Létezés - 26

Cím: Létezés

Páros: Park Chanyeol (EXO) x Kim Dongyoung (Doyoung) (NCT)

Feladat: Képpel írni

Író: 26

Kép, amivel írni kellett:

Sosem szerettem az embereket, vagy bármit, ami hozzájuk volt köthető. Az egyetlen dolog, ami igazán és nagyon érdekelt, az a gördeszkázás volt. Órákat el tudtam tölteni azzal, hogy a színes deszkákat néztem a boltokban vagy kerestem a számomra tökéletes cipőt. Végül persze mindig halálfejes mintánál és fekete cipőnél kötöttem ki. Csak azok tetszettek meg mindig, vagy kötötték le a figyelmemet. Jó, egyszer volt valami groteszk figurás deszkám is, de nem használtam sokáig. A mai napig ott porosodik a sarokban, a többi majdnem húsz között. Ilyen ez, ha az ember 6 éves kora óta egy falapon éli az élete egy részét, ami négy keréken gurul.
A közeli deszkapálya csak egy-két éve épült oda, hiszen a kormánynak és főképp az embereknek elege lett abból, hogy állandóan be voltak törve a szépen lekövezett területek a főtéren. Nem csodálom egyébként. Talán ez volt az egyetlen hely, ahol viszonylag normális arcokkal találkoztam. Sose szóltak meg azért, mert cigizek, vagy bármi másért. Ugyanis egyébként meg mindenki beleköt mindenkibe, csak belém az átlagnál többször. Tanároktól és a szüleimtől, de még az állítólagos barátaimtól is megkapom állandóan, hogy minek dohányzol, akkor csak hamarabb halsz meg. Nem állítom azt, hogy olyan nagy késztetést érzek az öngyilkosságra, de nem is én vagyok az életét élvező ember tökéletes példája. Én csak vagyok.
Nem voltam hozzászokva az emberi kapcsolatokhoz annyira. Volt pár ember, akikkel elbeszélgettem. Esetleg még egy kicsit meséltem is, hogy mi van velem. Asszem’ őket kéne barátoknak hívnom. Igen, eddig jó vagyok. De ha valaki engem kérdezne meg, hogy a szerelem az mégis mi, akkor valószínűleg pofán röhögném. Viszont amikor én éreztem úgy, hogy szerelmes vagyok valakibe, akkor átbaszva éreztem magamat.
Volt egy fiú, akiről én magam sem tudom, hogy miért tetszett meg. Szimplán csak esztétikus volt a megjelenése. A fekete haja, fehérkés bőre, magas és vékony alakja, és a szemei. Meg az ajkai. Tökéletesen illettek hozzá. Még akkor is, ha azt mondják, hogy nincs tökéletes ember, mert hogy senki nem az, bla bla bla… én akkor mégis úgy éreztem. Persze össze voltam zavarodva, mert nem értettem, hogy miért gondolkozok én így valakiről.
Mivel nem egy picsogó és félénk tinipicsa vagyok, ezért az első nap, amikor megláttam a deszkapályán odamentem, és bemutatkoztam. Chanyeol néven mutatkozott be.
Igen, ez az a név, amit sosem fogok elfelejteni. És azt sem, hogy ő volt az első, akinek ugyanolyan cipője volt, mint nekem. Pont ugyanolyan.
Vele is jóban lettem, ahogyan mindenki mással a pályán. Megvolt ez a köszönőviszony. Ha úgy adta a helyzet, még a haveri is. Minden nap kijártam a pályára, ahogyan addig is, és őt is sokszor láttam. Mármint a többiekhez képest. Őt hetente minimum négyszer láttam kint, míg valakiket maximum háromszor.
Fel sem tűnt, hogy repült az idő. Nekem minden nap ugyanaz volt. Alvás, evés, pálya, evés, alvás. Alvás, evés, pálya, evés, alvás. És ez így körbe és körbe…
Nem vettem észre, hogy vele is jó viszonyom lett. Egyik nap megkérdezte, hogy van-e kedvem elmenni vele valahová. Rábólintottam, mert végül is… jó lenne szocializálódnom egy kicsit. Csak annyira, hogy ne higgyék az emberek azt, hogy aszoc vagyok.
Ez volt a mi első randink, amit akkor még nem is realizáltam. Csak megnéztünk egy filmet, utána pedig elmentünk enni. Azaz vettünk valami gyorskaját, és kimentünk a pályára, ami éjjel egész szépen ki volt világítva. Egyébként is ott van a rakparthoz közel, az is fényes mindig. Aznap baromi későn értem haza. Amikor beestem az ágyba, láttam, hogy odakint kel már fel a nap.
Szó szerint egy egész éjjelt eltöltöttem vele.
És a dolgok így mentek tovább. Észrevettem, hogy a közelében feloldódok egy kicsit. Beszédesebb vagyok, néha még vicces is tudtam lenni, ha akartam. Ő volt az első olyan személy, akinek meg tudtam nyílni.
Bár ha Jaehyun nem mondja, akkor valószínűleg sosem veszem észre, hogy tetszem neki.
Csak ezután kezdtem én is így látni őt.
Hetek teltek el, mire végre mondott valamit. Nem akartam bunkó lenni, de elnevettem magamat. Amikor láttam rajta, hogy szomorú lett, akkor elkezdtem hevesen rázni a fejemet.

- Ne, ne, ne! Nem így értettem! – mentegetőztem. – Csak olyan aranyos voltál. – kuncogtam fel halkan fejemet lehajtva, majd egy gonosz vigyort varázsolva arcomra felnéztem rá megint. – Egyébként is tudtam már egy ideje. – dugtam ki a nyelvem. Elkerekedtek a szemei.
- Mióta? – kérdezte meg. – És kitől?
- Megvannak a forrásaim. – mentettem meg legjobb barátom picsáját egy mondattal. – Nem köpöm be az informátoromat. – mosolyogtam.
- Megölöm Jaehyunt. – dörzsölte meg a szemeit majd karolta át fél kézzel a vállamat.
- Nehogy. – csaptam mellkasba.

Akkoriban lett volna a számomra egyik nagyon fontos verseny döntője. Akárhányszor lehetőségem volt rá, mindig mentem, de sose nyertem eddig. Nagyon sokan mondták a pályán, hogy idén esélyem lehet arra, hogy az első legyen, de ahhoz sokat kellene gyakorolnom, amire nem mindig volt erőm. Meg főképp agyam. Gyűlöltem, hogy a szerelem így eltántorított a célomtól.
A verseny napja hamarabb eljött, mint hittem, így csak a tapasztalatomra és a verseny előtti 15 perces felkészülési időre hagyatkozhattam. Jaehyun és Chanyeol mindketten ott voltak velem, és mondták, hogy oké lesz, mégis bizonytalan voltam.
Végignéztem a többieket, és unottan konstatáltam, hogy mindenki rosszabb nálam.
- Nyugi Doyoung, király leszel. – veregette meg a vállamat legjobb barátom, amit egy apró mosollyal nyugtáztam.
Nagyjából egy félóra után sorakoztatták fel külön a versenyzőket egy rövid tájékoztató után, ami minden évben ugyanaz volt. Utána leültünk a földre, mint a többiek. A versenyzőkkel általában mindig megbeszéltük a másik produkcióját, aztán ebből lett állandóan a balhé, amiből én egy aranyos vállrántással kihátráltam.
Az utolsó előtti voltam, de amikor felmentem a pályának a magasabbik pontjára, körbenéztem.
Sehol nem láttam Chanyeolt. Összezavarodtam. Megígérte nekem még tegnap, hogy biztosan itt lesz, erre meg mégis hol a faszban van?
Azon vettem észre magamat, hogy túl sokat bambulok. Lassan nekiindultam, és egészen jól ment, amikor rontottam. Nem is kicsit. A csuklóm azonnal elkezdett dagadni az esés hatására. Be is lilult. Lehajtottam a fejemet, majd összeszorítottam a szemeimet, nehogy elkezdjek sírni.
Megalázva és cserben hagyva éreztem magamat.
Jaehyun odasietett hozzám, de ellöktem magamtól. Megtöröltem az arcomat, mert éreztem, hogy nedves lett. Elsiettem onnan.
Leszedtem a kendőt a gatyám széléről, majd amilyen szorosan csak tudtam a dagadt csuklómra kötöttem. Kurvaélet, hogy nem megyek vissza semmiért és senkiért sem.
Egész délután a városban sétáltam, ott sem épp a legforgalmasabb helyeken. Nem értettem, hogy hogyan tudtam ekkorát rontani. Idiótának éreztem magamat, hogy belé tudtam szeretni. A fejemben ezernyi és ezernyi kérdés volt, amire nem kaptam választ, de nem is biztos, hogy akartam tudni.
Hirtelen elment a kedvem az egésztől. Biztos, hogy soha többé nem jövök ide vissza. Lehajtott fejjel sétáltam egy parkhoz, majd ott levágtam magam egy padra. Élni sem volt kedvem. Lehunytam a szemeimet, és csak hagytam. Hagytam, hogy olyanok legyenek a dolgok, mint minden előtt.
Csak léteztem.
Pár perc múlva hallottam, ahogyan egy fiú és egy lány nevet. Egyre közelebb értek hozzám. Kinyitottam a szemeimet, de nem kellett volna. Chanyeolt láttam egy lány mellett.
Éreztem, hogy majdnem rám jött a sírás, de visszatartottam. Amíg el nem mentek mellettem. Észre sem vettek, mondjuk messze voltam tőlük.

Ez volt az utolsó emlékem róla és a pályáról.

Eltűntem onnan, megpróbálva mindent elfelejteni.

Sosem hagytam neki, hogy megmagyarázza.

Breakpoint - 25

Cím: Breakpoint

Páros: Park Chanyeol (EXO) x Lee Jihoon (Woozi) (Seventeen)

Feladat: Idézettel írni

Író: 25

Idézet: 

"Beszélj hozzám és ne rólam 

én az életemet nem a falra írtam” 

- Leander Kills

Kora délelőtt volt, mikor grafitszürke felhők bukkantak fel a horizonton. Megállíthatatlanul úsztak az égen egyenesen a város felé, maguk előtt kergetve néhány szelíd bárányfelhőt. Egész nap tikkasztóan meleg volt, már-már fojtogatott a párás levegő, így felüdülés volt éreznem a feltámadó, hűs szellőt arcomon, mit a közelgő vihar hozott magával. Akárcsak három éve...

Három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon lágy esőként indult a tomboló vihar, ami aztán fákat csavart ki a helyükről és megrongálta a várost.

Soha sem szerettem a nagy viharokat. Mondhatni, mindig is tartottam tőlük féktelen erejük miatt, ugyanakkor tiszteltem is az időjárást, mert nem hajtott fejet az emberek vasakarata előtt. Sőt, szeszélyes vadságával félelmet ébresztett a mindenen uralkodni vágyó senki emberekben.

A mindent elsöprő viharok helyett, jobb szerettem a csöndes esőzéseket, mikor útnak indulhattam az eső illattal telített utcákon. Nézhettem a gyűlő tócsák végtelen ringatózását és fodrozódását, miközben az esőcseppek hűvösen koppantak fejemre, vagy bőrömre. Három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon, éppen ilyen az idő volt.

Három éve a grafitszürke felhők közé néhol egy-egy galambszínű is bevegyült, hogy együtt átússzák az ég végtelen kék tengerét, komor félhomályba burkolva a hangyákként nyüzsgő földieket.

A kávézó gyönyörű panoráma ablakaira nesztelenül hulltak a hűvös esőcseppek, majd játszi könnyedséggel leszaladva húztak maguk után csíkot az ablaküvegre. Azon a vékony, tünékeny vízsávon kívül semmi sem bizonyította, hogy ott jártak valaha is, mert helyükre újabb cseppek hullottak, és elmosták az előzőek nyomait.

Olyanok voltak akár az emberek... Tünékeny természeti csodák, akik után csak halvány jelek, utalások maradnak, ha egyszer már nem lesznek.

Halkan koppant előttem a műanyag a bárpult gránitlapján, mire bambulásomból feleszmélve pillantottam a pultos fiúra, majd kérdőn az elém helyezett felmosó vödörre.

- Ha kicsorogna a nyálad - bökött állával a műanyag felé, miközben tenyereit a gránitlapra támasztotta. - Ha a helyében lennék, rég feljelentettelek volna zaklatásért. Egy hét alatt, mióta fel lettél véve többet bámultad őt, mint az összes csaj, aki miatta jár ide együttvéve.- Most nem is őt bámultam - toltam Johnny felé a vödröt. - Csak elgondolkodtam.

- Mi nyomja azt a hatalmas szíved, Chanyeol hyung? - könyökölt Dowoon a pultra helyet foglalva mellettem. - Nekünk elmondhatod.

- Csak azon gondolkodtam, hogy miért nem ül itt velünk.

Halkan koccant össze a porcelán csésze az üvegasztal lapjával, most mégis felzavarta a kávézó nem mindennapi csendjét. Felé pillantottam. Azt hittem meghallotta, amit mondtam, és ki fog oktatni, hogy foglalkozzak a saját dolgommal. Azonban ő nem foglalkozott velünk.

Mutató ujjával végig simított a fehér porcelán fülén, majd ölében összefűzte ujjait. Mélybarna szemeit felvezette az ablaküvegen, végül a szürke felhőkön állapodott meg.

- Mintha imádkozna - gondoltam, s a gerincem mentén végig futott a hideg miatt libabőrös lett az egész testem.

Bőre még a porcelánnál is törékenyebbnek és sápadtabbnak tűnt, szinte látni engedte az ereit. Ajkai cserepesek voltak, haloványabbak, mint bármikor, és apróbbak. Szőkére festett haja, azonban rendezetten keretezte arcát. Apró, cicás szemei alatt halványlilás csík tanúskodott kialvatlanságáról.

Ezekben, a rossz időszakjaiban jobban féltettem, mint valaha...

- Máskor mindig ideül, még akkor is, ha Chanyeol hyung az átlagosnál is hülyébben és idegesítőbben viselkedik. - tette hozzá Dowoon, mire némaság telepedett ránk, hosszú percekre.

- Menj már oda! - lökte meg Johnny a vállam, olyan erővel, hogy majdnem kiestem a bárszékből.

- Neked meg mi bajod? - fordultam felé dühösen.

- Az hogy, ha most nem mész oda, akkor... - szemei szikrákat szórtak, mégsem folytatta mondatát.

- Akkor? - könyököltem a pultra.

- Johnny! - Dowoon mély hangja hezitálásra késztette. Láttam, amint a szeme sarkából az ablak előtt ülő Jihoonra néz, aztán már sokkal halkabban fejezte be mondandóját.

- Akkor lehet, hogy soha többé nem lesz lehetőséged szemtől szembe beszélni vele.

- Johnny, Jihoon megmondta, hogy...

- Tudom - szakította félbe a fiatalabbat.

Láttam, ahogy Johnny és Dowoon ajkai tovább mozogtak, miközben a fiatalabb gyilkos pillantásokkal bombázta a másikat, de egy árva szavukat sem hallottam. A világ elnémult. Hézagosan emlékeszem, hogy felálltam a székből, majd a gravitációval és remegő térdeimmel küzdve odasétáltam az asztalhoz, ahol Jihoon ült már reggel óta.

Mikor mellé értem, ő felnézett rám. Gesztenyebarna tekintete találkozott az enyémmel, és úgy éreztem soha többé nem ereszt el. Szemeiben alig volt fény, mégis biztos vagyok benne, a lelkemig látott abban a pillanatban. Látta a félelmem, szomorúságom, a tehetetlenségemből adódó kétségbe esettségem, és meghasadó szívem, mi magatehetetlenül vergődik mellkasomban.

Nem is tudom mit gondoltam, mit mondok neki, ha már ott állok előtte. Talán semmit. Sőt, biztosan semmire sem gondoltam abban a minutumban, mert képtelen lettem volna, egy értelmes gondolatot is összerakni. Mégis reménykedtem benne, hogy csak egy ízléstelen vicc akart lenni Johnnytól, és mikor odamegyek Jihoonhoz, ő hangosan felnevet majd. De nem ez történt.

Hosszú percekig bámultam Jihoon gyönyörű szemeit, mire talán megunta szótlanságom, és kettévágta gyenge hangjával a köztünk beállt csendet.

- Nem ülsz le?

A vele szemben elhelyezett székre sandítottam, majd jobb kezemmel kihúztam és helyet foglaltam. Arra számítottam, hogy ismét a felhős eget fogja nézni, de nem így tett. Barna szemeivel megkereste, és magához láncolta tekintetem, ugyanazzal az átható pillantással. Újabb hosszú percekig figyeltük egymást, mígnem megint az ő hangja zavarta fel a csendet.

- Kérni szeretnék tőled valamit, Chanyeol - érdeklődve felhúztam egyik szemöldököm. - Megtennéd, hogy hazakísérsz?

Máskor bő szókincsem ezúttal cserbenhagyott, nem tudtam egy szót se kinyögni.

- Én, most Jihoon lakására fogok menni? - kérdeztem magamtól.

Kínomban csak bólintani tudtam, majd felpattantam a székből. Megálltam előtte, és felé nyújtottam kezem, hogy segítsek neki felállni. Emiatt először furcsán nézet fel rám, de elfogadta segítségem.

Ujjai lágyan simultak tenyeremhez, akár a selyem. Az én kezem övéhez képes durva volt, és érdes. Féltem, felsértem Jihoon gyengéd bőrét, így a lehető legóvatosabban zártam ujjaim közé kicsiny kezét. Kérésének eleget téve a pulthoz kísértem, ahol megkérte Dowoont és Johnnyt, hogy tartsák a frontot helyettünk, amit nem volt nehéz megtenni, mivel egy árva lélek sem tartózkodott a kávézóban, majd elköszöntünk, és egy esernyőt felkapva útnak indultunk.

A grafitszürke felhőkből szakadatlan potyogtak az éltető vízcseppek, mik lassacskán bőrig áztatták az egész várost. Jihoon utcákon keresztül beszélt, míg én csak hallgattam kellemes hangját. Elmesélte, miként derült ki a betegsége. Elmondta, hogyan élte meg a rosszabb időszakokat, a hangulatingadozásokat. Megosztotta velem az egész életét, és nekem csak annyit kellett tennem, hogy végig hallgatom, amint kinyílik nekem.

Úgy éreztem, azokban a percekben közelebb voltunk egymáshoz, mint valaha, mégis egyre távolodunk el a másiktól.

Fél óra séta után elérkeztünk egy tömbházhoz, aminek a második emeletén volt Jihoon lakása.

Megkért rá, hogy kísérjem fel, és legyek mellette.

Befektettem az ágyba, mert nagyon elfáradt. A szobájában pont az ablak alatt volt az ágy, így a gyér fénytől hófehér lett arca. Szemei alatt a karikák elmélyültek, és sötétebbek lettek. Magához hívott, hogy feküdjek mellé, és öleljem meg. Ezután minden olyan gyorsan történt...

Azt mondta, hogy ha elalszik, akkor az orvosok szerint kómába esik, de a teste mindenképpen feladja majd harcot rövid időn belül, így az alvás számára egyet jelent a lassú, ámde fájdalommentes halállal.

Emlékszem, ahogyan égető könnyek gyűltek szemeimbe. Hezitáltam, mit tegyek. Tegyem meg, amire kér? Vagy ne, és akkor talán tovább élt volna?

Végül azonban minden önös szándékomat félre téve mellé feküdtem, és átöleltem őt. Teste annyira aprócska, és törékeny volt a karjaimban, hogy féltem szorosabban ölelni. Pedig legszívesebben agyon szorongattam volna. Részben azért, hogy elhiggyem, nem álmodom, és valóban a karjaiban tarthatom őt. Részben pedig azért, hogy vigaszt keressek legmélyebb bánatomban.

Akkor történt meg, hogy szerelmet vallottam neki, majd arra kért, hogy csókoljam meg, mert még soha sem csókolózott.

És akkor történt meg, hogy először és utoljára megcsókoltam őt...

Azután, a röpke csók után nyakhajlatomba fúrta fejét, míg én feje búbjára tettem állam. Ahogy lassult Jihoon légzése, úgy lett úrrá rajtam egyre jobban a bánat.

Utoljára elmondtam neki, mennyire beleszerettem, már az első pillanatban, mikor beléptem a kávézóba. Hogy mennyire nagyon gyönyörű ő maga, a jelleme, a szeme, a mosolya. Bevallottam neki, mennyire fog hiányozni, és milyen szívszaggató érzés tehetetlennek lenni nagy melák létemre.

Jihoon mosolygós hangszínén megköszönte a szeretetem, és hogy mindezt bevallottam neki. Karjai szorosabbra fűzte körülöttem. Miközben beszívta a levegőt tüdeje megremegett, majd egy fáradt szusszanással elaludt. Mindörökre.

Kedves Zsűri.

Mikor elolvastam a felhívást, miszerint foglaljam rövid novellába életem legnagyobb fordulópontját, ami a legnagyobb hatással volt rám, vonakodtam benevezni. Ugyanakkor tudom, hogy valahogyan ki kell törnöm a drogok, a cigaretta és az alkohol hármas bűvköréből. Így, ha az emlékezés az ára, hát megteszem. Ezen információk ismeretében remélem, megértik miért egy idézettel indítottam a történetet. Ugyanakkor megértem, amennyiben nem engem választanak, mégis köszönöm, hogy elmesélhettem Önöknek azt az eseményt, ami törést jelentett az életemben.

Üdvözlettel

Park ChanYeol