Fekete és hófehér - 19

Cím: Fekete és hófehér
Szereplők: Hansol Vernon Chwe (SEVENTEEN) x Park JinYoung (Junior) (GOT7)
Műfaj: angst, szexuális utalások, szereplő halála

Író: 19
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

A hófehér takaróról visszaverődött napsugarak ébresztettek, amint puha takarókba burkolózva próbáltam az álmokat tovább húzni, a valóságot a lehető legmesszebb száműzni. A hatalmas ablakon beáramló világosság, viszont nem akarta engedi, hogy tovább dédelgessem álmaimat. Akármerre fordultam, mindenhol megtalált, ez pedig arra késztetett, hogy ideje felkelni. Nagyot nyújtózkodtam a takaró alatt, ami körülfonta testemet és melegen tartott a téli napokon, de nem lehet minden reggel boldog az ember, ez így volt velem is. Amint tudatosult bennem, hogy ébren voltam, egyből egy éles fájdalom nyílalt homlokom tájékán. Annyira erős volt, hogy attól féltem kiszakad a fejem a helyéről. Erőteljesen szorítottam össze fogaimat, és nyomtam tenyeremet a fájdalom központjára, mintha használna, de pontosan tudtam, hogy felesleges volt. Kivánszorogtam az ágy meleg öleléséből és mezítláb indultam meg a fürdő felé, hogy valamilyen gyógyszert magamhoz vegyek és véget vessek gyötrelmeimnek.

   A fürdőben kinyitottam a mosdó feletti kis szekrényt, előkotortam a fájdalomcsillapítót, majd egy pohár vízzel lehúztam azt és vártam a beteljesülést. Visszacsuktam a kis szekrényt, ami történetesen egy tükör volt, így megpillanthattam arcomat. Ahogy megpillantottam magamat, teljesen megrémültem. Az bőröm olyan fehér volt, mint a hó, ajkaim lilás színben pompáztak akár a vaníliavirág, szemeim rémülten próbálták megkeresni alakom valós részleteit, de nem találtam semmit, ami magamra emlékeztetett volna. Értetlenül bámultam magamat továbbra is, míg nyakamra nem tévedt tekintetem. Bőrömön lilás-kékes foltok díszelegtek, szokatlan formát kialakítva. Összerezzentem, mikor hozzájuk értem, de még jobban elkerekedtek szemeim, ahogy nyakhajlatomhoz ért látószervem és egy kétszavas írást véltem felfedezni. "KISS HERE". Tudatlanul szemléltem a betűket, melyek bőrömön futottak, egészen addig, míg egy pillanatnyi foszlány szökött tudatomba.

   - Meg is volnánk - tette le a filctollat kezéből és kissé elhajolva nyakamtól szemlélte művét. - Így tudni fogod hová is kérheted a csókjaidat - duruzsolta fülembe, majd aprót harapott hallószervem cimpájába, amitől kirázott a hideg. - Csak elhúzód az ingedet és máris megkapsz mindent - kuncogott, majd az említett részre helyezte ajkait és erőteljesen megszívta bőrömet, amitől ajkaim szétnyíltak és egy halk sóhajt hallattam.

  Megráztam fejemet és megkapaszkodtam a mosdó szélébe. Próbáltam feldolgozni az előbb látottakat, de egyáltalán nem emlékeztem arra, mikor és hol történt ez az aprócska jelent, de azt sem tudtam felidézni, hogy nézhetett ki az a férfi, aki ezeket a mondatokat mondta nekem. Hangja ismerős volt, de mégis idegen. Mintha egyszer hallottam volna és ezért nem tudtam behatárolni, hogy pontosan kihez is tartozott. Idegesített a tudatlanság, az, hogy nem tudtam semmit és az elmúlt napok, mintha csak kitörlődtek volna az elmémből, de az egész életemből inkább. Nem tudtam magam elé idézni, hogy milyen nap volt, hányadikát írtunk, sőt azt sem, hogy én magam ki voltam. Egyedül azzal voltam tisztába, hogy otthon voltam, de minden mást homály fedett, olyan fehér lepedő, mint a kinti fehér hótakaró.

   Kisétáltam a fürdőből és a konyha felé vettem az irányt, hogy korgó gyomromat elhallgattassam. A hűtőben valamilyen ételre leltem, amit gyorsan el is tüntettem és kissé megkönnyebbülve üldögéltem a konyhaasztalnál. Próbáltam felidézni mi is történt velem, hogy miért nem emlékeztem semmire, de leginkább azt próbáltam felidézni, hogy ki voltam én magam. Ahogy elmélkedtem tekintetemet végigvezettem az aprócska helyiségben és megakadt szemem egy fehér pólón, ami hanyagul lógott a szemközti széken. Erőtlenül nyúltam érte, majd emeltem szemmagasságba, hogy megszemléljem, mikor egy szövegen futtattam végig szemeimet.

   - A halál művészet - hangzott fülemben, amint egy fegyvert tartottam kezemben. Magam elé emeltem és céloztam. - Ha sikerül olyanná válnod, mint én, meg fogod érteni, mekkora gyönyört tud okozni a gyilkolás. A halál megismerése - suttogta hallószervemben, majd elsült a fegyver.

   Ijedtem ejtettem el a felsőt és pattantam fel helyemről. Három lépést hátráltam előző ülőhelyemtől és megindultam a nappaliba, hogy kinyissam az ablakot és kiszellőztessem elmémet. Egyre jobban őrjítettek ezek az emlékfoszlányok, de tudtam jól, hogy csak ezek tudták visszahozni azt, amit elveszítettem. A lakás legnagyobb helyiségébe érkeztem és egyből az ablakhoz siettem, hogy nagyra tárjam ablakait és hideg, téli levegőt beengedjem. Arcomat egyből megcsapta a tiszta levegő és tüdőmet megtöltöttem vele. Éreztem, amint izmaim ellazultak, az előző feszültséget már egyáltalán nem éreztem. Miért is aggódom én? - kérdeztem magamtól, ahogy kinyitottam szemeimet és a tájat csodáltam. Megtámaszkodtam az ablakpárkányon és a fehér hó teljesen magába szippantotta elmémet, de ahogy néztem, úgy ugrott be egy újabb emlék.

   Egy széken ültem hátrakötött kezekkel, szememet szemfedő fedte, így nem tudtam felmérni egyáltalán hol is voltam és eluralkodott rajtam a pánik. Hallottam az ajtó csukódását, ahogy a zár kattant és a padló nyikorgott az érkező súlyától. Egyre közelebbről hallottam érkeztét, míg egy tenyér nem simult vállamra. Ijedten ugrottam egyet a széken, próbáltam minél messzebb kerülni tőle, még akkor is, mikor nem tudtam ki is ő, de a helyzet semmi jót nem ígérhetett. Halk kuncogást hallatott és valahogy sejtettem, hogy egy vigyor is ott ült ajkain, hiszen minden elmebeteg élvezte, ha áldozatuk félt és szenvedett. Végighúzta hosszú ujját vállövemen, onnan nyakamra. A bőröm éget érintésétől, el akartam lökni, de megmozdulni nem tudtam, úgy le lettem szíjazva, tutira ment az illető. Ujját nyakamon futtatta végig, állkapcsom vonalát követte, majd ajkaim ívén vezette. Legszívesebben ráharaptam volna ujjára, de nem tudtam kivel is volt dolgom, így nem kockáztattam meg halálomat.

   Nem érintett már sehol sem, majd hirtelen eltűnt a szemfedő és újra láttam a világot. Éles fény vakította el látásomat hirtelen, majd amint hozzászoktam a fényhez, fel tudtam mérni helyzetemet. Két szék volt a szobában, egy, amin ültem és egy közvetlenül előttem, úgy másfél méterre. Nem láttam sehol sem az illetőt, aki az előbb bejött, aztán egyszer csak felbukkant. Fekete öltönyt viselt, zakója alól kibújt hófehér ingének ujja, ami rátekintést nyújtott csuklójára.

   Önelégült mosoly húzódott ajkaira, ahogy végigvezette tekintetét kiszolgáltatott testemen, többször megnézve arcomat és a szemembe nézve adta tudtomra, hogy tetszett neki a látvány. Mosolya továbbra is ott ült ajkain, mikor felállt és megindult felém. Két kötelet oldozott ki, egyet, ami karjaimat tartotta a szék fogságában, a másik pedig lábaimat engedte szabad utakra. Természetesen végtagjaim össze voltak kötözve, hogy esélyem se legyen a menekülésre, így meg se próbálkoztam és idegesen vártam, mit is fog művelni velem.

   - Adok két választási lehetőséget. Az egyiket választanod kell ahhoz, hogy elengedjelek. Vagy egy olyan életet választasz, ahol az én igényeimet elégíted ki, vagy megfogod ezt a pisztolyt és öngyilkosságra ítéled magad - mutatta meg a fegyvert kezében. Életemben nem lőttem még, sőt, még fegyvert sem fogtam a kezemben és nem is szándékoztam ezt a szűziségemet elveszíteni, viszont ez a helyzet teljesen megváltoztatta gondolkodásmenetemet. Elfogott a késztetés, hogy a fegyvert válasszam és véget vessek életemnek, hiszen eszem ágában sem volt egy ilyen mocskos embert kielégíteni sehogy sem. Nem idiótának neveltek a szüleim, de ahogy rájuk gondoltam, elfogott a bűntudat, hogy ha öngyilkosságra vetemedek, nem csak én veszítem életemet, hanem szüleim és elveszítik életük kincsét, ezt pedig nem akartam. Egy élet? Vagy vegyek egy öngyilkosságot? Addig-addig érveltem hol az egyik, hol a másik mellett, míg végül dönteni tudtam. Az életet választottam és már meg is kaptam az aznapi első feladatomat. A földre húzott, majd a szemközti szék elé térdeltetett, elhelyezkedett előttem terpeszre nyitott lábakkal és már hívogatott is ujjával, hogy menjek közelebb hozzá. Amennyire engedték a kötelek a mozgást, úgy közeledtem feléje, miközben kigombolta nadrágját és lehúzva sliccét, nyitotta meg előttem feladatomat. Egy fintorral hajoltam rá nemességére és kezdtem neki kényeztetésének és kielégítésének. A világ legmocskosabb emberének éreztem magam, ahogy...

   Hirtelen kaptam levegőhöz, ahogy vége szakadt a képsorozatnak és erősen markoltam az ablakpárkányt annyira, hogy ujjaim elfehéredtek.

   - Mik ezek a képek? - tettem fel hangosan a kérdést, ahogy magam elé meredtem és igyekeztem egyensúlyomat megtartani, mielőtt kirepültem volna az ablakon. Az zár kattanására emeltem meg fejemet és vezettem tekintetemet az ajtó felé, ami lassan nyílni kezdett. A fallap egyre nagyobbra tárult, míg meg nem pillantottam látogatómat, akinek valamilyen úton-módon kulcsa volt lakásomhoz. Lentről felfelé mértem végig, szemeimmel minden egyes négyzet millimétert feltérképeztem, elemeztem mozdulatait és viseletét, míg arcához nem értem. Ajkai mosolyogtak, szemeiből sütött az elégedettség és dicsőség érzett, úgy nézett, mintha egy trófea lettem volna számára. Talán az is voltam, ezt addig nem tudtam, míg egy csokor virágot és egy levelet nem pillantottam meg kezeiben. Egy lila kis virág bújt meg kezei között, ami a rozmaring nevet viselte. Ahogy jobban elnéztem a virágot, majd az adott szituációt, egyből beugrott a virág jelentése.

   - Emlékül. A búcsú virága - szólalt meg az idegen férfi és ekkor ismertem meg a hangot, amit ezidáig kerestem elmémben. Lábaim összerogytak a rémülettől és a falnak támasztva hátam, próbáltam rendezni a gondolataimat, de sehogy sem sikerült, miközben az idegen elindult felém. Felemelte a levelet és olvasni kezdte. Egyáltalán nem értettem milyen szavak hagyták el ajkait, egyedül a levél legvégét hallottam. - Az elsüllyedés és összecsapás, és a gyalázatos összeomlással építed magad, a saját roncsaidból - hagyták el ajkait az utolsó szavak, melyeket utoljára hallottam az életben…

   Két férfi feküdt az ágyban, egyikük az igazak álmát aludta, míg a másik figyelte nyugodt arcvonásait. Már órák óta csak nézte a férfit, kit megszerzett magának és mosolyogva nyugtázta magában, hogy ismét remekül teljesített. Vigyorogva simított végig a másik arcán, figyelve, hogy nem rezzent meg egyszer sem semmilyen izma érintésétől, hiszen élettelen volt. Vernon, egy önelégült mosollyal ült fel az ágyon, majd takarta be szerelme immár kihűlt testét és hagyta örök nyugalomban a hófödte tájakon elbúvó aprócska lakásban.

Mi lenne ha... - 27

Cím: Mi lenne ha...
Páros: Kim Heechul (Super Junior) x Chittaphon Leechaiyapornkul (Ten) (NCT)
Műfaj: slice of life, angst
Író: 27
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett

-Hyung mi lenne, ha…

A rózsák vérvörösen terültek szét a sötét padlón, amin feküdtünk. A parketta csak úgy nyikorgott, ahogyan Heechul jobb oldaláról balra fordult és lapos pillantását rám szegezte. A holdfény csigalassúsággal táncolt végig hófehér bőrén a sápadt hajnal képét festve, míg szemei a maga pajkos, fekete csillogássukkal villogtak a sötétben. Nem volt meg reggel…  de mar este sem. Világos volt, mégis sötét. Álmos voltam, de Heechul közelsége felébresztett. Szinte már zavarba hozott. Lustán nyújtózkodtam el a parkettán és egy marék rózsaszirmot felemelve hintettem be a fiú karjának selymes bőrét vele.

- Olyan… gyönyörű vagy… - motyogtam révülten.

- Ten te már megint magadban beszélsz? - lépett be az ajtón Jaehyun fejét csóválva, lázasan törölgetve makacs izzadtságcseppjeit homlokáról, én pedig egy vállrándítással nyugtáztam igazát. Mert hát igaza volt. Szerettem visszaküzdeni, visszatuszkolni AZT a fránya emléket a mostba… visszaemlékezni ARRA a napra… néha kikapcsolásként, néha unaloműzésképp,  néha pedig  egyenesen menekvésként. Görcsösen kapaszkodtam az elillanó emlékfoszlányok darabjaiba. Szerettem visszaidézni.  Eltölteni ott perceket... órákat, napokat Heechul karjai között. Néha olyan, mintha csupán egy álom volna… egy gyönyörű, egy bódító, egy amolyan mámorító fajta. Már nincs is meg emlékeim között az éjszaka egésze, mégis annyira elevenen ég tudatomban léte. Szerves részem alkotja.

Annyira hiányzik.

A vonat zötyögött, a motor berregett, a percek csak teltek és Heechul édesen dudorászott.

- Hiányoztál… ha szeretnéd tudni… - törte meg a csendet jelentőségteljes pillantással tekintve rám.

- Igazan kereshettél volna… - mosolyodtam el a vonat ablakának támaszkodva. Őrültség, amit csinálni készültünk. - De... egyébként… te is nekem… ha érdekel… - mosolyogtam bambán Heechulra, mire ő hirtelen kapta el a kezemet.

- A legjobban a világon… - motyogta lehajtott fejjel csalódottan, én pedig azzal a lendülettel emeltem fel jobb kezét ajkaimhoz, hogy puha csókkal hintsem hideg bőrét.

- Nem kell szomorúnak lenned. Én megértem. Elfoglalt voltál, ahogyan én is… a lényeg, hogy most együtt vagyunk…

- Igen… igazad van… - hajolt közelebb és laza puszival cirógatta meg ajkaimat. Mint egy hűs fuvallat, mint a friss nyári zápor, mint a levegő, amely oxigént ad... ilyen volt a csókja. Nem igazán izgatott volna, ha emberek vannak a kabinban, de Heechul erre is gondolt. Mint mindig… mindenre.

- Mi a helyzet Hongkival? Dolgoztok azon a bizonyos duón? - tettem fel a kérdést és ujjaimmal kezdtem körözni a poros fa asztallapon, ahogyan elengedett.

- Hogy azon? Nem igazán. Elvetettük - dőlt hátra lazán és lábait kecsesen tette keresztbe.  

- Hiszen olyan jól hangzott…

- Nem igazan tudtuk megfelelően kivitelezni, de itt most nem mi vagyunk a lényeg, hanem TE. Veled mi történt ez idő alatt?

- Hát, csak úgy voltam… nagyon sokat gondoltam rád, rengeteg időt töltöttem azzal, hogy azon gondolkodtam mit is tettem…

- Ten!

- Nem Heechul… én… bele se menjünk… most itt vagyok… és te is itt vagy… csak ennyi a lényeg nem? - ráztam meg fejemet és az elmosódó táj képét kezdem vizslatni Heechul kezével markomban.

Félszegen markolta meg hatalmas ujjaival szürke kabátom ujját és lelkesen kezdett az erdő felé húzni.

- Hová megyünk? - Nem tehettem róla. A kíváncsiság kisördögként bújt belém és egyszerűen muszáj volt megkérdeznem. Habár őt vakon a világ végére is követtem volna.

- Majd meglátod.

- De mégis…

- Titok - puszilt hajamba lágyan, majd immáron tenyeremet markolva, összekulcsolt ujjakkal húzott tovább. - Szeretni fogod, hidd el…

Egy csodaszép tisztás képe tárult elém. A rózsák vörösesen csillogtak a másnapos harmat fényében és a hatalmas réten egy öreg faház ácsorgott magányosan. Zöld és vörös édes keveréke töltötte meg az egész helyet és én azt hittem belefulladok az emlékek áradatába. Itt vagyunk, itthon vagyunk.

- Piros a hajad… - jegyeztem meg csak úgy egy visszafogott pillantással nyugtázva nem csupán a képzeletem játszik velem ismét. Tulajdonképpen már rég feltűnt, de valahogyan nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget. Most azonban szinte már magamban éreztem a vörös, vanília füstölő illatát akkorról.

- Gondoltam tetszene…

-  Tetszik. Emlékeztet arra az éjszakára.

- Ez volt a célom - próbálta leplezni jókedvét egy apró mosolyt nyomva el. - Mond csak, sokszor gondolsz rá? Gondolsz rám? Nem keltettem benned rossz benyomást?

- Akkor valószínűleg most nem itt lennék.

- Igaz is… csukd be a szemed!
Értetlenül botorkáltam szemeimet kitartóan csukva tartva. Bágyadtan mosolyodtam el, ahogyan megéreztem a szoba melegét és jólesően húztam le cipőmet. Egy pillanatra megbotlottam egy küszöbben, de Heechul erősen tartott derekamnál támaszt nyújtva. Mintha csak részeg lennék…

- Kinyithatod – suttogta lágyan, orrával arcomat cirógatva és boldogan ölelt át hátulról.

A szoba vörösben úszott.

- Szeretlek… - csúszott ki számon érzelmeimtől fűtve, de ő már nem is válaszolt, csak lazán hajolt ajkaimra.

Mintha csak újra éltem volna azt az emléket. Nem sűrűn vált el tőlem, csupán csak mikor muszáj volt és akkor muszáj volt, hisz bamba mosollyal arcán hozta be a két kis poharat az üvegasztalra. Mintha csak sántikált volna valamiben. De engem nem érdekelt. Nem érdekelt a fal, a ház, az erdő, a tisztás, a csend, a holdfény, a halk moraj, a múlt, a jövő, a banda, a bandája, a munkám, a munkája… csakis Ő.,

- Mitől ilyen vörös? – érdeklődtem utoljára, amolyan vesztesek nyugalmával, hiszen úgy sem foglalkoztatott különösebben a válasz. Csak vörös… mert a vörös a miénk.

- Az csak a mi titkunk.

Vadul csókolt ajkaimra miután kiürítettük a poharat és perceken belül ugyan az az ismerős érzés rándította össze gyomromat, melyért oly régóta epekedtem. Ez csak egy álom lehet.

Pokol - 20

Cím: Pokol

Páros: Zhang Yixing (Lay) (EXO) x Song Yunhyeong (iKON)

Műfaj: angst, enhye fluff

Figyelmeztetés: borús világkép, depresszió, szuicid hajlamok

Író: 20

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

- Mikor akarod már ezt befejezni?
Fogd fel, hogy nem akarod. Éreztesd vele, hogy messzebbre kell mennie, hogy ez megtörténjen.
  Törd össze.
- Nem tudom – válaszolom hetykén, és visszadugom a fülembe a készüléket, amelyet pillanatokkal ezelőtt rántott ki fülemből. Szekundum töredékekkel később elindul egy halk melódia, és megszűnik a világ.
 A mellettem ülő férfi felhúzza orrát, majd végül csalódottan elmosolyodik. Végigszánt dús, fekete szálú hajzuhatagán, hosszú ujjai kétségbeesetten keresik egymást a széthulló rakásban – egy kicsit meg is rezdül, elfárad, ahogy elzárkózott valómat fürkészi.
- Hihetetlen vagy – sóhajtja, majd megszabadulva zoknijaitól, szerelemtől fűtött csókot nyom nyakamra, és közös ágyunkon elterül, hogy álomra hajtsa fejét. – Csak tudnám, mit kéne még tennem, ennél többet..
  És azt hiszi, nem hallom, amit mond. Ő abban a tévhitben él, hogy a telefonomból áradó zene falat vág közénk, elszigetel minket, holott ez is csak egy buta álca, mondvacsinált indokkal. Egy maszk, amely engem véd, őt sérti, kettőnket pedig tönkreteszi. S bár a mosolya ott lézeng arcán, gyomron vág a tudat, hogy a görbület inkább kínos, direkt, minthogy igazi és ragyogó lenne – ennek pedig egyetlen egy oka van, egy olyasvalamilyen felesleges, idegesítő ember, mint Song Yunhyeong.
   Még senki nem látott olyat a világon, hogy valakit a saját párja dönti össze, mint rosszállásból egy ártatlan kártyavárat, amely csak áll magában, s tündököl – holott ott voltunk mi, a páros, aki már régebb óta harcol együtt a világ ellen, mint a barátaink legtöbbje, mégis, ez a torztükör-effektus meglékelte a közösen eltöltött időt, s arra vár, hogy a többiek által tökéletesnek látott kapcsolatunk könnyűszerrel merüljön el a jelen kínzó perceiben, akár a Titanic.


    Yixing mozgolódik, az alattunk elterülő lepelre ráncok kerülnek, egy öregember képére hasonlítva, ezzel megnevettet. Az apró kacaj olyan jelentéktelenséggel bújik ki ajkaim közül, hogy merőn lehetne állítani, sosem létezett, csak egy bizonyíték nélküli legenda, mégis, ezt a pillanatot is bezárom szívembe, oda, ahol ahová csakis az ilyen momentumoknak szabad a bejárás. A jelentéktelen, parányi, mások által észrevehetetlen, mosolygásra bíró történéseknek, a legjobb helyen, éppen a feketehajú mellett – a bajtársam, másik felem, az ember, akinél szívem kulcsa lézeng, meg ezernyi más címszóval illetett humánus lény, aki édesen szuszog, de szemei gyakran mozognak. Ismét szakadozottan alszik, mellkasa ütem nélkül ugrál fel-le, ha nem ismerném, akkor halálra rémülve hívnám a mentőket – az évek során rájöttem, megszoktam, megoldottam. Ha megkérdezem, mitől van ez, azt válaszolja, hogy álmomban is megőrülök érted, én pedig megint abba az istenverte fülhallgatóba menekülök, csakhogy ne lássa kipirult arcom, hogy mellkasomat kettészelő, rémesen gyorsan dübögő szívem hangját elnyomja a maximum hangon szóródó zene hangja, ő meg megintcsak kinevet.. És finoman rásimít hátamra, majd átölel, és gyengén megszabadít a zenei rabságból, aminek örülök, de mégsem. És utálom magam, de szeretem őt, mindennél jobban, ez meg olyan, mintha a két részre vált önmagam egymással szemben álldogálna egy szakadék szélén, míg a gyengébbiket halálba nem taszítja a másik. Talán egyszerre sikítok, meg nevetek a régóta várt vég beteljesülése miatt, de mindent elnyom az, ahogyan a gyenge Yunhyeong teste a zuhanástól felgyorsulva csapódik a kemény, nyirkos, sokat megélt anyaföld minden atomjára…

  Yixing teljesen elfordul, majdhogy nem leesik az ágyról, s valami érdektelen megszólalást kezd mormolni tudat nélkül. Elmosolyodok, és tekintetem meztelen felsőtestére vezetem – markáns háta, s gerincének vonala pajzán gondolatokat kelt bennem, olyanokat, amelyek miatt vörösbe öltözik az arcom, és ugrik egyet a hangerő növelésén az ujjam. A hangszín léte még mindig nem túl magas, mégis félek, hogy felkelti a párom, így leállítom a zene monotonságát, beletemetkezve a csendbe, amelyet finoman tör meg a ritmus szerint pumpáló lélegzet a jobb oldalamról.
   Felköhög.
Kiveszem a fülhallgatót a hallószerveimből, és a telefonommal együtt messzire száműzve megigazítom magamon a ruháim – fázok, még sincs kevesebb huszonöt foknál, mégis átfut rajtam egy-két rendülés. Végignézem, ahogy a mobilom landol a komód tetején, egészen pontosan a pirulás dobozaim mellett, és élettelenül kezdi el éjszakai álmát.
   Megemelem a takarót, és mélyen bebújok alá. Az egész ágynak Yixing illata van, olyan, amelyet úgy imádok, férfias, védelmező, és egyszerre puha, ezért olyan ikonikus. Ezermilliárd másik közül is megtalálnám, ha kérnék – akkor az ezermilliárd alkalomkor, mikor a karjaiban fekve aludtam el.
    Yixing mormog valamit, de inkább csak átvetem derekán jobb kezem, s közelebb húzódva hozzá nyomok apró csókot gerincére. Érzem, ahogy kirázza a hideg, elmosolyodok. S talán én is kapok jutalmat, de idő előtt elnyom a folyamatosan rám törő álom..

20110208

T o k y o

Az egész helyzet irracionálisan buta, olyan igazságtalan, hogy vékony ujjaim is inkább kedvesnek tűnnek, miközben körmeimet vezérelve mélyednek bele bőr fedte húsomba – kell valami, ami elfedi fájdalmam, a döntésképtelenséget, az igen-nem közötti vérre menő csatát, amely lefolyik bennem.
   A magasság megrémiszt, de korántsem annyira, mint az élet.. A szemünk előtt lefolyó ideges emberek tömkelege, ahogyan a keresztbe-kasba lefestett zebrákon közlekednek, jól ismert undort kreál a torkomba, amely később egy igazi gombóccá alakul át, sírásra késztetve. Nem is, inkább csak nevetni akarok a nyomoromon, mert nem azért jöttem egészen Japánba, hogy teketóriázzak – vagy ugrok, vagy más úton érem el, de ma mindenféleképpen befejeződik valami, ebben szentül hiszek. Hinni akarok. Éppen annyira, mint a kisgyerekek a mikulásban, a húsvéti nyuszi létezésében, vagy csak éppen Isten valójában, igenis szükségem van valamire, amire támaszkodhatok, ami talán megtart az élet-halál közötti felfestett peremvonalon, csak éppen nem akaródzik elérkezni.. Falat kapott, elzárták, vagy éppen én nem tudom észrevenni az unalmas napok történései között – irtózatosan jól játssza a bújócska nevű játékot, lassan meghajolok, sőt, meg is tapsolom. Talán bele kéne törődnöm, hogy a megváltás, amire egész életem során váltam, mégsem érkezik meg, kifut az időből, visszatartják..
  Kifújom a levegőm, amely Japánhoz képest elég dohos, kellően hideg, s még cigarettára sincs szükségem ahhoz, hogy fojtogatni kezdjen valami, hiszen itt vannak ezek a széndioxid vegyületek, meg a folyamatosan öldöklő bűntudat, amely még az utolsó perceimben is ott áll a hátam mögött, feketébe öltöztetett kaszás álruhájában, buzdítva a végső lökésre.
   Végül is, milyen szép ez a mai nap arra, hogy kipuffantsd magad, Yunhyeong..

Megrázom a fejem. Tudom, hogy igaza van, de nem akarom adni alá a lovat.
- Szerintem is – sóhajtom vissza neki, az sem érdekel, hogy a tetőtéren álló, néha el-elhaladó japán hölgyek furcsán vizslatnak az idegen nyelv, frusztráltság, és furcsa viselkedés kavarodása miatt. Összeolvadnak a hangok, a nevetés pontosan ugyanolyannak hat, mintha valaki zokogna; lélekben arra várok, hogy az eső is rákezdjen, hogy legyen valami, mi elmossa a betonra ragadó vércseppjeimet, ezzel eltüntetve létezésem végét jelentő jeleket. Azonban az eső nem jön, kitisztult, felszakadozatlan nyári estét élünk, én meg húzom a számat.
   Tényleg túl szép ez a nap. És itt bukok el mindig, minden egyes nap túl gyönyörű ahhoz, hogy végre egyszerűen ledobjam magamat valahonnan, vagy a kádam vize legyen utolsó fekhelyem, esetleg nem visz rá a lélek, hogy ütőerem vonalába véssek hosszú hegeket..


De a mai nap más, Yunhyeong, és ezt te is tudod. Jinhwan sem fog már ismét szeretni, anyád meg a testvéred végképp nem kíváncsi rád, holnapra pedig biztos megjön az a fránya telefonhívás az apád haláláról..


  Felsóhajtok, és szerencsétlen mosolyra húzom a szám. Úgy érzem, bármelyik pillanatban kitörhet belőlem egy ékes röhögőgörcs, teljesen kinevetve ezt a kibaszott szánalmas helyzetet, amiben benne vagyok – az alattam elterülő buzgó város képe az idő elteltével kezd egyre kedvesebbé és hívogatóbbá válni, lassan elpárolog minden félelmem.
   Jobb lábamat felpakolom az előttem húzódó, térdemig érő védőfal tetejére, de az úgy remeg, akár egy kocsonya, vagy egy éppen megszületett bárány, és rájövök, hogy csak eltervezve voltam ilyen határozott – a szívem elképesztő ütemben kezd el verni, félő, hogy kirobban a bordáim s tüdőm fogságából, kezeim összecsuklanak.. Kissé rám tör a hányinger, ahogy fél lábbal közelebb kerültem a halál küszöbéhez, és émelyegni kezdek. Hát, talán mégsem kell önmagamtól elrugaszkodni…

  Lehet, hogy negyed, fél, de akár egy óra is eltelik, addig veszekedek magammal, tétovázok az idővel, fogalmam sincs arról, mennyi ideje is állok már ott – a telefonom valahol az otthonomban lévő ágyamon pihen, esetleg a konyhában elhelyezkedő asztalon, órám pedig a komódom tetején, így az „idő” definíciója teljesen elmerül az éterben, de nem is baj. A tudat, hogy minél hamarabb be akarom fejezni, nem visz előrébb – igazából csak türelmetlenebbé tesz, de így szűnik meg a késő este lébicoló embertömeg Tokió zsúfolt utcáin, senkinek nem kell végignéznie, ahogy mindennek vége szakad. Senki agyába nem fog beleégni a tudat, a képkockák, hogy egy aranyos téli este, lassan Valentin-nap közeledtével valaki a szeme láttára hagyott itt mindent, rendkívül undorító módon..
  És akkor állok végleg a falra. Ráhelyezem a súlyom, ráharapok a kezemre – amely karmolásoktól felszakadozott, néhol véraláfutásos, szenvedő -, hogy elmúljon a kezdeti remegés, ami kicsit segít is. Minden mozdulat ügyetlen, kapkodó, és szerencsétlen, holott mennék, de még mennyire, hogy mennék, szaladnék ebből a szemét világból elfele, de nem megy. Egyszerűen nem megy. Valamifajta mákszemnyi reménycsík, várakozás visszatart, nem enged cselekednem, kurvára felbosszant..


S talán egy pillanatra minden elcsendesül.
S így kezdődik a vihar előtti csend.


   Hallom, ahogy nyílik a bejárati ajtó, és valaki útját teszi keresztül rajta – nem nézek hátra, azt akarom, hogy ne lásson, ugrani akarok, mindentől, mindenki elől. S hallom, ahogy az ismeretlen cigarettára gyújt, azt az apró megnyugtató hangot, amikor felpattanva tüzet hozunk létre, te jó édes istenem, de hiányzik most egy szál cigi, gondolom magamban.. Az orromat megcsapja a jól ismert dohány illata, belélegzem, elfut egészen a tüdőimbe.. Közelebb lépked, hallom lépteit, ahogy cipője ütemesen koppan a tetőn, egyre közelebb ér hozzám, hallom, ahogy kiengedi ajkai közül a cigarettafüstöt, amely eloszlik a sűrűsödő levegőben..
- Hé, hé! – elkapja kezeim, leránt a magasságból, a könnyeim pedig abban a percben elerednek, ahogy kisiklik lábaim alól a talaj, és a kedves-gonosz idegen ölelésbe vonva taszít le a biztonságba. Orromba belekúszik férfias parfümének és frissen eldobott cigarettájának keveréke, s az egyre jobban bennem érlelődő idegösszeomlás kiszökik.. Hiszen úgy zokogok, mint egy vérig sértett kisgyerek, hisztivel és egyéb idegesítő, szakadozott levegővétellel, ő meg csak szorít, szorít magához, általam gusztustalannak tartott hajamat bidizgálja, hátamat, gerincemet simogatja. De ahogy próbál csitítani, úgy törnek fel belőlem a fájó könnyek, újra és újra, s az idő pedig telik..
- Mit gondoltál itt? – kérdezi végül úgy, mintha számon kérhetne, akár egy régi ismerős, esetleg anyám, apám, akárkim, akinek egy kicsit is számítok, de én csak szipogok, taknyom-nyálam összefolyik, zokogok szüntelenül. Vizslatom sötét szemeit, nézem ajkait, ahogy szavakat formálnak, de azok nem jutnak el hozzám, egyszerűen valami falat állít közénk. Meglendíti kezeit előttem, mire észbe kapok.
- Én..én nem tudom – habogom össze-vissza, mire óvatos mosolyra húzza száját, és arrébb állva eltapossa meggyújtott cigarettáját, amelyet a nagy sietségben dobott el, majd visszatér hozzám.
- Nos, kedves Nemtudom, inkább bármi mást csinálj, mint ilyesmit – int a falra, aztán rám, én pedig elpirulok, már attól a tudattól, hogy valaki rájött a bűnre, amelyet készültem elkövetni, de nem tudom tartani magam, a könnyeim ugyanúgy özönlenek, mint előtte. – Na, ne sírj már! Istenem, csak menjünk el valamerre, gyere..


  Egy órával később – amikor még mindig fogalmam nincs arról, mégis mennyi az idő -, egy számomra ismeretlen hely meleg fogadásában ücsörgünk, én, meg az engem megmentő drágalátos idegen, egy-egy felespoharat nyomorgatva kezünkben, növekvő számú soju-s üvegekkel. Teljesen szemérmetlenül bámulom, hiszen nem tudok napirendre térni felette, hova tenni; az elrángatáson kívül semmi lényeges információval nem rendelkezek róla.
Csak annyit tudok, hogy kibaszott helyes.
- Mit nézel? – töri meg a közöttünk lévő csendet, miközben poharainkba átlátszó alkoholt önt; a porcelán másodpercek alatt telik meg, arra várva, hogy valaki használhassa őt.
- Semmit – felelem meglepetten, és elfordítom pirosba öltözött tekintetem róla; rövid ideig kémlelem a környezetünket, a jókedvű emberek tömkelegét, akik rendkívül becsiccsentve érzik jól magukat barátaik társaságában, párokat, hangfalakból szóló finom, halk zene, poharak koccanása, tósztok..
  ..S abban a pillanatban találkozik a tekintetünk.
Hátradől székén, miután visszahelyezi a zöld üveget – fekete zakója levetve pihen székének karfáján, felsőtestén feszül hófehérre mosott inge, amelybe apró felüdülést hoz kilazított nyakkendője. Középhosszú,  fekete, dús hajzuhataga keretezi kissé sárgás bőrét, s mosolyog, istenem, megvillantja ezerwattos mosolyát; hatalmasat nyelek, s nem éppen a torkomban növekvő gombóctól.
   Felemeli poharát, s vár, hogy koccintsunk. Megtesszük, s lehajtjuk az italt.
Lehajtjuk az italt.
Lehajtjuk.
  S így megy ez körökön át, addig, míg semmi sincs előttem, csak vágytól ködös szempárja, amivel érzékien mustrál, lágyan tenyerébe csúsztatott halántéka a padra könyökölve, ahonnan kémlel, s kissé fentről nézek én is rá – mosolygunk mind a ketten, nevetünk, mint két gondtalan fiatal. Gyűlnek mellettünk az üres üvegek, tányérjaink ürülnek, jókedvünk fokozódik; az emberek sorra hagyják el a helyet, de mi maradunk, ma, holnap, s azontúlig, mintha megállt volna az idő.
- H-hogy hívnak? – szakad ki belőlem a kérdés, amint ismét új körrel végzünk. A csábos valaki szemöldöke velem szemben felugrik a levegőbe, mire felnevetek.
- Zhang Yixing – feleli nehezen, erős kínai akcentussal, amelyet túlontúl aranyosnak vélek, s bár nem ismerem, részegen olyan, akár egy nagy gyerek, mint egy tejbetök, s talán az én szívem is megolvad egy kicsit. – És téged, Mr. Nemtudom?
- Song Yunhyeong – mondom. – K-kínai vagy?
- Kínai, aki Koreában dolgozik, - kezdi lassan, tagolva. Erősen artikulál, amely olyan viccesnek hat, hogy alig bírom visszafojtani a feltörekvő nevetésem. – de elküldték Japánba. És te, te mit kerestél itt?
  Lehajtom a fejem, és kivételesen üres poharam alját kezdem vizslatni. Mosolyom éktelenül ott virít ajkaimon, olyan, mintha oda lenne ragasztva. S aznap estére eldobom minden gondom, gondolom én.
- Az élet értelmét – nézek fel szemeibe. – De azt hiszem, megtaláltam.



-

   A feltörekvő Nap sugarai élesen virítanak be az ablakon, egyenesen arcomra; az erős fény megtörik, ahogy becsukom szemeim, s oldalra fordulva az engem ölelő Yixinget bámulom a csendben. Nem történik semmi, mégis minden lejátszódik bennem – egy fél évtizednyi szeretet, megbízás, támasz, és a férfi, aki ugyanúgy szuszog, mint órákkal ezelőtt, akkor, mikor megint újraálmodom a majdnem végzetes éjszakám varázsát, az estét, a születésnapom, amely legtöbbször átoknap volt, onnantól viszont a legfontosabb nap az életemben. És mosolygok. Figyelem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt, s nyugtázom, mennyire is szeretem, ahogy forró lehelete nekicsapódik az orromnak, mígnem karjai erősebb szorításba fognak, s közelebb húz magához.
- Szeretlek – suttogom a félig éber Yixing bársonyos ajkaira, s apró csókokkal megajándékozva átölelem őt.
- Mondj újat – mormogja mély hangján, s egy újabb nevetésbe fulladó csókcsatába indulunk..


  

  

Veszélyes játék - 05

Cím: Veszélyes játék
Páros: Jung Taekwoon (Leo) (VIXX) x Kim Himchan (B.A.P)

Műfaj: angst, 

Író: 05

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett: 

A nap már éppen lemenőben volt és sötét felhők gyülekeztek az ég alján, mikor a raktár udvarára hangos fékcsikorgással fordultak be a hatalmas autók, majd ugyanilyen zajjal szálltak ki belőlük a tulajdonosaik és az épület ajtaja felé cipelték a sebesülteket, illetve egy letakart testet. Ők voltak Kim Himchan hűséges emberei, Szöul egyik vezető alvilági bandájának oszlopos tagjai, akik életüket nem kímélve vágtak bele a város egyik leghíresebb háborújába éppen egy héttel ezelőtt.

A fájdalom és a szenvedés hangjai törtek utat maguknak az ajtón keresztül, majd az emberi vér szaga is beszivárgott a kulcslyukon, miközben Taekwoon egy dohos matracon ülve zenét hallgatott. Ilyenkor elkalandozott egy kicsit és kizárta a halál gondolatát is agyából.

Kicsi, fehér macskája ölében feküdt, egy kevés megnyugvást adva a fiúnak, aki így könnyebben el tudta hinni, hogy a kegyetlenségen kívül szeretet és béke is van az életben. Kezével lágyan simogatta a törékeny testet, visszaemlékezve arra, hogy Himchanba is szorult egy kevés emberség, hisz tőle kapta az állatot szerelme jeléül. A puha bunda szinte elnyelte gazdája kezét, a halk dorombolás érzése pedig belopódzott a szívébe és sosem tűnt el onnan.

Hamarosan lábdobogás hallatszódott az ajtó felől, majd az emberek kétségbeesett segélykiáltásai, mire Taekwoon kiszaladt a szobából, de rögtön vissza is fordult, mikor megpillantotta egy ember cafatokban lógó húsát és eltorzult arcát. Úgy érezte, szemébe örökre beleégett a vér pusztító látványa. A mosdóba rohant és hányt. Nem tudta, mit, hiszen már napok óta vízen és pár szem rizsen élt. Talán csak epe csordogált szájából, égető érzést és a bánat forró bűzét hagyva maga után. Szemeiből könny csordogált, ami a gyomrából feltörekvő váladékkal keveredve tűnt el a lefolyóban.

Száját megtörölve lépett ismét ki a helyiségből, ezúttal már felkészülve az esetleges visszataszító látványra, de akkor már bevonszolták a testet az egyik szomszédos szobába, ahol halkan nyöszörögve adta át magát az örök nyugalomként közismert halálnak.

Taekwoon térdei megremegtek, az ajtó mentén lecsúszva ült végül a hideg kőre, aminek érzése már nem is bántotta meggyötört bőrét. Gondolatok ezrei lepték el agyát, de rögtön el is illantak, mikor egy közeli helyiségből előlépett Himchan. Izzó szemeivel ölni lehetett volna, de amikor meglátta párja összetört alakját a földön kuporogni, lépteit megszaporázva lerogyott mellé és szoros ölelésbe vonta őt. A fiatalabb szíve hevesen vert, nem tudta, mit kellett volna éreznie. Annyira szeretett volna úgy ölelni, mint régen, de a tűz már csak halványan pislákolt, s a szerelem édes illata vegyült az undor szúrós szagával, amit nem tudott nem beengedni magába. Fájt neki a tudat, hogy már semmi sem volt olyan, mint egykor, azonban tenni nem tudott ellene. Az ember nem választhatja meg, mit érez és mit nem. Lassan elhúzódott a magas fiú szilárd alakjától és visszavonult szobájába, egyszer-egyszer bánatosan visszapillantva rá, de aztán bezárta maga után az ajtót. Nem bírta tovább nézni azt, aki egykor a világot jelentette neki, és akiről akkor fogalma sem volt, ki lehetett. Himchan nem értette Taekwoon hirtelen mozdulatait, de tudta, mennyire nehéz volt ez neki.

Végül a fiú ismét egyedül maradt, csak ő, a sötétség és a megszürkült füzetlapok, amelyekre gondolatait vetette nehezebb napjain, mint amilyen akkor is volt. Reszketve fogta kezébe a tollat, amit párszor el is ejtett, de mindössze néhány mondat erejéig kellett szilárdan tartania, hiszen nem volt sok mondanivalója, csak szerette volna leírni az érzéseit, hátha azok megváltoznak és minden ismét a régi lehet. Ám ez sem segített, a sötét fájdalom és a félelem a párja elvesztésétől fátyolként ereszkedett le elméjére, aminek eredménye halk sírás és kétségbeesett remegés lett.

Utálta a tudatot, hogy szerelme több embert ölt meg, mint amennyit egy átlagos sorozatgyilkos. De ennél jobban már csak azt utálta, hogy mindezek ellenére nem tudott elszakadni tőle, mert bármennyire nem érezte azt, amit kapcsolatuk elején, nem tudta elképzelni, hogy elengedje párját. Ahhoz túlságosan szerette. Ezért inkább élt a saját kis világában és magát hitegette, hogy Himchan nem is volt annyira rossz ember, mint amilyennek látszott. Hiszen vett neki egy kiscicát, nem igaz?

A távolban mennydörgés hallatszódott a távolból, amire a fiú megtört alakja megremegett, az állat pedig az öléből a matrac mögé menekült. Ismét egyedül volt, amíg ujjait a nyakában lógó hold alakú medálra nem szorította, annak reményében, hogy az majd kizárja a zajokat körülötte. Egy ideig működött is a dolog, de aztán az ablakon keresztül hatalmas fénycsóvát látott, majd a dörgés mély, pusztító hangja szakította félbe a szoba feszült csendjét. Taekwoon megugrott és zokogva tépte ki nyakából a láncon csüngő medált, aztán elhajította azt a matrac másik végébe. Ő tényleg annyira hinni akarta az apró tárgy varázserejét, hogy lassan belebolondult, mikor már nem segített rajta. Pedig ő tényleg nagyon koncentrált rá, a többi már nem rajta múlt.

Az idő éjfél körül járt, mikor Himchan belépett a fülledt szobába, ahol párja a matracon összegömbölyödve feküdt és halkan szuszogott. Kezei között féltett naplóját szorongatta, ami felkeltette az idősebb figyelmét. Óvatosan kicsúsztatta azt a törékeny test erőtlen izmai közül és kíváncsian belepillantott. A lapok a bánat és kétségbeesés sötét foltjaival voltak tele és valószínűleg már vagy ezerszer el is áztak, de a kacskaringós kézírás ettől függetlenül még olvasható volt. Minden egyes mondat minden egyes szavából és betűjéből sütött a bizonytalanság és a szomorúság, de néhol talán még jelen volt a szerelem édes illata is, ami ha nem is sokszor, de megérintette Himchan orrát.

Pár gondolat elolvasását követően dühösen lökte félre a füzetet és feldúltan kirohant a szobából, meztelen talpának csattogása a konyhakövön törte meg a csendet az épületben. Hajába túrva, zaklatottan fújta ki a tüdejében rekedt levegőt, amiről addig nem is tudott, hogy benntartja. Gondolatai száguldoztak, nem gondolta volna, hogy Taekwoonnak ilyen ellentétes érzései voltak. Ő még mindig abban a tudatban élt, hogy minden tökéletes és szép. Tudta, hogy a munkája nem volt valami családbarát, de nem tehetett róla, beleszületett. Utálta, hogy párja, akiről azt hitte, tökéletesen megértő és odaadó, nem tudta megérteni az ő helyzetét. Utálta, hogy annyira hülyének nézte, hogy egy füzetbe írta le gondolatait, amit bármikor el tudott volna olvasni. Mintha direkt gúnyolódni akart volna vele. Agyát ellepte a vörös köd, kutakodni kezdett, majd végül megtalálta, amit annyira keresett, kést ragadott.

A reggel ugyanolyan fájdalmasan köszöntött a fiatal fiúra, mint amilyen fájdalmasan próbált küzdeni előző este a fáradtsággal, ami végül legyőzte őt. Torkát marta a hányinger, szemei előtt halvány fátyol lógott, ami meggátolta a látásban. Először azt sem tudta, hol volt, de aztán a dohos levegőből és a vér jelenlétének gondolatából rájött, hogy bizony már rég nem otthon. Kitapogatta maga mellett a puha fedelű füzetét, ami akkor nyitva hevert a matrac másik oldalán, amellett pedig a már rég eldobott hold alakú medált, de Himchant nem találta sehol, bármennyire is kereste. Pedig olyan régen aludtak egymás karjaiban utoljára, igazán hiányzott már neki.

Pislogott párat, mire a fátyol lehullott szemei elől. A szobát félhomály fedte, csak néhol szűrődtek be a nap lágy sugarai, simogatva ezzel Taekwoon arcát. Minden nyugodt volt, szinte már túl tökéletes is. De aztán szemei megálltak a sarokban, elsápadt, a boldog vigyor is lefagyott arcáról, mikor meglátta a hatalmas vértócsát, közepében pedig a fehér macska tetemét. Annak a macskának, amely Taekwoon számára a kiutat jelentette az erőszakos világból, és ami a Himchannal töltött szép időkre emlékeztette.

A macska halott volt, a kerítés túloldaláról pedig lövések hallatszódtak keveredve az emberek utolsó sóhajaival és kiáltásaival. Az ég nagyot dörrent, a háború tényleg elkezdődött.

Treat you better - 27

Cím: Treat you better

Páros: Kim Jongin (Kai) (EXO) x Lee Hoseok (Wonho) (Monsta X) 

Feladat: Idézettel írni

Író: 27

Idézet: 

"Mélyebb, mélyebb

A seb egyre mélyebb lesz

Mint egy darab törött üveg

Amit nem fordíthatok meg" 

- V (Stigma)

Az igéző tekintete…

A hatalmas mosolya...

A dús haja...

A gyönyörű bőre...

A hosszú ujjai...

A vékony lába...

A tökéletes alakja...

A hangja...

A látványa...

Ahogyan énekel...

Ahogyan táncol...

Ahogy kiabál...

Ahogyan elveszti a józan eszét...

A türelmét...

Ahogyan egy apró izzadtság csepp gördül le homlokán szex közben…

Nem tudtam megnevezni mi volt az pontosan, amiért képtelen voltam kiverni ŐT az agyamból, de egy határozottan biztos volt... Kim Jongin folyamatosan a fejemben járt. Befészkelte magát tudatalattimba... annak legmélyebb zugába és ott vígan táncikált. Mikor éppenséggel nem voltunk együtt, minden percben hiányzott. Csak akkor éreztem magam teljesen egésznek, ha Ő is velem volt. Az SMS-ek aligha csillapították érzéseim halálos hullámait, pusztán csak olyanok voltak, mint mikor az ember bevesz egy fájdalomcsillapítót, amolyan megszokásból, ösztönösen, tehetetlenségében és várja, vajon ezúttal használ-e vagy sem. Na, pont ilyen volt a napi szintű üzenetváltás számomra Jonginnal. Persze örültem, hogy legálabb erre mindig tudtunk időt szakítani, de valahogy akadt olyan pillanat, amikor valójában már csak az esti telefonálás, a hangja, a gesztusai nyugtattak meg teljesen egésszé. Szerelmes voltam... borzasztóan szerelmes ebbe az emberbe. Természetesen nem ragaszkodtam mindig ennyire betegesen hozzá. Régen én magam is ismertem a mértéket, a határokat, a kemény korlátokat és neki fogalma sem volt mi váltotta ki belőlem ezt az egészet, ilyen hirtelen, a semmiből. Már egy jó két hete tartott és habár láttam, hogy a fiú nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, unja már a kedélyváltozásaimat mégsem tudtam ellene mit tenni. Úgy éreztem felemészt a féltékenység és az önutálat belülről. Általában rákérdezett mi a bajom, de igazából nem értettem miért erőlködik annyira. Többnyire lerendeztem azzal, hogy „semmi” és egy idő után Ő is megtanulta felesleges tovább faggatóznia.

 „Csak ölelj át jó?”

„Csak kérlek, felejtsük el”

„Csak mond, hogy szeretsz oké?”

„Csak tedd ezt...”

„Csak tedd azt...  és minden rendben lesz”

Sosem akartam feleslegesen ezzel húzni az együtt töltött időnket, még ha csak telefonon beszeltünk sem. Jobban érdekelt, hogy VELE mi van, azt akartam, hogy Ő meséljen, én inkább csak őrlődtem csöndben magamban. Tudtam, hogy nem nagy dolog és el kellene felejtenem, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam, nem volt még olyan erős a kapcsolatunk, hogy ezt hányadtatás nélkül elviselje. Hiszen alig 3 hónapja jártunk, és oh istenem, mennyire de különböztünk egymástól. Talán nem is csoda hogy féltékeny voltam, ha közel került hozzá valaki. De mégis...

 - Most azonnal tedd le a segged Lee Hoseok és rebegd el szépen hogy mi a kínod, mert amíg nem nyitod ki a szádat, addig nem tudok segíteni és ez így elég idegölő. Mond csak, velem van a probléma? - tépett dús hajába sokadjára, ahogyan ledobta magát a hanyagul megvetett ágyra. 

 - Nem Jongin... ne mondj ilyeneket, kérlek... - ültem le mellé könnyeimmel küszködve. Hogy is lehetett volna vele baj? Hogyan lehetett volna akár egy porszem is a tökéletességében? Inkább velem volt gond, az agyammal, de azzal nagy.

 - Szakítani szeretnél? Hmmm?  Azt szeretnéd, hogy én mondjam ki helyetted? Velem akarod elvégeztetni a piszkos munkát? - Kezdett egyre idegesebb lenni. Hallottam, hogy légzése egyre szaporább és erőteljesebb. Orrnyergét kezdte erősen masszírozni…  tudtam, ez annak a jele, hogy valóban nagyon ideges, így még ha szerettem volna, sem tudtam megszólalni. Azzal sem voltam tisztában, hol is kezdhetném. Hiszen sosem adta jelét, hogy ténylegesen ki akarná deríteni mi a probléma gyökere, én pedig sosem gondolkodtam azon, hogyan is mondhatnám el. Többnyire letudta annyival az egészet, hogy szeretem és neki ennyi elég is volt... legalábbis eddig. Mindig lerendeztük az együtt töltött időnket egy pár semleges kérdéssel, Ő általában lelkesen mesélni kezdett valami számára fontos dologról, ami úgy nagyjából az esetek 80 százalékában a tánccal be is zárult. Néha felmerült, hogy „képzeljem el Taeminnel mi történt” vagy „Taemin mit csinált éppen”, amitől az igazat megvallva, falnak tudtam volna menni, de persze úgy voltam vele, inkább jobb az, ha elmeséli és tudok róla, minthogy titkolgatná és simliskedne. Ezután általában én tüzetesen elmondtam a véleményemet mindenről, ami csak szoba került. Érte bárkit képes voltam melegebb éghajlatra küldeni. Meséltem neki az én kis dolgaimról és az este rendszerint egy kiadós szexszel zárult. Erre használtuk el a szabadidőnket, persze mindketten örültünk, hogy végre a hosszas várakozás után láthattuk egymást, kibeszélhettük magunkból a problémáinkat, kiengedhettük az időközben felgyülemlett feszültséget és másnap egymás mellett kelhettünk fel egy új hotelben, már ha egyáltalán aludtunk az éjszaka. Néha még arra is jutott idő, hogy együtt igyuk meg a kis reggeli kávénkat. Most azonban minden annyira más volt.

- Jongin én... – nyögtem ki kínlódva, de láttam rajta, sőt egésszé egyszerűen éreztem, hogy ezúttal nem fogja elfogadni az oly berögződött mondataimat, amelyeket ilyenkor sütöttem el és habár komolyan is gondoltam, azért egy idő után már tényleg kezdtek sablonosnak hatni. A fene sem gondolná, hogy a szeretlek szó így el tud kopni, ha valaki ennyit használja. Erre is Ő ébresztett rá. A helyett, hogy válaszoltam volna, most először sírtam el magam előtte. Sosem azelőtt… Csak úgy potyogtak könnyeim megállíthatatlanul én pedig inkább tenyerembe temettem arcom, hogy mégse lássa, azt, ami egyértelmű. Lágyan csúsztatta vállamra kezét. Most már Ő is érezte, hogy valami nagyon nincsen rendben. Talán éppen ideje is volt.

-              Hol rontottam el ennyire?  - kérdezte feszült tónusban, mégis annyira gyengéden, mintha bármelyik pillanatban, bármely szavával összetörhetne. Ami, nos ... egyébként pont így is volt. Csak egyszer kellett megjegyeznie a „markolnivaló combjaimat” és a nagy fenekemet, hogy a mai napig szigorú diétát tartsak. Habár nem pontosan ezekkel a szavakkal élt és valószínűleg nem úgy értette, ahogyan én a szívemre vettem, mégis fájt. Annyira szeretnék tökéletes lenni számára. Mindennél jobban. Azt akarom, hogy úgy tekintsen rám, mint ahogyan én RÁ.

Talán ezért vagyok ennyire feszült,

 talán ezért kapom fel ilyen hirtelen a vizet

és talán ezért akadok ki a legkisebb mozzanatokon is.

Az előírt adagom is a felére csökkentettem, hogy rekordidő alatt fogyjak le és ez valahogy az edzőmön kívül senkinek sem akaródzott feltűnni. 8 kilót fogytam két hét alatt. Az állóképességem a nullával lett egyenlő és a kondim sem volt rendben. A legkevésbé sem.

-              Nem a te hibád... - próbáltam visszanyelni könnyeimet. Nem szerettem volna, ha hibásnak érzi magát. Ő semmiképpen sem az. Erről az egészről csak én tehetek, én generáltam magamnak. Csupán az idióta képzeletem műve az egész beteges féltékenység. Mégis ahogyan ránéz a tánc partnereire... AZOKRA a LÁNYOKRA. Nem tehettem róla, de keserűség lepte el a szívem. Ahogy a combjaikra fogott, ahogy a derekukat markolta és érzéki táncot járt velük, felkorbácsolta a bennem szunnyadó kisördögöt.

„Talán mégsem csak a férfiakhoz vonzódna?”

„Talán én már nem vagyok elég jó?”

„ Nem tudom többé megadni azt, amire vágyik?”

Valahol mélyen tudtam, hogy csak túlságosan átszellemül. Hiszen a tánc a szenvedélye. Néha képes nagyon komoly túlzásokba esni, amikor a táncról van szó. Olykor elég, ha csak beszél róla és egy teljesen más emberré változik. Mégis hogy mondhatnám akkor el neki ezt az egészet? Hogy belepusztulok a féltékenységbe… hogy felemészt belülről… hogy sosem akarom, hogy mást érintsen rajtam kívül? Nos, valami ilyesmit makogtam is, de már nem emlékszem pontosan.

Csak arra emlékszem, ahogyan felettem támaszkodik és azt mondja “gyönyörű vagyok” … szüntelenül… újra… és újra… és újra…

Az igéző tekintete...

A visszafogott mosolya...

A dús haja...

A hibátlan,  hófehér bőre...

A hosszú ujjai...

A lábai...

A tökéletes alakja...

A mézédes hangja...

A látványa...

Ahogyan énekel...

Ahogyan táncol...

Ahogy magában fortyog valamin...

Ahogyan elveszti a türelmet...

A józan eszét...

Ahogyan egy apró izzadságcsepp gördül végig lustán mellkasán szex közben....

Nem tudtam megnevezni mi volt az pontosan, amiért képtelen voltam ŐT kiverni az agyamból, de egy biztos volt... Lee Hoseok folyamatosan a fejemben járt. Befészkelte magát tudatalattimba… annak legmélyebb zugába és ott vígan táncikált.

Létezés - 26

Cím: Létezés

Páros: Park Chanyeol (EXO) x Kim Dongyoung (Doyoung) (NCT)

Feladat: Képpel írni

Író: 26

Kép, amivel írni kellett:

Sosem szerettem az embereket, vagy bármit, ami hozzájuk volt köthető. Az egyetlen dolog, ami igazán és nagyon érdekelt, az a gördeszkázás volt. Órákat el tudtam tölteni azzal, hogy a színes deszkákat néztem a boltokban vagy kerestem a számomra tökéletes cipőt. Végül persze mindig halálfejes mintánál és fekete cipőnél kötöttem ki. Csak azok tetszettek meg mindig, vagy kötötték le a figyelmemet. Jó, egyszer volt valami groteszk figurás deszkám is, de nem használtam sokáig. A mai napig ott porosodik a sarokban, a többi majdnem húsz között. Ilyen ez, ha az ember 6 éves kora óta egy falapon éli az élete egy részét, ami négy keréken gurul.
A közeli deszkapálya csak egy-két éve épült oda, hiszen a kormánynak és főképp az embereknek elege lett abból, hogy állandóan be voltak törve a szépen lekövezett területek a főtéren. Nem csodálom egyébként. Talán ez volt az egyetlen hely, ahol viszonylag normális arcokkal találkoztam. Sose szóltak meg azért, mert cigizek, vagy bármi másért. Ugyanis egyébként meg mindenki beleköt mindenkibe, csak belém az átlagnál többször. Tanároktól és a szüleimtől, de még az állítólagos barátaimtól is megkapom állandóan, hogy minek dohányzol, akkor csak hamarabb halsz meg. Nem állítom azt, hogy olyan nagy késztetést érzek az öngyilkosságra, de nem is én vagyok az életét élvező ember tökéletes példája. Én csak vagyok.
Nem voltam hozzászokva az emberi kapcsolatokhoz annyira. Volt pár ember, akikkel elbeszélgettem. Esetleg még egy kicsit meséltem is, hogy mi van velem. Asszem’ őket kéne barátoknak hívnom. Igen, eddig jó vagyok. De ha valaki engem kérdezne meg, hogy a szerelem az mégis mi, akkor valószínűleg pofán röhögném. Viszont amikor én éreztem úgy, hogy szerelmes vagyok valakibe, akkor átbaszva éreztem magamat.
Volt egy fiú, akiről én magam sem tudom, hogy miért tetszett meg. Szimplán csak esztétikus volt a megjelenése. A fekete haja, fehérkés bőre, magas és vékony alakja, és a szemei. Meg az ajkai. Tökéletesen illettek hozzá. Még akkor is, ha azt mondják, hogy nincs tökéletes ember, mert hogy senki nem az, bla bla bla… én akkor mégis úgy éreztem. Persze össze voltam zavarodva, mert nem értettem, hogy miért gondolkozok én így valakiről.
Mivel nem egy picsogó és félénk tinipicsa vagyok, ezért az első nap, amikor megláttam a deszkapályán odamentem, és bemutatkoztam. Chanyeol néven mutatkozott be.
Igen, ez az a név, amit sosem fogok elfelejteni. És azt sem, hogy ő volt az első, akinek ugyanolyan cipője volt, mint nekem. Pont ugyanolyan.
Vele is jóban lettem, ahogyan mindenki mással a pályán. Megvolt ez a köszönőviszony. Ha úgy adta a helyzet, még a haveri is. Minden nap kijártam a pályára, ahogyan addig is, és őt is sokszor láttam. Mármint a többiekhez képest. Őt hetente minimum négyszer láttam kint, míg valakiket maximum háromszor.
Fel sem tűnt, hogy repült az idő. Nekem minden nap ugyanaz volt. Alvás, evés, pálya, evés, alvás. Alvás, evés, pálya, evés, alvás. És ez így körbe és körbe…
Nem vettem észre, hogy vele is jó viszonyom lett. Egyik nap megkérdezte, hogy van-e kedvem elmenni vele valahová. Rábólintottam, mert végül is… jó lenne szocializálódnom egy kicsit. Csak annyira, hogy ne higgyék az emberek azt, hogy aszoc vagyok.
Ez volt a mi első randink, amit akkor még nem is realizáltam. Csak megnéztünk egy filmet, utána pedig elmentünk enni. Azaz vettünk valami gyorskaját, és kimentünk a pályára, ami éjjel egész szépen ki volt világítva. Egyébként is ott van a rakparthoz közel, az is fényes mindig. Aznap baromi későn értem haza. Amikor beestem az ágyba, láttam, hogy odakint kel már fel a nap.
Szó szerint egy egész éjjelt eltöltöttem vele.
És a dolgok így mentek tovább. Észrevettem, hogy a közelében feloldódok egy kicsit. Beszédesebb vagyok, néha még vicces is tudtam lenni, ha akartam. Ő volt az első olyan személy, akinek meg tudtam nyílni.
Bár ha Jaehyun nem mondja, akkor valószínűleg sosem veszem észre, hogy tetszem neki.
Csak ezután kezdtem én is így látni őt.
Hetek teltek el, mire végre mondott valamit. Nem akartam bunkó lenni, de elnevettem magamat. Amikor láttam rajta, hogy szomorú lett, akkor elkezdtem hevesen rázni a fejemet.

- Ne, ne, ne! Nem így értettem! – mentegetőztem. – Csak olyan aranyos voltál. – kuncogtam fel halkan fejemet lehajtva, majd egy gonosz vigyort varázsolva arcomra felnéztem rá megint. – Egyébként is tudtam már egy ideje. – dugtam ki a nyelvem. Elkerekedtek a szemei.
- Mióta? – kérdezte meg. – És kitől?
- Megvannak a forrásaim. – mentettem meg legjobb barátom picsáját egy mondattal. – Nem köpöm be az informátoromat. – mosolyogtam.
- Megölöm Jaehyunt. – dörzsölte meg a szemeit majd karolta át fél kézzel a vállamat.
- Nehogy. – csaptam mellkasba.

Akkoriban lett volna a számomra egyik nagyon fontos verseny döntője. Akárhányszor lehetőségem volt rá, mindig mentem, de sose nyertem eddig. Nagyon sokan mondták a pályán, hogy idén esélyem lehet arra, hogy az első legyen, de ahhoz sokat kellene gyakorolnom, amire nem mindig volt erőm. Meg főképp agyam. Gyűlöltem, hogy a szerelem így eltántorított a célomtól.
A verseny napja hamarabb eljött, mint hittem, így csak a tapasztalatomra és a verseny előtti 15 perces felkészülési időre hagyatkozhattam. Jaehyun és Chanyeol mindketten ott voltak velem, és mondták, hogy oké lesz, mégis bizonytalan voltam.
Végignéztem a többieket, és unottan konstatáltam, hogy mindenki rosszabb nálam.
- Nyugi Doyoung, király leszel. – veregette meg a vállamat legjobb barátom, amit egy apró mosollyal nyugtáztam.
Nagyjából egy félóra után sorakoztatták fel külön a versenyzőket egy rövid tájékoztató után, ami minden évben ugyanaz volt. Utána leültünk a földre, mint a többiek. A versenyzőkkel általában mindig megbeszéltük a másik produkcióját, aztán ebből lett állandóan a balhé, amiből én egy aranyos vállrántással kihátráltam.
Az utolsó előtti voltam, de amikor felmentem a pályának a magasabbik pontjára, körbenéztem.
Sehol nem láttam Chanyeolt. Összezavarodtam. Megígérte nekem még tegnap, hogy biztosan itt lesz, erre meg mégis hol a faszban van?
Azon vettem észre magamat, hogy túl sokat bambulok. Lassan nekiindultam, és egészen jól ment, amikor rontottam. Nem is kicsit. A csuklóm azonnal elkezdett dagadni az esés hatására. Be is lilult. Lehajtottam a fejemet, majd összeszorítottam a szemeimet, nehogy elkezdjek sírni.
Megalázva és cserben hagyva éreztem magamat.
Jaehyun odasietett hozzám, de ellöktem magamtól. Megtöröltem az arcomat, mert éreztem, hogy nedves lett. Elsiettem onnan.
Leszedtem a kendőt a gatyám széléről, majd amilyen szorosan csak tudtam a dagadt csuklómra kötöttem. Kurvaélet, hogy nem megyek vissza semmiért és senkiért sem.
Egész délután a városban sétáltam, ott sem épp a legforgalmasabb helyeken. Nem értettem, hogy hogyan tudtam ekkorát rontani. Idiótának éreztem magamat, hogy belé tudtam szeretni. A fejemben ezernyi és ezernyi kérdés volt, amire nem kaptam választ, de nem is biztos, hogy akartam tudni.
Hirtelen elment a kedvem az egésztől. Biztos, hogy soha többé nem jövök ide vissza. Lehajtott fejjel sétáltam egy parkhoz, majd ott levágtam magam egy padra. Élni sem volt kedvem. Lehunytam a szemeimet, és csak hagytam. Hagytam, hogy olyanok legyenek a dolgok, mint minden előtt.
Csak léteztem.
Pár perc múlva hallottam, ahogyan egy fiú és egy lány nevet. Egyre közelebb értek hozzám. Kinyitottam a szemeimet, de nem kellett volna. Chanyeolt láttam egy lány mellett.
Éreztem, hogy majdnem rám jött a sírás, de visszatartottam. Amíg el nem mentek mellettem. Észre sem vettek, mondjuk messze voltam tőlük.

Ez volt az utolsó emlékem róla és a pályáról.

Eltűntem onnan, megpróbálva mindent elfelejteni.

Sosem hagytam neki, hogy megmagyarázza.

Breakpoint - 25

Cím: Breakpoint

Páros: Park Chanyeol (EXO) x Lee Jihoon (Woozi) (Seventeen)

Feladat: Idézettel írni

Író: 25

Idézet: 

"Beszélj hozzám és ne rólam 

én az életemet nem a falra írtam” 

- Leander Kills

Kora délelőtt volt, mikor grafitszürke felhők bukkantak fel a horizonton. Megállíthatatlanul úsztak az égen egyenesen a város felé, maguk előtt kergetve néhány szelíd bárányfelhőt. Egész nap tikkasztóan meleg volt, már-már fojtogatott a párás levegő, így felüdülés volt éreznem a feltámadó, hűs szellőt arcomon, mit a közelgő vihar hozott magával. Akárcsak három éve...

Három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon lágy esőként indult a tomboló vihar, ami aztán fákat csavart ki a helyükről és megrongálta a várost.

Soha sem szerettem a nagy viharokat. Mondhatni, mindig is tartottam tőlük féktelen erejük miatt, ugyanakkor tiszteltem is az időjárást, mert nem hajtott fejet az emberek vasakarata előtt. Sőt, szeszélyes vadságával félelmet ébresztett a mindenen uralkodni vágyó senki emberekben.

A mindent elsöprő viharok helyett, jobb szerettem a csöndes esőzéseket, mikor útnak indulhattam az eső illattal telített utcákon. Nézhettem a gyűlő tócsák végtelen ringatózását és fodrozódását, miközben az esőcseppek hűvösen koppantak fejemre, vagy bőrömre. Három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon, éppen ilyen az idő volt.

Három éve a grafitszürke felhők közé néhol egy-egy galambszínű is bevegyült, hogy együtt átússzák az ég végtelen kék tengerét, komor félhomályba burkolva a hangyákként nyüzsgő földieket.

A kávézó gyönyörű panoráma ablakaira nesztelenül hulltak a hűvös esőcseppek, majd játszi könnyedséggel leszaladva húztak maguk után csíkot az ablaküvegre. Azon a vékony, tünékeny vízsávon kívül semmi sem bizonyította, hogy ott jártak valaha is, mert helyükre újabb cseppek hullottak, és elmosták az előzőek nyomait.

Olyanok voltak akár az emberek... Tünékeny természeti csodák, akik után csak halvány jelek, utalások maradnak, ha egyszer már nem lesznek.

Halkan koppant előttem a műanyag a bárpult gránitlapján, mire bambulásomból feleszmélve pillantottam a pultos fiúra, majd kérdőn az elém helyezett felmosó vödörre.

- Ha kicsorogna a nyálad - bökött állával a műanyag felé, miközben tenyereit a gránitlapra támasztotta. - Ha a helyében lennék, rég feljelentettelek volna zaklatásért. Egy hét alatt, mióta fel lettél véve többet bámultad őt, mint az összes csaj, aki miatta jár ide együttvéve.- Most nem is őt bámultam - toltam Johnny felé a vödröt. - Csak elgondolkodtam.

- Mi nyomja azt a hatalmas szíved, Chanyeol hyung? - könyökölt Dowoon a pultra helyet foglalva mellettem. - Nekünk elmondhatod.

- Csak azon gondolkodtam, hogy miért nem ül itt velünk.

Halkan koccant össze a porcelán csésze az üvegasztal lapjával, most mégis felzavarta a kávézó nem mindennapi csendjét. Felé pillantottam. Azt hittem meghallotta, amit mondtam, és ki fog oktatni, hogy foglalkozzak a saját dolgommal. Azonban ő nem foglalkozott velünk.

Mutató ujjával végig simított a fehér porcelán fülén, majd ölében összefűzte ujjait. Mélybarna szemeit felvezette az ablaküvegen, végül a szürke felhőkön állapodott meg.

- Mintha imádkozna - gondoltam, s a gerincem mentén végig futott a hideg miatt libabőrös lett az egész testem.

Bőre még a porcelánnál is törékenyebbnek és sápadtabbnak tűnt, szinte látni engedte az ereit. Ajkai cserepesek voltak, haloványabbak, mint bármikor, és apróbbak. Szőkére festett haja, azonban rendezetten keretezte arcát. Apró, cicás szemei alatt halványlilás csík tanúskodott kialvatlanságáról.

Ezekben, a rossz időszakjaiban jobban féltettem, mint valaha...

- Máskor mindig ideül, még akkor is, ha Chanyeol hyung az átlagosnál is hülyébben és idegesítőbben viselkedik. - tette hozzá Dowoon, mire némaság telepedett ránk, hosszú percekre.

- Menj már oda! - lökte meg Johnny a vállam, olyan erővel, hogy majdnem kiestem a bárszékből.

- Neked meg mi bajod? - fordultam felé dühösen.

- Az hogy, ha most nem mész oda, akkor... - szemei szikrákat szórtak, mégsem folytatta mondatát.

- Akkor? - könyököltem a pultra.

- Johnny! - Dowoon mély hangja hezitálásra késztette. Láttam, amint a szeme sarkából az ablak előtt ülő Jihoonra néz, aztán már sokkal halkabban fejezte be mondandóját.

- Akkor lehet, hogy soha többé nem lesz lehetőséged szemtől szembe beszélni vele.

- Johnny, Jihoon megmondta, hogy...

- Tudom - szakította félbe a fiatalabbat.

Láttam, ahogy Johnny és Dowoon ajkai tovább mozogtak, miközben a fiatalabb gyilkos pillantásokkal bombázta a másikat, de egy árva szavukat sem hallottam. A világ elnémult. Hézagosan emlékeszem, hogy felálltam a székből, majd a gravitációval és remegő térdeimmel küzdve odasétáltam az asztalhoz, ahol Jihoon ült már reggel óta.

Mikor mellé értem, ő felnézett rám. Gesztenyebarna tekintete találkozott az enyémmel, és úgy éreztem soha többé nem ereszt el. Szemeiben alig volt fény, mégis biztos vagyok benne, a lelkemig látott abban a pillanatban. Látta a félelmem, szomorúságom, a tehetetlenségemből adódó kétségbe esettségem, és meghasadó szívem, mi magatehetetlenül vergődik mellkasomban.

Nem is tudom mit gondoltam, mit mondok neki, ha már ott állok előtte. Talán semmit. Sőt, biztosan semmire sem gondoltam abban a minutumban, mert képtelen lettem volna, egy értelmes gondolatot is összerakni. Mégis reménykedtem benne, hogy csak egy ízléstelen vicc akart lenni Johnnytól, és mikor odamegyek Jihoonhoz, ő hangosan felnevet majd. De nem ez történt.

Hosszú percekig bámultam Jihoon gyönyörű szemeit, mire talán megunta szótlanságom, és kettévágta gyenge hangjával a köztünk beállt csendet.

- Nem ülsz le?

A vele szemben elhelyezett székre sandítottam, majd jobb kezemmel kihúztam és helyet foglaltam. Arra számítottam, hogy ismét a felhős eget fogja nézni, de nem így tett. Barna szemeivel megkereste, és magához láncolta tekintetem, ugyanazzal az átható pillantással. Újabb hosszú percekig figyeltük egymást, mígnem megint az ő hangja zavarta fel a csendet.

- Kérni szeretnék tőled valamit, Chanyeol - érdeklődve felhúztam egyik szemöldököm. - Megtennéd, hogy hazakísérsz?

Máskor bő szókincsem ezúttal cserbenhagyott, nem tudtam egy szót se kinyögni.

- Én, most Jihoon lakására fogok menni? - kérdeztem magamtól.

Kínomban csak bólintani tudtam, majd felpattantam a székből. Megálltam előtte, és felé nyújtottam kezem, hogy segítsek neki felállni. Emiatt először furcsán nézet fel rám, de elfogadta segítségem.

Ujjai lágyan simultak tenyeremhez, akár a selyem. Az én kezem övéhez képes durva volt, és érdes. Féltem, felsértem Jihoon gyengéd bőrét, így a lehető legóvatosabban zártam ujjaim közé kicsiny kezét. Kérésének eleget téve a pulthoz kísértem, ahol megkérte Dowoont és Johnnyt, hogy tartsák a frontot helyettünk, amit nem volt nehéz megtenni, mivel egy árva lélek sem tartózkodott a kávézóban, majd elköszöntünk, és egy esernyőt felkapva útnak indultunk.

A grafitszürke felhőkből szakadatlan potyogtak az éltető vízcseppek, mik lassacskán bőrig áztatták az egész várost. Jihoon utcákon keresztül beszélt, míg én csak hallgattam kellemes hangját. Elmesélte, miként derült ki a betegsége. Elmondta, hogyan élte meg a rosszabb időszakokat, a hangulatingadozásokat. Megosztotta velem az egész életét, és nekem csak annyit kellett tennem, hogy végig hallgatom, amint kinyílik nekem.

Úgy éreztem, azokban a percekben közelebb voltunk egymáshoz, mint valaha, mégis egyre távolodunk el a másiktól.

Fél óra séta után elérkeztünk egy tömbházhoz, aminek a második emeletén volt Jihoon lakása.

Megkért rá, hogy kísérjem fel, és legyek mellette.

Befektettem az ágyba, mert nagyon elfáradt. A szobájában pont az ablak alatt volt az ágy, így a gyér fénytől hófehér lett arca. Szemei alatt a karikák elmélyültek, és sötétebbek lettek. Magához hívott, hogy feküdjek mellé, és öleljem meg. Ezután minden olyan gyorsan történt...

Azt mondta, hogy ha elalszik, akkor az orvosok szerint kómába esik, de a teste mindenképpen feladja majd harcot rövid időn belül, így az alvás számára egyet jelent a lassú, ámde fájdalommentes halállal.

Emlékszem, ahogyan égető könnyek gyűltek szemeimbe. Hezitáltam, mit tegyek. Tegyem meg, amire kér? Vagy ne, és akkor talán tovább élt volna?

Végül azonban minden önös szándékomat félre téve mellé feküdtem, és átöleltem őt. Teste annyira aprócska, és törékeny volt a karjaimban, hogy féltem szorosabban ölelni. Pedig legszívesebben agyon szorongattam volna. Részben azért, hogy elhiggyem, nem álmodom, és valóban a karjaiban tarthatom őt. Részben pedig azért, hogy vigaszt keressek legmélyebb bánatomban.

Akkor történt meg, hogy szerelmet vallottam neki, majd arra kért, hogy csókoljam meg, mert még soha sem csókolózott.

És akkor történt meg, hogy először és utoljára megcsókoltam őt...

Azután, a röpke csók után nyakhajlatomba fúrta fejét, míg én feje búbjára tettem állam. Ahogy lassult Jihoon légzése, úgy lett úrrá rajtam egyre jobban a bánat.

Utoljára elmondtam neki, mennyire beleszerettem, már az első pillanatban, mikor beléptem a kávézóba. Hogy mennyire nagyon gyönyörű ő maga, a jelleme, a szeme, a mosolya. Bevallottam neki, mennyire fog hiányozni, és milyen szívszaggató érzés tehetetlennek lenni nagy melák létemre.

Jihoon mosolygós hangszínén megköszönte a szeretetem, és hogy mindezt bevallottam neki. Karjai szorosabbra fűzte körülöttem. Miközben beszívta a levegőt tüdeje megremegett, majd egy fáradt szusszanással elaludt. Mindörökre.

Kedves Zsűri.

Mikor elolvastam a felhívást, miszerint foglaljam rövid novellába életem legnagyobb fordulópontját, ami a legnagyobb hatással volt rám, vonakodtam benevezni. Ugyanakkor tudom, hogy valahogyan ki kell törnöm a drogok, a cigaretta és az alkohol hármas bűvköréből. Így, ha az emlékezés az ára, hát megteszem. Ezen információk ismeretében remélem, megértik miért egy idézettel indítottam a történetet. Ugyanakkor megértem, amennyiben nem engem választanak, mégis köszönöm, hogy elmesélhettem Önöknek azt az eseményt, ami törést jelentett az életemben.

Üdvözlettel

Park ChanYeol