Cím: Surprise
Páros: Moon Bin (Astro) x Kim Hwiyoung (SF9)
Műfaj: fluff,
Író: 18
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett
Mindig is imádtam az esőt. A sötétkék gomolygó
felhők látványa egyszerre volt szép mégis rémisztő. Hajnal volt még csak, de a
villámok fénye, amely a behúzott függönyökön is látszódtak, felkeltettek, nem
is beszélve a dörrenésekről, ami követte őket.
Az ablakban ültem és figyeltem, ahogy a vihar
tombolt Szöul utcái felett, ujjammal pedig követtem egy-egy apró vízcseppet az
ablakon.
Egy óra elteltével a vihar csillapodni kezdett
és lassan a nap is felkelt. Mivel az eső még nem állt el, ezért egy halvány
szivárvány jelent meg az égen, mosolyt varázsolva az arcomra. Gyönyörű.
Nézelődésemből a telefonom csörgése zökkentett
ki. Morogva pattantam le az ablakból, mert hiába, hogy ébren voltam, mégiscsak
fél hat volt!
- Szép jó reggelt! – kaptam fel meg sem nézve
zaklatóm nevét a kijelzőn.
- Hwiyoung segíts! Beáztam! – visított bele a
telefonba legjobb barátom, mire nagyot dobbant a szívem.
- Ez van. – az más kérdés, hogy ezt magamnak,
vagy neki szántam.
- Nem lehetsz ilyen! Látom, hogy ég nálad a
villany! – siránkozott tovább.
- Mégis, hogy láthatnád? – kérdeztem
értetlenül. – Felettem laksz.
- Tudod, kinéztem az ablakon… Istenem gyere
már! – mérgelődött majd kinyomta a telefont.
- Minek kellek én oda? – forgattam meg a
szemem, de bele bújtam a papucsomba és elindultam fel a lépcsőn.
Egy két emeletes házban laktunk, nem volt túl
nagy, három szobával, nappalival, konyhával és két fürdővel, és egy kis hátsó
kerttel. Hatan simán elfértünk, de jelenleg csak ketten tartózkodtunk itthon, a
többiek a családjuknál vagy párjuknál voltak, a vizsga időszak előtt mindig így
volt.
- Na végre!
- Mit szerencsétlenkedsz? – léptem mellé, míg ő
az ablakkeretből csöpögő vízzel volt elfoglalva.
- Miért kell már megint esnie?
- Szerintem szép. – pillantottam ki az ablakon,
a látvány fentebbről még jobb volt.
- A szivárvány igen, de az, ami előtte volt.
Pff. – rázta meg a fejét.
- Egy nagyobb törölközővel többre mennél. –
jegyeztem meg és elindultam az ajtó felé.
- Nem segítesz?
- háborodott fel.
- Megnézem a másik szobát is valószínűleg az is
beázott, – torpantam meg az ajtóban. – és hozok neked egy törölközőt. –
kuncogtam a (nem létező) bajszom alatt.
Nem sokkal később a konyhában ücsörögtünk és a
reggelink felett beszélgettünk. Mint kiderült ő is virrasztott a vihar miatt.
- Na és mi a terved mára? – néztem fel rá a
kávémból, míg ő a kakaóját kavargatta.
- Nem csinálok semmit, ha csak nem jössz el
velem valahová. – rántotta meg a vállát.
- Nekem sincs dolgom, szóval felőlem mehetünk.
– mosolyodtam el. – De hová?
- Csak sétálunk egyet a városban, esetleg
vásárolhatunk is ha akarsz, nincs konkrét tervem.
- Üljünk be valahová kajálni is, mert szinte
üres a hűtő!
- Meg egyeztünk. – mosolyodott el, amitől nekem
ismét nagyot dobbant a szívem.
- Moonbin most komolyan! Haladj már! –
nyöszörögtem az ajtóban toporzékolva.
- Jó, itt vagyok már! – nyújtotta rám a
nyelvét.
- Rosszabb vagy, mint egy lány! Lassan dél. Az
tényleg egy rózsaszín pulcsi rajtad?
- Még csak 10 óra múlt! Amúgy meg ráérünk. Te
még vissza is aludtál a kanapén! – incselkedett. – Mi bajod vele? A tied meg
kék, én is kössek bele?
- Valóban, de nem töltöttem 2 órát a fürdőben.
Semmi-semmi…
- Nem volt az kettő… - tiltakozott, én pedig
nagyot sóhajtottam.
Tovább piszkálva egymást indultunk el a
buszmegálló felé, amivel a belvárosba mentünk. Imádtam az ilyen pillanatokat,
amikor csak egymással foglalkoztunk, bár ez szinte mindig így volt, mert eléggé
össze voltunk nőve már elég rég óta.
A rózsaszín felsőről eszembe jutott a tavaly
nyár, amikor beköltöztünk ide és a srácokkal elmentünk egy paintball pályára
ismerkedni. Abból nem csak az maradt meg, hogy milyen jól éreztük magunkat,
hanem a vesztes Moonbin arca is, ami a festéktől kék színben pompázott, lábain,
hasán és hátán pedig megtalálható volt a szivárvány összes színe. A keze
rózsaszín volt, és a rajtamaradt festéket azonnal az arcomra kente, nehogy
kimaradjak belőle, pedig rajtam is bőven volt festék.
- Kikötődött a cipőfűződ! – jegyezte meg
hirtelen, ezzel kizökkentve az elmélkedésemből, és egyből le is guggolt, hogy
bekösse. – Lenyúltad a zoknimat? – kelt fel felháborodva miután bekötötte a
fűzőket és tovább indultunk az utcán. Elkerekedett szemekkel néztem le a
lábamra. – Te cukkolsz a rózsaszín cuccok miatt? Valld be, hogy tetszik. –
vigyorgott az arcomba.
- Menj innen. – löktem odébb zakatoló szívvel. Túl közel… - Valószínűleg véletlen össze
cseréltem a tiéddel.
- Véletlen? – vonta fel a szemöldökét.
- Annyira siettettél, aztán meg rád kellett
várni! – ütöttem meg a vállát, de nem hagyta abba a nevetést. – Bubble tea! –
visítottam fel, amikor megláttam az út túloldalán lévő táblát.
Figyelmen kívül hagyta barátomat szaladtam át a
zebrán, szerencsére zöldön, ám ő ott ragadt, mert mire kapcsolt, már váltott a
lámpa.
- Ya! – kiabált utánam, de nem figyeltem rá
csak beálltam a sorba. Akkor lépett mellém, amikor sorra kerültem.
- Te fizetsz! – ütögettem vállon, mert már az
övét is kikértem, hisz jól tudom, hogy mit szeret.
- Azt hittem ennél jobb ajándékot választasz
magadnak. – nyújtotta át a pénzt az eladónak, majd rajta volt a sor, hogy ott
hagyjon.
- Milyen ajándék!? – szaladtam utána, de
felesleges volt, mert bevárt és kivette a kezemből a teát.
- Boldog születésnapot! – adta vissza, majd
nevetve adott egy puszit az arcomra és megindult. Elkerekedett szemekkel néztem
utána, egyrészt, mert teljesen elfelejtettem a szülinapomat, másrészt a puszi,
harmadrészt meg komolyan lerendezett ennyivel?
- Mond, hogy csak szívatsz! – szaladtam utána,
de ő csak nevetett, majd mikor beértem átkarolta a vállamat, de válaszra nem
méltatott.
- Már csak vásárolnunk kellene otthonra. –
sétáltam hazafelé jól lakottan, mert délután beütünk kajálni egy gyors
étterembe.
- Muszáj? – kérdezte reménykedve, hogy a válasz
nem lesz.
- Ha akarsz enni valamit, akkor igen. –
bólogattam.
- Mi lenne, ha csak te mennél. – simította
kezét derekamra, ezzel zavarba hozva, nem mellesleg rám meresztette kiskutya
szemeit, így kénytelen voltam elfordulni, nehogy észre vegye lángoló arcomat.
- Jó, legyen. – egyeztem bele gyorsan, remélve,
hogy elenged, de nem így lett. Szerencsére már nem volt messze az utca ahol
laktunk és nem sokkal előtte volt egy bolt, ahová én bementem, míg Moonbin –
egy puszi után – tovább sétált.
Miután rendeztem a légzésemet, elvettem egy
kosarat, hogy gyorsan össze szedjem az otthoni cuccokat.
Tudom, hogy nem mehet ez így sokáig, mert előbb
utóbb rá fog jönni a kis titkomra, de én képtelen vagyok elmondani neki, mert
félek, hogy nem lenne jó vége. De nem tudom, hogy meddig tudom még távol
tartani magam tőle…
A vásárlás nem tartott elég sokáig ahhoz, hogy
át tudjam gondolni a dogokat, így egy nagy sóhajjal indultam meg a ház felé.
Az ajtó nyitva volt, így csak az előszoba villanyával
kellett szerencsétlenkednem egy kicsit, hogy lássak valamit.
- Moonbin! – kiabáltam, mert bent nem égett
semmi. – Felmentél szunyálni mi? – morogtam magamban.
- Meglepetés! – kapcsolódott fel a villany,
amikor beléptem a nappaliba. A srácok, a családom és a gimis barátaink mind ott
voltak. Kiesett a szatyor a kezemből, miközben eltátottam a számat. Félkörben
álltak, középen anyáék egy tortával, a falon mindenhol díszek lógtak, míg a
plafon tele volt kék és rózsaszín lufival.
Ezután persze mind tolakodni kezdtek, hogy egy
ölelés vagy puszi kíséretében átadják az ajándékaimat és felköszönthessenek.
Anyáék nem sokkal később el is mentek, mondván, hogy mi fiatalok kibulizhassuk
magunkat. A barátaimat elnézve, lesz mit takarítani holnap, így a torta felvágása
után én is a kezembe vettem egy rózsaszín löttyel teli pohárkát.
Idő közben besötétedett és a villanyt is
lekapcsolták, a nappali tánctérré változott, mindenki jól érezte magát, de egy
embert nem láttam hiába kerestem.
A kis asztalnál találtam még pár érintetlen
édességet, amit egyből meg is szereztem. Ekkor vettem észre, hogy kint ég a
villany. Gyorsan a hátsó ajtóhoz szaladtam, és csak reméltem, hogy nem
valamelyik részeg barátom van kint, mert ha felverik a – valószínűleg amúgy is
mérges – szomszédokat, nekünk végünk.
- Uh, csak te vagy az. – sóhajtottam
megkönnyebbülten. – Mit csinálsz itt?
- Őrködöm. – vigyorgott rám, és megpaskolta
mellettem a kis hinta ágy párnáját.
- Akkor hasonló félelmeink vannak. – huppantam
le mellé. – Nem fázol? Bár május van, annyira nincs jó idő.
- Tudod ez a pulcsi jó meleg.
- Ez is, de mégis fázok. – dörzsöltem össze a
kezeimet. Lassan értük nyúlt, majd megfogta őket, mire abba maradt a vacogásom,
de a szívem őrült tempóra kapcsolt. Most már inkább melegem lett. Csendben
ücsörögtünk így egy darabig.
- Nem kéne bent lenned? Elvégre te vagy az
ünnepelt. – mondta halkan, megszakítva a csendet.
- El buliznak ezek nélkülem is. – mosolyodtam
el. – Különben is… Még várom az igazi választ a kérdésemre. Mit csinálsz itt?
- Már mondtam, őrk…
- Látom, hogy valami nem oké. – vágtam a
szavába.
- Minden rendben. – mosolyodott el.
- Ezt meséld be másnak.
- Nézd hullócsillag! – mutatott fel az égre.
- Moonbin… - mordultam rá. – Ne terelj.
- De tényleg érdekel? – harapta be a száját, kerülve
a tekintetem.
- Valószínűleg azért kérdezem.
- Csak… Jól érezted ma magad?
- Igen. De nem ez volt a …
- Akkor örülök, mert én is. Mondjuk, én minden
percet imádok, amikor velem vagy. – kuncogott. – Félek, ha ezt megtudod, nem
lesz több ilyen. – nézett mélyen a szemembe. A szívem már majd kiugrott a
helyéről, vártam azokat a ki nem mondott szavakat, a reménnyel, hogy ugyan
azok, amiket én is magamban tartogatok. – Szeretlek. – suttogta végül lehajtott
fejjel, mire a szívem óriásit dobbant.
- Én is szeretlek! –
suttogtam. – Köszönöm a mai napot! – mosolyogtam rá egyre inkább elpirulva,
mert azonnal felkapta a fejét válaszomra, és egy nagy mosollyal az arcán
lehunyta ragyogó barna szemeit, hogy megszüntesse a köztünk lévő távolságot és
végre megcsókoljon.
