Rózsaszín füstfelhő - 12

Cím: Rózsaszín füstfelhő
Páros: Jackson Wang (GOT7) x Kim Namjoon (Rap Monster) (BTS)
Feladat: Képpel írni
Író: 12
Kép, amellyel írni kellett:

*Jackson*

Mindenki érezte már magát úgy, hogy valami belül fel akar törni belőle. Külvilágra akarnak kerülni az érzések, amik belül vannak. Mikor nem segít semmi, csak ha üvöltesz egyet ki adva magadból mindent. De aztán rájössz, hogy nem marad más, csak a fájdalom, a kétség és megannyi kavargó érzés, gondolat. Hát ilyen az életem nélküle. Mint egy kitörő gejzír, amiben rózsaszín érzelmekkel túl fűtött füst kavarog. Nem tudom mikor, vagy éppen miért, de Ő vette el az eszem. Amióta először láttam és érintettem, a szívem egy darabja hozzá tartozik. Persze, mindezt teljes titokban tartva elém át egymás után a napokat. Várva mikor látom Őt újra. Ha csak egy pillanatra látnám, csak azt az egy lopott pillantást, örökre a szívembe zárnám, hogy túl élje az örökkévalóságot.


*Namjoon*

Az a bizonyos gombóc van a torkomban érzés, amit akkor érez az ember, mikor az a bizonyos személy a közelében van. Nem vagyok egy szótlan típus, de mellette megbénulok és le blokkol a gondolkodásom. Egyszerűen nem tudok létezni mellette. Tudom az elég egyértelmű, hogy fülig szerelmes vagyok belé de azzal is tisztában vagyok, hogy Ő sosem viszonozná az érzéseim. Nem egy utat jelölt ki, számukra a sors. Éppen ezért, csak elsétálunk egymás mellett, mélyen egymás szemébe nézve, míg a rózsaszín köd lassan körülölel minket. Ez az állapot sajnos mulandó, s mi tovább lépünk át lépve a párolgó rózsaszín anyagot. Ő csak egyszerűen tovább sétál, míg nekem belül meghasad a szívem. Láttam Őt! De nem érhettem hozzá, nem vehettem ajkait birtokba, nem birtokolhatom Őt.




*Jackson*


Éjsötét mély szemeinek varázsa megigéz, földre kényszerít, mégis tudom, ez csak hiú ábránd. Ő érinthetetlen, tökéletes és nem az enyém. Nincs birtokomban semmilyen tudás amivel magam mellett tudnám tartani. Így tehát maradnak a lopott pillanatok, a viszonzatlan remények, és soha meg nem tapasztalt szenvedélyek. Egyedül küzdök a vágyak csatájában, de sosem veszem eszre, magammal küzdök a legtöbbet. A rózsaszín füst egyre inkább elborítja elmémet, s már csak ő létezik a fejemben. Ez egy átok ami szűnni nem akaró hatást mér rám. Egyre inkább úgy érzem el fogom veszíteni a kontrollt, s össze omlok mint egy kártyavár.



*Namjoon*


Akarom Őt! Vágyom rá mindennél jobban, mint éhes farkas a friss zsákmányra. Ki fogok készülni, meg fogok bolondulni, ha nem lehet a zsákmányom, a rabom, a szolgám. Érzelmeim és vágyaim temploma. Az a menedék, ahová nehéz időkben menekülhetek a világ gondjai elől. Elhatároztam magam végre, hogy meg teszem az első lépést, most mégis remeg a kezem. Erőt veszek magamon és meg fogom a telefonom, majd tárcsázom az általa megadott számot. Kicseng! Egyszer, kétszer majd egy mély hang a telefonba szól; " Hyung ideje, hogy hívtál már hiányzol!". Szívem a torkomban dobog végül nagy levegőt véve csak el suttogok négy szót. De tudom ez az egyetlen esélyem.



*Jackson*


Bele remeg a szívem, ahogy telefonom kijelzőjén megjelenik az Ő neve. Habozok egy pillanatig, de tudom itt az ideje szint vallani, nem halogathatom tovább. Meg nyomom a kis zöld ikont majd eldarálom az első mondatot ami megfogalmazódik bennem. Lehet kicsit le sokkoltam, ugyanis egy nagy levegőt véve kezd bele mondandójába, ami nem több mint négy egyszerű szó. Azonban nekem ez a négy egyszerű szó nekem a világot jelenti. "Te is nekem, szeretlek!". Az a világ amit magamban elképzeltem csak most született meg igazán!

Óceán - 10

Cím: Óceán

Páros: Jackson Wang (GOT7) x Kim Jongin (Kai) (EXO)

Feladat: Idézettel írni

Író: 10

Idézet:

"Ah,

megint csak te, 

amikor gondolkozom."

- Megint te (Kim YongTaek)

Forrás: My k-blog

Mikor bicikliztem úgy éreztem senki sem fontos annyira, hogy akár egy gondolatot is rápazaroljak. Szerettem tekerni, olyankor egyedül én voltam érdekes – nem gondolkoztam, mintha csak minden megszűnt volna körülöttem létezni.

Emlékszem…

Beléptem a nappaliba egy sörrel, amit éppen akkor nyomott kezembe bátyám, mikor megpillantottam haverjaival.

– Jackson! Hol a halálba voltál eddig? A buli nélküled nem kezdődik el!

– Tudod, nem mindenki engedheti meg magának, hogy vezessen, ha egy kocsi jut két testvérre – nyitottam ki a dobozt, majd röhögése közben somolyogva kortyoltam belőle.

– Hallottátok mekkora arc? – nézett fátyolosan csillogó szemeivel három barátjára és megpróbálta elismételni, amit mondtam, több-kevesebb sikerrel. – Imádom! – túrt bele szőkített tincseibe és odahúzott fél kezzel magához.

– Na és Jacky – kezdte Kevin, a három testőr egyike, incselkedően. – Sikerült már valami helyes palit összeszedned?

– Gondoltam rád, de aztán rájöttem… hogy nem vagy az.

– Meleg? Hát az biz-…

– Helyes – paskoltam meg a vállát, majd újabbat kortyoltam sörömből.

Megmaradt, ahogy megrázza fejét. De válasza már nem. Kiszúrtam a fotelben keresztezett lábakkal ülő srácot. Feltűnőbben nem is nézhetett volna. Egyáltalán nem zavartatta magát, felmért. Ujjaival néha hátrafésülte haját, néha térdén dobolt velük.  

– Ha már így szóbahoztad, asszem megyek és intézkedem ez ügyben – mondtam, miközben egy pillanatra sem vettem le tekintetem a szemben ülő fiúról.

Bátyám és kísérete gyors pillantást vetett a barna hajúra, aki még ennek ellenére sem nézett más irányba. Csak  rám.

– Az ünnepelt – bökött rá a fekete hajú, akinek nevét akkor sem tudnám megmondani, ha köteleznek rá.

– Akkor már van beszédtémánk is – vigyorogtam ahogy elindultam felé.

Felrázkódtam az emlékből. Egy kamion haladt el mellettem kétszázhússzal. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem voltam magamnál, nagyokat lélegezve próbáltam lenyugtatni dübörgő szívemet. A távolba meredtem, ahol már körvonalazódtak a belváros épületei. Megörültem, hogy biciklivel indultam el és nem autóval. Ha ezt vezetés közben csináltam volna, nagy eséllyel nem élem túl a bevásárlást.

Eszembe jutott, hogy a focicsapattal is el kellene menni vásárolni. Jövőhétre valami bulit akartak a fiúk és mint helyettes kapitány, nekem is muszáj volt beszállnom a szervezésbe. Nem mintha annyira ellenemre lett volna. Szerettem a csapatomat.  

– Te és az a néma gyerek? – hülyült Aaron, közben zöld szemeit forgatta. – Mégis miért kezdtél ki vele?

– Nem tudom, hogy ez annak számít-e – dőltem öltözőszekrényemnek és az épp cipőjét húzó fiúra tekintettem. – Miért, szerinted nem lehetséges? Vagyis… elképzelhetetlen?

Furcsán bizonytalannak éreztem magam. Nem tudom, hogy ez az ő hatása volt-e, vagy szimplán új volt nekem, hogy elgondolkozom egy hülye kaland folytatásán.

– Eddig azt sem tudtad, hogy az évfolyamtársunk! És Jackson… azóta egy szót sem beszéltetek.

– Megvan a száma.

– Oda is mehetnél hozzá – mintha ez tök egyértelmű lett volna. Ahogy az előbb utalt rá, egyáltalán nem ismertem Kai-t. – Bár igazából tanulnod kéne és mindjárt itt a szezon!

– Ne játsz nekem itt csapatkapitányt kérlek, most a legjobb barátomra lenne szükségem.

– Ne hisztizz – szólt rám röhögve, majd felállt. – Tud az a gyerek beszélni?

– Hagyd már abba, hogy gyerekezed – pillantottam rá szúrósan. – Ellentétben veled nagyon is értelmes.  

– Ember… menj oda hozzá, komolyan. Ha fontos, akkor minél előbb. Még a végén kiderül, hogy nem is emlékszik, annyira részeg volt.

Elsápadtam. Soha nem történt még ilyet az életemben, de akkor éreztem kifutni a vérem arcomból.

Borzalmas érzés.

Borzalmas volt arra gondolni, hogy csak nekem jelenthetett ennyit az az este.

Újból. Ah, megint csak te, amikor gondolkozom.

Ugyanabból az érzésből szálltam vissza a földre, mint előbb. Nem bírtam tovább tekerni, muszáj volt megállnom. Ha csak fél percre is.

Lelassítottam, lepattantam, majd feltoltam a biciklimet a járdára. Megpróbáltam kitisztítani gondolataimat Ezt csináltam már vagy három napja – megállás nélkül emlékeztem vissza az elmúlt egy hét eseményeire. A születésnapi bulira, amire meg sem hívtak és az utána keletkezett űrre.  

Nekitámasztottam hátamat a járda melletti kisbolt falának és szuszogtam párat. Vártam, hogy pulzusom rendeződjön.

Mikor visszaszálltam próbáltam az útra koncentrálni amennyire csak tudtam, majd a bolthoz értve boldogan lakatoltam le bicajom. Úgy éreztem nyertem saját szívem ellen, vagy mi...

Elővettem  bevásárlási listámat, majd a polcok között szlalomozva próbáltam megtalálni a sajtot, a wc papírt, a fogkrémet és egyéb ilyen kaliberű dolgokat, mikor megakadtam egy sörös doboznál.

Nem volt túl nagy falat leülni mellé.

– Boldog születésnapot! – mosolyogtam rá.

– Kösz, mint láthatod fergetegesen telik – tárta szét kezeit, jelezve, hogy mindenki jól érzi magát, őt kivéve. – Így alkohollal annyira nem vészes.

Hanglejtéséből, illetve elnagyont kézmozdulataiból rögtön kiszúrtam. Rendesen berugott.

Percekig csendben ültünk egymás mellett, ami kezdett furcsán hatni... Őt ez cseppet sem zavarta. A kezében lévő sörös üveget nézegette.

– Szereted?

– Ezt? – emelte meg. – Most már igen.

– Most már?

– Először iszom – sütötte le a szemét.

Majdnem benyögtem, hogy „Ez most komoly?!”, de aztán korigáltam. Fontos a jó első benyomás.

– Hát… nem maradtál le sok mindenről. Megkímélted múltbeli énedet pár kellemetlen helyzettől.

Felállt mellőlem és elindult.

– De hová? – hangosan gondolkodtam. A mellettem álló hölgy furcsa pillantásokkal jutalmazott majd elment, én pedig ott álltam kővé dermedve egy polc előtt. Mégis merre ment?

Emlékeztem rá, hogy megijedtem. Úgy éreztem magam, mint akkor ott: nem hittem, hogy valaha látom még Kai-t.

Lenéztem és akkor tűnt fel, hogy ugyanazt a ruhát viselem, mint akkor. Fekete gatya, fehér tornacipő és egy sötét pulcsi.

Szemeiben huncut fény csillogott. Puha tenyereit villámgyors mozdulattal tarkómra tette és lehúzott magához, noha nem volt köztünk nagy szintkülönbség.

Először meglepődtem, nem arra számítottam, hogy lesmárol. Inkább arra, hogy besértődik. Végül viszonoztam, kezeimet derekára csúsztattam és közelebb húztam. Éreztem az alkohol ízét, mégsem ez volt a vadító benne… olyan volt, mint egy jó kávéban a karamell ízesítés. Csak egy plusz jó a gyönyörben.

Nem akartam abbahagyni. Azért mégsem terveztem ezt a fiút egy sima kalandnak. Sokkal többet láttam benne, mint egy estét. Homlokaink összeértek.

– Mielőtt megkérdeznéd – kezdett bele – Nem akarom, hogy az első berugásom egy kellemetlen helyzet legyen.

Lefagytam.

– Olyan dolgokat akarok csinálni, amiket máskor nem. Jó dolgokat, amikhez soha nem volt elég bátorságom. Mint ez.

A nyakamhoz hajolt és rátapasztotta ajkait. Forró lehellete szinte perzselte bőrömet. Vissza akartam fogni magam, de abban a pillanatban én sem voltam józan.

Egy perc alatt megrészegített.

Bódultan mentem arrébb. Nem foglalkoztam azzal, hogy még volt listámon ezer és egy dolog. A kasszához sétáltam, fizettem, távoztam. Sokkal több volt nekem ez  az emlék, mint amennyit el tudtam viselni.

Biciklimhez vánszorogtam, leoldottam a láncot és elindultam visszafelé. Semmi másra nem vágytam, csak ledőlni.

Ledőlni?

Nem csináltunk mást csak csókolóztunk. Bármikor másfele akarta terelni a dolgokat nem hagytam neki. Hiába kívántam. Nem használhattam ki.

Végül a szobájában kötöttünk ki, de nem emlékeztem az odavezető útra. Elvesztem a barna szemeiben.

Az ágyon feküdtem, feje a mellkasomon volt és a pulcsimat birizgálta.

– Miért kék?

– Miért fontos? – Ujjaira pillantottam, ahogy a kék szövetet simogatták.

– Minden fontos. Nem véletlen van ma rajtam fekete – mutatott az ingjére és gatyájára.

Kérdőn néztem rá.

– Nem fogom elrontani a hangulatot. Mindig azt teszem, ha beszélek – pillantott fel rám egy halovány, erőltetett mosollyal. – Itt alszol?

– Ha szeretnéd.

– Szeretném.

Erősebben léptem rá a pedálra, mint akartam.

Akkor még nem tudtam, hogy miért pont kék, de sokat gondolkozva rajta rájöttem. A tenger miatt. Imádtam, mikor a víz színe mély kék volt: nem lehetett betelni a látványával. Azt hiszem ilyen akartam lenni. Viszont azon az estén megmutatta: nem nekem kell annak lennem, hanem nekem kell egy ilyen ember.

Rejtélyes. Titokzatos. Akármennyire is kezdeményezett ő, tudtam, hogy alapesetben nem tette volna meg.

Ő volt az én tengerem… nem.

Ő volt az én óceánom.   

Pirosra váltott a lámpa.

Piros volt az ég amikor otthagytam. Nem keltettem fel, nem akartam belerángatni a másnaposság kegyetlen valóságába. Az íróasztalához léptem. Gyorsan lefirkantottam egy papírra a számomat – még aznap érkezett egy üzenet: „Én vagyok.”.

Ott állva rádöbbentem, hogy a nevét sem tudom. Megfordítottam egy füzetét. Csak ennyi állt rajta:

– Kai?

– Jackson? – hangjából kihallottam, hogy annyira lehetett sokkolva, mint én. Megtorpant a zebra közepén, pillantásunk találkozott. Ugyanolyan tekintete volt, mint azon az estén.

Emlékezett.

Hirtelen ott álltam érzelmeimmel, amiket az alatt az egy hét alatt gyűjtöttem össze, míg nem láttam.

Eddig nem is tudtam, hogy vannak.

– Menj tovább – böktem a járda felé, mire rájött hol áll.

Gyors léptekkel ért át, én meg ennél is gyorsabban hozzá. Elpirulva elmotyogott orra alatt egy köszönömöt, mintha az előbbi hangos megszólítás nem is az ő szájából hangzott volna el.

Letámasztottam biciklimet és felé fordultam.

Nem nézett szemembe, tekintete végig a földet pásztázta.

– Nem mondom azt, hogy megbántam – suttogta, majd hozzátette: – Miért nem kerestél?

Egy pillanatra sem emelte fel a fejét.

– Nem tudom.

Tényleg nem tudtam.

– Azért hagytad ott a számod, hogy én keresselek?

– Nem tudom. Csak úgy ott hagytam – rántottam meg vállam.

– Nincs oka semminek sem, amit csinálsz?

Rám nézett.

Mélyen a szemembe és összes keserűségét átadta, amit érezhetett az elmúlt egy hétben.

– De van – válaszoltam bátran. – Csak mindig utólag tudom meg.

Kérdőn nézett rám.

– Tudom, miért kék a pulcsim.

– Elmondod? – csillant fel a szeme.

– Megmutatom.

Odaléptem hozzá, megragadtam és megcsókoltam.

– De ezt előtte muszáj volt tisztáznom – suttogtam ajkaira.

– Akkor jó – fújta ki a levegőjét. – Ha emiatt lett volna kék a pulcsid, lehet elmegyek és egy életre hülyének titulállak.

Elmosolyodtam.

– Megyünk?

– Hova? – nézett körbe. Akkor észrevettem négy könyvet a kezében. Biztos könyvtárból jött.

– Az óceánhoz. – Áttettem olvasmányit táskámba, majd felé fordultam. – Most már mehetünk?

– Azért kék a pulcsid? – lépett mellém kíváncsian.

– Lehet. Neked miért fekete az inged?

Rajta is ugyanaz a ruha volt.

Véletlen? Kétlem.

Bleeding Love - 09

Cím: Bleeding Love

Páros: Kim Taehyung (BTS) x Jackson Wang (GOT7) 

Feladat: Idézettel írni
Író: 09

Idézet: "A szerelem már csak ilyen: mocskos, véres, becstelen játék"

Odakint hatalmas vihar tombolt. Az emberek többsége nyugovóra tért, de olyanok is voltak, akiknek még csak most kezdődött az élet, és rohantak az éjszakában. Ám Kim Taehyung nem ezért virrasztott. Lakótársát várta, akiről jól tudta, hogy Szöul valamelyik kocsmájában felejti éppen a bánatát. Nemrég esett túl egy szakításon a kínai származású fiú, és igen padlóra küldték a történtek. Hosszú évek után megcsalta a barátnője, és még teherbe is esett a másik sráctól. Jackson Wang pedig nem akart nagy butaságot csinálni, ezért inkább az alkoholba temette magát.

 Taehyung csak egy támasz volt neki, egy barát, de semmi több. Még jó, vagy legjobb barátnak sem tartotta. Ezzel ellentétben a koreai fiú számára az idősebbik jelentett mindent. Titkon már régóta érzelmeket táplált iránta, de nem merte bevallani őket. Tudta, hogy Jackson nem meleg és még a volt kapcsolata is korlátot jelentett. Ezért csak csöndben tűrte minden áldott este a részegen hazajáró fiútól, hogy megalázza.

 Ezen az estén sem történt másképp. Jackson annyira forgatta a kulcsot a zárban, hogy az majdnem beletört, ezért Taehyung fejvesztve rohant, hogy ajtót nyisson neki. Persze ezért is megkapta a lecseszést, hogy miért nem tudott hamarabb jönni. Ilyenkor a kínai mindenbe bele tudott kötni. Az alkohol beszélt belőle. Két lépést támolygott előre és majdnem orra bukott a saját lábában, ezért a fiatalabbik átkarolta és támogatni kezdte.

- Mocskos buzi! - Förmedt rá a Wang fiú és pofonra lendítette az öklét, ami célt is talált. Az őt tartó fiatalabb csak megtántorodott, de továbbra is a kanapé felé haladt vele. Óvatosan ültette le a rajta támaszkodót és elindult a fürdő felé, hogy mindent előkészítsen a használatra.

 Ezután visszament Jacksonért és a bokszerét kivéve mindent levett róla. Persze nem kis ellenkezések és pofonok árán tudta eljuttatni a majdnem meztelen fiút a zuhanytálcáig. Félsiker volt, amikor az utolsó ruhanemű is lekerült róla, és ráengedte a hideg zuhanyt. Hangos szitkozódások, újabb pofonok repkedtek az elkövetkezendő tíz percben. A hálószobába már tisztán, szárazon és pizsamában került be az idősebb. Taehyung a konyhából csoszogott be fáradtan, jeget szorítva a homlokához. Jackson megint alaposan megverte, pedig semmi rosszat nem csinált.

 Az ágyhoz sétált és a takarón kuporgó fiú mellé ült. Ráhúzta az anyagot és a hátát kezdte simogatni, hogy csillapítsa a hullámokban kitörő zokogását. Mindent megtett azért, hogy hamarabb felejtsen és ilyenkor a legnagyobb kedvességgel bánt vele. Viszont cserébe nem kapott mást, csak szitkozódást, pofonokat és mély sebeket a szívén. De nem tudott mit tenni, mert szerette. És ez az érzés erősebb volt mindennél, még annál a fájdalomnál is, amit feldagadt homloka és az orrából lüktető, sötétpiros színű kötőszövetek okoztak. Óvatosan húzta végig nyelvét felrepedt ajkain. Reszketeg sóhaj szökött ki véres párnái közül és halkan állt fel Jackson mellől. Lezuhanyzott és pizsamában tért vissza a szobába.

 Paplant terített a földre, az ágy annak az oldalához, ahol a kínai fiú aludt. Párnát és takarót vett magához, aztán elhelyezkedett a kemény padlón. De alvás helyett gondolataiba merült. Minden egyes emlék egyre több könnyet csalt a szemébe és hangtalan zokogásba kezdett, mikor már nem bírta tovább. Akármit is élt át így Jackson mellett, semmit sem csinálna másképp a múltban, ha megtehetné. Ugyanúgy mellette lenne minden pillanatban, amikor kell, és elviselne minden becsmérlő szót, vagy bántó mozdulatot.

 "A szerelem már csak ilyen: mocskos, véres, becstelen játék" - Ezek a szavak cikáztak fejében, még mielőtt mosolyogva, könnyektől áztatott arccal elaludt volna.