Drága Jungkook! - 10

Cím: Drága Jungkook!

Páros: Kwon Jiyong (G-Dragon) (BIGBANG) x Jeon Jungkook (BTS)

Műfaj: fluff (kind of)

Író: 10

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

„Drága Jungkook!  

Nem tudom, miért írok levelet, hiszen most is a konyhában sertepertélsz. Valamit főzöl, de soha nem voltam jó abban, hogy kitaláljam, épp mit csinálsz, csupán illatról.

Néha rám pillantasz, érdeklődő tekinteteddel lesed, mit írok – szinte látszik szemeiden a kíváncsiság halvány fénye, de soha nem kérdeznél rá. Te csak várod, hogy elmondják neked.”

A fiú valóban minden harmadik másodpercben kedvesére pillantott, majd mikor a másik felemelte fejét az írásból úgy tett, mintha lefoglalná a mosogatás, vagy épp a rizs megkeverése. Kérdéseivel, amelyek megfogalmazódtak benne, nem akarta megzavarni Jiyong-ot. Úgy gondolta, ha neki is köze van hozzá, megosztja vele, idővel.

Mindig is magámnak való ember volt és ezt tudva Jungkook a legkevésbé se szerette volna kizökkenteni. Őt mindig körülvette az a bizonyos fal, hiába voltak már együtt öt hónapja. Nem igazán tudta eldönteni, hogy ez azóta lett vastagabb mióta beköltözött hozzá, vagy csak nem érzékelte, míg külön éltek.

Pasztell rózsaszín pulcsijának ujját szorongatva lépett el a tűzhelytől. Szinte égett a vágytól, hogy megkérdezze: Mi az?

Végül visszafogva magát, szorításán engedett és elzárta a tűzhelyet.

„Várom a reakciód, hogy ha elolvasod, mit fogsz gondolni. Lehet, eszedbe jut, hogy ezt írtam azon a vasárnapi napon, amelyiken együtt néztük a napfelkeltét?

Vajon elmosolyodsz, olyan édesen, ahogy szoktál és rám pillantva összefutnak a nevetőráncaid? Vagy komoly fejjel végigpásztázod soraimat és elsírod magad – ahogy mindig?”

Jungkook töprengve átsétált a lakás másik felébe, levágta magát a fekete kanapéra és a szemben lévő üvegablakokon és ajtón kifelé bámulta teraszukat.

Barátja felfigyelt erre. Komisz mosoly jelent meg arcán, abbahagyta az írást.

– Na, mi történt?

Hangja végigfutott az egész helyiségen. Nem volt nagy ház, csupán egy szobás (ez nappali-konyha-étkező részt takarta, ahol tartózkodtak), fürdőszobával és galériával a kanapé felett. Ez a kis „második szint” a hálószobát jelentette ággyal, éjjeli szekrénnyel és gardróbbal.

Jungkook ránézett és elvigyorodott.

– Kész vagyok.

– Akkor eszünk? – fordult a papírjához Jiyong, azzal a szándékkal, hogy elpakol, mire a heves ellenkezés megállította.

– Nem, még nem! Nehogy abbahagyd! Fejezd be nyugodtan! Ráérünk.

– Hát jó – pillantott meghökkenve, majd visszafordult a laphoz.

Jungkook szíve szaporán vert.

Újra pulcsija ujját markolászta, igyekezett nem túl nagy feltűnést kelteni. Mindig rosszul érezte magát, ha munkája helyett a fiú rá figyelt. Neki nem kellett több figyelem annál, amennyit rá tudtak fordítani.

Megint kedvese felé pillantott. Pont szemben ült vele, így látta azt a mély szeretet, amellyel a lapra tekintett.

Arra gondolt, hogy biztos nagymamájának ír. Amint erre ráeszmélt próbált láthatatlan lenni, mert ő volt az egyedüli hozzátartozója a Jiyong-nak. Ő volt az, aki felnevelte, aki törődött vele.

„Mindenképpen ott szeretnék lenni, mikor olvasod, mert tudom mennyire lebecsülöd magad. Azt hiszed csak annyira vagy fontos, mint egy barát. Akármennyire a mi kapcsolatunk több mint baráti.

Te voltál az, aki felkarolt engem. Sejtem, te nem így látod… arra gondolsz, én voltam az, aki beengedett a házába, aki miatt lehetsz most ott, ahol vagy.  

De ez nem így van. Nagyon nem.

Felkapartál a földről a mosolyoddal, miattad lehetek én ott, ahol vagyok. Te adod az erőt a napjaimhoz. Miattad alkotok még most is.

Csodálattal nézted a szerintem legborzalmasabbra sikerült festményem, azon a kiállításon ott kilenc hónappal ezelőtt. Mérhetetlen nagy káprázattal pillantottál rám.

Abban a borzalmas sárga színű, csíkos pólódban elérted azt, hogy a legkilátástalanabb helyzetben újra felemeljem az ecsetet. Nem tudom, hogyan tetted. Hogyan érted el? Mély barna szemeiddel? Csillogó éjfekete hajaddal? Aranyos mosolyoddal?”

Jungkook aggódva nézett az órájára.

A srácra pillantva, pedig elfogta a fagyos rémület – mosolygott. Úgy igazán. Kipirosodott arccal, huncut tekintettel és szinte már szerelmes tekintettel kábította a papírt.

Biztos volt benne, hogy nem a nagymamájának címezte a levelet, hiszen olyankor komoly, céltudatos, hálás arckifejezéssel ül a levél felett. Emiatt nem is lehetett hivatalos levél sem.

Másról nem tudott, akinek levelet írna.

Hiába nem zavarhatja meg, legbelül elfogta a kíváncsiság. Kinek? Miért?

Felállt még mielőtt valamilyen ostobaságot követne el, majd halkan kisétált a fedett teraszra. Az a hely volt Jiyong kedvenc része a világban, mindig ott szeretett volna lenni, így a fiú ott érezte magát a legközelebb hozzá.

Festék foltos, színes csempe mindenütt, szinte már olyasmi látványt nyújtott, mintha direkt lett volna ilyen. Festmények a kerítésnek támasztva, mindenhol tájképek, állatok, csendéletek. Ecsetek a sarokban, vásznak össze-vissza. Kész őskupleráj, a neki mégis tetszett.

Jungkook megpillantott egy hegyet, amely előtt víz terül el. Kék és rózsaszín halvány árnyalataival lehetett borítva. Elragadta az ámulat.

Ott volt előtte. Szinte látta, ahogy gyengéd hullámzás csendesen simogatja a rövid partot. Hűvös lehetett az idő, de nem tudta volna megállapítani, hogy a nap melyik szakaszába készülhetett. A kék köd, amely fátyolként húzódhatott a hegy lábánál szinte kérlelte Jungkook-ot, hogy menjen oda, derítse ki, mint rejt.

Megborzongott.

„Rejtély volt számomra mit látsz a képeimben. Sokan dicsérték őket. Mindig azt mondogatták, hogy egyszer nagy festő lesz belőlem, de nem hittem nekik.

Mennyire jól tettem.

Hiszen nem is volt rá esélyem egészen addig, míg nem találkoztunk. Azután agyalva sem jöttem rá, hogy mi is indított el bennem egy újrakezdési folyamatot. Tudtam, hogy hozzád van köze.

Mintha amiatt folytattam volna, hogy újra lássam az arckifejezésed.

Mindenesetre a mozgalmas képeimből tájképek lettek és te nem győzted dicsérni őket. Sejtettem, hogy valamiért jobban szereted a csendéletet, mint az embereket, de nem érttetem, hogy emiatt én miért váltottam stílust.

Aztán megint eljöttél. Láttad a képeimet, percekig álltál előttük akár egy szobor. Azt hittem sokkolt a látványa – hogy már nem tetszenek. Kővé dermedtél, én pedig végig téged néztelek, vonzottad a tekintetem. Soha nem adtam egyetlen egy véleménynek sem jelentőséget, akkor mégis türelmetlenül vártam, hogy mondj valamit.

„Olyan mintha ott lennék.”

Felém fordultál és suttogtad, mintha valami titokról lenne szó.

Zavartan beletúrtam a hajamba, hiába akartam mondani bármit, képtelen voltam. Ott álltál előttem sárga-rózsaszín-kék pasztell pulcsiban, fehér gatyában. Az istenért sem mondtam volna meg, hogy mégis hogyan keveredtél ide, hiszen egyáltalán nem illettél az én művészetemhez. Mégis akkor kezdtelek el megkedvelni.”

Jungkook szédelegve tért vissza a valóságba.

Mindig is nagy fantáziája volt, de sohasem élt át olyan élményeket emiatt, mint mikor Jiyong egyik képére pillantott. Olyan helyeken járt az elméjében ilyenkor, ahová nem juthatott el.

Az első festményét a helyi újságban látta. Abban a pillanatban határozta el, hogy elmegy a kiállítására. Legnagyobb meglepetésére nem egy hetvenéves öreg bácsika fogadta, hanem egy három-négy évvel idősebb srác.

Aztán hirtelen az összesen ott találta magát.  

Egyre többet beszélgettek, noha először csak ő beszélt végig, végül lassan az egyáltalán nem beszédes művész is megszólalt.

„Ez az érzelem idővel erősödött. Mára te vagy a fényem ebben a kietlen világban. Te tudod a legjobban: soha nem tekintettem örömmel az életre. A Föld számomra olyan gyönyörű, mint amennyire undorító. Nem voltak szerető szüleim, testvéreim, kutyám, macskám. Nem jártam jó iskolába, nem voltam egy nagyszerű közösség tagja.

Egyedül a nagyim támogatott, mindenki más elnyomott. Az ecset volt az én barátom és a vászon a mi közös történetünk. Minden nap más barátommal találkoztam, s más milyen sztorit alkottam meg vele.

Tizenhét éves koromban, azonban dolgoznom kellett, mert a nagyim megbetegedett. De ezt úgyis tudod. Végül a festményeimet adtam el.

Azt akarom ezzel mondani, hogy soha nem volt pozitív világlátásom, sőt, maga az életem nem volt az. Nem beszélgettem sok emberrel, nem találkoztam senkivel.

Akkor te megjelentél és mellettem álltál, mindig ott voltál, segítettél. Megszerettelek.

Az én világom gyönyörű, de színtelen. Te lettél az én színes festékem és tudom, hogy az életem már nem lehet fekete-fehér, mint régen.”

Jungkook észrevette, ahogy két kéz óvatosan hátulról átöleli. Szendén elmosolyodott és Jiyong-ra pillantott, aki ugyanazt a virágos festményt nézte, amit ő is pár másodperccel ezelőtt.

A fiú állát párja vállán pihentette.

– Tetszik?

– Más.

– Hogy érted? – kérdezte a művész, közben próbálta visszafogni a szája sarkán incselkedő vigyort. Régebben képtelen volt mosolyogni, akkor pedig nehezére esett nem tenni.

Valóban különböző volt, mint a többi. 

– Nem tudom – komolyodott el és összeráncolta a szemöldökét. – Miért?

Megfordult az ölelésben, hogy tényleg a szemébe nézhessen.

– Más festékeket használtam hozzá – vonta meg a vállát Jiyong, mintha csak semmiségről lenne szó.

Jungkook összezavarodott.

Valóban csak ennyi lenne? – kérdezte magától, de tudta, hogy nem. Reggel óta a fiú is más volt. Érzelmesebb és sokkal vidámabb. Örült neki, de szerette a sokszor különleges látásmódját.

Mégis mintha akkor lett volna az igazi önmaga.

Meglepetésére a srác a homlokát az övének döntötte.

– Mit csinálsz? – mosolyodott el huncutul a fiatalabbik.

Jiyong mosolygó ajkaikat egymáshoz érintette. Aztán várta, hogy Jungkook kezdeményezzen. Természetesen, mint mindig megtörtént. Kezeivel közelebb húzta magához, úgy, hogy minden porcikáját érezze.

– Szeretlek.

– Mi van veled? – tolta el magától. Csuklóját a homlokára tette, hogy ellenőrizze lázas-e. 

– Egyszerűen a reggeli után nem tudok, nem vigyorogni.

Szemei mélyről jövő őszinteséget tükröztek. Jungkook egyáltalán nem értette.

„Egy szó, mint száz. Ma reggel együtt néztük a napfelkeltét. Olyan ámulattal bámultad… nem tudtam fel fogni, hogy lehet valaki ennyire oda érte. Kicsit színesebb volt, mint szokott, de semmi extrát nem találtam benne.

– Úgy néz ki, mint a festményeiden.

Nem értettem. Az enyéim nem ilyenek voltak.

– Annyira szeretem azokat a színeket, amiket használsz – pillantottál fel az ölelésemből és puszit nyomtál az arcomra.

Nem láthattad, de ledöbbentem.

Akkor jöttem rá, hogy egy dolgot soha nem mondtál nekem el – de ez nem is gond.”

Ott álltak és bámulták azt a bizonyos színes virágot. Jungkook furcsának találta, de nem szólt többet róla. Jiyong magához húzta és az ölelésébe zárta.

Azon a teraszon, amely fekete-fehér és szürke volt.

Sok színtelen festmény között.

Az egyetlen olyan előtt állva, ami tényleg olyan volt, mint ahogy a fiú leírta.

Az első színes.

„Emlékeztem arra, hogy egyszer azt mondtad: „A sárga a kedvenc színem, mert az olyan, mint a tied.”

Rád hagytam, de fokozatosan kezdett összeállni a kép.

Végül rájöttem, miért festettem tovább… mert te olyan dolgokat láttál a képeimben, az életemben, amit senki más nem.

Az én világom színes volt, mégis találkozásunkig fekete-fehérnek láttam.

A tied színtelen, de te olyan gyönyörű színeket láttál, amit senki sem.

Jiyong”

Továbbjutottak listája - Top15

Hiraeth (01)

Éhező (03)

Nélküled (05)

A hiányzó darab (06)

Óceán (10)

Az érzések hangja (14)

Green (15)

Hotelszoba (17)

Sparkler (18)

Repülés (19)

Felhőkarcoló (20)

Érintés (22)

Napról napra (24)

Treat you better (27)

Tarts ki még! (29)

Gratulálunk minden továbbjutott versenyzőnek! Hamarosan megküldjük nektek a feladataitokat, és azzal meg is kezdőthet a második forduló!

Hagu & Noel

Óceán - 10

Cím: Óceán

Páros: Jackson Wang (GOT7) x Kim Jongin (Kai) (EXO)

Feladat: Idézettel írni

Író: 10

Idézet:

"Ah,

megint csak te, 

amikor gondolkozom."

- Megint te (Kim YongTaek)

Forrás: My k-blog

Mikor bicikliztem úgy éreztem senki sem fontos annyira, hogy akár egy gondolatot is rápazaroljak. Szerettem tekerni, olyankor egyedül én voltam érdekes – nem gondolkoztam, mintha csak minden megszűnt volna körülöttem létezni.

Emlékszem…

Beléptem a nappaliba egy sörrel, amit éppen akkor nyomott kezembe bátyám, mikor megpillantottam haverjaival.

– Jackson! Hol a halálba voltál eddig? A buli nélküled nem kezdődik el!

– Tudod, nem mindenki engedheti meg magának, hogy vezessen, ha egy kocsi jut két testvérre – nyitottam ki a dobozt, majd röhögése közben somolyogva kortyoltam belőle.

– Hallottátok mekkora arc? – nézett fátyolosan csillogó szemeivel három barátjára és megpróbálta elismételni, amit mondtam, több-kevesebb sikerrel. – Imádom! – túrt bele szőkített tincseibe és odahúzott fél kezzel magához.

– Na és Jacky – kezdte Kevin, a három testőr egyike, incselkedően. – Sikerült már valami helyes palit összeszedned?

– Gondoltam rád, de aztán rájöttem… hogy nem vagy az.

– Meleg? Hát az biz-…

– Helyes – paskoltam meg a vállát, majd újabbat kortyoltam sörömből.

Megmaradt, ahogy megrázza fejét. De válasza már nem. Kiszúrtam a fotelben keresztezett lábakkal ülő srácot. Feltűnőbben nem is nézhetett volna. Egyáltalán nem zavartatta magát, felmért. Ujjaival néha hátrafésülte haját, néha térdén dobolt velük.  

– Ha már így szóbahoztad, asszem megyek és intézkedem ez ügyben – mondtam, miközben egy pillanatra sem vettem le tekintetem a szemben ülő fiúról.

Bátyám és kísérete gyors pillantást vetett a barna hajúra, aki még ennek ellenére sem nézett más irányba. Csak  rám.

– Az ünnepelt – bökött rá a fekete hajú, akinek nevét akkor sem tudnám megmondani, ha köteleznek rá.

– Akkor már van beszédtémánk is – vigyorogtam ahogy elindultam felé.

Felrázkódtam az emlékből. Egy kamion haladt el mellettem kétszázhússzal. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem voltam magamnál, nagyokat lélegezve próbáltam lenyugtatni dübörgő szívemet. A távolba meredtem, ahol már körvonalazódtak a belváros épületei. Megörültem, hogy biciklivel indultam el és nem autóval. Ha ezt vezetés közben csináltam volna, nagy eséllyel nem élem túl a bevásárlást.

Eszembe jutott, hogy a focicsapattal is el kellene menni vásárolni. Jövőhétre valami bulit akartak a fiúk és mint helyettes kapitány, nekem is muszáj volt beszállnom a szervezésbe. Nem mintha annyira ellenemre lett volna. Szerettem a csapatomat.  

– Te és az a néma gyerek? – hülyült Aaron, közben zöld szemeit forgatta. – Mégis miért kezdtél ki vele?

– Nem tudom, hogy ez annak számít-e – dőltem öltözőszekrényemnek és az épp cipőjét húzó fiúra tekintettem. – Miért, szerinted nem lehetséges? Vagyis… elképzelhetetlen?

Furcsán bizonytalannak éreztem magam. Nem tudom, hogy ez az ő hatása volt-e, vagy szimplán új volt nekem, hogy elgondolkozom egy hülye kaland folytatásán.

– Eddig azt sem tudtad, hogy az évfolyamtársunk! És Jackson… azóta egy szót sem beszéltetek.

– Megvan a száma.

– Oda is mehetnél hozzá – mintha ez tök egyértelmű lett volna. Ahogy az előbb utalt rá, egyáltalán nem ismertem Kai-t. – Bár igazából tanulnod kéne és mindjárt itt a szezon!

– Ne játsz nekem itt csapatkapitányt kérlek, most a legjobb barátomra lenne szükségem.

– Ne hisztizz – szólt rám röhögve, majd felállt. – Tud az a gyerek beszélni?

– Hagyd már abba, hogy gyerekezed – pillantottam rá szúrósan. – Ellentétben veled nagyon is értelmes.  

– Ember… menj oda hozzá, komolyan. Ha fontos, akkor minél előbb. Még a végén kiderül, hogy nem is emlékszik, annyira részeg volt.

Elsápadtam. Soha nem történt még ilyet az életemben, de akkor éreztem kifutni a vérem arcomból.

Borzalmas érzés.

Borzalmas volt arra gondolni, hogy csak nekem jelenthetett ennyit az az este.

Újból. Ah, megint csak te, amikor gondolkozom.

Ugyanabból az érzésből szálltam vissza a földre, mint előbb. Nem bírtam tovább tekerni, muszáj volt megállnom. Ha csak fél percre is.

Lelassítottam, lepattantam, majd feltoltam a biciklimet a járdára. Megpróbáltam kitisztítani gondolataimat Ezt csináltam már vagy három napja – megállás nélkül emlékeztem vissza az elmúlt egy hét eseményeire. A születésnapi bulira, amire meg sem hívtak és az utána keletkezett űrre.  

Nekitámasztottam hátamat a járda melletti kisbolt falának és szuszogtam párat. Vártam, hogy pulzusom rendeződjön.

Mikor visszaszálltam próbáltam az útra koncentrálni amennyire csak tudtam, majd a bolthoz értve boldogan lakatoltam le bicajom. Úgy éreztem nyertem saját szívem ellen, vagy mi...

Elővettem  bevásárlási listámat, majd a polcok között szlalomozva próbáltam megtalálni a sajtot, a wc papírt, a fogkrémet és egyéb ilyen kaliberű dolgokat, mikor megakadtam egy sörös doboznál.

Nem volt túl nagy falat leülni mellé.

– Boldog születésnapot! – mosolyogtam rá.

– Kösz, mint láthatod fergetegesen telik – tárta szét kezeit, jelezve, hogy mindenki jól érzi magát, őt kivéve. – Így alkohollal annyira nem vészes.

Hanglejtéséből, illetve elnagyont kézmozdulataiból rögtön kiszúrtam. Rendesen berugott.

Percekig csendben ültünk egymás mellett, ami kezdett furcsán hatni... Őt ez cseppet sem zavarta. A kezében lévő sörös üveget nézegette.

– Szereted?

– Ezt? – emelte meg. – Most már igen.

– Most már?

– Először iszom – sütötte le a szemét.

Majdnem benyögtem, hogy „Ez most komoly?!”, de aztán korigáltam. Fontos a jó első benyomás.

– Hát… nem maradtál le sok mindenről. Megkímélted múltbeli énedet pár kellemetlen helyzettől.

Felállt mellőlem és elindult.

– De hová? – hangosan gondolkodtam. A mellettem álló hölgy furcsa pillantásokkal jutalmazott majd elment, én pedig ott álltam kővé dermedve egy polc előtt. Mégis merre ment?

Emlékeztem rá, hogy megijedtem. Úgy éreztem magam, mint akkor ott: nem hittem, hogy valaha látom még Kai-t.

Lenéztem és akkor tűnt fel, hogy ugyanazt a ruhát viselem, mint akkor. Fekete gatya, fehér tornacipő és egy sötét pulcsi.

Szemeiben huncut fény csillogott. Puha tenyereit villámgyors mozdulattal tarkómra tette és lehúzott magához, noha nem volt köztünk nagy szintkülönbség.

Először meglepődtem, nem arra számítottam, hogy lesmárol. Inkább arra, hogy besértődik. Végül viszonoztam, kezeimet derekára csúsztattam és közelebb húztam. Éreztem az alkohol ízét, mégsem ez volt a vadító benne… olyan volt, mint egy jó kávéban a karamell ízesítés. Csak egy plusz jó a gyönyörben.

Nem akartam abbahagyni. Azért mégsem terveztem ezt a fiút egy sima kalandnak. Sokkal többet láttam benne, mint egy estét. Homlokaink összeértek.

– Mielőtt megkérdeznéd – kezdett bele – Nem akarom, hogy az első berugásom egy kellemetlen helyzet legyen.

Lefagytam.

– Olyan dolgokat akarok csinálni, amiket máskor nem. Jó dolgokat, amikhez soha nem volt elég bátorságom. Mint ez.

A nyakamhoz hajolt és rátapasztotta ajkait. Forró lehellete szinte perzselte bőrömet. Vissza akartam fogni magam, de abban a pillanatban én sem voltam józan.

Egy perc alatt megrészegített.

Bódultan mentem arrébb. Nem foglalkoztam azzal, hogy még volt listámon ezer és egy dolog. A kasszához sétáltam, fizettem, távoztam. Sokkal több volt nekem ez  az emlék, mint amennyit el tudtam viselni.

Biciklimhez vánszorogtam, leoldottam a láncot és elindultam visszafelé. Semmi másra nem vágytam, csak ledőlni.

Ledőlni?

Nem csináltunk mást csak csókolóztunk. Bármikor másfele akarta terelni a dolgokat nem hagytam neki. Hiába kívántam. Nem használhattam ki.

Végül a szobájában kötöttünk ki, de nem emlékeztem az odavezető útra. Elvesztem a barna szemeiben.

Az ágyon feküdtem, feje a mellkasomon volt és a pulcsimat birizgálta.

– Miért kék?

– Miért fontos? – Ujjaira pillantottam, ahogy a kék szövetet simogatták.

– Minden fontos. Nem véletlen van ma rajtam fekete – mutatott az ingjére és gatyájára.

Kérdőn néztem rá.

– Nem fogom elrontani a hangulatot. Mindig azt teszem, ha beszélek – pillantott fel rám egy halovány, erőltetett mosollyal. – Itt alszol?

– Ha szeretnéd.

– Szeretném.

Erősebben léptem rá a pedálra, mint akartam.

Akkor még nem tudtam, hogy miért pont kék, de sokat gondolkozva rajta rájöttem. A tenger miatt. Imádtam, mikor a víz színe mély kék volt: nem lehetett betelni a látványával. Azt hiszem ilyen akartam lenni. Viszont azon az estén megmutatta: nem nekem kell annak lennem, hanem nekem kell egy ilyen ember.

Rejtélyes. Titokzatos. Akármennyire is kezdeményezett ő, tudtam, hogy alapesetben nem tette volna meg.

Ő volt az én tengerem… nem.

Ő volt az én óceánom.   

Pirosra váltott a lámpa.

Piros volt az ég amikor otthagytam. Nem keltettem fel, nem akartam belerángatni a másnaposság kegyetlen valóságába. Az íróasztalához léptem. Gyorsan lefirkantottam egy papírra a számomat – még aznap érkezett egy üzenet: „Én vagyok.”.

Ott állva rádöbbentem, hogy a nevét sem tudom. Megfordítottam egy füzetét. Csak ennyi állt rajta:

– Kai?

– Jackson? – hangjából kihallottam, hogy annyira lehetett sokkolva, mint én. Megtorpant a zebra közepén, pillantásunk találkozott. Ugyanolyan tekintete volt, mint azon az estén.

Emlékezett.

Hirtelen ott álltam érzelmeimmel, amiket az alatt az egy hét alatt gyűjtöttem össze, míg nem láttam.

Eddig nem is tudtam, hogy vannak.

– Menj tovább – böktem a járda felé, mire rájött hol áll.

Gyors léptekkel ért át, én meg ennél is gyorsabban hozzá. Elpirulva elmotyogott orra alatt egy köszönömöt, mintha az előbbi hangos megszólítás nem is az ő szájából hangzott volna el.

Letámasztottam biciklimet és felé fordultam.

Nem nézett szemembe, tekintete végig a földet pásztázta.

– Nem mondom azt, hogy megbántam – suttogta, majd hozzátette: – Miért nem kerestél?

Egy pillanatra sem emelte fel a fejét.

– Nem tudom.

Tényleg nem tudtam.

– Azért hagytad ott a számod, hogy én keresselek?

– Nem tudom. Csak úgy ott hagytam – rántottam meg vállam.

– Nincs oka semminek sem, amit csinálsz?

Rám nézett.

Mélyen a szemembe és összes keserűségét átadta, amit érezhetett az elmúlt egy hétben.

– De van – válaszoltam bátran. – Csak mindig utólag tudom meg.

Kérdőn nézett rám.

– Tudom, miért kék a pulcsim.

– Elmondod? – csillant fel a szeme.

– Megmutatom.

Odaléptem hozzá, megragadtam és megcsókoltam.

– De ezt előtte muszáj volt tisztáznom – suttogtam ajkaira.

– Akkor jó – fújta ki a levegőjét. – Ha emiatt lett volna kék a pulcsid, lehet elmegyek és egy életre hülyének titulállak.

Elmosolyodtam.

– Megyünk?

– Hova? – nézett körbe. Akkor észrevettem négy könyvet a kezében. Biztos könyvtárból jött.

– Az óceánhoz. – Áttettem olvasmányit táskámba, majd felé fordultam. – Most már mehetünk?

– Azért kék a pulcsid? – lépett mellém kíváncsian.

– Lehet. Neked miért fekete az inged?

Rajta is ugyanaz a ruha volt.

Véletlen? Kétlem.