Club 27 - 06

Cím: Club 27

Páros: Kim Namjoon (Rap Monster) (BTS) x Kim Byungkwan (Jason) (ACE)

Műfaj: slice of life
Író: 06

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

Namjoon úgy csinál, mint aki olvas, ám a könyv a kezében fordítva pihen. A lapok összefolynak, a sorokból figurák lesznek, akik táncolnak a papíron. Kéjes mozgásuk elvezeti a fiút valahová, ahol hűvös van és fúj a szél. Ekkor megpillantja őt, aki egy hófehér szövetkabátban ácsorog a hűvös fuvallatok ütközetében, s szőke hajába túrva ordítja el minden fájdalmát az égnek. Namjoon hátra tántorodik, mintha meglőtték volna, pedig csak a szíve kezd kalimpálni. Ba-bamm. Ba-bamm. Ez a hang, melyet életében először hall talán.

S a kígyó sziszegve csavarodott áldozata piciny, reszketeg teste köré. A fehér pikkelyes ördög tánca elbűvölte a kiscicát, s nem figyelt rá, hogy közben halálra ítéltetett. Manipulatív kis albínó macska - alakja, mint a puding, finom vanília ízű.

- Mit jelent embernek lenni, ebben az embertelen világban? Sőt mi több, mi értelme van? Mire mész a kedves kis pofiddal, segítőkész lelkeddel, együttérzéseddel? Eltaposnak, te meg hagyod. Éltél valaha? Megpróbáltad élvezni, legalább egyszer is? De ha próbáltad is, sikerült? Hagyták? Ennek így nincs értelme. Én felajánlom neked a spontaneitás édes gyümölcsét: magamat. Legyél velem, s tedd szebbé az én sivár, kipusztult világomat, te angyal.

Byeongkwan felsóhajt - a szúrás már nem is fáj, már rég nem fáj. Azt mondják - legalábbis egy könyvben olvasta - a vámpírok harapása is ilyen. Beléd mélyesztik tűhegyes fogaikat, te pedig egyre úszol a mámor viharos tengerében. Körülötted a világ megszűnik létezni, és csak a saját agyad kreálta valóságnak van helye. Szomorúságnak nincs maradása. Tested a lágy szellőben ringatózó tollpihe, eszed és értelmed egymást kergetik a felhők között.

- Mi ez?

- Virágot hoztam neked. Hát nem szépek?

- De ezek…

- Szárított virágok – sóhajt. – Nem hervadnak el, és gyönyörűek maradnak örökre.

- Elég szánalmasan néznek ki.

- Minket szimbolizálnak. A szerelmünket. Bár halálra ítéltetett, mint a virág, mely gyökér nélkül kénytelen lélegezni, mégsem hervad el.

A fehér dominál. Hűség, tisztaság, ártatlanság, biztonság, jóság. Byeongkwan. Namjoonnak talán azért tetszett meg első pillantásra, mert ilyen volt. Tetőtől talpig fehér, mint egy angyal. Ő pedig, más lehetőség híján az ördög megtestesítője. Hiába az álruha, nem tudja elhitetni magával, hogy a csúf valóság más lehet ennél. Kell valaki, aki felrángatja őt a pokol gyötrelmesen csapkodó lángnyelvei öleléséből.

- Mi vagyunk a cicák, ebben az őrült, állatkínzó játékban. Remegő tappancsunkkal hangtalanul lépkedtünk az úton, a kígyó mégis ránk talált, és dallamos sziszegésével maga után húzott minket. Csak ki kell várni a végét. Azt olvastam, a test belül sikamlós és meleg. Fel fognak minket zabálni.

A szem a lélek tükre, szokták azt mondani. Byeongkwané mit árul el róla? Íriszeiben hullámzik a sötétség, a rettegés, de körülötte a bőr pajkosan ráncolódik, holott ajkai nem húzódnak mosolyra. Namjooné kifürkészhetetlen, komoly és ködös. Egymással szemben ücsörögnek, és már órák teltek el azzal, hogy bámulják egymást. Ez afféle performance állapot – vagy csak a bódult tudat. „Gyönyörű vagy.” „Egy angyal.” „Csoda.” Már látják a glóriát és a pelyhes szárnyakat a másikon. Nem hamisítvány egyik sem.

- Mi ez a tetkó?

- Angyal szárnyak.

- Ha már itt tartunk, mi ez a fehér és angyal mánia nálad?

- Ezzel próbálom egyensúlyba hozni, amit elrontottam. A tisztasággal. Szükségem van valamire, ami fényesebb, és elűzi a gonosz felhőket előlem. A keresés pedig sikerrel zárult, minden beleölt energia százszorosan kifizetődött.

- Mit kerestél?

- Téged.

Keserédes sóhajok, az ágynemű anyagának sistergése majd tüzet csihol. Fülledt levegő, egy gyomorba vágóan bódító érzés. Hideg cikázik végig a bőrön, mit előtte a forróság ostromolt. Egy újabb világ kapuja tárul fel, fényességet bocsájtva az eddig vaksötétben tapogatózó fiatalokra. A valóság most egyszerre vakítóan hófehér, és szivárványszínű. Nem tudni, kié a kéz, ami végigsimít a kreol bőrön, s hogy kinek haját tépik az ujjak. Már nem létezik te és én, már nincs szó kettőnkről. Egyetlen személy. S a test tényleg meleg belülről.

- Képeket akarok! Hogy emlékezzek rád, ha már nem leszel... Mert attól félek, ez az egész az agyamra fog menni, s az szépen lassan leépül. Azt akarom, hogy mikor már a saját nevemet sem tudom, te legyél az egyetlen, akire emlékezhetek.

A dohos szobában nézegetik a polaroidokat. Egyik emlék a másik után ég el, sós vizet duzzaszt, és hamuként száll el, megszabadulva a súlyos érzelmek kovácsolta láncoktól.

- Miért?

- Nem kellenek ezek.

Byeongkwan értetlen, bánatos és megtört tekintete beleég Namjoon emlékezetébe, abba a pár diába, amivel még rendelkezik. Penészes és rothadt filmek, melyek csak kis ideig élnek, mégis, súlyosabbak, mint bármelyik másik.

Nem törődve a hideg és nyirkos hajnallal, Namjoon egy szál rövid ujjú pólóban vág neki az útnak, végigtúrva fekete cipőjében az avaron, hogy minden földi mocsok vele tarthasson utolsó utazásán.

Szemét nem bántja a csípős levegő, íriszei még sosem voltak ennyire tiszták – a köd, ami hályogként takarta el előle a rideg valóságot mindeddig, most elszáll, s akárcsak az ajkán csüngő gőzfelhő, eltűnik, nem hagyva maga után semmit, csak az ürességet.

Fekete pólót, csőnadrágot és sportcipőt visel.

Tűszúrás, sóhaj, mámorító bizsergés.

Az ember nem döntheti el, hogyan haljon meg. Valaki más dönti el helyette. Mindig valaki más. (Paolo Bacigalupi)

Szédület, remegés, bomlás.

Nem tudom visszacsinálni, sajnálom, önző voltam, sajnálom, elkéstem és sajnálom.

Szégyen, könnyek, ordítozás. Zuhanás.

A valóság megszűnik, szem fennakad, s a rángó test élettelenül terül el, felverve a port, mely gyengéd táncot lejt a befurakodó nap sugarai melegében.

Byeongkwan halovány, megfáradt mosollyal néz szét. Az emberek szánják őt.

Hazugság volt minden szó, minden érintés, minden pillantás. Az egyetlen igaz dolog a tű, és a vérébe áramló élet, melyből egyre többet követel, s mely meg is adatik neki.

A magány lassan emészti fel az embert, tudatán kívül markol a nyakra, ápolt körmeivel vérző sebeket vájva az izzadt bőrbe. A sűrű folyadék csillogva folyik le, vöröslik, mint a szem, melyből a könny csordogál.

 Byeongkwan úgy csinál, mint aki olvas, ám a könyv a kezében fordítva pihen. A lapok összefolynak, a sorokból figurák lesznek, akik táncolnak a papíron. Kéjes mozgásuk elvezeti a fiút valahová, ahol hűvös van és fúj a szél. Ekkor megpillantja őt, aki egy hófehér szövetkabátban ácsorog a hűvös fuvallatok ütközetében, s szőke hajába túrva ordítja el minden fájdalmát az égnek. Byeongkwan hátra tántorodik, mintha meglőtték volna, pedig csak a dejá vu érzése az, ami mellkason vágja. Mintha csak saját magát látná, ahogy próbálja túlsüvíteni az ég haragját.

Szíve nem kalapál – már rég nem dobog odabent semmi. A láda üres, tartalma a pokolban ugrándozik lángnyelvről lángnyelvre, egy erős marok szorításában, mely biztosítja őt, hogy sosem szabadulhat.

Mégis odamegy az angyalként tündöklő fiúhoz.

Akkor, huszonhat évesen.

The Seoul Times, Xday, August 14, 20XX

Egy titkos drogkereskedelemmel foglalkozó csoport lehet a felelős több tucat fiatal haláláért

Club 27: egy hely azoknak a fiataloknak, akik belefáradtak az életük tüskés mókuskerekébe, s nem találnak kiutat, mégis félnek a haláltól – olvashatjuk a leírást besúgónktól, aki alig tizenkilenc évesen csatlakozott hozzájuk. A fenntartók és köztük felbonthatatlan egyezség köttetik. A klubtag hátralévő idejét megszépítik, tudatmódosító szerekkel látják el őt, mindaddig, amíg be nem tölti huszonhetedik életévét. Azon a napon köteles megjelenni a vezetők előtt, akik hatalmas dózist juttatva a szervezetbe, megteszik azt a lépést, melyet a klubtag saját akaratából gyáva volt meglépni – írja.

Nem tudjuk, hogy a névtelen informátorunk épségben van-e még, de a leadott adatok alapján, a Nemzeti Szervezett Bűnözés Elleni Főosztály rendőr őrnagya jelentette, hogy két csapatot is mozgósítottak a szervezet ellen. Az eljárás még zajlik, de a pontos és egyértelmű információk tudatában hamar nyomra találtak, s a mai napon három bírósági tárgyalás is esedékes. Eddig két gyanúsított került őrizetbe, elmondásuk szerint még nyolcan tartózkodnak Szöulban, s öten irányítottak a háttérből, egy közülük jelenleg Németországban él. A megtudott információk alapján a szervezet vezetőjének személyazonosságát homály fedi, így a nyomozást nem szüntetik meg, további három ügyosztály kap kutatási parancsot.

Tucatnyi fiatal hunyt el e körülmények között, de rengetegen vannak, akik éppen éltek ebben a szörnyű helyzetben. Számos áldozatot küldenek állami pénzből elvonó intézetekbe szerte az országban, hogy így menekülhessenek meg ettől a rémálomtól. Pszichiátriai és pszichológiai kezelésekben részesülnek, mind ők, mind azon családtagok, akik a felmérések alatt alkalmatlannak bizonyulnak gyermeknevelésre, hozzátartozóik további támogatásra.

Természetesen a törvényt el nem kerülheti egyik érintett személy sem. Lázadó viselkedés és saját akaratból való illegális kábítószer fogyasztás vádjával eljárás indul a fiatalok ellen, miután gyógyultnak nyilvánítják őket. A szervezet manipuláló szavai, zsarolása és feltehetőlegesen, az áldozat által visszautasított cselekedetekre való kényszerítés figyelembevételével enyhítő körülmények lépnek életbe, amelyek könnyíthetnek az amúgy is sokkos állapotban lévő – mondhatjuk azt – gyerekeken.

Szervezői megjegyzés: Innen is elnézést kérünk a 06-os írótól, amiért a gondosan megszerkesztett novella külsejét (főleg az utolsó bekezdéseknél), nem tudtuk egy az egyben visszaadni! A blogger csak a legalapvetőbb szerkesztéseket akarja befogadni, és hiába próbáltam így-úgy formázni a blogger által "elrontott" szöveget, ez volt a maximum, amit ki tudtam belőle hozni! 

Noel

Továbbjutottak listája - Top15

Hiraeth (01)

Éhező (03)

Nélküled (05)

A hiányzó darab (06)

Óceán (10)

Az érzések hangja (14)

Green (15)

Hotelszoba (17)

Sparkler (18)

Repülés (19)

Felhőkarcoló (20)

Érintés (22)

Napról napra (24)

Treat you better (27)

Tarts ki még! (29)

Gratulálunk minden továbbjutott versenyzőnek! Hamarosan megküldjük nektek a feladataitokat, és azzal meg is kezdőthet a második forduló!

Hagu & Noel

A hiányzó darab - 06

Cím: A hiányzó darab
Páros: Kim Seokjin (BTS) x Lee Jaehwan (Ken) (VIXX)
Feladat: Képpel írni
Író: 06
Kép, amellyel írni kellett:

Újabb nap, újabb, eddig ismeretlen bugyra a szenvedésnek. Csak ülök a bevetetlen ágyamon, a puha, fehér huzatú takaróm körbeölel, mint egy védelmező kar.

Bár meleg lenne. Bár az Övé lenne.

Kis baba-kék fényképezőm is ott hever a pamut anyag ráncai között, árván és magányosan, akárcsak én. Néha felveszem és kattintgatok párat, majd az üres, unalmasan fehér falamról készült kép belepottyan az ölembe. Annyi van már belőle, hogy akár ezzel is takarózhatnék.

A polaroid gépet Tőle kaptam, mert tudta, hogy odavagyok minden antik cuccért – s bár minden álmom egy régi típusú, bitang nagy masina volt, ő azt mondta, ez sokkal jobban illik hozzám. Nem tévedett. Igaz, költséges, de sokkal hangulatosabb ilyen képekkel telerakni a szobám falát, mint kinyomtatni a digitális fényképezővel csináltat. Nekem meg elég felesleges pénzem van, hogy erre pazarolhassam.

Elvihetném helyette vacsorázni is. Kár, hogy már nem élne a lehetőséggel.

Felszipogok és felocsúdok bambulásomból. Éhes vagyok. Valószínűleg megint órákig ültem mozdulatlanul, kattintgatva, míg nem elfogytak a polaroidok.

Rutinosan kelek ki az ágyból, először a jobb, majd a bal lábammal kifordulva. Megtámaszkodom, mert térdeimet nem tartja sok erő, és a szokásos úton csoszogok végig, ahol már szinte völgyet vájt nyuszis papucsom. Felteszem főni a kávét, kinyitom a hűtőt, bár nem is kellett volna, hisz mindig üres, így én, mint mindig, most is sóhajtva csukom vissza. Megmosakszom, felöltözöm, és elrakom a pénztárcámat meg a gépet a táskámba. A kávét ugyan megvárom, de túl forró, hogy megihassam, nekem pedig mehetnékem van. A bögrében úszkáló, ihatatlanul meleg ital pedig szomorúan, de már beletörődve kezd el hűlni, hogy mire visszaérek, ihatatlanul hideg legyen.

Zacskós levest veszek, csokit meg chipset, és természetesen az elhanyagolhatatlan csomag polaroid papírt.

Nem volt nagy sor a boltokban, így hamarabb hazaérek a szokásosnál, amibe belefájdul a fejem.

Lepakolok, de nem kezdek el főzni – helyette beslattyogok a szobámba, és feltúrva a fiókokat, előkeresem a fényképalbumomat. Az íróasztalomhoz ülve kinyitom, és mint nyári zivatar, olyan hirtelen gyorsasággal kapnak el az emlékek.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – kiabálom ugrálva, miután kibontottam ajándékát. Nekiugrok, és úgy ölelgetem, mintha legalább egy éve nem láttam volna, ő pedig nevetve húzza hátrébb a fejét, tökéletes utat engedve nekem, hogy agyonpuszilgathassam arca minden egyes szegletét. – Szeretlek.

– Én i…

– Próbáljuk ki! – vágom rá, meg sem hallva párom viszonzását. Úgy néz rám csillogó szemeivel, mint egy büszke apuka egyszem fiára. – Első képem a világ legszebb, legcsodálatosabb dolgát fogja megörökíteni.

– Édes vagy – mosolyog meghatva, és kicsit elpirulva, amikor rá emelem a kamera lencséjét. Pechjére hamar elkapom róla, és az alattunk futkározó, fehér kis szőrcsomóhoz guggolok, majd megnyomom a gombot, és a mi édes kiskutyánk képét köpi ki a készülék.

– Hát nem cuki? – nyújtom fel Jaehwan felé a papírt, de mikor meglátom sértett arcát, képtelen vagyok visszatartani a nevetésem. Ő meg csak megcsapja a hátamat párszor, és gyengén belém rúgva otthagy a nappaliban.

–  Jae, csinálok rólad is – megyek utána.

– Utállak – morogja.

– Jae, nézz ide – mondom neki, folyamatosan utána koslatva, de akárhányszor próbálom megkerülni, mindig csak a hátát mutatja felém. – Nézz ide, nézz ide, nézz már ide – mondom monoton hangon, mosolyogva, miközben rendíthetetlenül bökdösöm hátát a mutatóujjammal.

– Jin, ne már – nevet fel, továbbra is menekülve előlem.

– Oppa! – kiáltom elvékonyított hangon, mire feltűnően megremeg.

– Jó Isten, még a hideg is kirázott – dörzsöli felkarjait, én meg durcázva átugrom a kanapét, és előtte teremve gyorsan lövök egy képet, még mielőtt védekezhetne.

– Wow, Jae, olyan a fejed, mintha romlott tejet ittál volna – kezdek el hangosan nevetni, görnyedt háttal. Elhúzom a papírt mikor utána nyúl, de a rám törő röhögő görcs miatt alig tudok ellépni. Addig harcolunk, míg nem hatalmas sóhajokat hallatva alábbhagy jókedvem, de mikor még egy pillantást vetek a képre, újra rázendítek.

– Utállak – teszi karba a kezeit.

– Ez isteni – nyög fel, miután a harmadik kis szelet sütit tömi magába.

– Hát persze, hisz én csináltam – húzom ki magam büszkén, de csak egy felém repülő tésztadarab helyesel. – Van még pezsgő is, meg nutellás eper – húzogatom a szemöldököm, mire felcsillan a szeme.

– Kérek – mondja teli szájjal, én pedig nevetve lököm vissza, amikor türelmetlenül a kosár felé hajol. Taszigáljuk egymást, míg nem én háttal a földnek kerülök, felettem pedig felpuffadt pofazacskóval Jae mosolyog.

– Nyeld már le!

– Nem akarom – motyogja, de így sem úszom meg, hogy ne essenek nyálas morzsadarabok az arcomra Tettetett undorral rázom le magamról, Ő meg megállíthatatlanul nevet, ami így, teli szájjal, nagyon vicces. Nem állom meg, muszáj készítenem róla pár képet.

– Fúj – grimaszolok szórakozottan.

– Ne, utállak! – biggyeszti le ajkát.

Jae gyermeki nyugodtsággal alszik, én pedig oldalasan fekszem mellette, könyökölve nézve őt. Annyira gyönyörű… Túl szép, hogy igaz legyen.

Lefotózom, de vakuzik. Jae nem nyitja ki a szemét, csak nyöszörög, és hátára fordul.

– Mmm, Jinnn – mondja artikulálatlanul. – Tedd le azt a kést… Ah… Haahhh, halkabban – nyögi, mire kipirul az arcom. Még egy ideig hallgatom, ahogy nyögdécseli a nevemet, de ördögi énem nem enged. Benyúlok a takaró alatt állított sátrába, és belecsókolok nyakába. Sóhajait egy idő után megunva abbahagyom, és felülök.

– Hé, Jae – mondom elég hangosan ahhoz, hogy felriadjon, és ide-oda kapkodja a fejét. Alkarjára támaszkodik, és úgy kémlel körbe a sötét szobában. Felkapcsolom az éjjeli lámpát.

– Mi az? – kérdezi, hangjában fáradtság és ijedtség keveredik.

– Csak nem rólam álmodtál? – kuncogom, ismét piszkos helyekre vezetve tenyerem.

Jae odakapja a fejét, és vöröslő arccal csapja arrébb a kezemet.

– Utállak, utállak, utállak! – kiáltja rám vetődve, és nevetve hagyom, hogy kedvére püföljön.

Jaehwan fürdőnadrágban nevet rám, hajából csöpög a víz. Jaehwan szája tiszta csoki, ahogy vigyorog, az édesség eltakarja pár fogát. Jaehwan a kiskutyánkat babusgatja. Jaehwan olvas. Jaehwan szemüvegben, éppen dolgozik. Jaehwan az új kabátjában. Jaehwan egy műanyag karddal a kezében.

Miközben nézem a képeket, realizálom, hogy mindig csak azt mondta nekem, utál. Nem emlékszem sok szeretlekre. „Én is téged”, az a bizonyos szó az ő szótárában így szerepelt. Így utólag rájövök, hogy ez kevés.

Csak lapozok és lapozok, szememből észrevétlenül csorog a könny, mintha egy csapot nyitottam volna meg. A legutolsó oldal következik, a kedvencem.

Az összes képen csak Ő szerepel, egyedül, én egyiken sem vagyok rajt. Mindig is azt gondoltam, hogy csak elrontanám az ő gyönyörűségét, és a tiszta szerelmet még így kamerán keresztül is láttam, nem kellett, hogy ott pózoljak mellette. Viszont egyszer rávett, hogy én is a lencse előtt legyek, és ne mögötte.

Azon a fotón igazából semmi különleges nincs. Mindketten mosolygunk, egymásnak döntött fejjel. Nekem mégis aranyat ér, milliókat képes lennék érte fizetni.

És amint megcsodálnám, rá kell jönnöm, hogy nincs a helyén. Először még nem esek pánikba, megnézem az album pár rejtett zugában, aztán a fiókban, ahonnét kivettem, de mivel nem találom, tovább kotorászok. Minden egyes arrébbtett tárgy lejjebb küld kétségbeesettségem gödrében. Fél óra múltán az egész lakás egy káosz, még a szekrényeket is elhúztam a faltól. Lihegve állok a szemétdomb közepén, pulcsim ujjával törölgetve könnyeim.

Ha itt nincs, egy helyen lehet csak.

Nem is gondolkodom tovább, felhúzom a cipőm, és már szaladok is.

A hatalmas ház elé érve, két percig tétovázom, hogy bekopogjak-e, de végül körömrágásom ráébresztett, hogy nagyobb szükségem van arra a fránya képre, mint bármi másra ezen a világon.

Csoszogás, két zár is kattan, az ajtó nyílik. Mielőtt jobban szemügyre vehetném, hogy ki áll a küszöbön, kutyaugatás, és egy apró test nekem csapódása tereli el a figyelmem. A fehér szőrpamacs ugrál, és várja, hogy újra megdögönyözzem, amit már nagyon, nagyon régóta nem tettem meg.

Felnézek az emberre, a szívem gyilkos tempóban dübörög, nem hatott rá a hosszú egyedüllét.

– Jin, mit keresel itt? – kérdezi, én pedig nyelek egyet. – Tudod te, hogy hány óra van? Nemsokára éjfél, mégis mi a fenét akarsz ilyenkor?

– Add vissza – mondom, egyenesen a szemébe nézve. Nem érdekel, hogy köntöse alól nekem kacsintgat szépen kidolgozott mellizma, jelenleg csak az értetlenül csillogó szemeire tudok koncentrálni.

– Mégis miről beszélsz?

– Tudom, hogy nálad van – morgom.

– Ittál? Mégis mi ütött beléd?

– Arról a kibaszott képről beszélek! – csattanok fel. – Mégis mikor…

– Csendesebben már – fojtotta belém a szót. – Taekwon fent alszik. – Szavai pofonként érnek. Az egy dolog, hogy továbblépett rajtam, de nekem nem volt elég időm felkészülni arra, hogy megbarátkozzam a ténnyel, már mással osztozik azon az ágyon, amiben régen még én feküdtem.

– Ó, és a kedves barátod vajon tudja, hogy a pasija titokban az ex barátja közös képeit lopkodja?! – mondom direkt hangosan.

Jaehwan dühösen előrelép, és becsukja maga mögött az ajtót.

– Mikor jártál nálam, és miért loptad el a képet? – szegezem neki a kérdést újra.

– Én nem…

– Ne tettesd a hülyét Jaehwan, tudom, hogy te voltál – emelem fel a hangom. Az előttem álló nem mer hova nézni.

– Tegnap. Míg nem voltál otthon felmentem, mert néhány cuccom még ott volt.

– Neked még van hozzám kulcsod?

– Ne haragudj, én …

– Jó, igazából leszarom, csak azt a nyomorult fényképet add vissza – vágok közbe türelmetlenül. A fiú megbántva néz a szemembe, egy pillanatra megsajnálom, amiért ilyen durván beszéltem vele.

– Egy pillanat – sóhajtja, aztán bemegy. Két perc múlva újra megjelenik, felém nyújtja a fotót egy kis rajzolt állatos borítékban. Semmit sem változott.

Elköszönök, és hazamegyek.

Otthon az íróasztalomhoz ülök, átküzdve magam a kupin, és kiveszem a képet. Megkönnyebbülök, de azért minden szegletét megnézem, hogy nem sérült-e meg.

A hátuljára fordítva viszont Jaehwan kézírását találom.

Csak az emlékedet akartam még utoljára egy kis időre. Sajnálom. Tudom, hogy ez a kép a kedvenced. Az enyém is.