Fekete és hófehér - 19

Cím: Fekete és hófehér
Szereplők: Hansol Vernon Chwe (SEVENTEEN) x Park JinYoung (Junior) (GOT7)
Műfaj: angst, szexuális utalások, szereplő halála

Író: 19
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

A hófehér takaróról visszaverődött napsugarak ébresztettek, amint puha takarókba burkolózva próbáltam az álmokat tovább húzni, a valóságot a lehető legmesszebb száműzni. A hatalmas ablakon beáramló világosság, viszont nem akarta engedi, hogy tovább dédelgessem álmaimat. Akármerre fordultam, mindenhol megtalált, ez pedig arra késztetett, hogy ideje felkelni. Nagyot nyújtózkodtam a takaró alatt, ami körülfonta testemet és melegen tartott a téli napokon, de nem lehet minden reggel boldog az ember, ez így volt velem is. Amint tudatosult bennem, hogy ébren voltam, egyből egy éles fájdalom nyílalt homlokom tájékán. Annyira erős volt, hogy attól féltem kiszakad a fejem a helyéről. Erőteljesen szorítottam össze fogaimat, és nyomtam tenyeremet a fájdalom központjára, mintha használna, de pontosan tudtam, hogy felesleges volt. Kivánszorogtam az ágy meleg öleléséből és mezítláb indultam meg a fürdő felé, hogy valamilyen gyógyszert magamhoz vegyek és véget vessek gyötrelmeimnek.

   A fürdőben kinyitottam a mosdó feletti kis szekrényt, előkotortam a fájdalomcsillapítót, majd egy pohár vízzel lehúztam azt és vártam a beteljesülést. Visszacsuktam a kis szekrényt, ami történetesen egy tükör volt, így megpillanthattam arcomat. Ahogy megpillantottam magamat, teljesen megrémültem. Az bőröm olyan fehér volt, mint a hó, ajkaim lilás színben pompáztak akár a vaníliavirág, szemeim rémülten próbálták megkeresni alakom valós részleteit, de nem találtam semmit, ami magamra emlékeztetett volna. Értetlenül bámultam magamat továbbra is, míg nyakamra nem tévedt tekintetem. Bőrömön lilás-kékes foltok díszelegtek, szokatlan formát kialakítva. Összerezzentem, mikor hozzájuk értem, de még jobban elkerekedtek szemeim, ahogy nyakhajlatomhoz ért látószervem és egy kétszavas írást véltem felfedezni. "KISS HERE". Tudatlanul szemléltem a betűket, melyek bőrömön futottak, egészen addig, míg egy pillanatnyi foszlány szökött tudatomba.

   - Meg is volnánk - tette le a filctollat kezéből és kissé elhajolva nyakamtól szemlélte művét. - Így tudni fogod hová is kérheted a csókjaidat - duruzsolta fülembe, majd aprót harapott hallószervem cimpájába, amitől kirázott a hideg. - Csak elhúzód az ingedet és máris megkapsz mindent - kuncogott, majd az említett részre helyezte ajkait és erőteljesen megszívta bőrömet, amitől ajkaim szétnyíltak és egy halk sóhajt hallattam.

  Megráztam fejemet és megkapaszkodtam a mosdó szélébe. Próbáltam feldolgozni az előbb látottakat, de egyáltalán nem emlékeztem arra, mikor és hol történt ez az aprócska jelent, de azt sem tudtam felidézni, hogy nézhetett ki az a férfi, aki ezeket a mondatokat mondta nekem. Hangja ismerős volt, de mégis idegen. Mintha egyszer hallottam volna és ezért nem tudtam behatárolni, hogy pontosan kihez is tartozott. Idegesített a tudatlanság, az, hogy nem tudtam semmit és az elmúlt napok, mintha csak kitörlődtek volna az elmémből, de az egész életemből inkább. Nem tudtam magam elé idézni, hogy milyen nap volt, hányadikát írtunk, sőt azt sem, hogy én magam ki voltam. Egyedül azzal voltam tisztába, hogy otthon voltam, de minden mást homály fedett, olyan fehér lepedő, mint a kinti fehér hótakaró.

   Kisétáltam a fürdőből és a konyha felé vettem az irányt, hogy korgó gyomromat elhallgattassam. A hűtőben valamilyen ételre leltem, amit gyorsan el is tüntettem és kissé megkönnyebbülve üldögéltem a konyhaasztalnál. Próbáltam felidézni mi is történt velem, hogy miért nem emlékeztem semmire, de leginkább azt próbáltam felidézni, hogy ki voltam én magam. Ahogy elmélkedtem tekintetemet végigvezettem az aprócska helyiségben és megakadt szemem egy fehér pólón, ami hanyagul lógott a szemközti széken. Erőtlenül nyúltam érte, majd emeltem szemmagasságba, hogy megszemléljem, mikor egy szövegen futtattam végig szemeimet.

   - A halál művészet - hangzott fülemben, amint egy fegyvert tartottam kezemben. Magam elé emeltem és céloztam. - Ha sikerül olyanná válnod, mint én, meg fogod érteni, mekkora gyönyört tud okozni a gyilkolás. A halál megismerése - suttogta hallószervemben, majd elsült a fegyver.

   Ijedtem ejtettem el a felsőt és pattantam fel helyemről. Három lépést hátráltam előző ülőhelyemtől és megindultam a nappaliba, hogy kinyissam az ablakot és kiszellőztessem elmémet. Egyre jobban őrjítettek ezek az emlékfoszlányok, de tudtam jól, hogy csak ezek tudták visszahozni azt, amit elveszítettem. A lakás legnagyobb helyiségébe érkeztem és egyből az ablakhoz siettem, hogy nagyra tárjam ablakait és hideg, téli levegőt beengedjem. Arcomat egyből megcsapta a tiszta levegő és tüdőmet megtöltöttem vele. Éreztem, amint izmaim ellazultak, az előző feszültséget már egyáltalán nem éreztem. Miért is aggódom én? - kérdeztem magamtól, ahogy kinyitottam szemeimet és a tájat csodáltam. Megtámaszkodtam az ablakpárkányon és a fehér hó teljesen magába szippantotta elmémet, de ahogy néztem, úgy ugrott be egy újabb emlék.

   Egy széken ültem hátrakötött kezekkel, szememet szemfedő fedte, így nem tudtam felmérni egyáltalán hol is voltam és eluralkodott rajtam a pánik. Hallottam az ajtó csukódását, ahogy a zár kattant és a padló nyikorgott az érkező súlyától. Egyre közelebbről hallottam érkeztét, míg egy tenyér nem simult vállamra. Ijedten ugrottam egyet a széken, próbáltam minél messzebb kerülni tőle, még akkor is, mikor nem tudtam ki is ő, de a helyzet semmi jót nem ígérhetett. Halk kuncogást hallatott és valahogy sejtettem, hogy egy vigyor is ott ült ajkain, hiszen minden elmebeteg élvezte, ha áldozatuk félt és szenvedett. Végighúzta hosszú ujját vállövemen, onnan nyakamra. A bőröm éget érintésétől, el akartam lökni, de megmozdulni nem tudtam, úgy le lettem szíjazva, tutira ment az illető. Ujját nyakamon futtatta végig, állkapcsom vonalát követte, majd ajkaim ívén vezette. Legszívesebben ráharaptam volna ujjára, de nem tudtam kivel is volt dolgom, így nem kockáztattam meg halálomat.

   Nem érintett már sehol sem, majd hirtelen eltűnt a szemfedő és újra láttam a világot. Éles fény vakította el látásomat hirtelen, majd amint hozzászoktam a fényhez, fel tudtam mérni helyzetemet. Két szék volt a szobában, egy, amin ültem és egy közvetlenül előttem, úgy másfél méterre. Nem láttam sehol sem az illetőt, aki az előbb bejött, aztán egyszer csak felbukkant. Fekete öltönyt viselt, zakója alól kibújt hófehér ingének ujja, ami rátekintést nyújtott csuklójára.

   Önelégült mosoly húzódott ajkaira, ahogy végigvezette tekintetét kiszolgáltatott testemen, többször megnézve arcomat és a szemembe nézve adta tudtomra, hogy tetszett neki a látvány. Mosolya továbbra is ott ült ajkain, mikor felállt és megindult felém. Két kötelet oldozott ki, egyet, ami karjaimat tartotta a szék fogságában, a másik pedig lábaimat engedte szabad utakra. Természetesen végtagjaim össze voltak kötözve, hogy esélyem se legyen a menekülésre, így meg se próbálkoztam és idegesen vártam, mit is fog művelni velem.

   - Adok két választási lehetőséget. Az egyiket választanod kell ahhoz, hogy elengedjelek. Vagy egy olyan életet választasz, ahol az én igényeimet elégíted ki, vagy megfogod ezt a pisztolyt és öngyilkosságra ítéled magad - mutatta meg a fegyvert kezében. Életemben nem lőttem még, sőt, még fegyvert sem fogtam a kezemben és nem is szándékoztam ezt a szűziségemet elveszíteni, viszont ez a helyzet teljesen megváltoztatta gondolkodásmenetemet. Elfogott a késztetés, hogy a fegyvert válasszam és véget vessek életemnek, hiszen eszem ágában sem volt egy ilyen mocskos embert kielégíteni sehogy sem. Nem idiótának neveltek a szüleim, de ahogy rájuk gondoltam, elfogott a bűntudat, hogy ha öngyilkosságra vetemedek, nem csak én veszítem életemet, hanem szüleim és elveszítik életük kincsét, ezt pedig nem akartam. Egy élet? Vagy vegyek egy öngyilkosságot? Addig-addig érveltem hol az egyik, hol a másik mellett, míg végül dönteni tudtam. Az életet választottam és már meg is kaptam az aznapi első feladatomat. A földre húzott, majd a szemközti szék elé térdeltetett, elhelyezkedett előttem terpeszre nyitott lábakkal és már hívogatott is ujjával, hogy menjek közelebb hozzá. Amennyire engedték a kötelek a mozgást, úgy közeledtem feléje, miközben kigombolta nadrágját és lehúzva sliccét, nyitotta meg előttem feladatomat. Egy fintorral hajoltam rá nemességére és kezdtem neki kényeztetésének és kielégítésének. A világ legmocskosabb emberének éreztem magam, ahogy...

   Hirtelen kaptam levegőhöz, ahogy vége szakadt a képsorozatnak és erősen markoltam az ablakpárkányt annyira, hogy ujjaim elfehéredtek.

   - Mik ezek a képek? - tettem fel hangosan a kérdést, ahogy magam elé meredtem és igyekeztem egyensúlyomat megtartani, mielőtt kirepültem volna az ablakon. Az zár kattanására emeltem meg fejemet és vezettem tekintetemet az ajtó felé, ami lassan nyílni kezdett. A fallap egyre nagyobbra tárult, míg meg nem pillantottam látogatómat, akinek valamilyen úton-módon kulcsa volt lakásomhoz. Lentről felfelé mértem végig, szemeimmel minden egyes négyzet millimétert feltérképeztem, elemeztem mozdulatait és viseletét, míg arcához nem értem. Ajkai mosolyogtak, szemeiből sütött az elégedettség és dicsőség érzett, úgy nézett, mintha egy trófea lettem volna számára. Talán az is voltam, ezt addig nem tudtam, míg egy csokor virágot és egy levelet nem pillantottam meg kezeiben. Egy lila kis virág bújt meg kezei között, ami a rozmaring nevet viselte. Ahogy jobban elnéztem a virágot, majd az adott szituációt, egyből beugrott a virág jelentése.

   - Emlékül. A búcsú virága - szólalt meg az idegen férfi és ekkor ismertem meg a hangot, amit ezidáig kerestem elmémben. Lábaim összerogytak a rémülettől és a falnak támasztva hátam, próbáltam rendezni a gondolataimat, de sehogy sem sikerült, miközben az idegen elindult felém. Felemelte a levelet és olvasni kezdte. Egyáltalán nem értettem milyen szavak hagyták el ajkait, egyedül a levél legvégét hallottam. - Az elsüllyedés és összecsapás, és a gyalázatos összeomlással építed magad, a saját roncsaidból - hagyták el ajkait az utolsó szavak, melyeket utoljára hallottam az életben…

   Két férfi feküdt az ágyban, egyikük az igazak álmát aludta, míg a másik figyelte nyugodt arcvonásait. Már órák óta csak nézte a férfit, kit megszerzett magának és mosolyogva nyugtázta magában, hogy ismét remekül teljesített. Vigyorogva simított végig a másik arcán, figyelve, hogy nem rezzent meg egyszer sem semmilyen izma érintésétől, hiszen élettelen volt. Vernon, egy önelégült mosollyal ült fel az ágyon, majd takarta be szerelme immár kihűlt testét és hagyta örök nyugalomban a hófödte tájakon elbúvó aprócska lakásban.

Tarts ki még! - 29

Cím: Tarts ki még!

Páros: Im Jaebum (GOT7) x Son Hyun Woo (Shownu) (Monsta X)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Nehézség

Író: 29

Kimerülten emelte fel remegő kezét, hogy letörölje a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppeket, közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a tükörképéről. Shownu kénytelen volt beismerni, hogy a kialvatlanság és az a rengeteg próbával töltött óra bizony rajt hagyta nyomait, nem csak az arcán, de a testén is. Éjszín szemei, melyek általában melegséget és magabiztosságot árasztottak magukból, most fáradtan csillogtak, alattuk pedig sötét karikák éktelenkedtek. Ráadásul minden egyes porcikája sajgott, pihenésre vágyakozott, hiszen az elmúlt nyolc órában más sem csinált, mint csak táncolt megállás nélkül, épp csak annyi szünetet tartva, hogy igyon néhány korty vizet, hogy enyhítse a hirtelen rátört szomjúságot.

Az elmúlt napokban keményebben edzett, mint eddig valaha, ám ez nem is volt csoda. A most debütáló bandák tagjai jóval fiatalabbak voltak nála, s úgy érezte, kezd kifutni az időből. Ott volt huszonhárom évesen, rengeteg gyakornoki idővel a háta mögött, ám a debütálásnak még csak a közelébe sem jutott soha. Teljesen eluralkodott rajta a kétségbeesés, hogyha nem választják ki hamarosan, ki fog öregedni a szakmából, és esélye sem lesz megmutatni az embereknek, mire képes. Márpedig ő nem azért áldozta fel a fél életét, s hagyott fel a tanulással, hogy közömbös arccal közöljék vele: belőle már nem lehet idol.

Shownu mély levegőt vett, s lassú léptekkel indult meg a laptopja felé, hogy leállítsa a zenét. A fiú lelkét bűntudat és fájdalom mardosta; tudta, hogy sokkal többet és keményebben kellene gyakorolnia, de egyszerűen képtelen volt rá. Már így is a határait feszegette, s bár a szíve azt súgta, maradjon még egy kicsit, hogy a lépéseit tökéletesítse, végül a józan eszére hallgatott, s összepakolt maga után. Előbb pihennie kellett, hogy másnap délelőtt újult erővel vethesse magát bele a véget nem érő próbákba.

Egy határozott mozdulattal felkapta sporttáskáját, majd egy utolsó pillantást vetett a táncteremre, mielőtt lekapcsolta volna maga után a villanyokat. Későre járt, a Starship épületében pedig alig tartózkodott valaki rajta kívül. Shownu csak egy-két takarítót látott, miközben a lift felé igyekezett, a többi trainee-nek viszont nyoma sem volt. A fiú irigyelte őket, amiért nyugodt szívvel alszanak most a dormban – ő ezt nem tehette meg, hiszen a legjobbnak kellett lennie ahhoz, hogy debütálhasson.

Lehangoltan nyomta meg a felvonó hívógombját, és sűrűn pislogva várt, hogy az ajtó kinyíljon előtte. A fáradtság hirtelen csapta őt fejbe, alig bírta nyitva tartani a szemeit. Mozdulatai komótosak voltak, s úgy cselekedett, hogy nem is figyelte, mit csinál. A gondolatai teljesen máshol jártak, egy szép és sikeres jövőt képzelt maga elé, amelybe néhány pillanat múlva belerondítottak a valóság sötét képkockái is. Ajkait egy hangos sóhaj hagyta el, ahogy belépett a liftbe, majd a zsebébe nyúlt, hogy előhalássza telefonját, amely ma még csak nem is került a kezébe. Habozás nélkül kereste ki egykori legjobb barátja nevét a névjegyzékből, s nem törődve azzal, hogy lassan éjjel fél kettőt üt az óra, tárcsázta is a számot. Észre sem vette, de még a levegőt is visszatartotta, miközben arra várt, hogy fogadják a hívását.

– Igen? – Jaebum álmosan és frusztráltan szólt bele a telefonba, Shownu pedig némi bűntudatot érzett, amiért felkeltette őt. De abban a pillanatban szüksége volt valakire, akivel beszélgethet.

– Én vagyok… – A fiú visszafojtott hangon lehelte a szavakat.

Valami megtört benne, mikor meghallotta Jaebum hangját, s néhány kósza könnycsepp még az előtt folyt végig az arcán, hogy visszatarthatta volna azokat. Kézfejével rögtön odanyúlt, hogy megtörölje nedves szemeit, s gondolatban szigorúan magára parancsolt, hogy fejezze be a sírást, hiszen az nem méltó egy férfihez.

– Hyung? – Jaebum azonnal éberebb lett, ahogy tudatosult benne, hogy rég nem látott barátja kereste fel őt. A korábban érzett düh, ahogy jött, úgy el is illant. – Valami baj van?

Shownu eltartotta a fülétől a telefont, miközben szipogott párat, majd megköszörülte a torkát, hogy magabiztosabban tudja folytatni a beszélgetést. Ugyan sejtette, hogy Jaebum hamar rájön, csak tetteti a határozottságot, de a fiú büszkesége nem engedte, hogy gyengének mutatkozzon valaki előtt. Még akkor sem, ha egy olyan személyről volt szó, aki mindenkinél jobban ismerte őt.

– Találkozhatnánk? – Shownu figyelmen kívül hagyta JB kérdését. Ez nem egy olyan dolog volt, amit telefonon keresztül akart megbeszélni. – A szokott helyen, mondjuk fél óra múlva?

Néma csend telepedett a két fiatal közé, Shownu pedig biztosra vette, Jaebum már nem is fog neki válaszolni, ami borzasztóan rosszul esett neki. Azt hitte, ha másra nem is, hát rá számíthat, és bármikor felhívhatja őt, ha lelki támogatásra lenne szüksége.

– Nem jönnél inkább ide a dormhoz? Holnap húzós napunk lesz a srácokkal és muszáj pihennem.

Shownu hirtelen irigységet és megbánást érzett. Ha korábban is legalább annyira keményen koncentrált volna a próbákra, mint az elmúlt napokban, talán most ő is ott lehetne Jaebummal és a többiekkel, hogy együtt készüljenek fel a fotózásokra, interjúkra és fellépésekre.

A könnyek újra elhomályosították a tekintetét, ám ezúttal nem hagyta, hogy a sós cseppek végigszántsák az arcát. Erősebb volt ő ennél, és nem hagyhatta, hogy a feszültség és a bűntudat maga alá gyűrjék őt, különben képtelen lenne jól teljesíteni. S ha debütálni akar, muszáj a legjobb formáját mutatnia a vezetőség és a tanárok előtt.

Shownu sietős léptekkel indult meg az épület bejárata felé, közben pedig mélyen meghajolt a pulton támaszkodó portás előtt, aki csak ásítva intett neki egyet.

– Hamarosan ott vagyok! – A fiú ezzel megszakította a vonalat, s kilépett a hideg, novemberi éjszakába.

***

Jaebum már a Got7 kollégiumának ajtaja előtt várta Shownut, aki szinte rohanva tette meg az utolsó néhány lépést, majd levegőt kapkodva megállt legjobb barátja előtt. JB szorosan fonta össze maga előtt a köntösét, s az épület falához helyezett padra mutatott, jelezve Shownunak, hogy üljön le. Be is hívhatta volna őt a dormba, de nem akarta a többieket felébreszteni a beszélgetésükkel. Ráadásul tudta, hogy személyes dologról lehet szó, máskülönben egykori gyakornok társa nem kereste volna fel őt az éjszaka közepén. Ez a társalgás bizony nem tartozott másra, csakis rájuk.

– Történt valami? – Jaebum aggódva húzta össze a szemöldökét, miközben letelepedett a padra Shownu mellé, s átnyújtott neki egy doboz sört. – A telefonban eléggé kétségbeesettnek tűnt a hangod.

Shownu a földet tanulmányozva hallgatott, kereste a megfelelő szavakat. Nem tudta, hogyan kezdhetne bele, hogyan mondhatná el Jaebumnak a félelmeit. Tanácstalanul forgatta kezei között a hideg italos dobozt, majd az ég felé emelte a tekintetét.

– Attól tartok, hogy nem lesz esélyem debütálni… – sóhajtott fel.

Jaebum nagyokat pislogva meredt a barátjára.

– Miért mondod ezt?

A trainee megrázta a fejét, és lerakta kettejük közé a sört. A fiú gyorsan végiggondolta az elmúlt hónapok eseményeit, amelyek még jobban megerősítették abban, hogy kár reménykednie.

– Olyan srácok vannak körülöttem, akik jóval tehetségesebbek és fiatalabbak, mint én – vallotta be. – Ráadásul napról napra egyre jobbak, érted? Pedig fele annyi tapasztalatuk sincs, mint nekem…

– Kissé alábecsülöd magad, hyung… – Jaebum halványan elmosolyodott. – Emlékszel, mennyire irigyeltelek mindig a mozgásod miatt? Az egyik legjobb JYP gyakornok voltál, és tudod, biztos vagyok benne, hogy debütálhattál volna velünk, ha…

– Ha hallgattam volna rád és Jinyoungra, és nem lógtam volna el a próbákat?

Jaebum lesütötte a szemeit.

– Nem ezt akartam mondani…

Shownu csak megrántotta a vállát.

– De erre gondoltál… – A fiú kis szünetet tartott. – Elrontottam, érted? Akkor eljátszottam az utolsó esélyemet, mert jobban érdekelt a szórakozás, mint egy büdös táncteremben izzadni egész nap. Későn jöttem rá, hogy nekem ez mennyit jelent, és most már nem fogom tudni valóra váltani az álmaimat, mert lassan kiöregszem a szakmából…

 Barátja hosszú másodpercekig nézte Shownu kétségbeesett arcát anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Valamelyest átérezte a fiú bánatát, hiszen ő is volt egyszer trainee. De tudta jól, hogy Shownunak most sokkal nehezebb, hiszen olyan régóta vár már arra, hogy debütálhasson.

– Nem tudom, mit csináljak… – Shownu gondterhelten túrt kócos hajába. – Nagyon szeretném, ha sikerülne, de annyi jó hangú trainee van körülöttem, hogy teljesen esélytelen a dolog. Ráadásul mindannyian eltökéltek, Kihyun például még a dormban is gyakorol, és napról napra egyre jobb. Jooheon már most saját maga írja a szövegeit, és…

– Miért foglalkozol másokkal? – csattant fel hirtelen Jaebum. – Arra kellene koncentrálnod, hogy magadat fejleszd, nem pedig azt nézni, hogy a többiek miben tehetségesek!

Shownu a szíve mélyén tudta, hogy Jaebumnak igaza van, de nehezen tudta figyelmen kívül hagyni a többieket, mikor a tanárok folyamatosan őket dicsérik. Nem is emlékszik, mikor hallott pozitív jelzőket az oktatóktól, ez pedig teljesen elkeserítette, és elhitette vele, hogy fele annyira sem jó, mint a többi gyakornok.

– Hajnalok hajnalán esek haza a próbateremből, JB… – sóhajtott fel. – Ennél többet nem tudok tenni…

– Nem is kell – Jaebum halványan elmosolyodott. – Gyakorolj türelmesen, ne veszítsd el a magabiztosságod, és előbb-utóbb fel fognak rád figyelni. Ennyi az egész.

A trainee hangosan felhorkantott.

– Te könnyen beszélsz már… De nem ilyen egyszerű, érted? Utálom, hogy más kezében van a sorsom…

– Feleslegesen aggódsz, hyung – Jaebum, hogy bíztassa egy kicsit a barátját, megpaskolta Shownu hátát. – Megvan benned minden, ami ahhoz kell, hogy sikeres legyél. Jól táncolsz, jól énekelsz, nem jössz zavarba a kamerák előtt, és azért az arcod sem olyan rossz… És biztos vagyok benne, hogy ezt nem csak én látom.

Shownu halványan elmosolyodott.

– Keményen fogok dolgozni! – jelentette ki. – Egy nap majd meg fogok veled küzdeni az első helyért!

– Úgy legyen, hyung! – Jaebum ajkait egy jóízű kacaj hagyta el. – Alig várom, hogy végre színpadon láthassalak!

***

Másnap reggel Shownu magabiztosabban indult el a gyakornokok kollégiumából, hogy ismét belevesse magát a próbákba. Az éjszakai beszélgetés ráébresztette, hogy bármennyire is nehéz most neki ez az időszak, nem adhatja fel, hiszen túl sok energiát és időt ölt már bele ebbe. Már gondolni sem akart arra, hogy esetleg nem sikerülhet neki, minden egyes negatív gondolatfoszlányt igyekezett elhessegetni. Csak a próbákra fog összepontosítani ezentúl, hogy megmutassa mindenkinek, mennyire jó abban, amit csinál.

Eltökélten lépte át a Starship épületének küszöbét, ahol máris az egyik társába ütközött. Minhyuk széles mosollyal az arcán üdvözölte őt, s együtt indultak el az énekterembe.

– Hallottad? – Minhyuk majd’ kicsattant az örömtől, már-már ugrált a folyosón.

– Micsodát? – Shownu annyira elzárkózott mindentől és mindenkitől az utóbbi időben, hogy semmiről nem tudott. Még a szobatársaival sem beszélt, ideje sem lett volna rá a próbák között.

 A fiatalabb fiú arcáról le sem lehetett törölni a vigyort, annyira örült, hogy ő oszthatja meg Shownuval azt az információt, amit alig néhány perce tudott meg ő is.

– Állítólag hamarosan debütáltatni fognak egy fiúcsapatot – csapta össze izgatottan a két tenyerét. – Néhány trainee szerint a vezetőség ki is választott már pár embert, akik közül majd eldöntik a végleges tagokat. Valami survival show-ról is beszéltek, de nem értettem pontosan… hé, minden rendben?

Shownu hirtelen megtorpant a folyosó közepén, és csak meredt maga elé. A szíve hevesen kezdett dobogni, s már nem is hallotta Minhyuk szavait. Nem akart hinni a fülének, ez az egész olyan volt, mintha csak álmodna. A remény már majdnem kialudt szikrái most ismét lángra kaptak, és erősebben égtek, mint eddig valaha. Shownu a nadrágjába törölte izzadt tenyerét, és imádkozni kezdett. Ez már tényleg az utolsó lehetősége, ha most nem debütál, akkor már sosem lesz rá alkalma. Bízott benne, hogy az ő neve is ott van a kiválasztottak között, és így esélye lesz megmutatni a vezetőségnek, hogy mire képes. Hamarosan lezárul ez az időszak! – gondolta. – Csak egy kicsit tarts ki még!

Napról napra - 24

Cím: Napról napra

Páros: Kim Yugyeom (GOT7) x Jeon Jungkook (BTS)
Feladat: Idézettel írni

Író: 24

Idézet:

„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen;
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem.”

- Juhász Gyula

 A semmiből előtörő felhőszakadás rázta fel Szöul amúgy sem nyugodt utcáit. Az eddigi kellemes, májusi napsütés helyett úgy tűnt, legalább ősz lenne. A hőmérséklet jóval lentebb esett, mintha az időjárás gúnyt űzne az emberekből. Elhitette velük, hogy bizony a tavasz megérkezett, aztán nagyot kacagott rajtuk, hogy mennyire naivak. A rengeteg, rohanó ember, akik nem néztek időjárás jelentést, a fejük fölé tartva azt, ami éppen a kezükben volt, próbálták magukat védeni a hideg cseppek ellen. Aki volt olyan okos, hogy esernyőt vitt magával, az alá húzódva sietett, hogy a kelleténél ne legyen jobban vizes. Az emberek nem szerették az esőt. Mindig akkor jött, amikor nem kellett volna. Felborítva ezzel terveket, programokat. Mindezek ellenére, kitűnt egy magas férfi a tömegből, akinél nem volt esernyő. A többi emberrel ellentétben, nem vette sietősre a lépteit. Nyugodtan sétált az utcán, a szakadó esőben, mintha semmi gondja nem lenne az égvilágon. Hajából és felsőjéből csöpögött a víz, nedves, sötét tincsei a szemébe hullottak, így eltakarva íriszeit a kíváncsi tekintetek elől. Az emberek furcsállva néztek rá, elvégre, ki az az épeszű, aki egy zivatar kellős közepén, esernyő nélkül nekiáll sétálgatni? Külső szemlélőként persze könnyű volt ítélkezni a fiatal férfi felett. Nem ismerték, nem tudhatták, hogy mi oka volt ezt tenni.

 Lassú, ráérős léptekkel haladt előre. Nem is igazán figyelt, hogy merre ment, a lábai szinte vitték maguktól. Nem volt célja, nem akart semmit, egyáltalán nem figyelt a körülötte lévő világra. Mélyen a gondolataiba temetkezett, nem is látott semmit. Nem vette észre, hogy az emberek furán bámulnak rá, hogy vele ellentétben, mindenki sietve lépett el mellette, csupán egyetlen pillantást vetve rá, az mégis tele volt ítéletekkel. Úgy érezte, semmi értelme nincs tovább. Elkövette azt a hibát, hogy abba az emberbe szeretett bele, akiről pontosan tudta, hogy mást szeretett. Élete egyik legnagyobb hibája volt, de nem tudta irányítani az érzéseit. Lábai automatikusan megtorpantak, ahogy egy zebrához érkezett. Mellette több ember is hasonlóképp cselekedett, így egy darabig védve volt a jéghideg esőcseppek ellen. Ez sem érdekelte. Érdektelenül bámult át az út másik végére, majd az úttestre, ahol autók százai haladtak át. Az a fény kavalkád, mikor megpróbálta megszámolni a piros kocsikat, teljesen bántotta a szemét, így tekintete inkább a lábai előtt fekvő csatornára tévedt. Az eső sebesen zúdult be az apró kis lyukakon, örvényszerűen, mintha csak őt is be akarná szippantani.

 A tömeg megindult, ám ő nem mozdult. Páran meglökték a vállát, ahogy sietősen át akartak kelni a zebrán azalatt a pár másodperc alatt, de ő meg sem moccant. Továbbra is a csatornát figyelte, teljesen arra koncentrált. Úgy érezte, legszívesebben ő is eső lenne. Szeretett volna az lenni, mert akkor bűntudat nélkül érhetne hozzá a másikhoz. Érzelmeket tudna belőle kicsalni, legyen az öröm, vagy harag. Végigsimogathatná az egész testét, beférkőzne még a bőre alá is. Egy forró, nyári napon, ő lehetne számára a megváltás. Ő csalna egy mosolyt az arcára, ahogy a naplementében hazafelé sietne, de még azelőtt elkapná, hogy fedezékbe menekülhetne. Nagyon szeretett volna eső lenni. Minden vágya ez volt jelen pillanatban. Ironikus, hogy eddig nem kedvelte az esőt. Most mégis egy eddig utált természeti jelenségre irigykedik. Szánalmas, hogy több érzelem fűzi az esőhöz, mint hozzá. Nem hitte volna, hogy valaha ideáig jutnak el. Persze, eddig is tudta, hogy a másik érzései messze nem olyan tiszták, mégis hitt. Reménykedett, hogy idővel majd más lesz, jobb. Végig kínozta magát, hiszen akárhányszor a szemébe nézett, tudta. Fájdalmat okozott saját magának azzal, hogy hitt benne, a másik viszont fogja szeretni. Mégis szerette ezt az érzést. Édes fájdalom volt ez, mert legalább a másik közelében lehetett. Megadta neki azt, amit mástól nem kapott meg, de titkon mindig az elérhetetlen után áhítozott.

- Minden rendben? – szakította ki gondolataiból egy kellemes, női hang.

 Odafordította a fejét, és nem kellett csalódnia. Egy húszas évei végén járó hölgy érdeklődött a hogyléte felől. Ő mégsem bírt válaszolni. Továbbra is ott állt a járdaszegélyen, azt sem vette észre, hogy az autók felcsapták a sáros vizet, az pedig a márkás cipőjén és farmerján kötöttek ki. Nem tudta, hogy ez a nő mégis miért szólította meg. Neki is csak tovább kellett volna mennie, egyetlen szó nélkül, ahogyan a többi ember. Vajon mi vehette rá, hogy mégis hozzá szóljon? Felemelte fejét, majd ismét az út túloldalára pillantott. Több ember gyülekezett ott is a zebrán, így biztos volt benne, hogy hamarosan megint zöldre fog váltani a lámpa. Talán csak nem bírta ki, hogy ne szólaljon meg, ha már itt állt mellette. Nem lehetett ez több, puszta kíváncsiságnál, mintsem aggodalom. Amin persze nem lepődött meg. Elvégre, az emberek kíváncsi lények. Minden bizonnyal, ez a nő is arra lett volna kíváncsi, mi a fenéért áll az esőben. De tényleg, miért is? Miért kínozza magát, miért okoz még ennél is nagyobb fájdalmat saját magának, mikor tisztában volt azzal, hogy felesleges? Talán még mindig abban reménykedik, hogy egy kis idő elteltével belátja a másik, hogy semmi esélye egy olyan szekér után futnia, amit soha nem érhet utol. Mégsem számított rá, hogy ennek ellenére, a szemébe mondják, hogy többé nincs rá szükség. Mert nem szeretik viszont.

- Igen. – Hangja halk volt, mégis kemény, a nő is felkapta a fejét, aki már minden bizonnyal rég lemondott arról, hogy valaha válaszra bírja a fiatal férfit. – Minden a legnagyobb rendben.

 Mindazok ellenére, hogy neki csupán az volt egyetlen hibája, hogy szerelmes volt egy olyan emberbe, aki mást szeret, soha nem hitte volna, hogy egyszer ez okozhatja a vesztét. Veszekedtek. Pontosan látta maga előtt, ahogy dühös, értetlen tekintetét az övébe fúrta, sötét íriszei szinte lángoltak. Soha azelőtt nem veszekedtek ennyire. Volt, hogy összekaptak már butaságokon, de azok soha nem voltak komoly dolgok. De akkor, mikor életében először szerelmet vallott a másiknak; ő kiakadt. Minden szava itt van a fejében. Soha nem fogja elfelejteni ezeket a szavakat. „A megállapodás úgy szólt, hogy ez nem szól többről, mint barátság extrákkal!” Hogy is ne, ő már réges-régen sokkal többet érzett ennél, de éppen ezért nem vallotta be soha a valódi érzelmeit. Tudta, hogy csak vita lenne belőle. De ahogy telt az idő, beleszeretett a másikba, később pedig ezt egyre kevésbé tudta elrejteni. Már nem voltak elegek a néhai találkozók, a lopott pillantások az emberek válla fölött, a titkos, apró érintések. Többre vágyott, jóval többre, és végig azt hitte, hogy a másik is viszonozza ezeket az érzéseket. Ám nagyon csúnya tréfát űztek vele odafent. „Mégis hogy mondhatod azt, hogy szeretsz?” Ez a kérdés volt mind közül a legfájdalmasabb. Érezte, hogy, hogy megrepedt benne valami, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ez megtörténhet vele. Tudta, hogy nagy kockázatot vállal az érzelmei felfedésével, de hogy mindent tönkre fog tenni, arra nem számított.

 Képtelen volt magában tartani azt az egyetlen, apró vallomást. „Szeretlek.” A világ egyik legszebb szava, mégis a legnagyobb kínt is az ezzel járó érzelmek tudják okozni. „Bocsáss meg nekem. Bocsáss meg, amiért szeretlek.” Hiába kért elnézést, a másik is pontosan tudta, hogy ezzel nem tud mit kezdeni. Az érzelmeink felett nem uralkodhatunk, mégis azt kérdezte tőle, hogyan szerethetett belé. A fejéhez vágta, hogy ennek semmi értelme, és hogy felesleges utána reménykednie. De hogy ne tudná szeretni, mikor a titkos találkákon olyan sóvárogva sóhajtotta ajkaira a nevét? Ahogy gyönyörű, hófehér bőrén megcsillantak az izzadtságcseppek, ahogy alatta vonaglott? Amikor a kéjtől csillogó szemeivel az övébe nézett? Ahogy hangosan nyögdécselt minden egyes apró csók miatt, amit a nyakára nyomott? Mikor a beteljesedés pillanatában apró körmeit a hátába vágta, míg másik kezével a hajába túrt, úgy húzva még közelebb magához? Egy igazi angyal volt. Pusztán a létezésével is szebb volt a világ. Az pedig, hogy egy igazi angyalt tudhatott a magáénak, felülmúlta minden elképzelését. Mégis, egyetlen pillanat volt, hogy ezt a tökéletesnek hitt kapcsolatot összetörje. De be kellett látnia, hogy csak túl vak volt. Elborította az agyát a rózsaszín köd, így nem láthatta meg, hogy mikor a másik alatta sóhajtozott, végig másra gondolt. Jól tudta, hogy másba szerelmes, de egy idő után elhitette magával, hogy ez nincs így. Nos, szépen pofára esett.

 Amikor a lámpa zöldre váltott, a tömeggel együtt lépett le az úttestre, majd szinte sodorta őt a rengeteg ember, egyenesen a túloldalra. Mikor ismét a járdán állt, visszanézett a válla felett. Keserűen elmosolyodott, hiszen jól tudta, hogy ezzel elengedte őt. Elengedte azt az embert, aki a világot jelentette számára. Akit a fellegekbe repíthetett volna, az mégis letaszította a mélybe. De ilyen a szerelem. Fájdalmas. Megtanult vele élni, hiszen évekig ebben az édes fájdalomban élt. Mégis be kellett látnia, hogy így lesz a legjobb. Hagyta, hogy a másik kihasználja őt. Hogy míg ő odaadta neki a szívét, az csak kosárlabdaként használta, olykor feldobva a magasba, ezzel boldogságot okozva neki; majd mikor vége volt a meccsnek, elhajította egy üres szobába; majd ha újra szüksége volt rá, elővette. Mégsem tudott rá haragudni. Hiszen pontosan tudta, milyen érzés a viszonzatlan szerelem. Azzal a különbséggel, hogy míg ő kaphatott belőle egy darabot, a másik mindvégig csak álmodozhatott róla. Ennek ellenére, nem tudta volna megmondani, kinek fájt jobban ez az elválás. Neki, aki bár kapott egy szeletet a boldogságból, de az soha nem lelt viszonzásra; vagy a másiknak, aki soha nem kaphatta meg, amit szeretett volna, csak egy pótlékot. Sóhajtott egy mélyet, majd felemelte a fejét az ég felé.

 Az eső tisztára mosta. Hagyta, hogy kiűzzék az összes gondolatot a fejéből, hogy elmossa azt a fájdalmat, amit érzett. Tiszta lappal akart indulni, hogy mikor egy új napra ébred, minden más legyen. Napról napra, egyre kevésbé fog fájni, míg egyszer csak teljesen megszűnik. Hitte, hogy minden jóra fog fordulni, hogy a másik megtalálja majd a boldogságot, még ha nem is vele, egy olyan személlyel, akit tényleg, őszintén szerethet. Teljes szívvel remélte, hogy minden rendben lesz, és tanultak a leckéből mind a ketten. Ahogy az esőcseppek az arcát érték, szeméből is kigördült egyetlen könnycsepp, ezzel is jelezve, hogy most búcsúztatta el végleg egykori szeretőjét.

- Viszlát, Jungkook…

Felhőkarcoló - 20

Cím: Felhőkarcoló
Páros: Im Jaebum (GOT7) x Byun Baekhyun (EXO)
Feladat: Idézettel írni
Író: 20
Idézet: 

"Azért, mert játszod a nagyfiút, még nem vagy az"

- Az pedig a város legmagasabb felhőkarcolója, tudod, mint az Empire State Building, csak Szöulban..
  Fáradtan vonzom szemeim arra az épületre, amelyre az előttem álló fiú mutat; ujjai vége egyenesen késztetik látószerveim a dolog fixírozására, de pár pillanat múltán elmúlik az érzés, s ő is leereszti kezét, hogy az búsan lógjon csípője mellett. Pár pillanatig fújtat, majd hatalmas sóhajjal keretezve a kilátást, int, hogy kövessem.
- A lakás két utcával lejjebb van – közli hidegen, én pedig egyre göcsörtösebben figyelem, ahogy kissé rövidebb lábaival katonásan közelíti meg a helyet, menekülvén a közelgő eső felől. Mire észbe kapok, a fiú már méterekre áll tőlem, várva, hogy a pirosan tündöklő jelzőlámpa kedvesebb zöldre váltson – figyelem, ahogy ujjait sötét tincsei közé vezeti, s nagy levegőt vesz. Felfújja arcát, s megtölti tüdejét, lélegzik, nem halott..
   Még mielőtt lemaradnék a váltásról, beérem őt, bőröndöm kapaszkodóját mozgásra bírva már együtt lépjük át a zebra csíkjait – ekkor veszem észre, hogy a srác elég alacsony, markáns arcvonásai, amelyek egyeztetésünk során kedvességet sugároztak, jelenleg idegességet és stresszt tükröznek. Megigazítom fejemen fekete kalapom, bár szeretem az égi áldást, egy cseppnyi eső se öntözze, ellenben a mellettem állóval, ki még kapucniját is helyén hagyja; kerülünk egy-két utcát, elhaladunk ezernyi ember, hangulatos, utolsó helyig telt kávézók mellett, fülemet bejárja a fővárosi élet mindenféle zaja. Egyik oldalról taxidudák, fékcsikorgások decibeljei szelik át elmém, a másikon a földszinti teremből kiáradó zongoramuzsika lengi körbe a teret; elhaladunk ott is, míg letérve egy kis zugba, megtaláljuk a keresett lakást.
- Ne haragudj, de rengeteg emberrel beszéltem a kiadó szobáról, úgyhogy össze vagyok zavarodva. Hogy is hívnak? – kérdezi, miközben a kulcsokkal, számkóddal babrál. Az eső rákezd teljes zokogására, csapásaitól csak a vékony ereszt tartó tető óv meg.
- Im Jaebum – válaszolok, kattan a zár, s pár pillanattal később bent is állunk az épület falakkal elzárt védő ölelésében.
- Akkor csak emlékeztem – sóhajt. –Byun Baekhyun.
- Tudom – mosolyodok el lágyan, amit ő nem lát, hiszen a liftet hívja, de talán jobban is járok ezzel.
- Jó, tudom, hogy csak én vagyok ilyen béna..
   Nem válaszolok, inkább én is beállok a felvonóba, hogy az elvigyen az új, pár másik fiúval közös otthonomba.



- Im kibaszott Jaebum, vedd fel azt a kurva telefont!
Sóhajtok, majd eleget téve a fiú kérésének, csendre intem a készüléket, amelyen az anyám neve tündököl, ismét.
  Egy hónap telt el költözésem óta, de úgy tesz, mintha ezer éve nem látott volna – nem tud elszakadni a mama pici fia címkétől, amely végigkísérte egész gyerekkorom. De ez van, a kicsi Jaebum felnőtt, és végre kiszabadult az otthoni, örökös monoton körforgásból.
  Az órára pillantok, s örömmel konstatálom, hogy vacsoraidő van, amelyet gyomrom kétségbeesett korgása is jelez. Feltápászkodok, hogy kilépjek szobámból, egyenesen a konyhába.
Odakint természetesen a konyhapulton könyökölő, nemesebbik felét nadrágon keresztül is kinyomó Baekhyun fogad, s lehet, hogy szemem a kelleténél kicsit tovább időzik ott, de elkapom a tekintetem, s mellé lépve kinyitom a hűtőt.
- Főzzek valamit, vagy vársz még egy kicsit a semmire? – kérdezem tőle, majd visszazárom a nem túlzsúfolt hűtőt. Természetesen szükség lenne egy alapos bevásárlásra.
- Már rendeltem – feleli unottan, majd fogja magát, s egyszerűen felül a letisztított pultra, hogy egy almán csámcsogva meressze tovább szemeit.
- És, mit eszünk?
- Kínait.
- Megint? – szörnyedek el, az újbóli étel nevére, hiszen már veszélyesen sok ilyen kaját fogyasztunk, amikor én tudok főzni, ő pedig szeret enni, ehelyett kidobja a pénzét.
- Jól van már Im, már hozzászoktam – motyogja hangosan teli szájjal. Elnyúlok a feje felett, hogy elővegyek egy bögrét, s megtöltsem tejjel. – Nekem is csinálsz?
  Bólintok, s megismételvén az előbbi mozdulatsort, teljesítem a fiú kívánságát. A mikroba rakom mindkét poharat, s várok, míg meg fel nem forr a fehér ital.
- Veszélyesen nagy a mértéke annak, hogy szinte semmit nem tudok rólad – mondja, miközben kidobja almájának maradékát. – Én még azt is elmondtam, hogy egy buzibárban dolgozok.
Elmosolyodok.
- Hányra mész dolgozni? – terelem el a témát, s kiszabadítom a bögréket a forróságból, majd a tejet felitatom kávéval.
- Ya, ne legyél sunyi – korhol le az alacsonyabb, hogy aztán mellém állva elvegye tőlem italát, s nagyot kortyoljon belőle. – Baszki, ez rohadt forró, és olyan keserű, mint Bambam élete.
   Na, igen, Bambam a harmadik lakója ennek a háznak – egy jópofa, thaiföldi srác, aki pörög ezerrel, de az esetek nagyobb részében nem jön össze neki semmi.
- De komolyan, mesélj már valamit – kérlel lágyan tovább, s belátom, hogy nem fogja feladni, így felsóhajtok, s tekintetemet övéébe vájom.
- Mit szeretnél tudni?
- Nem is tudom – sóhajt fel, majd karom mellé helyezi bögréjét, hogy az a barna színben pompázó falapot melegítse tovább. – Honnan jöttél, mivel foglalkozol, mire izgulsz..
- Inkább meg sem kérdezem, hogyan értetted az utolsót – húzom fel az orrom, várom Baekhyun visszaszólását, de az sehol nincs, hiszen a két másodperccel ezelőtt megszólalt csengő hatására elhagyta a konyhát, hogy mai napi vacsoránkat behozza.
- Gyerünk, bármint – mondja, miközben előkészíti a műanyagdobozokba bújtatott kínai kaja valóját, s evőpálcikákat fog kezébe. Kényelmesen elhelyezkedik, és vár arra, hogy csatlakozzak hozzá, amit meg is teszek, miután kellően elmélázok a csirkén nyammogó alakján.
Olyan magas falakat építettem, akár egy felhőkarcoló, Baekhyun olyan játszi könnyedséggel rombolta le őket, mintha soha nem is léteztek volna..



Amint kilépek a zongoraterem kellően hideg, mégis művészi atmoszférájából a hajnal ellenére is fülledt, meleg nyárba – amely cseppet sem jellemző Szöulra – erősen érlelődik bennem a gondolat, hogy ne a lakás felé vegyem az irányt, hanem másfele, jó messzire. Nincs kedvem ahhoz, hogy lássanak, kérdezgessenek, vagy érkezésemmel felkeltsem a reménytelen álmait kergető Bambamet, aki jelenleg egyedül lébecol otthon. Bár Baekhyunnal egyidőben érkeznénk be, nem áll a szívem a találkozáshoz.
  Az ujjaim sajognak az egész éjszakán áthidaló zongorázástól; izomláz hasít közéjük, lassan remegni kezdenek, egyszerűen megőrjít. Levetem magamról fekete pulóverem, hiszen a Nap úgy tűz, hogy azonnal melegem lesz; s bár újból ellent mondok magamnak azzal, hogy előbbi állításom helyett – miszerint valahol a város közepén töltöm a napom – inkább mégis a lakás felé veszem az irányt, hiszen szemeim akaratlanul is le-lecsukódnak. Negyvennyolc keserves órája nem aludtam, úgyhogy sóvárgom egy újabb kávéért.
   Amikor elérek a már barátként, ismerős, kedves karokkal üdvözlő ajtóhoz, valaki olyan hévvel érkezik nekem, hogy megszédülök; a különös személy nem is olyan ismeretlen, hangja, mivoltja élénken él az emlékképeim között – sajnos az is, ahogy szipogása kettétöri a kihalt folyosó monotonságát. Belefájdul a szívem.
Kinyitom az ajtót, és pár lépés megtétele után szemem elé tárul a síró Baekhyun valója – vörösre zokogott látószervei teljesen elütnek hófehér bőrétől, mellkasa hullámzik, olyan, mintha egy igazi, hamisítatlan vihar játszódna le benne.
- Baek, minden rendben? – kérdezem finoman, miközben közelebb araszolok, és tenyeremet púdertől csillogó arcára simítom, de ellöki azt. Mozdulatai hevesek, agresszívak. – Mi történt?
- Semmi közöd hozzá, Jaebum – kiabálja kétségbeesetten, hangjában ott törik felszínre a megmérhetetlen harag, megmérgezve a levegőt.
Felfedezek pár kék-zöld foltot a nyaka körül; ahogy szemeimmel végigjárom a kevés ruha által fedett testét, a sebek úgy szaporodnak, mintha abban a pillanatban születnének oda.
Baekhyun kapkod, s míg én az előbbi felfedezéseken feszengek, ő méregtől átfűtve lép a polcokhoz, hogy levegyen egy poharat, és vízzel megtöltse.
- Baek, nem kell játszanod a nagyot, ha nyilvánvalóan nem vagy rendben - elkapom a karját, hogy kérdőre vonjam, hogy végre megkapjam a válaszát, de csak annyit érek el vele, hogy az ivóeszköz hatalmas csattanással terül el a csempén, ezermilliárd darabra törve.
  Azt hiszem, van ott valami a szemeiben. Gyász. Talán arra vár, hogy a kvarcból égetett átlátszó szemcsék halálukból visszatérve újjászülessenek, akár egy főnix.
- Egy barom vagy, Jaebum – mormogja végül, és kikapva kezeit szorításomból, hangos léptekkel elhagyja a lakást.


Sokáig gondolkodom azon, hogy merre is mehetett – Baekhyun népszerű volt, rengeteg baráttal, de úgy hiszem, talán most az egyedüllétet választja, amely újbóli aggodalomra ad okot.
  Öt perccel távozása után úgy döntök, hogy a semmit nem segítő maradás helyett elindulok, még akkor is, ha azt sem tudom, merre – nem érdekel az, hogy a meleg átégeti a bőröm, hogy a fáradtság lassan megöl, csak Baekhyun kerüljön el, bármi áron.
Elmegyek a buszvégállomásra, bejárom a közeli boltokat, felhánytorgatom a plázát, de hiába, lakótársam semerre sem található – sehol nem tűnik fel manóalkata, szemceruzával díszített vízvonala, én pedig kezdek egyre jobban ideges lenni.
 Kissé kezdem feladni, fáradok. Már éppen a visszavonuláson rágódok, hiszen tudom, úgyis visszatér – egyszer csak benyit azon az ajtón, amelyen kivonult, történjen bármi is.
..Aztán eszembe jut a hely, az a hely, amelyről akkora undorral beszélt a körbevezetés során, amelyet ember még nem látott; a felhőkarcoló, amely ékesen csúcsosodik Szöul közepén, otthont adva rengeteg üzletnek, munkát ezernyi embernek. Ellenszenvet pedig Byun Baekhyunnak.
  Átmegyek azon a zebrán, amelyen első közös napunkon átvitt – a jelzőlámpa olyan lassan vált, hogy egy csiga szó szerint leélné az életét mellettem, mire átjutok, de amint sikerül, futásba kezdek. Valami biztossá teszi, megerősít abban, hogy jó helyen járok.
Liftezek, egyenesen a tetőre, arra a helyre, ahol Szöul forgalmas teret léghelyzetből terül elénk; felhők felettünk, autók alattunk, Byun Baekhyun pedig mellettem.
- Hamarabb is jöhettél volna – dörmögi a fiú átlagosnál mélyebb hangján, amely a sírástól még mindig recés, párszor megköszörüli torkát, hogy ne okozzon neki fájdalmat a beszéd. – Nem mintha látni akartalak volna.
  Nem adok neki választ, hanem egyszerűen, határozott mozdulatokkal mellélépek, és szemeibe meredek.
- Nem örülsz nekem? – kérdezem.
- De – mondja. – Mindennél jobban.
- Miért? – a fiú karjait mellkasához fonja, és háttal nekidől a lenti világtól elszakító falhoz.
- Mert azt akartam, hogy itt csókolj meg először.
Nem sokkolnak le a szavai, nem érzek undort – helyette inkább ajkaira hajolva teljesítem a kívánságát.

Green - 15

Cím: Green
Páros: Jeon Jungkook (BTS) x Kim Yugyeom (GOT7)
Feladat: Idézettel írni
Író: 15
Idézet:

„Zöld a szobanövényem, a teám, a cigarettám”

Minden embernek van egy függősége, legyen az egy rossz szokás, egy káros szenvedély vagy bármi más, amit csak el tudunk képzelni, és gondoljunk bele, hogy milyen nehéz leszokni. Nehéz a megszokottból kilépni vagy túljutni valamin, amitől függünk, sőt már csak próbálkozni is fojtogató, már-már kínzó, de van, aki megteszi a jobb élet reményében. Van olyan is, aki próbálkozni sem szeretne, csak elfogadja az életében ezt a kiegészítő elemet, hiszen a függősége nélkül nem lenne az, aki.

Mi történik egy olyan ember életében, akinek a függősége mindig másban rejlik? Ez nem kézzel fogható, nem egy személy, csupán egy gyönyörű tónus. Egy olyan színárnyalat, amitől nem lehet megszabadulni, hiszen egyenesen megbabonáz, és a szívedig hatol. A természet fő alkotó eleme, ami nélkül a fotoszintézis sem létezne, és az egyik legritkább szemszín az emberek körében.

Jeon Jeong Guk még gimnazista volt, nagyon fiatal és elég naiv ahhoz, hogy első szerelmétől elfogadjon egy cigarettát, ami ezzel a színárnyalattal volt megtöltve. Nem gondolta, hogy a későbbiekben rá fog függni, nem csak a cigarettára, hanem arra is, ami benne rejlik. Amikor ráeszmélt, mi is történik vele pontosan, már késő volt és próbált beletörődni, hogy totálisan magába szippantotta a zöld univerzum. Hiába tudta, hogy rosszul cselekszik, számára túlvonzó volt, egyenesen gyönyörűnek találta azt a tónust. Néha nem tudta eldönteni, hogy Ő szívja magába a színt, vagy a szín Őt.

Túlkésőn jött rá arra, hogy egy káros szenvedély kíséri az életét. Mindenki elfordult tőle, a szülei, a barátai, végül pedig magányos maradt. Sok pofont kapott az élettől, szenvedett a leszokása időszakában, de nem adta fel. Egy dolog tartotta benne az életet és az nem más volt, mint egy szobanövény. Nem maga a növény, hanem a színe, amit annyira imádott és a mai napig megbabonázza, ha rá néz. Sokszor elgondolkozott azon, hogy a gimnáziumi évek alatt mire is volt jobban ráfüggve, a cigarettában rejlő anyagra, vagy annak a színére. Soha nem tudott dűlőre jutni, de egyben biztos volt. Míg az előbbiről le tudott szokni, addig az utóbbit nem tudja elengedni, de nem is szeretné különösebben, hiszen nem káros az egészségére.

A napjai az óta monoton szinten pörögnek egymás után, semmi új és egyáltalán nincs változás. Munkatársai jól bántak vele még a gyakornoki időszakában, de amint megtudták a fiú múltját, máris elfordultak tőle, elítélték azért, amiért rá függött arra a bizonyos tónusra. Hiába szokott le róla, az emberek akkor is elítélik, amit a fiú soha nem értett, de beletörődött egy idő után és rájött arra, hogy neki már csak az a növény maradt az életében. A leszokása időszakától kezdve gondoskodik a zöld kis szobanövényről, így már megszokta, hogy csak hozzá tud beszélni, ha haza érkezik, és abban próbálja megtalálni a vigaszt.

Jeong Guk otthonában nem csak a növény olyan színű amilyen, hanem a falak, a parkettára lerakott szőnyeg, a tányérok, az ágynemű huzata, egy szóval szinte minden. Kétség kívül magányos, és kompenzálni szeretné az egyedüllétet, a szeretett színével, de ez nem tarthat örökké, a szíve mélyén pedig várja, hogy valaki törődjön vele is. Nem kért sokat az élettől, csak egy szerető társat, aki elfogadja a múltjával együtt.

Azon a téli napon talán meghallotta valaki odafentről az imáit. Szabadnapos volt, így kihasználta az alkalmat, hogy elmenjen a kedvenc teaházába, ahova még a szüleivel jártak régebben. Az óta a félrelépés óta nem tartja velük a kapcsolatot, vagyis próbálkozott Ő, de hallani sem akartak felőle. Egyrészről megértette, másrészről csalódott és kissé dühös volt.

A meleg helységet körbe lengték az ismerős illatok, a bútorok is változatlanok voltak, természetesen zöld színben pompáztak. Mindig ugyanarra a helyre ült le, ha betévedett a teázóba, így azon a napon is ez volt a terve, csupán egy probléma volt, már ültek az asztalnál. Csupán testalkata árulkodott arról, hogy fiú foglalta el a szent helyét, ugyanis az arcát bele temette az étlapba, bár nem sok ideig tartott ez a cselekedete. Az asztal előtt ácsorgó fiúban feltörtek a boldog és szomorú emlékek is együttesen, ugyanis az asztalnál ülő nem volt más, mint KimYugYeom. Ő volt Jungkook legelső szerelme, azaz ember, akitől a legelső cigarettáját kapta.

Talán egy falatnyi harag volt Kookban, hogy olyan csúnyán magára hagyta azokban a csúf időkben, de mégsem tudott haragudni az előtte ülőre, sőt boldog volt, hogy oly sok idő után tudott beszélgetni valakivel felszabadultan, boldogan és úgy, hogy nem kellett rejtegetni a múltját, hiszen a fiú, aki előtte ült nem a múltjában lévő függőség miatt hagyta ott, hanem mert elköltöztek. Az óta nem keresték egymást, talán már el is felejtették, hogy mi történt a gimnáziumi évek alatt, viszont a teázóban ülve kiderült, hogy ez nem így van.

A nagy beszélgetés közepette el is felejtette, hogy YugYeom rendelt neki teát, talán már ki is hűlt, mire először belekortyolt. Különösen ízlett neki a tea aromája, holott a szemben ülőnek gőze sincs arról, hogy melyiket szereti és melyiket nem, mégis eltalálta a számára megfelelő ízt. A fázis késés hatására fel sem tette a kérdést, a válasz hamarabb megütötte a fülét.

- Zöld tea. Tudom, hogy szereted a zöld színt, ezért azt gondoltam talán ízleni fog. – Hiába hűlt már ki a csészében lévő halovány zöld színű lötty, Jungkook bensőjében mégis olyan forróság áradt szét, amit már rég nem érzett. Úgy érezte, hogy megtalálta azt a személyt, akit eddig keresett, sőt nem is kereste soha, hiszen a szívében hordozta egészen mostanáig, nem is akárhogyan. A kedvenc árnyalata mindvégig az előtte ülőre emlékeztette, hiszen miatta szerette meg ezt a színt, tőle indult ez az egész mánia, Jungkook pedig egészen idáig nem is sejtette ezt.

Azon a napon olyan biztos volt magába, mint még soha. Tudta, hogy azzal a csésze zöld teával már nem csak a szobanövény lesz számára, és nem csak a kedvenc színárnyalata, hanem egy személy is, aki nem ítéli el a múltja miatt.

A teaház emlékfalára minden egyes alkalommal, amikor csak betévedt, írt pár sort az érzéseiről, így ez aznap sem maradhatott el. Visszaolvasta a régebben írt sorokat és rá kellett jönnie, hogy mennyire boldogtalan volt az elmúlt években, pedig még csak huszonöt éves. Most kéne igazán élnie, helyette elvesztegette az idejét a szomorú gondolatokra, így most valami olyat kellett oda biggyesztenie a falra, ami pozitív gondolatokat ölel körbe:

„A szín, ami megbabonázott, ami függővé tett egy életre és Ő az, aki nem ítélte el azt a tónust.”

Rózsaszín füstfelhő - 12

Cím: Rózsaszín füstfelhő
Páros: Jackson Wang (GOT7) x Kim Namjoon (Rap Monster) (BTS)
Feladat: Képpel írni
Író: 12
Kép, amellyel írni kellett:

*Jackson*

Mindenki érezte már magát úgy, hogy valami belül fel akar törni belőle. Külvilágra akarnak kerülni az érzések, amik belül vannak. Mikor nem segít semmi, csak ha üvöltesz egyet ki adva magadból mindent. De aztán rájössz, hogy nem marad más, csak a fájdalom, a kétség és megannyi kavargó érzés, gondolat. Hát ilyen az életem nélküle. Mint egy kitörő gejzír, amiben rózsaszín érzelmekkel túl fűtött füst kavarog. Nem tudom mikor, vagy éppen miért, de Ő vette el az eszem. Amióta először láttam és érintettem, a szívem egy darabja hozzá tartozik. Persze, mindezt teljes titokban tartva elém át egymás után a napokat. Várva mikor látom Őt újra. Ha csak egy pillanatra látnám, csak azt az egy lopott pillantást, örökre a szívembe zárnám, hogy túl élje az örökkévalóságot.


*Namjoon*

Az a bizonyos gombóc van a torkomban érzés, amit akkor érez az ember, mikor az a bizonyos személy a közelében van. Nem vagyok egy szótlan típus, de mellette megbénulok és le blokkol a gondolkodásom. Egyszerűen nem tudok létezni mellette. Tudom az elég egyértelmű, hogy fülig szerelmes vagyok belé de azzal is tisztában vagyok, hogy Ő sosem viszonozná az érzéseim. Nem egy utat jelölt ki, számukra a sors. Éppen ezért, csak elsétálunk egymás mellett, mélyen egymás szemébe nézve, míg a rózsaszín köd lassan körülölel minket. Ez az állapot sajnos mulandó, s mi tovább lépünk át lépve a párolgó rózsaszín anyagot. Ő csak egyszerűen tovább sétál, míg nekem belül meghasad a szívem. Láttam Őt! De nem érhettem hozzá, nem vehettem ajkait birtokba, nem birtokolhatom Őt.




*Jackson*


Éjsötét mély szemeinek varázsa megigéz, földre kényszerít, mégis tudom, ez csak hiú ábránd. Ő érinthetetlen, tökéletes és nem az enyém. Nincs birtokomban semmilyen tudás amivel magam mellett tudnám tartani. Így tehát maradnak a lopott pillanatok, a viszonzatlan remények, és soha meg nem tapasztalt szenvedélyek. Egyedül küzdök a vágyak csatájában, de sosem veszem eszre, magammal küzdök a legtöbbet. A rózsaszín füst egyre inkább elborítja elmémet, s már csak ő létezik a fejemben. Ez egy átok ami szűnni nem akaró hatást mér rám. Egyre inkább úgy érzem el fogom veszíteni a kontrollt, s össze omlok mint egy kártyavár.



*Namjoon*


Akarom Őt! Vágyom rá mindennél jobban, mint éhes farkas a friss zsákmányra. Ki fogok készülni, meg fogok bolondulni, ha nem lehet a zsákmányom, a rabom, a szolgám. Érzelmeim és vágyaim temploma. Az a menedék, ahová nehéz időkben menekülhetek a világ gondjai elől. Elhatároztam magam végre, hogy meg teszem az első lépést, most mégis remeg a kezem. Erőt veszek magamon és meg fogom a telefonom, majd tárcsázom az általa megadott számot. Kicseng! Egyszer, kétszer majd egy mély hang a telefonba szól; " Hyung ideje, hogy hívtál már hiányzol!". Szívem a torkomban dobog végül nagy levegőt véve csak el suttogok négy szót. De tudom ez az egyetlen esélyem.



*Jackson*


Bele remeg a szívem, ahogy telefonom kijelzőjén megjelenik az Ő neve. Habozok egy pillanatig, de tudom itt az ideje szint vallani, nem halogathatom tovább. Meg nyomom a kis zöld ikont majd eldarálom az első mondatot ami megfogalmazódik bennem. Lehet kicsit le sokkoltam, ugyanis egy nagy levegőt véve kezd bele mondandójába, ami nem több mint négy egyszerű szó. Azonban nekem ez a négy egyszerű szó nekem a világot jelenti. "Te is nekem, szeretlek!". Az a világ amit magamban elképzeltem csak most született meg igazán!

Óceán - 10

Cím: Óceán

Páros: Jackson Wang (GOT7) x Kim Jongin (Kai) (EXO)

Feladat: Idézettel írni

Író: 10

Idézet:

"Ah,

megint csak te, 

amikor gondolkozom."

- Megint te (Kim YongTaek)

Forrás: My k-blog

Mikor bicikliztem úgy éreztem senki sem fontos annyira, hogy akár egy gondolatot is rápazaroljak. Szerettem tekerni, olyankor egyedül én voltam érdekes – nem gondolkoztam, mintha csak minden megszűnt volna körülöttem létezni.

Emlékszem…

Beléptem a nappaliba egy sörrel, amit éppen akkor nyomott kezembe bátyám, mikor megpillantottam haverjaival.

– Jackson! Hol a halálba voltál eddig? A buli nélküled nem kezdődik el!

– Tudod, nem mindenki engedheti meg magának, hogy vezessen, ha egy kocsi jut két testvérre – nyitottam ki a dobozt, majd röhögése közben somolyogva kortyoltam belőle.

– Hallottátok mekkora arc? – nézett fátyolosan csillogó szemeivel három barátjára és megpróbálta elismételni, amit mondtam, több-kevesebb sikerrel. – Imádom! – túrt bele szőkített tincseibe és odahúzott fél kezzel magához.

– Na és Jacky – kezdte Kevin, a három testőr egyike, incselkedően. – Sikerült már valami helyes palit összeszedned?

– Gondoltam rád, de aztán rájöttem… hogy nem vagy az.

– Meleg? Hát az biz-…

– Helyes – paskoltam meg a vállát, majd újabbat kortyoltam sörömből.

Megmaradt, ahogy megrázza fejét. De válasza már nem. Kiszúrtam a fotelben keresztezett lábakkal ülő srácot. Feltűnőbben nem is nézhetett volna. Egyáltalán nem zavartatta magát, felmért. Ujjaival néha hátrafésülte haját, néha térdén dobolt velük.  

– Ha már így szóbahoztad, asszem megyek és intézkedem ez ügyben – mondtam, miközben egy pillanatra sem vettem le tekintetem a szemben ülő fiúról.

Bátyám és kísérete gyors pillantást vetett a barna hajúra, aki még ennek ellenére sem nézett más irányba. Csak  rám.

– Az ünnepelt – bökött rá a fekete hajú, akinek nevét akkor sem tudnám megmondani, ha köteleznek rá.

– Akkor már van beszédtémánk is – vigyorogtam ahogy elindultam felé.

Felrázkódtam az emlékből. Egy kamion haladt el mellettem kétszázhússzal. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem voltam magamnál, nagyokat lélegezve próbáltam lenyugtatni dübörgő szívemet. A távolba meredtem, ahol már körvonalazódtak a belváros épületei. Megörültem, hogy biciklivel indultam el és nem autóval. Ha ezt vezetés közben csináltam volna, nagy eséllyel nem élem túl a bevásárlást.

Eszembe jutott, hogy a focicsapattal is el kellene menni vásárolni. Jövőhétre valami bulit akartak a fiúk és mint helyettes kapitány, nekem is muszáj volt beszállnom a szervezésbe. Nem mintha annyira ellenemre lett volna. Szerettem a csapatomat.  

– Te és az a néma gyerek? – hülyült Aaron, közben zöld szemeit forgatta. – Mégis miért kezdtél ki vele?

– Nem tudom, hogy ez annak számít-e – dőltem öltözőszekrényemnek és az épp cipőjét húzó fiúra tekintettem. – Miért, szerinted nem lehetséges? Vagyis… elképzelhetetlen?

Furcsán bizonytalannak éreztem magam. Nem tudom, hogy ez az ő hatása volt-e, vagy szimplán új volt nekem, hogy elgondolkozom egy hülye kaland folytatásán.

– Eddig azt sem tudtad, hogy az évfolyamtársunk! És Jackson… azóta egy szót sem beszéltetek.

– Megvan a száma.

– Oda is mehetnél hozzá – mintha ez tök egyértelmű lett volna. Ahogy az előbb utalt rá, egyáltalán nem ismertem Kai-t. – Bár igazából tanulnod kéne és mindjárt itt a szezon!

– Ne játsz nekem itt csapatkapitányt kérlek, most a legjobb barátomra lenne szükségem.

– Ne hisztizz – szólt rám röhögve, majd felállt. – Tud az a gyerek beszélni?

– Hagyd már abba, hogy gyerekezed – pillantottam rá szúrósan. – Ellentétben veled nagyon is értelmes.  

– Ember… menj oda hozzá, komolyan. Ha fontos, akkor minél előbb. Még a végén kiderül, hogy nem is emlékszik, annyira részeg volt.

Elsápadtam. Soha nem történt még ilyet az életemben, de akkor éreztem kifutni a vérem arcomból.

Borzalmas érzés.

Borzalmas volt arra gondolni, hogy csak nekem jelenthetett ennyit az az este.

Újból. Ah, megint csak te, amikor gondolkozom.

Ugyanabból az érzésből szálltam vissza a földre, mint előbb. Nem bírtam tovább tekerni, muszáj volt megállnom. Ha csak fél percre is.

Lelassítottam, lepattantam, majd feltoltam a biciklimet a járdára. Megpróbáltam kitisztítani gondolataimat Ezt csináltam már vagy három napja – megállás nélkül emlékeztem vissza az elmúlt egy hét eseményeire. A születésnapi bulira, amire meg sem hívtak és az utána keletkezett űrre.  

Nekitámasztottam hátamat a járda melletti kisbolt falának és szuszogtam párat. Vártam, hogy pulzusom rendeződjön.

Mikor visszaszálltam próbáltam az útra koncentrálni amennyire csak tudtam, majd a bolthoz értve boldogan lakatoltam le bicajom. Úgy éreztem nyertem saját szívem ellen, vagy mi...

Elővettem  bevásárlási listámat, majd a polcok között szlalomozva próbáltam megtalálni a sajtot, a wc papírt, a fogkrémet és egyéb ilyen kaliberű dolgokat, mikor megakadtam egy sörös doboznál.

Nem volt túl nagy falat leülni mellé.

– Boldog születésnapot! – mosolyogtam rá.

– Kösz, mint láthatod fergetegesen telik – tárta szét kezeit, jelezve, hogy mindenki jól érzi magát, őt kivéve. – Így alkohollal annyira nem vészes.

Hanglejtéséből, illetve elnagyont kézmozdulataiból rögtön kiszúrtam. Rendesen berugott.

Percekig csendben ültünk egymás mellett, ami kezdett furcsán hatni... Őt ez cseppet sem zavarta. A kezében lévő sörös üveget nézegette.

– Szereted?

– Ezt? – emelte meg. – Most már igen.

– Most már?

– Először iszom – sütötte le a szemét.

Majdnem benyögtem, hogy „Ez most komoly?!”, de aztán korigáltam. Fontos a jó első benyomás.

– Hát… nem maradtál le sok mindenről. Megkímélted múltbeli énedet pár kellemetlen helyzettől.

Felállt mellőlem és elindult.

– De hová? – hangosan gondolkodtam. A mellettem álló hölgy furcsa pillantásokkal jutalmazott majd elment, én pedig ott álltam kővé dermedve egy polc előtt. Mégis merre ment?

Emlékeztem rá, hogy megijedtem. Úgy éreztem magam, mint akkor ott: nem hittem, hogy valaha látom még Kai-t.

Lenéztem és akkor tűnt fel, hogy ugyanazt a ruhát viselem, mint akkor. Fekete gatya, fehér tornacipő és egy sötét pulcsi.

Szemeiben huncut fény csillogott. Puha tenyereit villámgyors mozdulattal tarkómra tette és lehúzott magához, noha nem volt köztünk nagy szintkülönbség.

Először meglepődtem, nem arra számítottam, hogy lesmárol. Inkább arra, hogy besértődik. Végül viszonoztam, kezeimet derekára csúsztattam és közelebb húztam. Éreztem az alkohol ízét, mégsem ez volt a vadító benne… olyan volt, mint egy jó kávéban a karamell ízesítés. Csak egy plusz jó a gyönyörben.

Nem akartam abbahagyni. Azért mégsem terveztem ezt a fiút egy sima kalandnak. Sokkal többet láttam benne, mint egy estét. Homlokaink összeértek.

– Mielőtt megkérdeznéd – kezdett bele – Nem akarom, hogy az első berugásom egy kellemetlen helyzet legyen.

Lefagytam.

– Olyan dolgokat akarok csinálni, amiket máskor nem. Jó dolgokat, amikhez soha nem volt elég bátorságom. Mint ez.

A nyakamhoz hajolt és rátapasztotta ajkait. Forró lehellete szinte perzselte bőrömet. Vissza akartam fogni magam, de abban a pillanatban én sem voltam józan.

Egy perc alatt megrészegített.

Bódultan mentem arrébb. Nem foglalkoztam azzal, hogy még volt listámon ezer és egy dolog. A kasszához sétáltam, fizettem, távoztam. Sokkal több volt nekem ez  az emlék, mint amennyit el tudtam viselni.

Biciklimhez vánszorogtam, leoldottam a láncot és elindultam visszafelé. Semmi másra nem vágytam, csak ledőlni.

Ledőlni?

Nem csináltunk mást csak csókolóztunk. Bármikor másfele akarta terelni a dolgokat nem hagytam neki. Hiába kívántam. Nem használhattam ki.

Végül a szobájában kötöttünk ki, de nem emlékeztem az odavezető útra. Elvesztem a barna szemeiben.

Az ágyon feküdtem, feje a mellkasomon volt és a pulcsimat birizgálta.

– Miért kék?

– Miért fontos? – Ujjaira pillantottam, ahogy a kék szövetet simogatták.

– Minden fontos. Nem véletlen van ma rajtam fekete – mutatott az ingjére és gatyájára.

Kérdőn néztem rá.

– Nem fogom elrontani a hangulatot. Mindig azt teszem, ha beszélek – pillantott fel rám egy halovány, erőltetett mosollyal. – Itt alszol?

– Ha szeretnéd.

– Szeretném.

Erősebben léptem rá a pedálra, mint akartam.

Akkor még nem tudtam, hogy miért pont kék, de sokat gondolkozva rajta rájöttem. A tenger miatt. Imádtam, mikor a víz színe mély kék volt: nem lehetett betelni a látványával. Azt hiszem ilyen akartam lenni. Viszont azon az estén megmutatta: nem nekem kell annak lennem, hanem nekem kell egy ilyen ember.

Rejtélyes. Titokzatos. Akármennyire is kezdeményezett ő, tudtam, hogy alapesetben nem tette volna meg.

Ő volt az én tengerem… nem.

Ő volt az én óceánom.   

Pirosra váltott a lámpa.

Piros volt az ég amikor otthagytam. Nem keltettem fel, nem akartam belerángatni a másnaposság kegyetlen valóságába. Az íróasztalához léptem. Gyorsan lefirkantottam egy papírra a számomat – még aznap érkezett egy üzenet: „Én vagyok.”.

Ott állva rádöbbentem, hogy a nevét sem tudom. Megfordítottam egy füzetét. Csak ennyi állt rajta:

– Kai?

– Jackson? – hangjából kihallottam, hogy annyira lehetett sokkolva, mint én. Megtorpant a zebra közepén, pillantásunk találkozott. Ugyanolyan tekintete volt, mint azon az estén.

Emlékezett.

Hirtelen ott álltam érzelmeimmel, amiket az alatt az egy hét alatt gyűjtöttem össze, míg nem láttam.

Eddig nem is tudtam, hogy vannak.

– Menj tovább – böktem a járda felé, mire rájött hol áll.

Gyors léptekkel ért át, én meg ennél is gyorsabban hozzá. Elpirulva elmotyogott orra alatt egy köszönömöt, mintha az előbbi hangos megszólítás nem is az ő szájából hangzott volna el.

Letámasztottam biciklimet és felé fordultam.

Nem nézett szemembe, tekintete végig a földet pásztázta.

– Nem mondom azt, hogy megbántam – suttogta, majd hozzátette: – Miért nem kerestél?

Egy pillanatra sem emelte fel a fejét.

– Nem tudom.

Tényleg nem tudtam.

– Azért hagytad ott a számod, hogy én keresselek?

– Nem tudom. Csak úgy ott hagytam – rántottam meg vállam.

– Nincs oka semminek sem, amit csinálsz?

Rám nézett.

Mélyen a szemembe és összes keserűségét átadta, amit érezhetett az elmúlt egy hétben.

– De van – válaszoltam bátran. – Csak mindig utólag tudom meg.

Kérdőn nézett rám.

– Tudom, miért kék a pulcsim.

– Elmondod? – csillant fel a szeme.

– Megmutatom.

Odaléptem hozzá, megragadtam és megcsókoltam.

– De ezt előtte muszáj volt tisztáznom – suttogtam ajkaira.

– Akkor jó – fújta ki a levegőjét. – Ha emiatt lett volna kék a pulcsid, lehet elmegyek és egy életre hülyének titulállak.

Elmosolyodtam.

– Megyünk?

– Hova? – nézett körbe. Akkor észrevettem négy könyvet a kezében. Biztos könyvtárból jött.

– Az óceánhoz. – Áttettem olvasmányit táskámba, majd felé fordultam. – Most már mehetünk?

– Azért kék a pulcsid? – lépett mellém kíváncsian.

– Lehet. Neked miért fekete az inged?

Rajta is ugyanaz a ruha volt.

Véletlen? Kétlem.