Páros: Park Chanyeol (EXO) x Lee Jihoon (Woozi) (Seventeen)
Feladat: Idézettel írni
Író: 25
Idézet:
"Beszélj hozzám és ne rólam
én az életemet nem a falra írtam”
- Leander Kills
Kora délelőtt volt, mikor grafitszürke felhők bukkantak fel a horizonton. Megállíthatatlanul úsztak az égen egyenesen a város felé, maguk előtt kergetve néhány szelíd bárányfelhőt. Egész nap tikkasztóan meleg volt, már-már fojtogatott a párás levegő, így felüdülés volt éreznem a feltámadó, hűs szellőt arcomon, mit a közelgő vihar hozott magával. Akárcsak három éve...
Három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon lágy esőként indult a tomboló vihar, ami aztán fákat csavart ki a helyükről és megrongálta a várost.
Soha sem szerettem a nagy viharokat. Mondhatni, mindig is tartottam tőlük féktelen erejük miatt, ugyanakkor tiszteltem is az időjárást, mert nem hajtott fejet az emberek vasakarata előtt. Sőt, szeszélyes vadságával félelmet ébresztett a mindenen uralkodni vágyó senki emberekben.
A mindent elsöprő viharok helyett, jobb szerettem a csöndes esőzéseket, mikor útnak indulhattam az eső illattal telített utcákon. Nézhettem a gyűlő tócsák végtelen ringatózását és fodrozódását, miközben az esőcseppek hűvösen koppantak fejemre, vagy bőrömre. Három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon, éppen ilyen az idő volt.
Három éve a grafitszürke felhők közé néhol egy-egy galambszínű is bevegyült, hogy együtt átússzák az ég végtelen kék tengerét, komor félhomályba burkolva a hangyákként nyüzsgő földieket.
A kávézó gyönyörű panoráma ablakaira nesztelenül hulltak a hűvös esőcseppek, majd játszi könnyedséggel leszaladva húztak maguk után csíkot az ablaküvegre. Azon a vékony, tünékeny vízsávon kívül semmi sem bizonyította, hogy ott jártak valaha is, mert helyükre újabb cseppek hullottak, és elmosták az előzőek nyomait.
Olyanok voltak akár az emberek... Tünékeny természeti csodák, akik után csak halvány jelek, utalások maradnak, ha egyszer már nem lesznek.
Halkan koppant előttem a műanyag a bárpult gránitlapján, mire bambulásomból feleszmélve pillantottam a pultos fiúra, majd kérdőn az elém helyezett felmosó vödörre.
- Ha kicsorogna a nyálad - bökött állával a műanyag felé, miközben tenyereit a gránitlapra támasztotta. - Ha a helyében lennék, rég feljelentettelek volna zaklatásért. Egy hét alatt, mióta fel lettél véve többet bámultad őt, mint az összes csaj, aki miatta jár ide együttvéve.- Most nem is őt bámultam - toltam Johnny felé a vödröt. - Csak elgondolkodtam.
- Mi nyomja azt a hatalmas szíved, Chanyeol hyung? - könyökölt Dowoon a pultra helyet foglalva mellettem. - Nekünk elmondhatod.
- Csak azon gondolkodtam, hogy miért nem ül itt velünk.
Halkan koccant össze a porcelán csésze az üvegasztal lapjával, most mégis felzavarta a kávézó nem mindennapi csendjét. Felé pillantottam. Azt hittem meghallotta, amit mondtam, és ki fog oktatni, hogy foglalkozzak a saját dolgommal. Azonban ő nem foglalkozott velünk.
Mutató ujjával végig simított a fehér porcelán fülén, majd ölében összefűzte ujjait. Mélybarna szemeit felvezette az ablaküvegen, végül a szürke felhőkön állapodott meg.
- Mintha imádkozna - gondoltam, s a gerincem mentén végig futott a hideg miatt libabőrös lett az egész testem.
Bőre még a porcelánnál is törékenyebbnek és sápadtabbnak tűnt, szinte látni engedte az ereit. Ajkai cserepesek voltak, haloványabbak, mint bármikor, és apróbbak. Szőkére festett haja, azonban rendezetten keretezte arcát. Apró, cicás szemei alatt halványlilás csík tanúskodott kialvatlanságáról.
Ezekben, a rossz időszakjaiban jobban féltettem, mint valaha...
- Máskor mindig ideül, még akkor is, ha Chanyeol hyung az átlagosnál is hülyébben és idegesítőbben viselkedik. - tette hozzá Dowoon, mire némaság telepedett ránk, hosszú percekre.
- Menj már oda! - lökte meg Johnny a vállam, olyan erővel, hogy majdnem kiestem a bárszékből.
- Neked meg mi bajod? - fordultam felé dühösen.
- Az hogy, ha most nem mész oda, akkor... - szemei szikrákat szórtak, mégsem folytatta mondatát.
- Akkor? - könyököltem a pultra.
- Johnny! - Dowoon mély hangja hezitálásra késztette. Láttam, amint a szeme sarkából az ablak előtt ülő Jihoonra néz, aztán már sokkal halkabban fejezte be mondandóját.
- Akkor lehet, hogy soha többé nem lesz lehetőséged szemtől szembe beszélni vele.
- Johnny, Jihoon megmondta, hogy...
- Tudom - szakította félbe a fiatalabbat.
Láttam, ahogy Johnny és Dowoon ajkai tovább mozogtak, miközben a fiatalabb gyilkos pillantásokkal bombázta a másikat, de egy árva szavukat sem hallottam. A világ elnémult. Hézagosan emlékeszem, hogy felálltam a székből, majd a gravitációval és remegő térdeimmel küzdve odasétáltam az asztalhoz, ahol Jihoon ült már reggel óta.
Mikor mellé értem, ő felnézett rám. Gesztenyebarna tekintete találkozott az enyémmel, és úgy éreztem soha többé nem ereszt el. Szemeiben alig volt fény, mégis biztos vagyok benne, a lelkemig látott abban a pillanatban. Látta a félelmem, szomorúságom, a tehetetlenségemből adódó kétségbe esettségem, és meghasadó szívem, mi magatehetetlenül vergődik mellkasomban.
Nem is tudom mit gondoltam, mit mondok neki, ha már ott állok előtte. Talán semmit. Sőt, biztosan semmire sem gondoltam abban a minutumban, mert képtelen lettem volna, egy értelmes gondolatot is összerakni. Mégis reménykedtem benne, hogy csak egy ízléstelen vicc akart lenni Johnnytól, és mikor odamegyek Jihoonhoz, ő hangosan felnevet majd. De nem ez történt.
Hosszú percekig bámultam Jihoon gyönyörű szemeit, mire talán megunta szótlanságom, és kettévágta gyenge hangjával a köztünk beállt csendet.
- Nem ülsz le?
A vele szemben elhelyezett székre sandítottam, majd jobb kezemmel kihúztam és helyet foglaltam. Arra számítottam, hogy ismét a felhős eget fogja nézni, de nem így tett. Barna szemeivel megkereste, és magához láncolta tekintetem, ugyanazzal az átható pillantással. Újabb hosszú percekig figyeltük egymást, mígnem megint az ő hangja zavarta fel a csendet.
- Kérni szeretnék tőled valamit, Chanyeol - érdeklődve felhúztam egyik szemöldököm. - Megtennéd, hogy hazakísérsz?
Máskor bő szókincsem ezúttal cserbenhagyott, nem tudtam egy szót se kinyögni.
- Én, most Jihoon lakására fogok menni? - kérdeztem magamtól.
Kínomban csak bólintani tudtam, majd felpattantam a székből. Megálltam előtte, és felé nyújtottam kezem, hogy segítsek neki felállni. Emiatt először furcsán nézet fel rám, de elfogadta segítségem.
Ujjai lágyan simultak tenyeremhez, akár a selyem. Az én kezem övéhez képes durva volt, és érdes. Féltem, felsértem Jihoon gyengéd bőrét, így a lehető legóvatosabban zártam ujjaim közé kicsiny kezét. Kérésének eleget téve a pulthoz kísértem, ahol megkérte Dowoont és Johnnyt, hogy tartsák a frontot helyettünk, amit nem volt nehéz megtenni, mivel egy árva lélek sem tartózkodott a kávézóban, majd elköszöntünk, és egy esernyőt felkapva útnak indultunk.
A grafitszürke felhőkből szakadatlan potyogtak az éltető vízcseppek, mik lassacskán bőrig áztatták az egész várost. Jihoon utcákon keresztül beszélt, míg én csak hallgattam kellemes hangját. Elmesélte, miként derült ki a betegsége. Elmondta, hogyan élte meg a rosszabb időszakokat, a hangulatingadozásokat. Megosztotta velem az egész életét, és nekem csak annyit kellett tennem, hogy végig hallgatom, amint kinyílik nekem.
Úgy éreztem, azokban a percekben közelebb voltunk egymáshoz, mint valaha, mégis egyre távolodunk el a másiktól.
Fél óra séta után elérkeztünk egy tömbházhoz, aminek a második emeletén volt Jihoon lakása.
Megkért rá, hogy kísérjem fel, és legyek mellette.
Befektettem az ágyba, mert nagyon elfáradt. A szobájában pont az ablak alatt volt az ágy, így a gyér fénytől hófehér lett arca. Szemei alatt a karikák elmélyültek, és sötétebbek lettek. Magához hívott, hogy feküdjek mellé, és öleljem meg. Ezután minden olyan gyorsan történt...
Azt mondta, hogy ha elalszik, akkor az orvosok szerint kómába esik, de a teste mindenképpen feladja majd harcot rövid időn belül, így az alvás számára egyet jelent a lassú, ámde fájdalommentes halállal.
Emlékszem, ahogyan égető könnyek gyűltek szemeimbe. Hezitáltam, mit tegyek. Tegyem meg, amire kér? Vagy ne, és akkor talán tovább élt volna?
Végül azonban minden önös szándékomat félre téve mellé feküdtem, és átöleltem őt. Teste annyira aprócska, és törékeny volt a karjaimban, hogy féltem szorosabban ölelni. Pedig legszívesebben agyon szorongattam volna. Részben azért, hogy elhiggyem, nem álmodom, és valóban a karjaiban tarthatom őt. Részben pedig azért, hogy vigaszt keressek legmélyebb bánatomban.
Akkor történt meg, hogy szerelmet vallottam neki, majd arra kért, hogy csókoljam meg, mert még soha sem csókolózott.
És akkor történt meg, hogy először és utoljára megcsókoltam őt...
Azután, a röpke csók után nyakhajlatomba fúrta fejét, míg én feje búbjára tettem állam. Ahogy lassult Jihoon légzése, úgy lett úrrá rajtam egyre jobban a bánat.
Utoljára elmondtam neki, mennyire beleszerettem, már az első pillanatban, mikor beléptem a kávézóba. Hogy mennyire nagyon gyönyörű ő maga, a jelleme, a szeme, a mosolya. Bevallottam neki, mennyire fog hiányozni, és milyen szívszaggató érzés tehetetlennek lenni nagy melák létemre.
Jihoon mosolygós hangszínén megköszönte a szeretetem, és hogy mindezt bevallottam neki. Karjai szorosabbra fűzte körülöttem. Miközben beszívta a levegőt tüdeje megremegett, majd egy fáradt szusszanással elaludt. Mindörökre.
Kedves Zsűri.
Mikor elolvastam a felhívást, miszerint foglaljam rövid novellába életem legnagyobb fordulópontját, ami a legnagyobb hatással volt rám, vonakodtam benevezni. Ugyanakkor tudom, hogy valahogyan ki kell törnöm a drogok, a cigaretta és az alkohol hármas bűvköréből. Így, ha az emlékezés az ára, hát megteszem. Ezen információk ismeretében remélem, megértik miért egy idézettel indítottam a történetet. Ugyanakkor megértem, amennyiben nem engem választanak, mégis köszönöm, hogy elmesélhettem Önöknek azt az eseményt, ami törést jelentett az életemben.
Üdvözlettel
Park ChanYeol
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése