Az érzések hangja - 14

Cím: Az érzések hangja
Páros: Min Yoongi (Suga) (BTS) x Lee Hongki (FT Island)
Feladat: Idézettel írni
Író: 14
Idézet:

"legutóbb hat órája voltál elérhető"

A zene az emberi élet része. Megnyugtat, megsirat, segít feldolgozni a fájdalmakat, levezeti a feszültséged, elgondolkodtat, vagy egyszerűen csak élvezed a hallgatását, ami jó érzéssel tölt el. A zene fontos része a mindennapjainknak. Hozzáértő előadók elképesztő dallamokat tudnak kicsikarni egy-egy hangszerből, elkápráztatva ezzel a hallgatóságot. Mindig is lenyűgözött a zene és az én életem e köré a művészeti ág köré épült. A munkám is ezzel kapcsolatos.

Mindig is szerettem volna a dallamokkal, amiket játszok érzelmeket kiváltani másokból, elérni, hogy pusztán a hangokból, amik a kezem alól kerülnek ki, átérezzék az emberek a mögöttük lévő érzéseket. Azt akartam, hogy a játékomat hallgatva az emberek megnyugodjanak, elérzékenyüljenek vagy táncra perdüljenek. Valami ilyesmit csinálok a mindennapjaimban.

Zongorista vagyok egy kis pubban, többnyire saját dalokat játszok, néha előfordul, hogy a főnök ad nekem egy kottát. Minden egyes estével több vendég érkezik. Amikor még nem dolgoztam itt, alig lézengtek az emberek, nem volt állandó fellépő, pedig egy kellemes légkörű helyről beszélünk, nekem meg is tetszett a hangulata. Énekes nincsen, aki jött az hamar tovább is állt vagy saját célok miatt, vagy az én magas elvárásaim miatt. Ha találnánk egy jó énekest, aki úgy adja elő a dalokat, hogy minden érzelmet átad, akkor még több ember jönne, és még ismertebb lenne ez a kis hely, ami már egészen a szívemhez nőtt. Persze, amióta itt dolgozom, ami már pár éve van, azóta nem jött egy elég tehetséges jelentkező se. Ügyesek voltak, de nem eléggé. Valami mást keresek, valami többet.

- Jó estét! – A hátsó kis terembe belépve köszöntem minden más dolgozónak, akik éppen ott tartózkodtak.

- Jó estét YoonGi! – Köszönt vissza nekem hangosan a főnököm, ami meg is lepett, nem értettem mi okból tartózkodott most a kis pihenőben. – Új jelentkezők van a munkára.

- Remek… Dalt küldött?

- A kottákat már elküldtem neked. Saját munkákat hozott.

- Amiken nem volt szöveg?

- Igen, azok.

A jelentkezőnk nem volt a pontosság mintapéldája, elmúlott már fél nyolc, de még sehol se volt. A főnök kezdett már ingerült lenni. Megcsörgette, ráírt, de semmire nem reagált. Húsz perccel a kijelölt időpont után esett be. Fekete kötött, szinte túl hosszú fölsőt viselt, aminek magasított nyaka volt. Job kezére egy fekete-sárga kendőt kötött. Szűk fekete farmert viselt és szintén fekete cipőt. Sötét rövid haja elöl a homlokába lógott és enyhén lihegett, látszott, hogy sietett.

- Bocsánat a késésért, lekéstem az előző buszt, ez pedig késett! – szabadkozott heves meghajlás közben az állásra pályázó srác.

- Az a lényeg, hogy ideért. – Mondta neki felettesem egy megkönnyebbült sóhajt követően. Mellém lépett, a késő pedig követte és kíváncsian fürkészte arcomat. - Ő a zongoristánk, és ma este a kísérete.

- Min YoonGi vagyok, örvendek. – Mutatkoztam be enyhén meghajolva.

- Lee HongKi. - Ő is enyhe szögben előre hajolt és halvány mosollyal arcán ejtette ki száján nevét.

- Még van húsz perc, ha gondolod, elpróbálhatjuk. - ajánlottam fel, nem akartam bunkó lenni. A felajánlásomra enyhén megrázta a fejét.

- Nem szükséges, majd igazodom. - Kijelentésére picit elmosolyodtam. Van önbizalma.

Sorba rakta a kottákat, melyik dal melyiket követi, én meg gyorsan átfutottam őket. Amikor pedig eljött az idő az én vezetésemmel kivándoroltunk a vendégekkel teli helyiségbe. Az új énekes hírére többen jöttek, mint a megszokott, a terembe elhelyezett összes szék foglalt volt, a bárpultnál is hering partit tartottak, énekes jelöltünket megpillantva sokan összesúgtak. Már jól megszokott helyemen elhelyezkedve néztem rá HongKi-ra, jelzésére várva. Magabiztosan állt a hangszer mellett és halvány mosollyal biccentett nekem, kezdhetek játszani.

Kezeimet a fényes jádeszerű billentyűk felé emeltem és egy mély lélegzetvétel után elkezdtem játszani az első dalt. A billentyűkön vándorló ujjaimra koncentráltam, de közben figyeltem a játékomra fókuszáló férfit. Amikor a jó részhez értem, mély levegőt vett és belekezdett a szövegbe. Ahogy az első szavak elértek hozzám, beleborzongtam. Minden hang, ami elhagyta torkát tökéletes volt. Rekedtes, senkiéhez se hasonlítható hangjával mindenkit elvarázsolt, engem is. Tökéletesen igazodott játékomhoz, hangja a terem minden pontját átjárta, a hallgatóság transzba esett, csillogó szemekkel hallgatták az előadást. Tiszta énekén keresztül az ember minden érzelmet átérzett, sokan szemüket törölgették, elértek hozzájuk az érzések.

Az elsőt még öt dal követte, mindet tökéletesen adta elő, a végén a közönség úgy tapsolt, mint még soha. Sok visszatérő vendég is széles mosollyal, állva tapsolt, sokak arca könnyektől csillogott. Én is felálltam megtapsolni az énekest, aki vigyorogva hajolt meg és köszönt el a végén. Elégedetten és egyben csodálva figyeltem, ahogy széles mosollyal hajlong. Erre a hangra érdemes volt várni.

~¤~

Hónapok teltek el azóta, hogy először hallottam énekelni. Azóta minden este velem együtt lép ki a vendégek elé, minden egyes alkalommal elvarázsolva a nézőteret kisugárzásával és emberfeletti orgánumával. Emberek sokasága érkezik a kis pubba nap, mint nap, hogy hallja a kis duónkat.

Ez idő alatt volt időm megismerni partnerem. Mintha hat Duracell-nyuszi bújt volna belé, annyi benne az energia, erős személyiség, jó humorérzékkel és halálos megszólalásokkal. Nem csak a hangja, hanem ő maga se egy mindennapi jelenség, talán emiatt is kedvelem. Egy élmény vele közösen dolgozni, minden próbának nevetés lesz a vége, még ha komolyan kezdünk is neki. Persze komolyan is lehet vele beszélgetni, érdekesen gondolkozik a dolgokról, nem megszokott módon, ahogy én magam se. Nagyon jó dalokat szokott írni, amiből mindet fel szoktuk használni, többször össze is ültünk közösen alkotni egy újabb művet.

Lassan eltelt egy év is azóta, hogy a társam lett és egy pillanatra se bántam meg. Sose nevettem, hülyéskedtem és vigyorogtam ennyit, mint az elmúlt egy évben. Az elején ki voltam rá borulva, hogy nem gyakorol, többször le is szidtam, pedig én vagyok a fiatalabb, de a szinte nulla szintű gyakorlással is tökéletes volt minden egyes alkalommal, amikor kilépett a kis színpadra…

- Bocsánat a késésért! – Szinte beestem az ajtón, ugyan úgy, mint egy éve HongKi is.

- YoonGi, hol hagytad a telefonod? Legutóbb hat órája voltál elérhető, fel se vetted pedig százszor hívtunk. Még én is időbe ideértem. – HongKi aggódó és picit ideges arcát látva akaratlanul is elmosolyodtam.

- Valahova eltűntettem a telefonom, azért késtem, mert az kerestem, meg a dalszöveget.

- Mára nincsen. – vigyorodott el az idősebb. – Megint meglepetés. Mint egy éve.

- Na, fasza. Én meg kerestem, azt hittem azt is eltűntettem. – HongKi jót nevetett rajtam, mire nekem is mosolyra húzódott a szám. Az idősebb jókedve ragályos.

Szinte alig volt időnk már kezdésig, nem volt rám jellemző a késés, az az aranytorkú társam asztala. Sietve még átfutottam a kottát, és amikor idő volt, egymás mellett mentünk ki a vendégek elé. Elfoglaltam a helyem a zongora előtt és társam jelzésére elkezdtem játszani. Játékomra ugyan úgy figyelt, mint mindig, majd, mint az első alkalommal, nagy levegőt vett és elérte, hogy a dalszövegre koncentráljak, ami az ő elképesztő hangján jutott el hozzám.

Nem kellett volna, hogy a szerelmem légy
Sosem kellett volna így lennie

Ahogy a szavak eljutottak a tudatomig, kíváncsian kezdtem fülelni. Ez a dal hangzásilag is teljesen más volt, mint eddig bármelyik. Az első pármondatot pedig nem tudtam eldönteni hova tegyem.

Sokszor magamat tévesztem meg,
De a szívem téged hív

Mielőtt próbáltam elmenekülni
Próbáltam egy lépésre állni tőled
De még akkor is egyre csak nőttél bennem

Ujjaim megállás és kisiklás nélkül vándoroltak a fényes billentyűkön, de a figyelmem rég nem rájuk irányult, hanem a mellettem éneklő férfira. Akkor nem tudtam csak a fél figyelmem neki szentelni.

Szeretnem kell téged
Még, ha ennyit is kell várnom,
Nem számít, mennyire fáj
A szívem nem enged el

Szerelemnek kell lennie
A szívem nem fog megváltozni
A szerelmem védve van előtted,
Most már elmondhatok mindent

Amikor az utolsó hang is elhalkult, arcomat teljesen az énekes felé fordítottam, aki mosolygott, szemei még a szokásosnál is jobban csillogtak, mintha csak választ várt volna. Lehunytam szemem, és amikor újra kinyitottam egy mosollyal biccentettem felé, mire hatalmas vigyor jelent meg arcán, szemei pedig boldogságtól lettek még ragyogóbbak. Nem tudom, mit értett meg abból a kis fejmozdulatból, de utána még jobban ment neki minden és fellépés után leütni se lehetett. Egész végig vigyorgott és hazafelé végig dumált, ami miatt az én szám is felfelé görbült. A kis elhagyatott környéken csak a nevetését és halálos dumáját lehetett hallani.

- Mondták már, hogy gyilkos a humorod? - kérdeztem rá nevetve.

- Nem is kevesen.

- És hogy néha úgy gesztikulálsz, hogy azt hiszem, leütsz?

- Ezt is. - kezdett nevetni. - Hogy tudtad elhagyni a telefonod?

- Hajlamos vagyok elhagyni az értékes dolgokat. - vontam vállat a saját bénaságomon nevetve.

- Mint például? - válaszom közben az égre szegeztem tekintetem, amin millió csillag ragyogott.

- Személyi, telefon, jogsi, pénztárca... a szívem.

- Azt mégis hogy lehet elhagyni?

- Azt kivételesen nem elhagytam, az tudom, hogy hol van. - szemem sarkából ránéztem, szemei kikerekedtek majd mosolyogva sétált mellettem tovább. Csend telepedett közénk, de egyáltalán nem kínos, inkább kellemes.

Ahogy sétáltam az eget nézve éreztem, hogy az enyémekhez képest kis ujjak értek kezemhez és összekulcsolódtak az enyémmel, gyengéden megszorítottam kezét. Körmei a szokásos fekete-sárga színben virítottak, ami lenézve egyből feltűnt. Néha meglendítette kezeinket, mint egy gyerek, kuncogva ráztam meg a fejem ilyenkor. Együtt sétáltunk hazáig, attól kezdve pedig minden este, ha esett, ha fújt, ha villámlott, kézen fogva, nevetéstől rázkódva, letörölhetetlen mosollyal szeltük az utcákat a ragyogó csillagos ég alatt.

Éhező - 03

Cím: Éhező

Páros: Chae Hyungwon (Monsta X) x Lee Hongki (FT Island)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Éhség

Író: 03

Hyungwon türelmetlenül állt a sorban. Az előtte tétlenkedő, alacsonyabb, kissé tömzsi személy minden zsebét átforgatta, hogy megtalálja a hiányzó bankjegyet, de nem úgy tűnt, mint aki sikerrel fog járni. A fiú nagyot sóhajtva vágott le a pultra egy adag pénzt, hozzácsapva a kezében tartott szelet csokoládét és üveg vizet.

- Én állom, csak haladjunk végre!

Odakint, a bolt előtt kis fémasztalok álltak, körülöttük székekkel. A reggeli csípős hideg rovására senki sem üldögélt rajtuk, ám ez nem zavarta a vásárlót; sőt, még inkább vonzóvá tette számára. Azonban alig ült, valaki szuszogva levágta magát a vele szemközti székbe, egy gőzölgő doboz ráment a markában szorítva. Végignézett a hívatlan vendégen: fekete bőrdzseki, szőkített, már félig lenőtt haj, kihúzott szemek, fültágító és feketére festett körmök. Alig bírta megállni, hogy ne díjazza nevetéssel, de legalább egy gúnyos vigyorral a tipikus lázadó szettet. Más helyzetben talán aranyosnak találja a fiú kerek, hörcsögarcát, de most csak felhúzott szemöldökkel nézett rá.

- Hé, haver, kösz szépen! Megmentettél, majd’ éhen halok – hogy megerősítse szavait, gyomra hatalmasat korgott. – Majd valamikor visszaadom – kacsintott ki szőke frufruja mögül.

- Kösz, inkább nem kell. Mit művelsz itt?

- Eszek – túrt bele a pálcikával az ételbe.

- Nem mondod! Úgy gondoltam, hogy az egyetemen területén belül. Csak az idejárók jöhetnek be, és vásárolhatnak itt – bökött fejével az épület felé.

- Én ide járok – pillantott fel a tésztából a dzsekis.

- Azt kétlem – horkantott gúnyosan.

- Pedig igaz – vonta meg lazán vállát.

- Szerintem inkább belógtál pár csöves haveroddal – dőlt előre a széken Hyungwon kihívóan nézve a vele szemben ülő szemébe.

- Ne beszélj nonszenszeket! Szerinted képes lennék beszökni csak egy doboz rámenért? Ezt bármelyik sarki boltban meg lehet kapni, anélkül, hogy ilyen seggfejekbe botlik az ember – szippantott be egy szál tésztán mintegy kihívóan az ismeretlen. – Ah, milyen régen ettem már utoljára!

- A tokád nem így gondolja. És tényleg nem kell visszaadnod! Én megyek – állt fel a fiú, kezeit hosszú, szürke szövetkabátjának zsebeibe rejtve. Hallotta, ahogy a kellemetlen alak még utána kiabál valamit, de nem törődött vele.

Az ebédlőben mindig pörgött az élet. Hyungwon épp egy felsőbb évessel beszélgetett, akivel közösen járt az egyik órájára, de nem tudta volna megmondani, hogy melyikre. Ismerős volt neki az arc, de nevet nehezen tudott társítani hozzá – rengetegen vették körül, és beszélgettek vele nap mint nap, de mégis, talán négy ember nevét tudta, és abból is csak egy járt az intézetbe, és nem ugyanazon a karon voltak.

Kissé megkönnyebbülten ült le egy üres asztalhoz, tálcáját kicsit odébb tolva, hogy elővehesse füzeteit és jegyzeteit, bár őszintén, nem volt rájuk sok szüksége. Úgyis tudott mindent, de azért jobban szeretett biztosra menni.

A következő pillanatban, valaki hangosan lecsapott mellé valamit. Ahogy odanézett, a fekete körmök alól papírpénz kandikált ki. Még csak ingerülten felsóhajtani, vagy homlokára csapni sem volt ideje, a lázadó szőke máris bekerült periférikus látásának a szélére, aztán a közepére, ahogy lehuppant hozzá.

- Tényleg kösz a reggelit, ez az egész ára. Egyébként, Lee Hongki vagyok, a B épületbe járok – nyújtott kezet.

Hyungwon kifejezéstelen arccal nyúlt irányába, de az utolsó szekundumban megváltoztatta a mozdulatot, hogy kivegyen egy pálcikánt a fiú kezéhez közel lévő tartóból. Belül kárörvendő kacajjal, kívül rövid, megvető nevetéssel nyugtázta a bőrdzsekis arcára kiült döbbenetet.

- Üdv Hongki, én popóarc vagyok, örülök hogy megismerhettelek! – rázott végül kezet önmagával Hongki. – De hallod, te tényleg seggfej vagy – hajolt át az asztalon, bizalmaskodó hangnemben suttogva a szavakat. – Megmondtam neked, hogy ide járok.

- Ha a boltig el tudtál jutni, ide is simán beszökhettél.

- Hát jól van, higgy, amit akarsz, de aztán nehogy tátva maradjon a szád, ha legközelebb látsz! Másodéves vagy? – Hyungwon kelletlenül, de bólintott. Úgy gondolta, a kis mitugrász gólya lehet; akkor pedig hátha mutat majd egy kis tiszteletet felé és a magánszférája felé. - Akkor kettőnk közül én vagyok az idősebb. Ezért minimum meg kell hívnod valamire. Belegondolni, hogy egy fiatalabb így beszél velem! Igazán felháborító, nem gondolod? – lövellt gyilkos pillantást szőke frufruja és szemceruzájának vastag vonala alól Hongki.

- Belegondolni, hogy egy idősebb mennyire nem veszi a lapot, hogy nem látják szívesen, és utána meg a korkülönbséggel jön! Igazán felháborító, nem gondolod? – nézett vissza a fiatalabb, igyekezvén olyan magasra feltornászni bal szemöldökét, amennyire csak tudta. Meglepetésére a másik csak felnevetett.

- Azt hiszem, kezdelek megkedvelni, seggarc!

- Isten ments tőle, huligán!

- Huligán, komolyan? Mintha a szomszéd vénasszonyt hallanám. Nem tudtál jobbat kitalálni? – csámcsogta az idősebb teli szájjal.

- Hívhatlak tokásnak is, ha az jobban tetszik – vont vállat flegmán a fiú.

- Hey, hey, hey! – landolt egy fekete bőrdzsekis kar Hyungwon nyaka körül reggel, órájára tartva. Nem is kellett jobbra pillantania, tudta, kivel hozta össze a sors, újra. – Kit látnak szemeim ilyen korán reggel? Csak nem egy drága alsóbb éves, aki tartozik még nekem egy reggelivel?

- Annyit lebzselsz itt, a végén még tényleg elhiszem, hogy itt tanulsz!

- Azt hittem, leesett végre, hogy harmadéves vagyok. Éhes vagyok! Remélem, meghívsz valamire – húzta nyakánál fogva a fiút a kisbolt felé.

- Megszabadulok tőled most már valaha is?

- Ha veszel nekem kaját, talán megfontolom – nevetett fel Hongki kedvesen barackot nyomva a fiatalabb fejére, összeborzolván tökéletesen álló haját. Hyungwon hallotta a szőke ruhái alatt dobogó szív hevességét.

Az utcai lámpák elkezdtek pislogni, zizegni, aztán egymás után lobbantak fel, remegő, narancssárga fényt vetve a járókelőkre. Hyungwon arcán lefolyt egy könnycsepp, miközben megtorpant, hogy belenézhessen a lámpába – maga sem tudta, hogy miért. Nagyot, lemondót sóhajtott, aztán ballagott tovább haza. Azaz ballagott volna.

- Hé, Hyungwon! – kiáltott rá valaki hátulról.

- Honnan tudod a nevemet? – perdült meg sarkán a megszólított.

- Megvannak a kapcsolataim – vigyorgott sunyin Hongki. – Van kedved beülni valahová?

- Nincsen.

- Tudok egy jó helyet, pár sarokra innen.

- Kösz, nem – hárított a fiú.

- Na, gyere! – ragadta meg karját az idősebb, és ellentmondást nem tűrően vezetni kezdte. – Amúgy is olyan szomorú képed van a vizenyős szemeiddel meg a száddal! Olyan vagy, mint egy mélabús béka! Biztos vagyok benne, hogy rád is rád fér már egy szabadabb este – hadarta egy szuszra Hongki, annyira gyorsan, hogy a magával kényszerített egyén a felét alig tudta értelmezni.

- Béka?

- Igen.

- Miért pont béka?

- Mondtam: olyan az arcod, mint egy melankolikus békának, aki éppen arra vár, hogy megsüssék, és felszolgálják valami puccos helyen a combját egy nyávogós kislánynak vagy apuci kisfiának – fintorodott el a szőke. Hyungwon valahogy nem lepődött meg, hogy nem szereti az ilyen helyeket – Egyébként tényleg nem láttalak még mosolyogni. Leszámítva persze a gúnyt meg az iróniát, mert abban igazán díjnyertes vagy! Egyébként, megjöttünk.

- Ezt most bóknak veszem – dörmögte orra alatt a fiatalabb, miközben beléptek egy bár ajtaján.

Egy kis idővel később Hyungwon előtt egy üres pohár, míg Hongki előtt két üres üveg árválkodott, és épp rendelte a harmadikat. A helyiséget alkohol szaga lengte be, és mindenfelé emberek üldögéltek. Baráti társaságok, párok, de akadtak magányos farkasok is – és ő tudta, milyen szomorú egyedül inni.

- Bassza meg! – káromkodott hangosan a szőke, mire az egyetemista arra kapta fejét. A felsőbb éves kihúzott szemeit összevonva, száját szívva szemezett üres pénztárcájával.

- Ne aggódj, majd én fizetek – legyintett egyet. – Nem kell visszaadnod.

- Hyungwon – sóhajtott egyet a szemben ülő. Hongki egy pillanatra letette az asztalra a nyakánál markolt alkoholos üveget, és mélyen a szemébe nézett. – Ugye tudod, hogy nem csak a pénzed miatt lógok veled?

Aztán nagyot húzott az üvegből, megzavarodottságot hagyva a fiatalabb szívében.

Hyungwon fáradtan fordította el a kulcsot a zárban. Belépvén lakásába, felnyomta a villanyt, kibújt cipőjéből, és felakasztotta combközépig érő, alkoholszagú szürke kabátját a fogasra, a többi közé. Aztán lehúzta nyakkendőjét is, és szépen kicsomózva berakta a szekrénybe, ahol a többiek katonásan sorakozva várták aznapra kiválasztott társuk visszatértét. Végül egyesével kigombolta fekete ingjét is, hogy valami kényelmesebb, otthoni öltözetre cserélje.

Zsebében megrezdült a telefonja. Rápillantott a kijelzőre; édesanyja hívta, ma már sokadszorra. Elfintorodva dobta a készüléket a kanapéra, és a konyhába ment, hogy készítsen magának valamit inni – semmi kedve sem volt enni, illetve a hűtője is üresen állt. Ez volt az egyedül élés egyetlen része, amit nem szeretett; a bevásárlás. Jómódú szülei ellátták pénzzel, de a többit neki kellett intéznie. De még mindig jobb volt így. Telefonja végre abbahagyta az őrült rezgést.

A kütyüt kezébe véve ellenőrizte, hogy történt-e bármi fontos aznap – édesanyján kívül nem hívta senki, üzenetet sem kapott egyet sem. Lemondó-megszokott szájhúzással ejtette vissza előző helyére, kijelzővel lefelé a készüléket. Eltűnődött, hogy mit csinálhatna. Családja kilőve, barátai nem voltak sokan, és ők is inkább akkor keresték csak, mikor akartak tőle valamit. Ahogy mindenki más is. Így hát úgy döntött, megnéz egy filmet. Nagyot sóhajtva telepedett le a kanapéra, és a távirányítót kezébe véve kezdett keresgélni a csatornák között. Valamelyiknél aztán megállapodott, de mintha nem is kapcsolta volna be; kicsit sem figyelt rá.

Gondolatait az kötötte le, hogy vajon a hűtője üresebb-e belül, vagy ő maga.

- Éhes vagyok! – hangzott fel mögüle.

Valahogy már meg sem lepődött, sőt várta, hogy mikor tűnik majd fel a másik fiú, és szólítja meg jellegzetes hangjával. A fiatalabb megállt, hogy bevárhassa, fejét felfelé szegve szippantott egyet a friss levegőből. Furcsa érzés járta át: mintha a benne lévő üresség egy kissé összébb ment volna, és mintha örült volna a másik egyetemista felbukkanásának.

- Hallottad, Hyungwon? Éhes vagyok! Menjünk enni! – ért egyre közelebb a fekete bőrdzsekis, szőkített, már félig lenőtt hajú, kihúzott szemű, fültágítós és feketére festett körmű lázadó fiú. – Minden rendben van, Hyungwon? – tette vállára kezét.

Hyungwon megfordult, és áttolta karjait az idősebb hóna alatt, úgy szorítva magához a kissé tömzsi testet, mintha az élete múlna rajta. Soha, senkit sem ölelt még meg ilyen hevesen ezelőtt. Kissé tétován, de a szőke kezei is megmozdultak, és nyugtatóan simogatni kezdte a fiú hátát.

Hyungwon olyan mélyre fúrta fejét Hongki nyakhajlatába, amennyire csak bírta.