Treat you better - 27

Cím: Treat you better

Páros: Kim Jongin (Kai) (EXO) x Lee Hoseok (Wonho) (Monsta X) 

Feladat: Idézettel írni

Író: 27

Idézet: 

"Mélyebb, mélyebb

A seb egyre mélyebb lesz

Mint egy darab törött üveg

Amit nem fordíthatok meg" 

- V (Stigma)

Az igéző tekintete…

A hatalmas mosolya...

A dús haja...

A gyönyörű bőre...

A hosszú ujjai...

A vékony lába...

A tökéletes alakja...

A hangja...

A látványa...

Ahogyan énekel...

Ahogyan táncol...

Ahogy kiabál...

Ahogyan elveszti a józan eszét...

A türelmét...

Ahogyan egy apró izzadtság csepp gördül le homlokán szex közben…

Nem tudtam megnevezni mi volt az pontosan, amiért képtelen voltam kiverni ŐT az agyamból, de egy határozottan biztos volt... Kim Jongin folyamatosan a fejemben járt. Befészkelte magát tudatalattimba... annak legmélyebb zugába és ott vígan táncikált. Mikor éppenséggel nem voltunk együtt, minden percben hiányzott. Csak akkor éreztem magam teljesen egésznek, ha Ő is velem volt. Az SMS-ek aligha csillapították érzéseim halálos hullámait, pusztán csak olyanok voltak, mint mikor az ember bevesz egy fájdalomcsillapítót, amolyan megszokásból, ösztönösen, tehetetlenségében és várja, vajon ezúttal használ-e vagy sem. Na, pont ilyen volt a napi szintű üzenetváltás számomra Jonginnal. Persze örültem, hogy legálabb erre mindig tudtunk időt szakítani, de valahogy akadt olyan pillanat, amikor valójában már csak az esti telefonálás, a hangja, a gesztusai nyugtattak meg teljesen egésszé. Szerelmes voltam... borzasztóan szerelmes ebbe az emberbe. Természetesen nem ragaszkodtam mindig ennyire betegesen hozzá. Régen én magam is ismertem a mértéket, a határokat, a kemény korlátokat és neki fogalma sem volt mi váltotta ki belőlem ezt az egészet, ilyen hirtelen, a semmiből. Már egy jó két hete tartott és habár láttam, hogy a fiú nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, unja már a kedélyváltozásaimat mégsem tudtam ellene mit tenni. Úgy éreztem felemészt a féltékenység és az önutálat belülről. Általában rákérdezett mi a bajom, de igazából nem értettem miért erőlködik annyira. Többnyire lerendeztem azzal, hogy „semmi” és egy idő után Ő is megtanulta felesleges tovább faggatóznia.

 „Csak ölelj át jó?”

„Csak kérlek, felejtsük el”

„Csak mond, hogy szeretsz oké?”

„Csak tedd ezt...”

„Csak tedd azt...  és minden rendben lesz”

Sosem akartam feleslegesen ezzel húzni az együtt töltött időnket, még ha csak telefonon beszeltünk sem. Jobban érdekelt, hogy VELE mi van, azt akartam, hogy Ő meséljen, én inkább csak őrlődtem csöndben magamban. Tudtam, hogy nem nagy dolog és el kellene felejtenem, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam, nem volt még olyan erős a kapcsolatunk, hogy ezt hányadtatás nélkül elviselje. Hiszen alig 3 hónapja jártunk, és oh istenem, mennyire de különböztünk egymástól. Talán nem is csoda hogy féltékeny voltam, ha közel került hozzá valaki. De mégis...

 - Most azonnal tedd le a segged Lee Hoseok és rebegd el szépen hogy mi a kínod, mert amíg nem nyitod ki a szádat, addig nem tudok segíteni és ez így elég idegölő. Mond csak, velem van a probléma? - tépett dús hajába sokadjára, ahogyan ledobta magát a hanyagul megvetett ágyra. 

 - Nem Jongin... ne mondj ilyeneket, kérlek... - ültem le mellé könnyeimmel küszködve. Hogy is lehetett volna vele baj? Hogyan lehetett volna akár egy porszem is a tökéletességében? Inkább velem volt gond, az agyammal, de azzal nagy.

 - Szakítani szeretnél? Hmmm?  Azt szeretnéd, hogy én mondjam ki helyetted? Velem akarod elvégeztetni a piszkos munkát? - Kezdett egyre idegesebb lenni. Hallottam, hogy légzése egyre szaporább és erőteljesebb. Orrnyergét kezdte erősen masszírozni…  tudtam, ez annak a jele, hogy valóban nagyon ideges, így még ha szerettem volna, sem tudtam megszólalni. Azzal sem voltam tisztában, hol is kezdhetném. Hiszen sosem adta jelét, hogy ténylegesen ki akarná deríteni mi a probléma gyökere, én pedig sosem gondolkodtam azon, hogyan is mondhatnám el. Többnyire letudta annyival az egészet, hogy szeretem és neki ennyi elég is volt... legalábbis eddig. Mindig lerendeztük az együtt töltött időnket egy pár semleges kérdéssel, Ő általában lelkesen mesélni kezdett valami számára fontos dologról, ami úgy nagyjából az esetek 80 százalékában a tánccal be is zárult. Néha felmerült, hogy „képzeljem el Taeminnel mi történt” vagy „Taemin mit csinált éppen”, amitől az igazat megvallva, falnak tudtam volna menni, de persze úgy voltam vele, inkább jobb az, ha elmeséli és tudok róla, minthogy titkolgatná és simliskedne. Ezután általában én tüzetesen elmondtam a véleményemet mindenről, ami csak szoba került. Érte bárkit képes voltam melegebb éghajlatra küldeni. Meséltem neki az én kis dolgaimról és az este rendszerint egy kiadós szexszel zárult. Erre használtuk el a szabadidőnket, persze mindketten örültünk, hogy végre a hosszas várakozás után láthattuk egymást, kibeszélhettük magunkból a problémáinkat, kiengedhettük az időközben felgyülemlett feszültséget és másnap egymás mellett kelhettünk fel egy új hotelben, már ha egyáltalán aludtunk az éjszaka. Néha még arra is jutott idő, hogy együtt igyuk meg a kis reggeli kávénkat. Most azonban minden annyira más volt.

- Jongin én... – nyögtem ki kínlódva, de láttam rajta, sőt egésszé egyszerűen éreztem, hogy ezúttal nem fogja elfogadni az oly berögződött mondataimat, amelyeket ilyenkor sütöttem el és habár komolyan is gondoltam, azért egy idő után már tényleg kezdtek sablonosnak hatni. A fene sem gondolná, hogy a szeretlek szó így el tud kopni, ha valaki ennyit használja. Erre is Ő ébresztett rá. A helyett, hogy válaszoltam volna, most először sírtam el magam előtte. Sosem azelőtt… Csak úgy potyogtak könnyeim megállíthatatlanul én pedig inkább tenyerembe temettem arcom, hogy mégse lássa, azt, ami egyértelmű. Lágyan csúsztatta vállamra kezét. Most már Ő is érezte, hogy valami nagyon nincsen rendben. Talán éppen ideje is volt.

-              Hol rontottam el ennyire?  - kérdezte feszült tónusban, mégis annyira gyengéden, mintha bármelyik pillanatban, bármely szavával összetörhetne. Ami, nos ... egyébként pont így is volt. Csak egyszer kellett megjegyeznie a „markolnivaló combjaimat” és a nagy fenekemet, hogy a mai napig szigorú diétát tartsak. Habár nem pontosan ezekkel a szavakkal élt és valószínűleg nem úgy értette, ahogyan én a szívemre vettem, mégis fájt. Annyira szeretnék tökéletes lenni számára. Mindennél jobban. Azt akarom, hogy úgy tekintsen rám, mint ahogyan én RÁ.

Talán ezért vagyok ennyire feszült,

 talán ezért kapom fel ilyen hirtelen a vizet

és talán ezért akadok ki a legkisebb mozzanatokon is.

Az előírt adagom is a felére csökkentettem, hogy rekordidő alatt fogyjak le és ez valahogy az edzőmön kívül senkinek sem akaródzott feltűnni. 8 kilót fogytam két hét alatt. Az állóképességem a nullával lett egyenlő és a kondim sem volt rendben. A legkevésbé sem.

-              Nem a te hibád... - próbáltam visszanyelni könnyeimet. Nem szerettem volna, ha hibásnak érzi magát. Ő semmiképpen sem az. Erről az egészről csak én tehetek, én generáltam magamnak. Csupán az idióta képzeletem műve az egész beteges féltékenység. Mégis ahogyan ránéz a tánc partnereire... AZOKRA a LÁNYOKRA. Nem tehettem róla, de keserűség lepte el a szívem. Ahogy a combjaikra fogott, ahogy a derekukat markolta és érzéki táncot járt velük, felkorbácsolta a bennem szunnyadó kisördögöt.

„Talán mégsem csak a férfiakhoz vonzódna?”

„Talán én már nem vagyok elég jó?”

„ Nem tudom többé megadni azt, amire vágyik?”

Valahol mélyen tudtam, hogy csak túlságosan átszellemül. Hiszen a tánc a szenvedélye. Néha képes nagyon komoly túlzásokba esni, amikor a táncról van szó. Olykor elég, ha csak beszél róla és egy teljesen más emberré változik. Mégis hogy mondhatnám akkor el neki ezt az egészet? Hogy belepusztulok a féltékenységbe… hogy felemészt belülről… hogy sosem akarom, hogy mást érintsen rajtam kívül? Nos, valami ilyesmit makogtam is, de már nem emlékszem pontosan.

Csak arra emlékszem, ahogyan felettem támaszkodik és azt mondja “gyönyörű vagyok” … szüntelenül… újra… és újra… és újra…

Az igéző tekintete...

A visszafogott mosolya...

A dús haja...

A hibátlan,  hófehér bőre...

A hosszú ujjai...

A lábai...

A tökéletes alakja...

A mézédes hangja...

A látványa...

Ahogyan énekel...

Ahogyan táncol...

Ahogy magában fortyog valamin...

Ahogyan elveszti a türelmet...

A józan eszét...

Ahogyan egy apró izzadságcsepp gördül végig lustán mellkasán szex közben....

Nem tudtam megnevezni mi volt az pontosan, amiért képtelen voltam ŐT kiverni az agyamból, de egy biztos volt... Lee Hoseok folyamatosan a fejemben járt. Befészkelte magát tudatalattimba… annak legmélyebb zugába és ott vígan táncikált.

Breakpoint - 25

Cím: Breakpoint

Páros: Park Chanyeol (EXO) x Lee Jihoon (Woozi) (Seventeen)

Feladat: Idézettel írni

Író: 25

Idézet: 

"Beszélj hozzám és ne rólam 

én az életemet nem a falra írtam” 

- Leander Kills

Kora délelőtt volt, mikor grafitszürke felhők bukkantak fel a horizonton. Megállíthatatlanul úsztak az égen egyenesen a város felé, maguk előtt kergetve néhány szelíd bárányfelhőt. Egész nap tikkasztóan meleg volt, már-már fojtogatott a párás levegő, így felüdülés volt éreznem a feltámadó, hűs szellőt arcomon, mit a közelgő vihar hozott magával. Akárcsak három éve...

Három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon lágy esőként indult a tomboló vihar, ami aztán fákat csavart ki a helyükről és megrongálta a várost.

Soha sem szerettem a nagy viharokat. Mondhatni, mindig is tartottam tőlük féktelen erejük miatt, ugyanakkor tiszteltem is az időjárást, mert nem hajtott fejet az emberek vasakarata előtt. Sőt, szeszélyes vadságával félelmet ébresztett a mindenen uralkodni vágyó senki emberekben.

A mindent elsöprő viharok helyett, jobb szerettem a csöndes esőzéseket, mikor útnak indulhattam az eső illattal telített utcákon. Nézhettem a gyűlő tócsák végtelen ringatózását és fodrozódását, miközben az esőcseppek hűvösen koppantak fejemre, vagy bőrömre. Három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon, éppen ilyen az idő volt.

Három éve a grafitszürke felhők közé néhol egy-egy galambszínű is bevegyült, hogy együtt átússzák az ég végtelen kék tengerét, komor félhomályba burkolva a hangyákként nyüzsgő földieket.

A kávézó gyönyörű panoráma ablakaira nesztelenül hulltak a hűvös esőcseppek, majd játszi könnyedséggel leszaladva húztak maguk után csíkot az ablaküvegre. Azon a vékony, tünékeny vízsávon kívül semmi sem bizonyította, hogy ott jártak valaha is, mert helyükre újabb cseppek hullottak, és elmosták az előzőek nyomait.

Olyanok voltak akár az emberek... Tünékeny természeti csodák, akik után csak halvány jelek, utalások maradnak, ha egyszer már nem lesznek.

Halkan koppant előttem a műanyag a bárpult gránitlapján, mire bambulásomból feleszmélve pillantottam a pultos fiúra, majd kérdőn az elém helyezett felmosó vödörre.

- Ha kicsorogna a nyálad - bökött állával a műanyag felé, miközben tenyereit a gránitlapra támasztotta. - Ha a helyében lennék, rég feljelentettelek volna zaklatásért. Egy hét alatt, mióta fel lettél véve többet bámultad őt, mint az összes csaj, aki miatta jár ide együttvéve.- Most nem is őt bámultam - toltam Johnny felé a vödröt. - Csak elgondolkodtam.

- Mi nyomja azt a hatalmas szíved, Chanyeol hyung? - könyökölt Dowoon a pultra helyet foglalva mellettem. - Nekünk elmondhatod.

- Csak azon gondolkodtam, hogy miért nem ül itt velünk.

Halkan koccant össze a porcelán csésze az üvegasztal lapjával, most mégis felzavarta a kávézó nem mindennapi csendjét. Felé pillantottam. Azt hittem meghallotta, amit mondtam, és ki fog oktatni, hogy foglalkozzak a saját dolgommal. Azonban ő nem foglalkozott velünk.

Mutató ujjával végig simított a fehér porcelán fülén, majd ölében összefűzte ujjait. Mélybarna szemeit felvezette az ablaküvegen, végül a szürke felhőkön állapodott meg.

- Mintha imádkozna - gondoltam, s a gerincem mentén végig futott a hideg miatt libabőrös lett az egész testem.

Bőre még a porcelánnál is törékenyebbnek és sápadtabbnak tűnt, szinte látni engedte az ereit. Ajkai cserepesek voltak, haloványabbak, mint bármikor, és apróbbak. Szőkére festett haja, azonban rendezetten keretezte arcát. Apró, cicás szemei alatt halványlilás csík tanúskodott kialvatlanságáról.

Ezekben, a rossz időszakjaiban jobban féltettem, mint valaha...

- Máskor mindig ideül, még akkor is, ha Chanyeol hyung az átlagosnál is hülyébben és idegesítőbben viselkedik. - tette hozzá Dowoon, mire némaság telepedett ránk, hosszú percekre.

- Menj már oda! - lökte meg Johnny a vállam, olyan erővel, hogy majdnem kiestem a bárszékből.

- Neked meg mi bajod? - fordultam felé dühösen.

- Az hogy, ha most nem mész oda, akkor... - szemei szikrákat szórtak, mégsem folytatta mondatát.

- Akkor? - könyököltem a pultra.

- Johnny! - Dowoon mély hangja hezitálásra késztette. Láttam, amint a szeme sarkából az ablak előtt ülő Jihoonra néz, aztán már sokkal halkabban fejezte be mondandóját.

- Akkor lehet, hogy soha többé nem lesz lehetőséged szemtől szembe beszélni vele.

- Johnny, Jihoon megmondta, hogy...

- Tudom - szakította félbe a fiatalabbat.

Láttam, ahogy Johnny és Dowoon ajkai tovább mozogtak, miközben a fiatalabb gyilkos pillantásokkal bombázta a másikat, de egy árva szavukat sem hallottam. A világ elnémult. Hézagosan emlékeszem, hogy felálltam a székből, majd a gravitációval és remegő térdeimmel küzdve odasétáltam az asztalhoz, ahol Jihoon ült már reggel óta.

Mikor mellé értem, ő felnézett rám. Gesztenyebarna tekintete találkozott az enyémmel, és úgy éreztem soha többé nem ereszt el. Szemeiben alig volt fény, mégis biztos vagyok benne, a lelkemig látott abban a pillanatban. Látta a félelmem, szomorúságom, a tehetetlenségemből adódó kétségbe esettségem, és meghasadó szívem, mi magatehetetlenül vergődik mellkasomban.

Nem is tudom mit gondoltam, mit mondok neki, ha már ott állok előtte. Talán semmit. Sőt, biztosan semmire sem gondoltam abban a minutumban, mert képtelen lettem volna, egy értelmes gondolatot is összerakni. Mégis reménykedtem benne, hogy csak egy ízléstelen vicc akart lenni Johnnytól, és mikor odamegyek Jihoonhoz, ő hangosan felnevet majd. De nem ez történt.

Hosszú percekig bámultam Jihoon gyönyörű szemeit, mire talán megunta szótlanságom, és kettévágta gyenge hangjával a köztünk beállt csendet.

- Nem ülsz le?

A vele szemben elhelyezett székre sandítottam, majd jobb kezemmel kihúztam és helyet foglaltam. Arra számítottam, hogy ismét a felhős eget fogja nézni, de nem így tett. Barna szemeivel megkereste, és magához láncolta tekintetem, ugyanazzal az átható pillantással. Újabb hosszú percekig figyeltük egymást, mígnem megint az ő hangja zavarta fel a csendet.

- Kérni szeretnék tőled valamit, Chanyeol - érdeklődve felhúztam egyik szemöldököm. - Megtennéd, hogy hazakísérsz?

Máskor bő szókincsem ezúttal cserbenhagyott, nem tudtam egy szót se kinyögni.

- Én, most Jihoon lakására fogok menni? - kérdeztem magamtól.

Kínomban csak bólintani tudtam, majd felpattantam a székből. Megálltam előtte, és felé nyújtottam kezem, hogy segítsek neki felállni. Emiatt először furcsán nézet fel rám, de elfogadta segítségem.

Ujjai lágyan simultak tenyeremhez, akár a selyem. Az én kezem övéhez képes durva volt, és érdes. Féltem, felsértem Jihoon gyengéd bőrét, így a lehető legóvatosabban zártam ujjaim közé kicsiny kezét. Kérésének eleget téve a pulthoz kísértem, ahol megkérte Dowoont és Johnnyt, hogy tartsák a frontot helyettünk, amit nem volt nehéz megtenni, mivel egy árva lélek sem tartózkodott a kávézóban, majd elköszöntünk, és egy esernyőt felkapva útnak indultunk.

A grafitszürke felhőkből szakadatlan potyogtak az éltető vízcseppek, mik lassacskán bőrig áztatták az egész várost. Jihoon utcákon keresztül beszélt, míg én csak hallgattam kellemes hangját. Elmesélte, miként derült ki a betegsége. Elmondta, hogyan élte meg a rosszabb időszakokat, a hangulatingadozásokat. Megosztotta velem az egész életét, és nekem csak annyit kellett tennem, hogy végig hallgatom, amint kinyílik nekem.

Úgy éreztem, azokban a percekben közelebb voltunk egymáshoz, mint valaha, mégis egyre távolodunk el a másiktól.

Fél óra séta után elérkeztünk egy tömbházhoz, aminek a második emeletén volt Jihoon lakása.

Megkért rá, hogy kísérjem fel, és legyek mellette.

Befektettem az ágyba, mert nagyon elfáradt. A szobájában pont az ablak alatt volt az ágy, így a gyér fénytől hófehér lett arca. Szemei alatt a karikák elmélyültek, és sötétebbek lettek. Magához hívott, hogy feküdjek mellé, és öleljem meg. Ezután minden olyan gyorsan történt...

Azt mondta, hogy ha elalszik, akkor az orvosok szerint kómába esik, de a teste mindenképpen feladja majd harcot rövid időn belül, így az alvás számára egyet jelent a lassú, ámde fájdalommentes halállal.

Emlékszem, ahogyan égető könnyek gyűltek szemeimbe. Hezitáltam, mit tegyek. Tegyem meg, amire kér? Vagy ne, és akkor talán tovább élt volna?

Végül azonban minden önös szándékomat félre téve mellé feküdtem, és átöleltem őt. Teste annyira aprócska, és törékeny volt a karjaimban, hogy féltem szorosabban ölelni. Pedig legszívesebben agyon szorongattam volna. Részben azért, hogy elhiggyem, nem álmodom, és valóban a karjaiban tarthatom őt. Részben pedig azért, hogy vigaszt keressek legmélyebb bánatomban.

Akkor történt meg, hogy szerelmet vallottam neki, majd arra kért, hogy csókoljam meg, mert még soha sem csókolózott.

És akkor történt meg, hogy először és utoljára megcsókoltam őt...

Azután, a röpke csók után nyakhajlatomba fúrta fejét, míg én feje búbjára tettem állam. Ahogy lassult Jihoon légzése, úgy lett úrrá rajtam egyre jobban a bánat.

Utoljára elmondtam neki, mennyire beleszerettem, már az első pillanatban, mikor beléptem a kávézóba. Hogy mennyire nagyon gyönyörű ő maga, a jelleme, a szeme, a mosolya. Bevallottam neki, mennyire fog hiányozni, és milyen szívszaggató érzés tehetetlennek lenni nagy melák létemre.

Jihoon mosolygós hangszínén megköszönte a szeretetem, és hogy mindezt bevallottam neki. Karjai szorosabbra fűzte körülöttem. Miközben beszívta a levegőt tüdeje megremegett, majd egy fáradt szusszanással elaludt. Mindörökre.

Kedves Zsűri.

Mikor elolvastam a felhívást, miszerint foglaljam rövid novellába életem legnagyobb fordulópontját, ami a legnagyobb hatással volt rám, vonakodtam benevezni. Ugyanakkor tudom, hogy valahogyan ki kell törnöm a drogok, a cigaretta és az alkohol hármas bűvköréből. Így, ha az emlékezés az ára, hát megteszem. Ezen információk ismeretében remélem, megértik miért egy idézettel indítottam a történetet. Ugyanakkor megértem, amennyiben nem engem választanak, mégis köszönöm, hogy elmesélhettem Önöknek azt az eseményt, ami törést jelentett az életemben.

Üdvözlettel

Park ChanYeol

Napról napra - 24

Cím: Napról napra

Páros: Kim Yugyeom (GOT7) x Jeon Jungkook (BTS)
Feladat: Idézettel írni

Író: 24

Idézet:

„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen;
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem.”

- Juhász Gyula

 A semmiből előtörő felhőszakadás rázta fel Szöul amúgy sem nyugodt utcáit. Az eddigi kellemes, májusi napsütés helyett úgy tűnt, legalább ősz lenne. A hőmérséklet jóval lentebb esett, mintha az időjárás gúnyt űzne az emberekből. Elhitette velük, hogy bizony a tavasz megérkezett, aztán nagyot kacagott rajtuk, hogy mennyire naivak. A rengeteg, rohanó ember, akik nem néztek időjárás jelentést, a fejük fölé tartva azt, ami éppen a kezükben volt, próbálták magukat védeni a hideg cseppek ellen. Aki volt olyan okos, hogy esernyőt vitt magával, az alá húzódva sietett, hogy a kelleténél ne legyen jobban vizes. Az emberek nem szerették az esőt. Mindig akkor jött, amikor nem kellett volna. Felborítva ezzel terveket, programokat. Mindezek ellenére, kitűnt egy magas férfi a tömegből, akinél nem volt esernyő. A többi emberrel ellentétben, nem vette sietősre a lépteit. Nyugodtan sétált az utcán, a szakadó esőben, mintha semmi gondja nem lenne az égvilágon. Hajából és felsőjéből csöpögött a víz, nedves, sötét tincsei a szemébe hullottak, így eltakarva íriszeit a kíváncsi tekintetek elől. Az emberek furcsállva néztek rá, elvégre, ki az az épeszű, aki egy zivatar kellős közepén, esernyő nélkül nekiáll sétálgatni? Külső szemlélőként persze könnyű volt ítélkezni a fiatal férfi felett. Nem ismerték, nem tudhatták, hogy mi oka volt ezt tenni.

 Lassú, ráérős léptekkel haladt előre. Nem is igazán figyelt, hogy merre ment, a lábai szinte vitték maguktól. Nem volt célja, nem akart semmit, egyáltalán nem figyelt a körülötte lévő világra. Mélyen a gondolataiba temetkezett, nem is látott semmit. Nem vette észre, hogy az emberek furán bámulnak rá, hogy vele ellentétben, mindenki sietve lépett el mellette, csupán egyetlen pillantást vetve rá, az mégis tele volt ítéletekkel. Úgy érezte, semmi értelme nincs tovább. Elkövette azt a hibát, hogy abba az emberbe szeretett bele, akiről pontosan tudta, hogy mást szeretett. Élete egyik legnagyobb hibája volt, de nem tudta irányítani az érzéseit. Lábai automatikusan megtorpantak, ahogy egy zebrához érkezett. Mellette több ember is hasonlóképp cselekedett, így egy darabig védve volt a jéghideg esőcseppek ellen. Ez sem érdekelte. Érdektelenül bámult át az út másik végére, majd az úttestre, ahol autók százai haladtak át. Az a fény kavalkád, mikor megpróbálta megszámolni a piros kocsikat, teljesen bántotta a szemét, így tekintete inkább a lábai előtt fekvő csatornára tévedt. Az eső sebesen zúdult be az apró kis lyukakon, örvényszerűen, mintha csak őt is be akarná szippantani.

 A tömeg megindult, ám ő nem mozdult. Páran meglökték a vállát, ahogy sietősen át akartak kelni a zebrán azalatt a pár másodperc alatt, de ő meg sem moccant. Továbbra is a csatornát figyelte, teljesen arra koncentrált. Úgy érezte, legszívesebben ő is eső lenne. Szeretett volna az lenni, mert akkor bűntudat nélkül érhetne hozzá a másikhoz. Érzelmeket tudna belőle kicsalni, legyen az öröm, vagy harag. Végigsimogathatná az egész testét, beférkőzne még a bőre alá is. Egy forró, nyári napon, ő lehetne számára a megváltás. Ő csalna egy mosolyt az arcára, ahogy a naplementében hazafelé sietne, de még azelőtt elkapná, hogy fedezékbe menekülhetne. Nagyon szeretett volna eső lenni. Minden vágya ez volt jelen pillanatban. Ironikus, hogy eddig nem kedvelte az esőt. Most mégis egy eddig utált természeti jelenségre irigykedik. Szánalmas, hogy több érzelem fűzi az esőhöz, mint hozzá. Nem hitte volna, hogy valaha ideáig jutnak el. Persze, eddig is tudta, hogy a másik érzései messze nem olyan tiszták, mégis hitt. Reménykedett, hogy idővel majd más lesz, jobb. Végig kínozta magát, hiszen akárhányszor a szemébe nézett, tudta. Fájdalmat okozott saját magának azzal, hogy hitt benne, a másik viszont fogja szeretni. Mégis szerette ezt az érzést. Édes fájdalom volt ez, mert legalább a másik közelében lehetett. Megadta neki azt, amit mástól nem kapott meg, de titkon mindig az elérhetetlen után áhítozott.

- Minden rendben? – szakította ki gondolataiból egy kellemes, női hang.

 Odafordította a fejét, és nem kellett csalódnia. Egy húszas évei végén járó hölgy érdeklődött a hogyléte felől. Ő mégsem bírt válaszolni. Továbbra is ott állt a járdaszegélyen, azt sem vette észre, hogy az autók felcsapták a sáros vizet, az pedig a márkás cipőjén és farmerján kötöttek ki. Nem tudta, hogy ez a nő mégis miért szólította meg. Neki is csak tovább kellett volna mennie, egyetlen szó nélkül, ahogyan a többi ember. Vajon mi vehette rá, hogy mégis hozzá szóljon? Felemelte fejét, majd ismét az út túloldalára pillantott. Több ember gyülekezett ott is a zebrán, így biztos volt benne, hogy hamarosan megint zöldre fog váltani a lámpa. Talán csak nem bírta ki, hogy ne szólaljon meg, ha már itt állt mellette. Nem lehetett ez több, puszta kíváncsiságnál, mintsem aggodalom. Amin persze nem lepődött meg. Elvégre, az emberek kíváncsi lények. Minden bizonnyal, ez a nő is arra lett volna kíváncsi, mi a fenéért áll az esőben. De tényleg, miért is? Miért kínozza magát, miért okoz még ennél is nagyobb fájdalmat saját magának, mikor tisztában volt azzal, hogy felesleges? Talán még mindig abban reménykedik, hogy egy kis idő elteltével belátja a másik, hogy semmi esélye egy olyan szekér után futnia, amit soha nem érhet utol. Mégsem számított rá, hogy ennek ellenére, a szemébe mondják, hogy többé nincs rá szükség. Mert nem szeretik viszont.

- Igen. – Hangja halk volt, mégis kemény, a nő is felkapta a fejét, aki már minden bizonnyal rég lemondott arról, hogy valaha válaszra bírja a fiatal férfit. – Minden a legnagyobb rendben.

 Mindazok ellenére, hogy neki csupán az volt egyetlen hibája, hogy szerelmes volt egy olyan emberbe, aki mást szeret, soha nem hitte volna, hogy egyszer ez okozhatja a vesztét. Veszekedtek. Pontosan látta maga előtt, ahogy dühös, értetlen tekintetét az övébe fúrta, sötét íriszei szinte lángoltak. Soha azelőtt nem veszekedtek ennyire. Volt, hogy összekaptak már butaságokon, de azok soha nem voltak komoly dolgok. De akkor, mikor életében először szerelmet vallott a másiknak; ő kiakadt. Minden szava itt van a fejében. Soha nem fogja elfelejteni ezeket a szavakat. „A megállapodás úgy szólt, hogy ez nem szól többről, mint barátság extrákkal!” Hogy is ne, ő már réges-régen sokkal többet érzett ennél, de éppen ezért nem vallotta be soha a valódi érzelmeit. Tudta, hogy csak vita lenne belőle. De ahogy telt az idő, beleszeretett a másikba, később pedig ezt egyre kevésbé tudta elrejteni. Már nem voltak elegek a néhai találkozók, a lopott pillantások az emberek válla fölött, a titkos, apró érintések. Többre vágyott, jóval többre, és végig azt hitte, hogy a másik is viszonozza ezeket az érzéseket. Ám nagyon csúnya tréfát űztek vele odafent. „Mégis hogy mondhatod azt, hogy szeretsz?” Ez a kérdés volt mind közül a legfájdalmasabb. Érezte, hogy, hogy megrepedt benne valami, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ez megtörténhet vele. Tudta, hogy nagy kockázatot vállal az érzelmei felfedésével, de hogy mindent tönkre fog tenni, arra nem számított.

 Képtelen volt magában tartani azt az egyetlen, apró vallomást. „Szeretlek.” A világ egyik legszebb szava, mégis a legnagyobb kínt is az ezzel járó érzelmek tudják okozni. „Bocsáss meg nekem. Bocsáss meg, amiért szeretlek.” Hiába kért elnézést, a másik is pontosan tudta, hogy ezzel nem tud mit kezdeni. Az érzelmeink felett nem uralkodhatunk, mégis azt kérdezte tőle, hogyan szerethetett belé. A fejéhez vágta, hogy ennek semmi értelme, és hogy felesleges utána reménykednie. De hogy ne tudná szeretni, mikor a titkos találkákon olyan sóvárogva sóhajtotta ajkaira a nevét? Ahogy gyönyörű, hófehér bőrén megcsillantak az izzadtságcseppek, ahogy alatta vonaglott? Amikor a kéjtől csillogó szemeivel az övébe nézett? Ahogy hangosan nyögdécselt minden egyes apró csók miatt, amit a nyakára nyomott? Mikor a beteljesedés pillanatában apró körmeit a hátába vágta, míg másik kezével a hajába túrt, úgy húzva még közelebb magához? Egy igazi angyal volt. Pusztán a létezésével is szebb volt a világ. Az pedig, hogy egy igazi angyalt tudhatott a magáénak, felülmúlta minden elképzelését. Mégis, egyetlen pillanat volt, hogy ezt a tökéletesnek hitt kapcsolatot összetörje. De be kellett látnia, hogy csak túl vak volt. Elborította az agyát a rózsaszín köd, így nem láthatta meg, hogy mikor a másik alatta sóhajtozott, végig másra gondolt. Jól tudta, hogy másba szerelmes, de egy idő után elhitette magával, hogy ez nincs így. Nos, szépen pofára esett.

 Amikor a lámpa zöldre váltott, a tömeggel együtt lépett le az úttestre, majd szinte sodorta őt a rengeteg ember, egyenesen a túloldalra. Mikor ismét a járdán állt, visszanézett a válla felett. Keserűen elmosolyodott, hiszen jól tudta, hogy ezzel elengedte őt. Elengedte azt az embert, aki a világot jelentette számára. Akit a fellegekbe repíthetett volna, az mégis letaszította a mélybe. De ilyen a szerelem. Fájdalmas. Megtanult vele élni, hiszen évekig ebben az édes fájdalomban élt. Mégis be kellett látnia, hogy így lesz a legjobb. Hagyta, hogy a másik kihasználja őt. Hogy míg ő odaadta neki a szívét, az csak kosárlabdaként használta, olykor feldobva a magasba, ezzel boldogságot okozva neki; majd mikor vége volt a meccsnek, elhajította egy üres szobába; majd ha újra szüksége volt rá, elővette. Mégsem tudott rá haragudni. Hiszen pontosan tudta, milyen érzés a viszonzatlan szerelem. Azzal a különbséggel, hogy míg ő kaphatott belőle egy darabot, a másik mindvégig csak álmodozhatott róla. Ennek ellenére, nem tudta volna megmondani, kinek fájt jobban ez az elválás. Neki, aki bár kapott egy szeletet a boldogságból, de az soha nem lelt viszonzásra; vagy a másiknak, aki soha nem kaphatta meg, amit szeretett volna, csak egy pótlékot. Sóhajtott egy mélyet, majd felemelte a fejét az ég felé.

 Az eső tisztára mosta. Hagyta, hogy kiűzzék az összes gondolatot a fejéből, hogy elmossa azt a fájdalmat, amit érzett. Tiszta lappal akart indulni, hogy mikor egy új napra ébred, minden más legyen. Napról napra, egyre kevésbé fog fájni, míg egyszer csak teljesen megszűnik. Hitte, hogy minden jóra fog fordulni, hogy a másik megtalálja majd a boldogságot, még ha nem is vele, egy olyan személlyel, akit tényleg, őszintén szerethet. Teljes szívvel remélte, hogy minden rendben lesz, és tanultak a leckéből mind a ketten. Ahogy az esőcseppek az arcát érték, szeméből is kigördült egyetlen könnycsepp, ezzel is jelezve, hogy most búcsúztatta el végleg egykori szeretőjét.

- Viszlát, Jungkook…

Érintés - 22

Cím: Érintés
Páros: Choi Minho (SHINee) x Byun Baekhyun (EXO)
Feladat: Idézettel írni
Író: 22
Idézet:

"A legerősebb drog egy ember számára, egy másik személy."

Néha elgondolkodom azon, mi lett volna, ha akkor nem engedem el? Ha azon a napon egy apró rezdüléssel, egy könnyed mozdulattal magamhoz láncolom, ezzel teljes mértékben magaménak tudva az ő hihetetlenül törékeny testét, melyet öntudatlanul védtem mindentől és mindenkitől? De gyáva voltam, nevetségesen gyáva és gyenge. Hiszen tudhattam volna, az ő tiszta lelke egy percig sem tudott volna rám úgy tekinteni, mint ami valójában voltam. Sosem látta azt, ami vagyok, nem látta a megrohadt, mocskos belsőm, az elroncsolódott, fekete lelkem, mert ha vele voltam, én is égetően tisztának éreztem magam, gondtalannak, egyszerűnek, és boldognak. De ő mit sem sejtett efelől. Vonzott a mérhetetlen naivitása és ártatlansága, melyet meg akartam rontani, elérni, hogy csak utánam epekedjen, hogy a szíve csak értem dobbanjon. Eltakartam ezeket az érzelmeket, és mohón faltam minden egyes rezdülést, ami táplálta az elkeseredett lelkemet, mindezt úgy, hogy ő nem tudott semmiről.

Elhitte, mikor mosolyogtam, mikor boldog voltam, és szeretném én is úgy érezni, ezek nem csupán megjátszott emóciók és pillanatok voltak, mégis, képtelen voltam akár egyszer is őszintén boldog lenni - legalább is, teljes mértékben biztosan nem. Mellette akaratom ellenére öntött el az a ritkán tapasztalt, idegesítően kellemes érzés, a forróság, a birtoklási vágy és a beteges rajongás, mindez csupán egy apró mosolyától, vagy csak szemei gyermekies, édes csillogásából. Annyira tiszta volt minden apró porcikája, gyönyörű, tökéletes, és én magamnak akartam tudni, meg akartam szerezni, karöltve az általa bennem keltett érzésekkel, melyekért tudat alatt epekedtem, akartam őket, de még magamnak is képtelen voltam bevallani.

Olyan volt, mint a drog. Egyre többet és többet akartam belőle, de tudtam: Ő az az apró, fényes csillag, ami nem lehet az enyém, bármennyire is szeretném.

Hiszen ő oly tiszta, még most is, oly fenséges, míg én vészesen gyorsan esek szét, és válok a sötétség apró, jelentéktelen foltjává.

Azon a napon, mikor elhagytál, akkor értettem meg, mennyire romlott voltam, rettentően romlott és magányos. Az űr, amit magad után hagytál, tele volt fájdalommal, mely mégis a kongó ürességbe merült, erősen marva szívem befeketedett falát, hogy halálának halálával kínozzon, amiért egy angyal gyönge lelkét törtem össze.

><>•<><

Cipőm sarkának kopogását elnyeli a folyosón hosszan elterülő, vörös színben égő szőnyeg, ezzel lehetővé téve lépteim elveszett némaságát. A legkevésbé sem akartam magamra vonni bárki figyelmét, és főleg nem akartam, hogy lássák az elveszett alakom, ahogy összetörten haladok az egyetlen mentsváram felé. Utáltam, gyűlöltem ezt tenni, de ez volt az egyetlen út előttem, amire ráléphetek, hogy abbamaradhasson az egy helyben toporgásom, elveszetten.

Nem egyszer éreztem úgy, hogy végleg összeroppanok a súly alatt, melyet Baekhyun távozása tett vállaimra, mégis erősnek kellett maradnom. Démon vagyok, Lucifer nevére is, nem lehetek ennyire gyenge! Minden a te hibád, miattad vagyok ennyire szánalmas, ennyire reménytelen! Te gyógyítottad meg a bensőm egy apró darabját, és elég volt ennyi is, hogy később már csak a gondolatodtól terjedni kezdjen az aprócska fény, ami kiűzte a hosszú évezredek óta bennem tátongó sötét ürességet. Tudom, nagyon jól tudom, hogy mindennek én vagyok az oka, mindenről én tehetek, mégis, fáj, eszméletlenül fáj, de ennyitől a büszkeségem nem csappant, továbbra is makacsul okollak téged minden bennem okozott sérelemért, pedig te voltál az, aki a legjobban összetört kettőnk közül. Mert láttam, nagyon jól láttam a minden érzelmet elém táró tekintetedből, amit könnyek homályosítottak akkor, ahogy a lelked apró darabokra tört.

Nem akartam, hogy így láss. Hogy lásd a megcsonkított, fekete szárnyaim, a vértől élénken pirosló szemeim és a széttépett lelkeket körülöttem. Hiába a tény, mi szerint azok a védtelen emberek ezt érdemelték, az általad mélyen tisztelt Isten igazát megszegve fordultak ellene, a te mérhetetlen szeretetet hordozó szíved még ezt is képtelen volt végignézni, eltűrni. Remegtél, az egész tested haragtól és félelemtől reszketett, én pedig itt döntöttem el, megvédelek, bármi áron. Megvédelek... Magamtól.

Elmondtam neked mindent, mindent, ami én vagyok, vagyis ami voltam, mielőtt megismertelek volna. Csupán a lelked legyenglült aurájából éreztem azt a meghazudtolhatatlan gyűlöletet és megvetést, amit irántam éreztél akkor. A haragot, az elkeseredettséget, a megtörtséget, mely elhomályosította az eddigi féktelen ragyogásod, és azt mind én okoztam neked. Miattam volt, és ez szenvedésre késztetett; egyetlen oka lehetett annak, hogy így reagáltál: Fontos voltam neked. Számítottam valamit, egy darabkája voltam a boldogságodnak, és talán ez volt az első alkalom attól fogva, hogy megszülettem, mikor éreztem, milyen valóban boldognak lenni. Milyen, amikor megdobban a szívem, erősen, rendületlenül, melegséget pumpálva a testembe, kiűzve a hirtelen keletkező érzelmek kavalkádját, szélcsendet alkotva a bennem dúló tornádóból.

Megmutattad nekem, milyen érezni, milyen az, mikor ezek az érzések építenek, s nem rontanak, és azt is megmutattad, milyen az igaz magány. Mikor minden kiüresedik bennem és körülöttem, olyannyira, hogy az már sosem lesz újra dúzzadó. Nélküled biztosan nem.

Mély sóhajjal nyomtam le a hideg kilincset, kitárva magam előtt a sötét falapot, ami éles nyikorgással adta meg magát. A kellemetlen, szúrós szag azonnal orromba kúszott, a félelemtől és kíntól terhes levegő a vér illatával vegyülve marta az orrom, de mit sem törődve vele léptem be a sötét helyiségbe. El akartam terelni a gondolataim, de tudtam, lehetetlen feladat ez számomra, mivel mindegy, mit látok, mit hallok, mit érzek, ezekről, és ezek nélül is te jársz a fejemben, és a rég látott mosolyod, melyért égett a bensőm. Nem csak ezért, mindenedért, sóvárogtam a legkisebb részed után is, szükségem volt rád, hogy mellettem légy, és újra fogd a kezem, érj hozzám, édes hangodon csendüljön meg a nevem, és, hogy nevess, szüntelenül, minden apróságon. Megráztam a fejem, elcsendesítve éktelen, szenvedő gondolataim, minek hatására éjsötét tincseim szemembe hulltak, de nem igazán zavart. Becsukva magam után az ajtót, a már vértől, verejtéktől és könnytől áztatott padlóra léptem, s itt lábbelim hangja már végtelen visszhangot képzett, ahogy a kiürült testek sem jelentettek már semmi akadályt egy hullámnak sem. A sötét szoba nyomasztó csendbe burkolózott, és mély sötétségbe, mely valamikor a megnyugvást jelentette, most mégis, csupán rávilágított arra, mi is vagyok igazából. Egy rothadó test, ép lélek és szív nélkül, melyekben a megynyugvó érzések tömkelege csak nehezíti a már kővé dermedt részem.

Kifejezéstelen arccal haladtam el a plafonra felfüggesztett testek mellett, a hátsó kis ajtó után kutatva. Mocskosnak és undorítónak éreztem magam ebben a pillanatban, de nem léphettem már vissza. Összeszorított ajkakkal nyitottam ki a fémből készült ajtót, de a szobából kiáramló erős fényre hirtelen szorítottam össze a szemem. Hallottam, ahogy mögöttem a megkínzott testek egy megkönnyebbült sóhajjal váltak könnyű porrá, és szűnnek meg létezni ebben az elcseszett világban. Mindezt csupán a tiszta fénytől, amit ő áraszt.

Hatalmas szemekkel néztem a magam előtt álló személyre, ki olyan intenzitással ragyogta körbe a szobát, amibe mindenem beleremegett. A tiszta vérűek lelkei, melyek a kis helyiségben pihentek idáig, nyomtalanul tűntek el, és tudtam, ez mind az ő műve.

Ajkaim enyhe mosolyra húzódtak, ahogy tekintetem végigvezettem rajta. Már nem az a kisfiú volt, aki megmérgezett, hanem kész férfi. Az aurája remegtetően éles volt, erős, olyan, amilyennel még soha nem találkoztam. Tudtam, hogy tekintélyes angyal lesz belőle, mert nála tisztább lénnyel soha nem találkoztam. Bár a vonásai férfiasabbak lettek, ugyan olyan gyönyörű és gyermekies volt, mint régen. Hiszen hétszáz év nélküle még nem olyan hosszú idő - bár nekem rémesen lassan telt el. Arcán semmilyen érzelmet nem láttam, csak kifejezéstelenül meredt rám, szárnyait összébb húzva. Égetett, mart a fény, ami körbeölelt, mégis kellemes volt, mivel belőle áradt. Az ő része volt, s nekem csupán ennyi kellett. Akár én is porrá válhatnék, mint a lelkek, nem bánnám. Édes halál lenne annyi keserves év és emlék után.

– Bíztam benne, hogy nem te leszel az, akivel itt találkozom – szólalt fel, monoton hangon, mire halkan felnevettem, elveszetten nézve rá. Lassú léptekkel indultam meg felé, és éreztem, ahogy a bőröm egyre csak feszül, ég a fénytől, amit a démonok képtelenek elviselni. – MinHo... Menj innen, mert... – itt megakadt mondandójában, de én nem álltam meg. Nem tudom, hogy azért nem akart a közelében tudni, mert egyszerűen nem akart látni, vagy csak nem szerette volna, ha vér tapad a kezéhez, de nem érdekelt. Itt volt, itt állt előttem, teljes valójában, és én bármit meg akartam tenni azért, hogy ha csak másodpercekre is, de megérinthessem. Szükségem volt erre, szükségem volt rá.

– MinHo! – szólt rám erélyesebben, elkerekedett szemekkel nézve rám, ahogy a fekete szárnyaim lassan elporlanak, bőröm pedig úgy reped végig, mint a porcelán. Talán valós volt, talán nem, de a tudat, a magam által alkotott tudat, hogy értem aggódik, hogy miattam jött el, újra feltörekedett bennem, és végre, végre megtapasztaltam, amiért kezdettől fogva áhítoztam: Boldog voltam. Boldog, mert mindennek ellenére szeretett. És ebben biztos voltam.

Ahogy a testem elporladt, úgy tisztult ki a lelkem is, és az utolsó emlékeimmel, az ő arcával, a megszűnni készülő testemen az ölelésével leltem rá a boldogságomra.

><>•<><

– MinHo... – hangjára kinyitottam a szemem, hunyorogva nézve őt, megemelt szemöldökkel.

– Mi...mi történt? Én... – halkan felkuncogott, ahogy hangom még számomra is röhelyesen elveszettnek tűnt.

– Jól áll a fehér – mosolyodott el, kezei közé fogva az arcom, és ajkait lassan nyomta enyéimre.

Az egész testemen erős bizsergés futott végig, minek hatására megrebbentek a feltűnően nehéz szárnyim, és körülöttünk a fehér tollak lassú keringőbe kezdtek.

Megmentett. Megtisztított minden mocsoktól, ami körbeölelt, és minden mérgező érzéstől, mely úgy hittem, a vesztemet okozza majd.

Nyugalmat adott, szeretetet, és lehetőséget, hogy megmutassam, ő az én világom, melyben el akarok veszni.

Felhőkarcoló - 20

Cím: Felhőkarcoló
Páros: Im Jaebum (GOT7) x Byun Baekhyun (EXO)
Feladat: Idézettel írni
Író: 20
Idézet: 

"Azért, mert játszod a nagyfiút, még nem vagy az"

- Az pedig a város legmagasabb felhőkarcolója, tudod, mint az Empire State Building, csak Szöulban..
  Fáradtan vonzom szemeim arra az épületre, amelyre az előttem álló fiú mutat; ujjai vége egyenesen késztetik látószerveim a dolog fixírozására, de pár pillanat múltán elmúlik az érzés, s ő is leereszti kezét, hogy az búsan lógjon csípője mellett. Pár pillanatig fújtat, majd hatalmas sóhajjal keretezve a kilátást, int, hogy kövessem.
- A lakás két utcával lejjebb van – közli hidegen, én pedig egyre göcsörtösebben figyelem, ahogy kissé rövidebb lábaival katonásan közelíti meg a helyet, menekülvén a közelgő eső felől. Mire észbe kapok, a fiú már méterekre áll tőlem, várva, hogy a pirosan tündöklő jelzőlámpa kedvesebb zöldre váltson – figyelem, ahogy ujjait sötét tincsei közé vezeti, s nagy levegőt vesz. Felfújja arcát, s megtölti tüdejét, lélegzik, nem halott..
   Még mielőtt lemaradnék a váltásról, beérem őt, bőröndöm kapaszkodóját mozgásra bírva már együtt lépjük át a zebra csíkjait – ekkor veszem észre, hogy a srác elég alacsony, markáns arcvonásai, amelyek egyeztetésünk során kedvességet sugároztak, jelenleg idegességet és stresszt tükröznek. Megigazítom fejemen fekete kalapom, bár szeretem az égi áldást, egy cseppnyi eső se öntözze, ellenben a mellettem állóval, ki még kapucniját is helyén hagyja; kerülünk egy-két utcát, elhaladunk ezernyi ember, hangulatos, utolsó helyig telt kávézók mellett, fülemet bejárja a fővárosi élet mindenféle zaja. Egyik oldalról taxidudák, fékcsikorgások decibeljei szelik át elmém, a másikon a földszinti teremből kiáradó zongoramuzsika lengi körbe a teret; elhaladunk ott is, míg letérve egy kis zugba, megtaláljuk a keresett lakást.
- Ne haragudj, de rengeteg emberrel beszéltem a kiadó szobáról, úgyhogy össze vagyok zavarodva. Hogy is hívnak? – kérdezi, miközben a kulcsokkal, számkóddal babrál. Az eső rákezd teljes zokogására, csapásaitól csak a vékony ereszt tartó tető óv meg.
- Im Jaebum – válaszolok, kattan a zár, s pár pillanattal később bent is állunk az épület falakkal elzárt védő ölelésében.
- Akkor csak emlékeztem – sóhajt. –Byun Baekhyun.
- Tudom – mosolyodok el lágyan, amit ő nem lát, hiszen a liftet hívja, de talán jobban is járok ezzel.
- Jó, tudom, hogy csak én vagyok ilyen béna..
   Nem válaszolok, inkább én is beállok a felvonóba, hogy az elvigyen az új, pár másik fiúval közös otthonomba.



- Im kibaszott Jaebum, vedd fel azt a kurva telefont!
Sóhajtok, majd eleget téve a fiú kérésének, csendre intem a készüléket, amelyen az anyám neve tündököl, ismét.
  Egy hónap telt el költözésem óta, de úgy tesz, mintha ezer éve nem látott volna – nem tud elszakadni a mama pici fia címkétől, amely végigkísérte egész gyerekkorom. De ez van, a kicsi Jaebum felnőtt, és végre kiszabadult az otthoni, örökös monoton körforgásból.
  Az órára pillantok, s örömmel konstatálom, hogy vacsoraidő van, amelyet gyomrom kétségbeesett korgása is jelez. Feltápászkodok, hogy kilépjek szobámból, egyenesen a konyhába.
Odakint természetesen a konyhapulton könyökölő, nemesebbik felét nadrágon keresztül is kinyomó Baekhyun fogad, s lehet, hogy szemem a kelleténél kicsit tovább időzik ott, de elkapom a tekintetem, s mellé lépve kinyitom a hűtőt.
- Főzzek valamit, vagy vársz még egy kicsit a semmire? – kérdezem tőle, majd visszazárom a nem túlzsúfolt hűtőt. Természetesen szükség lenne egy alapos bevásárlásra.
- Már rendeltem – feleli unottan, majd fogja magát, s egyszerűen felül a letisztított pultra, hogy egy almán csámcsogva meressze tovább szemeit.
- És, mit eszünk?
- Kínait.
- Megint? – szörnyedek el, az újbóli étel nevére, hiszen már veszélyesen sok ilyen kaját fogyasztunk, amikor én tudok főzni, ő pedig szeret enni, ehelyett kidobja a pénzét.
- Jól van már Im, már hozzászoktam – motyogja hangosan teli szájjal. Elnyúlok a feje felett, hogy elővegyek egy bögrét, s megtöltsem tejjel. – Nekem is csinálsz?
  Bólintok, s megismételvén az előbbi mozdulatsort, teljesítem a fiú kívánságát. A mikroba rakom mindkét poharat, s várok, míg meg fel nem forr a fehér ital.
- Veszélyesen nagy a mértéke annak, hogy szinte semmit nem tudok rólad – mondja, miközben kidobja almájának maradékát. – Én még azt is elmondtam, hogy egy buzibárban dolgozok.
Elmosolyodok.
- Hányra mész dolgozni? – terelem el a témát, s kiszabadítom a bögréket a forróságból, majd a tejet felitatom kávéval.
- Ya, ne legyél sunyi – korhol le az alacsonyabb, hogy aztán mellém állva elvegye tőlem italát, s nagyot kortyoljon belőle. – Baszki, ez rohadt forró, és olyan keserű, mint Bambam élete.
   Na, igen, Bambam a harmadik lakója ennek a háznak – egy jópofa, thaiföldi srác, aki pörög ezerrel, de az esetek nagyobb részében nem jön össze neki semmi.
- De komolyan, mesélj már valamit – kérlel lágyan tovább, s belátom, hogy nem fogja feladni, így felsóhajtok, s tekintetemet övéébe vájom.
- Mit szeretnél tudni?
- Nem is tudom – sóhajt fel, majd karom mellé helyezi bögréjét, hogy az a barna színben pompázó falapot melegítse tovább. – Honnan jöttél, mivel foglalkozol, mire izgulsz..
- Inkább meg sem kérdezem, hogyan értetted az utolsót – húzom fel az orrom, várom Baekhyun visszaszólását, de az sehol nincs, hiszen a két másodperccel ezelőtt megszólalt csengő hatására elhagyta a konyhát, hogy mai napi vacsoránkat behozza.
- Gyerünk, bármint – mondja, miközben előkészíti a műanyagdobozokba bújtatott kínai kaja valóját, s evőpálcikákat fog kezébe. Kényelmesen elhelyezkedik, és vár arra, hogy csatlakozzak hozzá, amit meg is teszek, miután kellően elmélázok a csirkén nyammogó alakján.
Olyan magas falakat építettem, akár egy felhőkarcoló, Baekhyun olyan játszi könnyedséggel rombolta le őket, mintha soha nem is léteztek volna..



Amint kilépek a zongoraterem kellően hideg, mégis művészi atmoszférájából a hajnal ellenére is fülledt, meleg nyárba – amely cseppet sem jellemző Szöulra – erősen érlelődik bennem a gondolat, hogy ne a lakás felé vegyem az irányt, hanem másfele, jó messzire. Nincs kedvem ahhoz, hogy lássanak, kérdezgessenek, vagy érkezésemmel felkeltsem a reménytelen álmait kergető Bambamet, aki jelenleg egyedül lébecol otthon. Bár Baekhyunnal egyidőben érkeznénk be, nem áll a szívem a találkozáshoz.
  Az ujjaim sajognak az egész éjszakán áthidaló zongorázástól; izomláz hasít közéjük, lassan remegni kezdenek, egyszerűen megőrjít. Levetem magamról fekete pulóverem, hiszen a Nap úgy tűz, hogy azonnal melegem lesz; s bár újból ellent mondok magamnak azzal, hogy előbbi állításom helyett – miszerint valahol a város közepén töltöm a napom – inkább mégis a lakás felé veszem az irányt, hiszen szemeim akaratlanul is le-lecsukódnak. Negyvennyolc keserves órája nem aludtam, úgyhogy sóvárgom egy újabb kávéért.
   Amikor elérek a már barátként, ismerős, kedves karokkal üdvözlő ajtóhoz, valaki olyan hévvel érkezik nekem, hogy megszédülök; a különös személy nem is olyan ismeretlen, hangja, mivoltja élénken él az emlékképeim között – sajnos az is, ahogy szipogása kettétöri a kihalt folyosó monotonságát. Belefájdul a szívem.
Kinyitom az ajtót, és pár lépés megtétele után szemem elé tárul a síró Baekhyun valója – vörösre zokogott látószervei teljesen elütnek hófehér bőrétől, mellkasa hullámzik, olyan, mintha egy igazi, hamisítatlan vihar játszódna le benne.
- Baek, minden rendben? – kérdezem finoman, miközben közelebb araszolok, és tenyeremet púdertől csillogó arcára simítom, de ellöki azt. Mozdulatai hevesek, agresszívak. – Mi történt?
- Semmi közöd hozzá, Jaebum – kiabálja kétségbeesetten, hangjában ott törik felszínre a megmérhetetlen harag, megmérgezve a levegőt.
Felfedezek pár kék-zöld foltot a nyaka körül; ahogy szemeimmel végigjárom a kevés ruha által fedett testét, a sebek úgy szaporodnak, mintha abban a pillanatban születnének oda.
Baekhyun kapkod, s míg én az előbbi felfedezéseken feszengek, ő méregtől átfűtve lép a polcokhoz, hogy levegyen egy poharat, és vízzel megtöltse.
- Baek, nem kell játszanod a nagyot, ha nyilvánvalóan nem vagy rendben - elkapom a karját, hogy kérdőre vonjam, hogy végre megkapjam a válaszát, de csak annyit érek el vele, hogy az ivóeszköz hatalmas csattanással terül el a csempén, ezermilliárd darabra törve.
  Azt hiszem, van ott valami a szemeiben. Gyász. Talán arra vár, hogy a kvarcból égetett átlátszó szemcsék halálukból visszatérve újjászülessenek, akár egy főnix.
- Egy barom vagy, Jaebum – mormogja végül, és kikapva kezeit szorításomból, hangos léptekkel elhagyja a lakást.


Sokáig gondolkodom azon, hogy merre is mehetett – Baekhyun népszerű volt, rengeteg baráttal, de úgy hiszem, talán most az egyedüllétet választja, amely újbóli aggodalomra ad okot.
  Öt perccel távozása után úgy döntök, hogy a semmit nem segítő maradás helyett elindulok, még akkor is, ha azt sem tudom, merre – nem érdekel az, hogy a meleg átégeti a bőröm, hogy a fáradtság lassan megöl, csak Baekhyun kerüljön el, bármi áron.
Elmegyek a buszvégállomásra, bejárom a közeli boltokat, felhánytorgatom a plázát, de hiába, lakótársam semerre sem található – sehol nem tűnik fel manóalkata, szemceruzával díszített vízvonala, én pedig kezdek egyre jobban ideges lenni.
 Kissé kezdem feladni, fáradok. Már éppen a visszavonuláson rágódok, hiszen tudom, úgyis visszatér – egyszer csak benyit azon az ajtón, amelyen kivonult, történjen bármi is.
..Aztán eszembe jut a hely, az a hely, amelyről akkora undorral beszélt a körbevezetés során, amelyet ember még nem látott; a felhőkarcoló, amely ékesen csúcsosodik Szöul közepén, otthont adva rengeteg üzletnek, munkát ezernyi embernek. Ellenszenvet pedig Byun Baekhyunnak.
  Átmegyek azon a zebrán, amelyen első közös napunkon átvitt – a jelzőlámpa olyan lassan vált, hogy egy csiga szó szerint leélné az életét mellettem, mire átjutok, de amint sikerül, futásba kezdek. Valami biztossá teszi, megerősít abban, hogy jó helyen járok.
Liftezek, egyenesen a tetőre, arra a helyre, ahol Szöul forgalmas teret léghelyzetből terül elénk; felhők felettünk, autók alattunk, Byun Baekhyun pedig mellettem.
- Hamarabb is jöhettél volna – dörmögi a fiú átlagosnál mélyebb hangján, amely a sírástól még mindig recés, párszor megköszörüli torkát, hogy ne okozzon neki fájdalmat a beszéd. – Nem mintha látni akartalak volna.
  Nem adok neki választ, hanem egyszerűen, határozott mozdulatokkal mellélépek, és szemeibe meredek.
- Nem örülsz nekem? – kérdezem.
- De – mondja. – Mindennél jobban.
- Miért? – a fiú karjait mellkasához fonja, és háttal nekidől a lenti világtól elszakító falhoz.
- Mert azt akartam, hogy itt csókolj meg először.
Nem sokkolnak le a szavai, nem érzek undort – helyette inkább ajkaira hajolva teljesítem a kívánságát.

Green - 15

Cím: Green
Páros: Jeon Jungkook (BTS) x Kim Yugyeom (GOT7)
Feladat: Idézettel írni
Író: 15
Idézet:

„Zöld a szobanövényem, a teám, a cigarettám”

Minden embernek van egy függősége, legyen az egy rossz szokás, egy káros szenvedély vagy bármi más, amit csak el tudunk képzelni, és gondoljunk bele, hogy milyen nehéz leszokni. Nehéz a megszokottból kilépni vagy túljutni valamin, amitől függünk, sőt már csak próbálkozni is fojtogató, már-már kínzó, de van, aki megteszi a jobb élet reményében. Van olyan is, aki próbálkozni sem szeretne, csak elfogadja az életében ezt a kiegészítő elemet, hiszen a függősége nélkül nem lenne az, aki.

Mi történik egy olyan ember életében, akinek a függősége mindig másban rejlik? Ez nem kézzel fogható, nem egy személy, csupán egy gyönyörű tónus. Egy olyan színárnyalat, amitől nem lehet megszabadulni, hiszen egyenesen megbabonáz, és a szívedig hatol. A természet fő alkotó eleme, ami nélkül a fotoszintézis sem létezne, és az egyik legritkább szemszín az emberek körében.

Jeon Jeong Guk még gimnazista volt, nagyon fiatal és elég naiv ahhoz, hogy első szerelmétől elfogadjon egy cigarettát, ami ezzel a színárnyalattal volt megtöltve. Nem gondolta, hogy a későbbiekben rá fog függni, nem csak a cigarettára, hanem arra is, ami benne rejlik. Amikor ráeszmélt, mi is történik vele pontosan, már késő volt és próbált beletörődni, hogy totálisan magába szippantotta a zöld univerzum. Hiába tudta, hogy rosszul cselekszik, számára túlvonzó volt, egyenesen gyönyörűnek találta azt a tónust. Néha nem tudta eldönteni, hogy Ő szívja magába a színt, vagy a szín Őt.

Túlkésőn jött rá arra, hogy egy káros szenvedély kíséri az életét. Mindenki elfordult tőle, a szülei, a barátai, végül pedig magányos maradt. Sok pofont kapott az élettől, szenvedett a leszokása időszakában, de nem adta fel. Egy dolog tartotta benne az életet és az nem más volt, mint egy szobanövény. Nem maga a növény, hanem a színe, amit annyira imádott és a mai napig megbabonázza, ha rá néz. Sokszor elgondolkozott azon, hogy a gimnáziumi évek alatt mire is volt jobban ráfüggve, a cigarettában rejlő anyagra, vagy annak a színére. Soha nem tudott dűlőre jutni, de egyben biztos volt. Míg az előbbiről le tudott szokni, addig az utóbbit nem tudja elengedni, de nem is szeretné különösebben, hiszen nem káros az egészségére.

A napjai az óta monoton szinten pörögnek egymás után, semmi új és egyáltalán nincs változás. Munkatársai jól bántak vele még a gyakornoki időszakában, de amint megtudták a fiú múltját, máris elfordultak tőle, elítélték azért, amiért rá függött arra a bizonyos tónusra. Hiába szokott le róla, az emberek akkor is elítélik, amit a fiú soha nem értett, de beletörődött egy idő után és rájött arra, hogy neki már csak az a növény maradt az életében. A leszokása időszakától kezdve gondoskodik a zöld kis szobanövényről, így már megszokta, hogy csak hozzá tud beszélni, ha haza érkezik, és abban próbálja megtalálni a vigaszt.

Jeong Guk otthonában nem csak a növény olyan színű amilyen, hanem a falak, a parkettára lerakott szőnyeg, a tányérok, az ágynemű huzata, egy szóval szinte minden. Kétség kívül magányos, és kompenzálni szeretné az egyedüllétet, a szeretett színével, de ez nem tarthat örökké, a szíve mélyén pedig várja, hogy valaki törődjön vele is. Nem kért sokat az élettől, csak egy szerető társat, aki elfogadja a múltjával együtt.

Azon a téli napon talán meghallotta valaki odafentről az imáit. Szabadnapos volt, így kihasználta az alkalmat, hogy elmenjen a kedvenc teaházába, ahova még a szüleivel jártak régebben. Az óta a félrelépés óta nem tartja velük a kapcsolatot, vagyis próbálkozott Ő, de hallani sem akartak felőle. Egyrészről megértette, másrészről csalódott és kissé dühös volt.

A meleg helységet körbe lengték az ismerős illatok, a bútorok is változatlanok voltak, természetesen zöld színben pompáztak. Mindig ugyanarra a helyre ült le, ha betévedett a teázóba, így azon a napon is ez volt a terve, csupán egy probléma volt, már ültek az asztalnál. Csupán testalkata árulkodott arról, hogy fiú foglalta el a szent helyét, ugyanis az arcát bele temette az étlapba, bár nem sok ideig tartott ez a cselekedete. Az asztal előtt ácsorgó fiúban feltörtek a boldog és szomorú emlékek is együttesen, ugyanis az asztalnál ülő nem volt más, mint KimYugYeom. Ő volt Jungkook legelső szerelme, azaz ember, akitől a legelső cigarettáját kapta.

Talán egy falatnyi harag volt Kookban, hogy olyan csúnyán magára hagyta azokban a csúf időkben, de mégsem tudott haragudni az előtte ülőre, sőt boldog volt, hogy oly sok idő után tudott beszélgetni valakivel felszabadultan, boldogan és úgy, hogy nem kellett rejtegetni a múltját, hiszen a fiú, aki előtte ült nem a múltjában lévő függőség miatt hagyta ott, hanem mert elköltöztek. Az óta nem keresték egymást, talán már el is felejtették, hogy mi történt a gimnáziumi évek alatt, viszont a teázóban ülve kiderült, hogy ez nem így van.

A nagy beszélgetés közepette el is felejtette, hogy YugYeom rendelt neki teát, talán már ki is hűlt, mire először belekortyolt. Különösen ízlett neki a tea aromája, holott a szemben ülőnek gőze sincs arról, hogy melyiket szereti és melyiket nem, mégis eltalálta a számára megfelelő ízt. A fázis késés hatására fel sem tette a kérdést, a válasz hamarabb megütötte a fülét.

- Zöld tea. Tudom, hogy szereted a zöld színt, ezért azt gondoltam talán ízleni fog. – Hiába hűlt már ki a csészében lévő halovány zöld színű lötty, Jungkook bensőjében mégis olyan forróság áradt szét, amit már rég nem érzett. Úgy érezte, hogy megtalálta azt a személyt, akit eddig keresett, sőt nem is kereste soha, hiszen a szívében hordozta egészen mostanáig, nem is akárhogyan. A kedvenc árnyalata mindvégig az előtte ülőre emlékeztette, hiszen miatta szerette meg ezt a színt, tőle indult ez az egész mánia, Jungkook pedig egészen idáig nem is sejtette ezt.

Azon a napon olyan biztos volt magába, mint még soha. Tudta, hogy azzal a csésze zöld teával már nem csak a szobanövény lesz számára, és nem csak a kedvenc színárnyalata, hanem egy személy is, aki nem ítéli el a múltja miatt.

A teaház emlékfalára minden egyes alkalommal, amikor csak betévedt, írt pár sort az érzéseiről, így ez aznap sem maradhatott el. Visszaolvasta a régebben írt sorokat és rá kellett jönnie, hogy mennyire boldogtalan volt az elmúlt években, pedig még csak huszonöt éves. Most kéne igazán élnie, helyette elvesztegette az idejét a szomorú gondolatokra, így most valami olyat kellett oda biggyesztenie a falra, ami pozitív gondolatokat ölel körbe:

„A szín, ami megbabonázott, ami függővé tett egy életre és Ő az, aki nem ítélte el azt a tónust.”