Tarts ki még! - 29

Cím: Tarts ki még!

Páros: Im Jaebum (GOT7) x Son Hyun Woo (Shownu) (Monsta X)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Nehézség

Író: 29

Kimerülten emelte fel remegő kezét, hogy letörölje a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppeket, közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a tükörképéről. Shownu kénytelen volt beismerni, hogy a kialvatlanság és az a rengeteg próbával töltött óra bizony rajt hagyta nyomait, nem csak az arcán, de a testén is. Éjszín szemei, melyek általában melegséget és magabiztosságot árasztottak magukból, most fáradtan csillogtak, alattuk pedig sötét karikák éktelenkedtek. Ráadásul minden egyes porcikája sajgott, pihenésre vágyakozott, hiszen az elmúlt nyolc órában más sem csinált, mint csak táncolt megállás nélkül, épp csak annyi szünetet tartva, hogy igyon néhány korty vizet, hogy enyhítse a hirtelen rátört szomjúságot.

Az elmúlt napokban keményebben edzett, mint eddig valaha, ám ez nem is volt csoda. A most debütáló bandák tagjai jóval fiatalabbak voltak nála, s úgy érezte, kezd kifutni az időből. Ott volt huszonhárom évesen, rengeteg gyakornoki idővel a háta mögött, ám a debütálásnak még csak a közelébe sem jutott soha. Teljesen eluralkodott rajta a kétségbeesés, hogyha nem választják ki hamarosan, ki fog öregedni a szakmából, és esélye sem lesz megmutatni az embereknek, mire képes. Márpedig ő nem azért áldozta fel a fél életét, s hagyott fel a tanulással, hogy közömbös arccal közöljék vele: belőle már nem lehet idol.

Shownu mély levegőt vett, s lassú léptekkel indult meg a laptopja felé, hogy leállítsa a zenét. A fiú lelkét bűntudat és fájdalom mardosta; tudta, hogy sokkal többet és keményebben kellene gyakorolnia, de egyszerűen képtelen volt rá. Már így is a határait feszegette, s bár a szíve azt súgta, maradjon még egy kicsit, hogy a lépéseit tökéletesítse, végül a józan eszére hallgatott, s összepakolt maga után. Előbb pihennie kellett, hogy másnap délelőtt újult erővel vethesse magát bele a véget nem érő próbákba.

Egy határozott mozdulattal felkapta sporttáskáját, majd egy utolsó pillantást vetett a táncteremre, mielőtt lekapcsolta volna maga után a villanyokat. Későre járt, a Starship épületében pedig alig tartózkodott valaki rajta kívül. Shownu csak egy-két takarítót látott, miközben a lift felé igyekezett, a többi trainee-nek viszont nyoma sem volt. A fiú irigyelte őket, amiért nyugodt szívvel alszanak most a dormban – ő ezt nem tehette meg, hiszen a legjobbnak kellett lennie ahhoz, hogy debütálhasson.

Lehangoltan nyomta meg a felvonó hívógombját, és sűrűn pislogva várt, hogy az ajtó kinyíljon előtte. A fáradtság hirtelen csapta őt fejbe, alig bírta nyitva tartani a szemeit. Mozdulatai komótosak voltak, s úgy cselekedett, hogy nem is figyelte, mit csinál. A gondolatai teljesen máshol jártak, egy szép és sikeres jövőt képzelt maga elé, amelybe néhány pillanat múlva belerondítottak a valóság sötét képkockái is. Ajkait egy hangos sóhaj hagyta el, ahogy belépett a liftbe, majd a zsebébe nyúlt, hogy előhalássza telefonját, amely ma még csak nem is került a kezébe. Habozás nélkül kereste ki egykori legjobb barátja nevét a névjegyzékből, s nem törődve azzal, hogy lassan éjjel fél kettőt üt az óra, tárcsázta is a számot. Észre sem vette, de még a levegőt is visszatartotta, miközben arra várt, hogy fogadják a hívását.

– Igen? – Jaebum álmosan és frusztráltan szólt bele a telefonba, Shownu pedig némi bűntudatot érzett, amiért felkeltette őt. De abban a pillanatban szüksége volt valakire, akivel beszélgethet.

– Én vagyok… – A fiú visszafojtott hangon lehelte a szavakat.

Valami megtört benne, mikor meghallotta Jaebum hangját, s néhány kósza könnycsepp még az előtt folyt végig az arcán, hogy visszatarthatta volna azokat. Kézfejével rögtön odanyúlt, hogy megtörölje nedves szemeit, s gondolatban szigorúan magára parancsolt, hogy fejezze be a sírást, hiszen az nem méltó egy férfihez.

– Hyung? – Jaebum azonnal éberebb lett, ahogy tudatosult benne, hogy rég nem látott barátja kereste fel őt. A korábban érzett düh, ahogy jött, úgy el is illant. – Valami baj van?

Shownu eltartotta a fülétől a telefont, miközben szipogott párat, majd megköszörülte a torkát, hogy magabiztosabban tudja folytatni a beszélgetést. Ugyan sejtette, hogy Jaebum hamar rájön, csak tetteti a határozottságot, de a fiú büszkesége nem engedte, hogy gyengének mutatkozzon valaki előtt. Még akkor sem, ha egy olyan személyről volt szó, aki mindenkinél jobban ismerte őt.

– Találkozhatnánk? – Shownu figyelmen kívül hagyta JB kérdését. Ez nem egy olyan dolog volt, amit telefonon keresztül akart megbeszélni. – A szokott helyen, mondjuk fél óra múlva?

Néma csend telepedett a két fiatal közé, Shownu pedig biztosra vette, Jaebum már nem is fog neki válaszolni, ami borzasztóan rosszul esett neki. Azt hitte, ha másra nem is, hát rá számíthat, és bármikor felhívhatja őt, ha lelki támogatásra lenne szüksége.

– Nem jönnél inkább ide a dormhoz? Holnap húzós napunk lesz a srácokkal és muszáj pihennem.

Shownu hirtelen irigységet és megbánást érzett. Ha korábban is legalább annyira keményen koncentrált volna a próbákra, mint az elmúlt napokban, talán most ő is ott lehetne Jaebummal és a többiekkel, hogy együtt készüljenek fel a fotózásokra, interjúkra és fellépésekre.

A könnyek újra elhomályosították a tekintetét, ám ezúttal nem hagyta, hogy a sós cseppek végigszántsák az arcát. Erősebb volt ő ennél, és nem hagyhatta, hogy a feszültség és a bűntudat maga alá gyűrjék őt, különben képtelen lenne jól teljesíteni. S ha debütálni akar, muszáj a legjobb formáját mutatnia a vezetőség és a tanárok előtt.

Shownu sietős léptekkel indult meg az épület bejárata felé, közben pedig mélyen meghajolt a pulton támaszkodó portás előtt, aki csak ásítva intett neki egyet.

– Hamarosan ott vagyok! – A fiú ezzel megszakította a vonalat, s kilépett a hideg, novemberi éjszakába.

***

Jaebum már a Got7 kollégiumának ajtaja előtt várta Shownut, aki szinte rohanva tette meg az utolsó néhány lépést, majd levegőt kapkodva megállt legjobb barátja előtt. JB szorosan fonta össze maga előtt a köntösét, s az épület falához helyezett padra mutatott, jelezve Shownunak, hogy üljön le. Be is hívhatta volna őt a dormba, de nem akarta a többieket felébreszteni a beszélgetésükkel. Ráadásul tudta, hogy személyes dologról lehet szó, máskülönben egykori gyakornok társa nem kereste volna fel őt az éjszaka közepén. Ez a társalgás bizony nem tartozott másra, csakis rájuk.

– Történt valami? – Jaebum aggódva húzta össze a szemöldökét, miközben letelepedett a padra Shownu mellé, s átnyújtott neki egy doboz sört. – A telefonban eléggé kétségbeesettnek tűnt a hangod.

Shownu a földet tanulmányozva hallgatott, kereste a megfelelő szavakat. Nem tudta, hogyan kezdhetne bele, hogyan mondhatná el Jaebumnak a félelmeit. Tanácstalanul forgatta kezei között a hideg italos dobozt, majd az ég felé emelte a tekintetét.

– Attól tartok, hogy nem lesz esélyem debütálni… – sóhajtott fel.

Jaebum nagyokat pislogva meredt a barátjára.

– Miért mondod ezt?

A trainee megrázta a fejét, és lerakta kettejük közé a sört. A fiú gyorsan végiggondolta az elmúlt hónapok eseményeit, amelyek még jobban megerősítették abban, hogy kár reménykednie.

– Olyan srácok vannak körülöttem, akik jóval tehetségesebbek és fiatalabbak, mint én – vallotta be. – Ráadásul napról napra egyre jobbak, érted? Pedig fele annyi tapasztalatuk sincs, mint nekem…

– Kissé alábecsülöd magad, hyung… – Jaebum halványan elmosolyodott. – Emlékszel, mennyire irigyeltelek mindig a mozgásod miatt? Az egyik legjobb JYP gyakornok voltál, és tudod, biztos vagyok benne, hogy debütálhattál volna velünk, ha…

– Ha hallgattam volna rád és Jinyoungra, és nem lógtam volna el a próbákat?

Jaebum lesütötte a szemeit.

– Nem ezt akartam mondani…

Shownu csak megrántotta a vállát.

– De erre gondoltál… – A fiú kis szünetet tartott. – Elrontottam, érted? Akkor eljátszottam az utolsó esélyemet, mert jobban érdekelt a szórakozás, mint egy büdös táncteremben izzadni egész nap. Későn jöttem rá, hogy nekem ez mennyit jelent, és most már nem fogom tudni valóra váltani az álmaimat, mert lassan kiöregszem a szakmából…

 Barátja hosszú másodpercekig nézte Shownu kétségbeesett arcát anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Valamelyest átérezte a fiú bánatát, hiszen ő is volt egyszer trainee. De tudta jól, hogy Shownunak most sokkal nehezebb, hiszen olyan régóta vár már arra, hogy debütálhasson.

– Nem tudom, mit csináljak… – Shownu gondterhelten túrt kócos hajába. – Nagyon szeretném, ha sikerülne, de annyi jó hangú trainee van körülöttem, hogy teljesen esélytelen a dolog. Ráadásul mindannyian eltökéltek, Kihyun például még a dormban is gyakorol, és napról napra egyre jobb. Jooheon már most saját maga írja a szövegeit, és…

– Miért foglalkozol másokkal? – csattant fel hirtelen Jaebum. – Arra kellene koncentrálnod, hogy magadat fejleszd, nem pedig azt nézni, hogy a többiek miben tehetségesek!

Shownu a szíve mélyén tudta, hogy Jaebumnak igaza van, de nehezen tudta figyelmen kívül hagyni a többieket, mikor a tanárok folyamatosan őket dicsérik. Nem is emlékszik, mikor hallott pozitív jelzőket az oktatóktól, ez pedig teljesen elkeserítette, és elhitette vele, hogy fele annyira sem jó, mint a többi gyakornok.

– Hajnalok hajnalán esek haza a próbateremből, JB… – sóhajtott fel. – Ennél többet nem tudok tenni…

– Nem is kell – Jaebum halványan elmosolyodott. – Gyakorolj türelmesen, ne veszítsd el a magabiztosságod, és előbb-utóbb fel fognak rád figyelni. Ennyi az egész.

A trainee hangosan felhorkantott.

– Te könnyen beszélsz már… De nem ilyen egyszerű, érted? Utálom, hogy más kezében van a sorsom…

– Feleslegesen aggódsz, hyung – Jaebum, hogy bíztassa egy kicsit a barátját, megpaskolta Shownu hátát. – Megvan benned minden, ami ahhoz kell, hogy sikeres legyél. Jól táncolsz, jól énekelsz, nem jössz zavarba a kamerák előtt, és azért az arcod sem olyan rossz… És biztos vagyok benne, hogy ezt nem csak én látom.

Shownu halványan elmosolyodott.

– Keményen fogok dolgozni! – jelentette ki. – Egy nap majd meg fogok veled küzdeni az első helyért!

– Úgy legyen, hyung! – Jaebum ajkait egy jóízű kacaj hagyta el. – Alig várom, hogy végre színpadon láthassalak!

***

Másnap reggel Shownu magabiztosabban indult el a gyakornokok kollégiumából, hogy ismét belevesse magát a próbákba. Az éjszakai beszélgetés ráébresztette, hogy bármennyire is nehéz most neki ez az időszak, nem adhatja fel, hiszen túl sok energiát és időt ölt már bele ebbe. Már gondolni sem akart arra, hogy esetleg nem sikerülhet neki, minden egyes negatív gondolatfoszlányt igyekezett elhessegetni. Csak a próbákra fog összepontosítani ezentúl, hogy megmutassa mindenkinek, mennyire jó abban, amit csinál.

Eltökélten lépte át a Starship épületének küszöbét, ahol máris az egyik társába ütközött. Minhyuk széles mosollyal az arcán üdvözölte őt, s együtt indultak el az énekterembe.

– Hallottad? – Minhyuk majd’ kicsattant az örömtől, már-már ugrált a folyosón.

– Micsodát? – Shownu annyira elzárkózott mindentől és mindenkitől az utóbbi időben, hogy semmiről nem tudott. Még a szobatársaival sem beszélt, ideje sem lett volna rá a próbák között.

 A fiatalabb fiú arcáról le sem lehetett törölni a vigyort, annyira örült, hogy ő oszthatja meg Shownuval azt az információt, amit alig néhány perce tudott meg ő is.

– Állítólag hamarosan debütáltatni fognak egy fiúcsapatot – csapta össze izgatottan a két tenyerét. – Néhány trainee szerint a vezetőség ki is választott már pár embert, akik közül majd eldöntik a végleges tagokat. Valami survival show-ról is beszéltek, de nem értettem pontosan… hé, minden rendben?

Shownu hirtelen megtorpant a folyosó közepén, és csak meredt maga elé. A szíve hevesen kezdett dobogni, s már nem is hallotta Minhyuk szavait. Nem akart hinni a fülének, ez az egész olyan volt, mintha csak álmodna. A remény már majdnem kialudt szikrái most ismét lángra kaptak, és erősebben égtek, mint eddig valaha. Shownu a nadrágjába törölte izzadt tenyerét, és imádkozni kezdett. Ez már tényleg az utolsó lehetősége, ha most nem debütál, akkor már sosem lesz rá alkalma. Bízott benne, hogy az ő neve is ott van a kiválasztottak között, és így esélye lesz megmutatni a vezetőségnek, hogy mire képes. Hamarosan lezárul ez az időszak! – gondolta. – Csak egy kicsit tarts ki még!

Felhőkarcoló - 20

Cím: Felhőkarcoló
Páros: Im Jaebum (GOT7) x Byun Baekhyun (EXO)
Feladat: Idézettel írni
Író: 20
Idézet: 

"Azért, mert játszod a nagyfiút, még nem vagy az"

- Az pedig a város legmagasabb felhőkarcolója, tudod, mint az Empire State Building, csak Szöulban..
  Fáradtan vonzom szemeim arra az épületre, amelyre az előttem álló fiú mutat; ujjai vége egyenesen késztetik látószerveim a dolog fixírozására, de pár pillanat múltán elmúlik az érzés, s ő is leereszti kezét, hogy az búsan lógjon csípője mellett. Pár pillanatig fújtat, majd hatalmas sóhajjal keretezve a kilátást, int, hogy kövessem.
- A lakás két utcával lejjebb van – közli hidegen, én pedig egyre göcsörtösebben figyelem, ahogy kissé rövidebb lábaival katonásan közelíti meg a helyet, menekülvén a közelgő eső felől. Mire észbe kapok, a fiú már méterekre áll tőlem, várva, hogy a pirosan tündöklő jelzőlámpa kedvesebb zöldre váltson – figyelem, ahogy ujjait sötét tincsei közé vezeti, s nagy levegőt vesz. Felfújja arcát, s megtölti tüdejét, lélegzik, nem halott..
   Még mielőtt lemaradnék a váltásról, beérem őt, bőröndöm kapaszkodóját mozgásra bírva már együtt lépjük át a zebra csíkjait – ekkor veszem észre, hogy a srác elég alacsony, markáns arcvonásai, amelyek egyeztetésünk során kedvességet sugároztak, jelenleg idegességet és stresszt tükröznek. Megigazítom fejemen fekete kalapom, bár szeretem az égi áldást, egy cseppnyi eső se öntözze, ellenben a mellettem állóval, ki még kapucniját is helyén hagyja; kerülünk egy-két utcát, elhaladunk ezernyi ember, hangulatos, utolsó helyig telt kávézók mellett, fülemet bejárja a fővárosi élet mindenféle zaja. Egyik oldalról taxidudák, fékcsikorgások decibeljei szelik át elmém, a másikon a földszinti teremből kiáradó zongoramuzsika lengi körbe a teret; elhaladunk ott is, míg letérve egy kis zugba, megtaláljuk a keresett lakást.
- Ne haragudj, de rengeteg emberrel beszéltem a kiadó szobáról, úgyhogy össze vagyok zavarodva. Hogy is hívnak? – kérdezi, miközben a kulcsokkal, számkóddal babrál. Az eső rákezd teljes zokogására, csapásaitól csak a vékony ereszt tartó tető óv meg.
- Im Jaebum – válaszolok, kattan a zár, s pár pillanattal később bent is állunk az épület falakkal elzárt védő ölelésében.
- Akkor csak emlékeztem – sóhajt. –Byun Baekhyun.
- Tudom – mosolyodok el lágyan, amit ő nem lát, hiszen a liftet hívja, de talán jobban is járok ezzel.
- Jó, tudom, hogy csak én vagyok ilyen béna..
   Nem válaszolok, inkább én is beállok a felvonóba, hogy az elvigyen az új, pár másik fiúval közös otthonomba.



- Im kibaszott Jaebum, vedd fel azt a kurva telefont!
Sóhajtok, majd eleget téve a fiú kérésének, csendre intem a készüléket, amelyen az anyám neve tündököl, ismét.
  Egy hónap telt el költözésem óta, de úgy tesz, mintha ezer éve nem látott volna – nem tud elszakadni a mama pici fia címkétől, amely végigkísérte egész gyerekkorom. De ez van, a kicsi Jaebum felnőtt, és végre kiszabadult az otthoni, örökös monoton körforgásból.
  Az órára pillantok, s örömmel konstatálom, hogy vacsoraidő van, amelyet gyomrom kétségbeesett korgása is jelez. Feltápászkodok, hogy kilépjek szobámból, egyenesen a konyhába.
Odakint természetesen a konyhapulton könyökölő, nemesebbik felét nadrágon keresztül is kinyomó Baekhyun fogad, s lehet, hogy szemem a kelleténél kicsit tovább időzik ott, de elkapom a tekintetem, s mellé lépve kinyitom a hűtőt.
- Főzzek valamit, vagy vársz még egy kicsit a semmire? – kérdezem tőle, majd visszazárom a nem túlzsúfolt hűtőt. Természetesen szükség lenne egy alapos bevásárlásra.
- Már rendeltem – feleli unottan, majd fogja magát, s egyszerűen felül a letisztított pultra, hogy egy almán csámcsogva meressze tovább szemeit.
- És, mit eszünk?
- Kínait.
- Megint? – szörnyedek el, az újbóli étel nevére, hiszen már veszélyesen sok ilyen kaját fogyasztunk, amikor én tudok főzni, ő pedig szeret enni, ehelyett kidobja a pénzét.
- Jól van már Im, már hozzászoktam – motyogja hangosan teli szájjal. Elnyúlok a feje felett, hogy elővegyek egy bögrét, s megtöltsem tejjel. – Nekem is csinálsz?
  Bólintok, s megismételvén az előbbi mozdulatsort, teljesítem a fiú kívánságát. A mikroba rakom mindkét poharat, s várok, míg meg fel nem forr a fehér ital.
- Veszélyesen nagy a mértéke annak, hogy szinte semmit nem tudok rólad – mondja, miközben kidobja almájának maradékát. – Én még azt is elmondtam, hogy egy buzibárban dolgozok.
Elmosolyodok.
- Hányra mész dolgozni? – terelem el a témát, s kiszabadítom a bögréket a forróságból, majd a tejet felitatom kávéval.
- Ya, ne legyél sunyi – korhol le az alacsonyabb, hogy aztán mellém állva elvegye tőlem italát, s nagyot kortyoljon belőle. – Baszki, ez rohadt forró, és olyan keserű, mint Bambam élete.
   Na, igen, Bambam a harmadik lakója ennek a háznak – egy jópofa, thaiföldi srác, aki pörög ezerrel, de az esetek nagyobb részében nem jön össze neki semmi.
- De komolyan, mesélj már valamit – kérlel lágyan tovább, s belátom, hogy nem fogja feladni, így felsóhajtok, s tekintetemet övéébe vájom.
- Mit szeretnél tudni?
- Nem is tudom – sóhajt fel, majd karom mellé helyezi bögréjét, hogy az a barna színben pompázó falapot melegítse tovább. – Honnan jöttél, mivel foglalkozol, mire izgulsz..
- Inkább meg sem kérdezem, hogyan értetted az utolsót – húzom fel az orrom, várom Baekhyun visszaszólását, de az sehol nincs, hiszen a két másodperccel ezelőtt megszólalt csengő hatására elhagyta a konyhát, hogy mai napi vacsoránkat behozza.
- Gyerünk, bármint – mondja, miközben előkészíti a műanyagdobozokba bújtatott kínai kaja valóját, s evőpálcikákat fog kezébe. Kényelmesen elhelyezkedik, és vár arra, hogy csatlakozzak hozzá, amit meg is teszek, miután kellően elmélázok a csirkén nyammogó alakján.
Olyan magas falakat építettem, akár egy felhőkarcoló, Baekhyun olyan játszi könnyedséggel rombolta le őket, mintha soha nem is léteztek volna..



Amint kilépek a zongoraterem kellően hideg, mégis művészi atmoszférájából a hajnal ellenére is fülledt, meleg nyárba – amely cseppet sem jellemző Szöulra – erősen érlelődik bennem a gondolat, hogy ne a lakás felé vegyem az irányt, hanem másfele, jó messzire. Nincs kedvem ahhoz, hogy lássanak, kérdezgessenek, vagy érkezésemmel felkeltsem a reménytelen álmait kergető Bambamet, aki jelenleg egyedül lébecol otthon. Bár Baekhyunnal egyidőben érkeznénk be, nem áll a szívem a találkozáshoz.
  Az ujjaim sajognak az egész éjszakán áthidaló zongorázástól; izomláz hasít közéjük, lassan remegni kezdenek, egyszerűen megőrjít. Levetem magamról fekete pulóverem, hiszen a Nap úgy tűz, hogy azonnal melegem lesz; s bár újból ellent mondok magamnak azzal, hogy előbbi állításom helyett – miszerint valahol a város közepén töltöm a napom – inkább mégis a lakás felé veszem az irányt, hiszen szemeim akaratlanul is le-lecsukódnak. Negyvennyolc keserves órája nem aludtam, úgyhogy sóvárgom egy újabb kávéért.
   Amikor elérek a már barátként, ismerős, kedves karokkal üdvözlő ajtóhoz, valaki olyan hévvel érkezik nekem, hogy megszédülök; a különös személy nem is olyan ismeretlen, hangja, mivoltja élénken él az emlékképeim között – sajnos az is, ahogy szipogása kettétöri a kihalt folyosó monotonságát. Belefájdul a szívem.
Kinyitom az ajtót, és pár lépés megtétele után szemem elé tárul a síró Baekhyun valója – vörösre zokogott látószervei teljesen elütnek hófehér bőrétől, mellkasa hullámzik, olyan, mintha egy igazi, hamisítatlan vihar játszódna le benne.
- Baek, minden rendben? – kérdezem finoman, miközben közelebb araszolok, és tenyeremet púdertől csillogó arcára simítom, de ellöki azt. Mozdulatai hevesek, agresszívak. – Mi történt?
- Semmi közöd hozzá, Jaebum – kiabálja kétségbeesetten, hangjában ott törik felszínre a megmérhetetlen harag, megmérgezve a levegőt.
Felfedezek pár kék-zöld foltot a nyaka körül; ahogy szemeimmel végigjárom a kevés ruha által fedett testét, a sebek úgy szaporodnak, mintha abban a pillanatban születnének oda.
Baekhyun kapkod, s míg én az előbbi felfedezéseken feszengek, ő méregtől átfűtve lép a polcokhoz, hogy levegyen egy poharat, és vízzel megtöltse.
- Baek, nem kell játszanod a nagyot, ha nyilvánvalóan nem vagy rendben - elkapom a karját, hogy kérdőre vonjam, hogy végre megkapjam a válaszát, de csak annyit érek el vele, hogy az ivóeszköz hatalmas csattanással terül el a csempén, ezermilliárd darabra törve.
  Azt hiszem, van ott valami a szemeiben. Gyász. Talán arra vár, hogy a kvarcból égetett átlátszó szemcsék halálukból visszatérve újjászülessenek, akár egy főnix.
- Egy barom vagy, Jaebum – mormogja végül, és kikapva kezeit szorításomból, hangos léptekkel elhagyja a lakást.


Sokáig gondolkodom azon, hogy merre is mehetett – Baekhyun népszerű volt, rengeteg baráttal, de úgy hiszem, talán most az egyedüllétet választja, amely újbóli aggodalomra ad okot.
  Öt perccel távozása után úgy döntök, hogy a semmit nem segítő maradás helyett elindulok, még akkor is, ha azt sem tudom, merre – nem érdekel az, hogy a meleg átégeti a bőröm, hogy a fáradtság lassan megöl, csak Baekhyun kerüljön el, bármi áron.
Elmegyek a buszvégállomásra, bejárom a közeli boltokat, felhánytorgatom a plázát, de hiába, lakótársam semerre sem található – sehol nem tűnik fel manóalkata, szemceruzával díszített vízvonala, én pedig kezdek egyre jobban ideges lenni.
 Kissé kezdem feladni, fáradok. Már éppen a visszavonuláson rágódok, hiszen tudom, úgyis visszatér – egyszer csak benyit azon az ajtón, amelyen kivonult, történjen bármi is.
..Aztán eszembe jut a hely, az a hely, amelyről akkora undorral beszélt a körbevezetés során, amelyet ember még nem látott; a felhőkarcoló, amely ékesen csúcsosodik Szöul közepén, otthont adva rengeteg üzletnek, munkát ezernyi embernek. Ellenszenvet pedig Byun Baekhyunnak.
  Átmegyek azon a zebrán, amelyen első közös napunkon átvitt – a jelzőlámpa olyan lassan vált, hogy egy csiga szó szerint leélné az életét mellettem, mire átjutok, de amint sikerül, futásba kezdek. Valami biztossá teszi, megerősít abban, hogy jó helyen járok.
Liftezek, egyenesen a tetőre, arra a helyre, ahol Szöul forgalmas teret léghelyzetből terül elénk; felhők felettünk, autók alattunk, Byun Baekhyun pedig mellettem.
- Hamarabb is jöhettél volna – dörmögi a fiú átlagosnál mélyebb hangján, amely a sírástól még mindig recés, párszor megköszörüli torkát, hogy ne okozzon neki fájdalmat a beszéd. – Nem mintha látni akartalak volna.
  Nem adok neki választ, hanem egyszerűen, határozott mozdulatokkal mellélépek, és szemeibe meredek.
- Nem örülsz nekem? – kérdezem.
- De – mondja. – Mindennél jobban.
- Miért? – a fiú karjait mellkasához fonja, és háttal nekidől a lenti világtól elszakító falhoz.
- Mert azt akartam, hogy itt csókolj meg először.
Nem sokkolnak le a szavai, nem érzek undort – helyette inkább ajkaira hajolva teljesítem a kívánságát.