tiszta voltam hozzád, nem érdemeltelek meg, pedig annyira jó ember voltál. Túl jónak éreztelek, hogy megkaphassalak, és amikor végre megnyíltál, annyira boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. De tudod mit, YongGuk? Nélküled sosem leszek olyan boldog többet. Eltemettelek, megsirattalak, elengedtelek, de nem fogadtam el, hogy itt hagytál. Hogy is lehetne az ilyet elfogadni?

Anyáék azt akarják, hogy orvoshoz menjek, hogy elmondhassam neki a bánatomat. Nem értem. Nem akarok senkivel sem beszélni erről, ez az én saját problémám, és ha én nem tudom megoldani egyedül, akkor más miért tudná? Meg tudod te ezt érteni? Fel tudod fogni, hogy milyen helyzetbe sodortál engem? Nem, nyilván nem. Igazából fogalmam sincs, miért próbálok kommunikálni egy halottal, de azért elég jól esik. Tudod, mostanában én is magányos vagyok. Folyton rémálmaim vannak, az eddig szunyókáló démonjaim felébredtek, és mikor este lehunyom a szemem, elkezdenek kísérteni. Nincs más, csak a sötétség bűze és a magány szörnyű nagy szele, ami elől nem tudok sehová rejtőzni. Egyedül vagyok, azt hiszem, kezdem elfogadni.

Mindennek ellenére azért köszönöm, hogy évekig mellettem voltál, hogy támogattál, szerettél. Köszönöm az emlékeket, amiket adtál, és amik nélkül most teljesen üres lennék. Hálás vagyok az összes harcért, amit megvívtunk, az összes veszekedésért, csókért, szerelmes éjszakáért, túlfűtött szavakért. Igazából nincs olyan dolog, amiért haragudnom kéne. Legalábbis ezt próbálom megértetni magammal. Minden okkal történik. Régen mindig utáltam, mikor valaki ezt mondta, de ma már inkább merem remélni, hogy van benne valami.

Nos, a levelem egy kicsit hosszúra nyúlt, de legalább majd csinálok egy kis munkát a dilidokinak, akinek oda fogják adni anyámék.

Tudod mit? Igazából megbocsátok. Mindenért. Még azért is, amit nem tettél. Remélem, nem szenvedtél sokat ezen a Földön, és gyorsan átjutottál oda, ahol már senki nem kényszerít arra, hogy olyat tegyél, amit nem akarsz.

Szeretlek és szeretni is foglak.

Ölel a te MyungSood.

A fiú gondosan összehajtotta a papírt - miközben pár kósza könnycsepp kibuggyant szeméből - és elindult valahova. Talán még ő maga sem tudta, merre tartott, hova igyekezett, de annyi biztos, hogy sietett. Jobb kezében a levelet szorongatta, balt pedig a zsebébe csúsztatva pihentette a melegben. Az idő hideg volt, tél lévén, itt-ott még fehér volt a táj. Kár, hogy a fiút nem érdekelte a természet, egyáltalán nem figyelt a külvilágra, el volt temetkezve a fejében kreált valóságban, ami valahogy sokkal szebb volt, mint az igazi.

Végül a temető kapujában állt meg. Csak egy pillanatra vesztett lendületéből, mikor a felirat alatt megtorpant, aztán továbbment. Útja kedvese sírjához vezetett, ahol végleg letelepedett a fagyos, deres kőre. A fehér, virág alakú levelet letette a tetejére, ő maga pedig lefeküdt mellé.

- Ne haragudj! - Csak ennyit volt képes kilehelni magából, míg a bal zsebében lévő kést elő nem kotorta, és kezébe fogta a márvány nyelet. Nézegette, csodálta, mennyire méltóságteljes is volt. Aztán leejtette maga mellé és mély álomba zuhant.