Napról napra - 24

Cím: Napról napra

Páros: Kim Yugyeom (GOT7) x Jeon Jungkook (BTS)
Feladat: Idézettel írni

Író: 24

Idézet:

„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen;
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem.”

- Juhász Gyula

 A semmiből előtörő felhőszakadás rázta fel Szöul amúgy sem nyugodt utcáit. Az eddigi kellemes, májusi napsütés helyett úgy tűnt, legalább ősz lenne. A hőmérséklet jóval lentebb esett, mintha az időjárás gúnyt űzne az emberekből. Elhitette velük, hogy bizony a tavasz megérkezett, aztán nagyot kacagott rajtuk, hogy mennyire naivak. A rengeteg, rohanó ember, akik nem néztek időjárás jelentést, a fejük fölé tartva azt, ami éppen a kezükben volt, próbálták magukat védeni a hideg cseppek ellen. Aki volt olyan okos, hogy esernyőt vitt magával, az alá húzódva sietett, hogy a kelleténél ne legyen jobban vizes. Az emberek nem szerették az esőt. Mindig akkor jött, amikor nem kellett volna. Felborítva ezzel terveket, programokat. Mindezek ellenére, kitűnt egy magas férfi a tömegből, akinél nem volt esernyő. A többi emberrel ellentétben, nem vette sietősre a lépteit. Nyugodtan sétált az utcán, a szakadó esőben, mintha semmi gondja nem lenne az égvilágon. Hajából és felsőjéből csöpögött a víz, nedves, sötét tincsei a szemébe hullottak, így eltakarva íriszeit a kíváncsi tekintetek elől. Az emberek furcsállva néztek rá, elvégre, ki az az épeszű, aki egy zivatar kellős közepén, esernyő nélkül nekiáll sétálgatni? Külső szemlélőként persze könnyű volt ítélkezni a fiatal férfi felett. Nem ismerték, nem tudhatták, hogy mi oka volt ezt tenni.

 Lassú, ráérős léptekkel haladt előre. Nem is igazán figyelt, hogy merre ment, a lábai szinte vitték maguktól. Nem volt célja, nem akart semmit, egyáltalán nem figyelt a körülötte lévő világra. Mélyen a gondolataiba temetkezett, nem is látott semmit. Nem vette észre, hogy az emberek furán bámulnak rá, hogy vele ellentétben, mindenki sietve lépett el mellette, csupán egyetlen pillantást vetve rá, az mégis tele volt ítéletekkel. Úgy érezte, semmi értelme nincs tovább. Elkövette azt a hibát, hogy abba az emberbe szeretett bele, akiről pontosan tudta, hogy mást szeretett. Élete egyik legnagyobb hibája volt, de nem tudta irányítani az érzéseit. Lábai automatikusan megtorpantak, ahogy egy zebrához érkezett. Mellette több ember is hasonlóképp cselekedett, így egy darabig védve volt a jéghideg esőcseppek ellen. Ez sem érdekelte. Érdektelenül bámult át az út másik végére, majd az úttestre, ahol autók százai haladtak át. Az a fény kavalkád, mikor megpróbálta megszámolni a piros kocsikat, teljesen bántotta a szemét, így tekintete inkább a lábai előtt fekvő csatornára tévedt. Az eső sebesen zúdult be az apró kis lyukakon, örvényszerűen, mintha csak őt is be akarná szippantani.

 A tömeg megindult, ám ő nem mozdult. Páran meglökték a vállát, ahogy sietősen át akartak kelni a zebrán azalatt a pár másodperc alatt, de ő meg sem moccant. Továbbra is a csatornát figyelte, teljesen arra koncentrált. Úgy érezte, legszívesebben ő is eső lenne. Szeretett volna az lenni, mert akkor bűntudat nélkül érhetne hozzá a másikhoz. Érzelmeket tudna belőle kicsalni, legyen az öröm, vagy harag. Végigsimogathatná az egész testét, beférkőzne még a bőre alá is. Egy forró, nyári napon, ő lehetne számára a megváltás. Ő csalna egy mosolyt az arcára, ahogy a naplementében hazafelé sietne, de még azelőtt elkapná, hogy fedezékbe menekülhetne. Nagyon szeretett volna eső lenni. Minden vágya ez volt jelen pillanatban. Ironikus, hogy eddig nem kedvelte az esőt. Most mégis egy eddig utált természeti jelenségre irigykedik. Szánalmas, hogy több érzelem fűzi az esőhöz, mint hozzá. Nem hitte volna, hogy valaha ideáig jutnak el. Persze, eddig is tudta, hogy a másik érzései messze nem olyan tiszták, mégis hitt. Reménykedett, hogy idővel majd más lesz, jobb. Végig kínozta magát, hiszen akárhányszor a szemébe nézett, tudta. Fájdalmat okozott saját magának azzal, hogy hitt benne, a másik viszont fogja szeretni. Mégis szerette ezt az érzést. Édes fájdalom volt ez, mert legalább a másik közelében lehetett. Megadta neki azt, amit mástól nem kapott meg, de titkon mindig az elérhetetlen után áhítozott.

- Minden rendben? – szakította ki gondolataiból egy kellemes, női hang.

 Odafordította a fejét, és nem kellett csalódnia. Egy húszas évei végén járó hölgy érdeklődött a hogyléte felől. Ő mégsem bírt válaszolni. Továbbra is ott állt a járdaszegélyen, azt sem vette észre, hogy az autók felcsapták a sáros vizet, az pedig a márkás cipőjén és farmerján kötöttek ki. Nem tudta, hogy ez a nő mégis miért szólította meg. Neki is csak tovább kellett volna mennie, egyetlen szó nélkül, ahogyan a többi ember. Vajon mi vehette rá, hogy mégis hozzá szóljon? Felemelte fejét, majd ismét az út túloldalára pillantott. Több ember gyülekezett ott is a zebrán, így biztos volt benne, hogy hamarosan megint zöldre fog váltani a lámpa. Talán csak nem bírta ki, hogy ne szólaljon meg, ha már itt állt mellette. Nem lehetett ez több, puszta kíváncsiságnál, mintsem aggodalom. Amin persze nem lepődött meg. Elvégre, az emberek kíváncsi lények. Minden bizonnyal, ez a nő is arra lett volna kíváncsi, mi a fenéért áll az esőben. De tényleg, miért is? Miért kínozza magát, miért okoz még ennél is nagyobb fájdalmat saját magának, mikor tisztában volt azzal, hogy felesleges? Talán még mindig abban reménykedik, hogy egy kis idő elteltével belátja a másik, hogy semmi esélye egy olyan szekér után futnia, amit soha nem érhet utol. Mégsem számított rá, hogy ennek ellenére, a szemébe mondják, hogy többé nincs rá szükség. Mert nem szeretik viszont.

- Igen. – Hangja halk volt, mégis kemény, a nő is felkapta a fejét, aki már minden bizonnyal rég lemondott arról, hogy valaha válaszra bírja a fiatal férfit. – Minden a legnagyobb rendben.

 Mindazok ellenére, hogy neki csupán az volt egyetlen hibája, hogy szerelmes volt egy olyan emberbe, aki mást szeret, soha nem hitte volna, hogy egyszer ez okozhatja a vesztét. Veszekedtek. Pontosan látta maga előtt, ahogy dühös, értetlen tekintetét az övébe fúrta, sötét íriszei szinte lángoltak. Soha azelőtt nem veszekedtek ennyire. Volt, hogy összekaptak már butaságokon, de azok soha nem voltak komoly dolgok. De akkor, mikor életében először szerelmet vallott a másiknak; ő kiakadt. Minden szava itt van a fejében. Soha nem fogja elfelejteni ezeket a szavakat. „A megállapodás úgy szólt, hogy ez nem szól többről, mint barátság extrákkal!” Hogy is ne, ő már réges-régen sokkal többet érzett ennél, de éppen ezért nem vallotta be soha a valódi érzelmeit. Tudta, hogy csak vita lenne belőle. De ahogy telt az idő, beleszeretett a másikba, később pedig ezt egyre kevésbé tudta elrejteni. Már nem voltak elegek a néhai találkozók, a lopott pillantások az emberek válla fölött, a titkos, apró érintések. Többre vágyott, jóval többre, és végig azt hitte, hogy a másik is viszonozza ezeket az érzéseket. Ám nagyon csúnya tréfát űztek vele odafent. „Mégis hogy mondhatod azt, hogy szeretsz?” Ez a kérdés volt mind közül a legfájdalmasabb. Érezte, hogy, hogy megrepedt benne valami, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ez megtörténhet vele. Tudta, hogy nagy kockázatot vállal az érzelmei felfedésével, de hogy mindent tönkre fog tenni, arra nem számított.

 Képtelen volt magában tartani azt az egyetlen, apró vallomást. „Szeretlek.” A világ egyik legszebb szava, mégis a legnagyobb kínt is az ezzel járó érzelmek tudják okozni. „Bocsáss meg nekem. Bocsáss meg, amiért szeretlek.” Hiába kért elnézést, a másik is pontosan tudta, hogy ezzel nem tud mit kezdeni. Az érzelmeink felett nem uralkodhatunk, mégis azt kérdezte tőle, hogyan szerethetett belé. A fejéhez vágta, hogy ennek semmi értelme, és hogy felesleges utána reménykednie. De hogy ne tudná szeretni, mikor a titkos találkákon olyan sóvárogva sóhajtotta ajkaira a nevét? Ahogy gyönyörű, hófehér bőrén megcsillantak az izzadtságcseppek, ahogy alatta vonaglott? Amikor a kéjtől csillogó szemeivel az övébe nézett? Ahogy hangosan nyögdécselt minden egyes apró csók miatt, amit a nyakára nyomott? Mikor a beteljesedés pillanatában apró körmeit a hátába vágta, míg másik kezével a hajába túrt, úgy húzva még közelebb magához? Egy igazi angyal volt. Pusztán a létezésével is szebb volt a világ. Az pedig, hogy egy igazi angyalt tudhatott a magáénak, felülmúlta minden elképzelését. Mégis, egyetlen pillanat volt, hogy ezt a tökéletesnek hitt kapcsolatot összetörje. De be kellett látnia, hogy csak túl vak volt. Elborította az agyát a rózsaszín köd, így nem láthatta meg, hogy mikor a másik alatta sóhajtozott, végig másra gondolt. Jól tudta, hogy másba szerelmes, de egy idő után elhitette magával, hogy ez nincs így. Nos, szépen pofára esett.

 Amikor a lámpa zöldre váltott, a tömeggel együtt lépett le az úttestre, majd szinte sodorta őt a rengeteg ember, egyenesen a túloldalra. Mikor ismét a járdán állt, visszanézett a válla felett. Keserűen elmosolyodott, hiszen jól tudta, hogy ezzel elengedte őt. Elengedte azt az embert, aki a világot jelentette számára. Akit a fellegekbe repíthetett volna, az mégis letaszította a mélybe. De ilyen a szerelem. Fájdalmas. Megtanult vele élni, hiszen évekig ebben az édes fájdalomban élt. Mégis be kellett látnia, hogy így lesz a legjobb. Hagyta, hogy a másik kihasználja őt. Hogy míg ő odaadta neki a szívét, az csak kosárlabdaként használta, olykor feldobva a magasba, ezzel boldogságot okozva neki; majd mikor vége volt a meccsnek, elhajította egy üres szobába; majd ha újra szüksége volt rá, elővette. Mégsem tudott rá haragudni. Hiszen pontosan tudta, milyen érzés a viszonzatlan szerelem. Azzal a különbséggel, hogy míg ő kaphatott belőle egy darabot, a másik mindvégig csak álmodozhatott róla. Ennek ellenére, nem tudta volna megmondani, kinek fájt jobban ez az elválás. Neki, aki bár kapott egy szeletet a boldogságból, de az soha nem lelt viszonzásra; vagy a másiknak, aki soha nem kaphatta meg, amit szeretett volna, csak egy pótlékot. Sóhajtott egy mélyet, majd felemelte a fejét az ég felé.

 Az eső tisztára mosta. Hagyta, hogy kiűzzék az összes gondolatot a fejéből, hogy elmossa azt a fájdalmat, amit érzett. Tiszta lappal akart indulni, hogy mikor egy új napra ébred, minden más legyen. Napról napra, egyre kevésbé fog fájni, míg egyszer csak teljesen megszűnik. Hitte, hogy minden jóra fog fordulni, hogy a másik megtalálja majd a boldogságot, még ha nem is vele, egy olyan személlyel, akit tényleg, őszintén szerethet. Teljes szívvel remélte, hogy minden rendben lesz, és tanultak a leckéből mind a ketten. Ahogy az esőcseppek az arcát érték, szeméből is kigördült egyetlen könnycsepp, ezzel is jelezve, hogy most búcsúztatta el végleg egykori szeretőjét.

- Viszlát, Jungkook…

Bátorság - 23

Cím: Bátorság

Páros: Baek JuHo (SF9) x Oh Sehun (Exo)  

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Bátorság

Író: 23

Mindenkinek mást jelent a bátorság. Kis gyereknek azt, hogy elkövessen egy csínyt, egy tizenévesnek, hogy felvállalja önmagát vagy az érzéseit. Egy felnőttnek pedig azt, hogy vállalják cselekedeteinek a következményeit. Végül az öregeknek az, hogy szembe nézzenek a halállal. És nekem mit jelentett? Nekem mindent egyszerre, mert bár akkor lassan húszas éveimet jártam, közelebbinek érzem magamhoz a halált, mint bármely öregember. Igen, akkoriban nagyon beteg voltam, leukémiás. Mikor észrevették úgy egy- másfél évet tippeltek nekem, ami valljuk be elég kevés idő ahhoz képes ami, amúgy normális esetben adatott volna. Persze ott voltak a különböző kezelések, de nem vállaltam, mert féltem tőlük. Féltem, hogy túlságosan is beleélem magam a gyógyulás reményébe, és ha nem sikerülne, akkor összeroppannék a hír súlya alatt. Ezt pedig nem akartam megkockáztatni. Sose szerettem kockáztatni. Mindig is az a komoly és megfontolt ember voltam, akit könnyen kiszámíthatóságáról ismertek, de emiatt nagyon megbízható is amit az is bizonyított, hogy minden barátom hozzám fordult tanácsért….Na persze. A barátaim, akik mind elhagytak a betegségem miatt…

Azt hiszem akkoriban volt féléve, hogy észlelték a betegségemet szóval legfeljebb egy évem volt hátra és még egy csomó tervem volt. Kiadni az első lemezemet, színpadon állni és hangommal együtt a táncommal szórakoztatni a közönséget, híres lenni, összejönni életem szerelmével s vele együtt öregségben meghalni az ágyban. Na persze, életem szerelmével öregségben meghalni… Ebben a tervben több helyen is voltak buktatók. Eleve nem volt senkim, másrészt pedig alig volt egy évem. Így aztán lehetetlen volt, hogy teljesüljön az akaratom. Vagyis akkor ezt gondoltam.

Épp e-féle ön marcangoló gondolataim voltak akkor is mikor a bátyám betörtetett akkor még barack színű szobámba kopogás nélkül természetesen. Hiszen ő sose kopogott.

-Helloooo~-mondta mosolyogva bátyám és a szokásosnál is jobban pörgött, amit akkor nem tudtam mire vélni.

-Mondjad.-mondtam unottan majd kivettem az egyik fül-hallgatót a fülemből, amiből az Easy love ment az egy akkor még számomra ismeretlen bandától, akik örök kedvenceim közé tartoznak a mai napig. Talán miatta, de nem vagyok benne biztos.

-Ma elmész egy randira!- jelentette ki teljes lelki nyugalommal, majd kinyitotta a ruhás szekrényem ruha után kutatva. -Nézd, ez a szürke nadrágod irdatlan jól néz ki azzal a fekete-piros kockás ingeddel.

-Jah biztos…

-Jaj de lelkes valaki.-forgatta meg a szemeit.

-Nos… Nagyon értékelem az igyekezetedet, de nem megyek sehova. Úgyis miután megtudja, hogy beteg vagyok, lelép.

-Ne legyél pesszimista!

-Nem vagyok pesszimista csak realista!

-Mint ha olyan sokat számítana a különbség a jelenlegi helyzetben.- forgatta meg a szemeit, majd miután megtalálta a keresett ruhadarabot, fogta magát és a nadrággal együtt az arcomba dobta azt. -Most pedig öltözz fel. Nem fogom végig nézni, ahogy küzdés nélkül feladod az életed, mint valami vesztes! -amikor a szemébe néztem olyan sok érzést kiolvastam belőle. Többek között dühöt, aggodalmat és mindent eltörpítő szomorúságot, amit minden bizonnyal a küzdeni nem akarásom váltott ki belőle. Akkor elgondolkoztam. Tényleg olyan hitvány ember lennék, hogy hagynám a világ legboldogabb embere szomorú legyen? Ez a kérdés csengett a fejemben, majd mikor felnéztem a bátyámra eldöntöttem, hogy soha nem engedem meg magamnak, hogy miattam szomorkodjon.

-Rendben elmegyek.

-Hello te vagy Sehun ugye?- jött oda hozzám egy kissé bohókás fiú és boldogan rám mosolygott. Emlékszem mennyire meglepődtem mikor megláttam, hogy velem egy magas hisz valljuk be az ázsiaiak nem a magasságukról híresek

-Szia gondolom akkor te vagy akiről a bátyám mesélt.

-Igen, én vagyok Juho.

Így kezdődött az a mindent megváltoztató nap. Emlékszem, hogy az elején nagyon szkeptikusan álltam hozzá az egészhez, de lassan feloldottam és utána kifejezetten élveztem.

-Na és mi a foglalkozásod?-kérdeztem mosolyogva

-Rapper vagyok egy bandában. Nem is tudtad? -mondta meglepetten.

-Nem. Honnan kellett volna tudnom?-kérdeztem kacagva, majd láttam, ahogy az arcára ül a döbbenet, de hamar átvette a helyét a nap legboldogabb mosolya.

-Mindegy. Na és neked mi?

-Túlélő!- először furán nézet, majd tekintetéből azt olvastam ki, hogy inkább rám hagyja a dolgot

Mikor a harmadik randinkon voltunk érezhetően nyugtalanabb volt pedig nem volt rá oka, ami nagyon aggasztott mivel eléggé megtetszett. Jól van, bevallom első látásra bele szerettem és minél több időt akartam vele tölteni. Egy ideig némán tűrtem, ahogy feltűnően kerüli a szem-kontaktust és az érintést, míg végül akkor lett elegem, amikor leöntött az italommal, mert nem akart hozzá érni az ujjaimhoz.

-Juho…

-I-igen?-kérdezte félelemtől dadogva

-Mégis mi a jó büdös franc van veled?

-Mi lenne? Csak a szokásos bénaságom.- mondta kerülve a tekintetem.

-Ja persze azért nem nézel a szemembe, ráadást meg se akarsz érinteni…. Ne néz hülyének! Talán meguntál vagy undorodsz tőlem?

-Mi? Dehogy is csak… csak egész nap azon gondolkodom, hogy megtegyem-e.

-Mégis mit?-kérdeztem értetlenül.

-Ezt!-mondta, majd a szemeimbe nézett paradicsom vörösen és olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy éreztem leheletét az arcomon.- Oh Sehun, leszel a barátom?- suttogta az ajkaimra.

-Eh?-blokkolt le az agyam, de mikor felfogtam mit mondott csak bólogatni tudtam zavaromban. Erre csak elmosolyodott és ajkaimra hajolt. Csókja hihetetlen gyengéd és törődő volt és úgy tartott a karjaiban, mintha egy hímes tojás lennék. Az íze pedig olyan volt, mint a menta és az eper keverékének, amit egyszerűen imádok. Karomat a nyaka köré fontam és elfordítottam a fejem, míg õ derekamra tette hatalmas tenyereit. A csóknak a levegőhiány vetett véget, de amint Juho újra töltötte oxigén tartalékát egyből visszahajolt volna az ajkaimra viszont én eltoltam magamtól egy pindurnyit.-Tudod, van valami, amit még nem tudsz rólam, amit el szeretnék mondani.

-Mond csak.

-Leukémiás vagyok.

És itt megszólalt a telefonom.

-Vedd fel nyugodtan!-mosolygott rám amit egyből viszonoztam.

-Köszönöm.-köszöntem meg, majd kihalásztam a zsebemből a telefont.- Halló!

-Jó napot ön Oh JungHun öccse Oh SeHun?

-Igen. Miért kérdi uram?

-A körzeti kórházból hívom. Sajnálattal közlöm, hogy a bátyja autó balesetet szenvedett és az se biztos, hogy megéli a holnapot.- mondta teljesen érzelem mentesen a hang a túloldalról

-Tessék?- kérdeztem megdöbben majd kiejtettem a kezemből a telefonom.

-Mi történt Sehun?-kérdezve aggódva Juho

-JungHun… meg fog halni.-suttogtam magam elé.

Az után csak arra emlékszem, hogy Juho a karjai körém fonódnak és elkezd nyugtatni miközben azt hajtogatta, hogy “Ne sírj, minden rendben lesz.”

Utána csak arra emlékszem, hogy bent vagyunk a kórházban és keressük a bátyám kórtermét. Aztán megálltunk a 94-es szoba előtt és benyitottunk ahol a bátyám feküdt és aludt. Szegénykém úgy nézett ki, mint egy múmia.

-Hyung…-suttogtam, majd oda kószáltam az ágyához és megszorítottam a kezét-Hyung ne hagyj itt… hallod? Már csak te vagy nekem? Hogy fogom kibírni nélküled a maradék 1 évemet? Hyung nem teheted ezt…-és itt kezdtem el úgy bőgni, mint egy kisbaba.

-Sehun…

-Hyung!- kaptam fel a fejem bátyám hangjára.

-Sehun... ígérj meg nekem valamit.

-Persze! Mond csak bátran!

-Ígérd meg, hogy felveszed, a harcot a leukémia ellen miután meghalok!

-De hyung nem fogsz meghalni!- szipogtam, majd megtöröltem a szemem

-Mindig is rosszul hazudtál öcsi!-mosolygott rám és beleborzolt a hajamba.-Csak ígérd meg.

-Rendben megígérem!

-Akkor jó!-mondta mosolyogva, majd hírtelen a gépek felsikoltottak, míg a bátyám keze lecsúszott a fejemről

Az eset után mély depresszióba estem hosszú hetekre fittyet hányva az ígéretemre, amit bátyámnak tettem. Természetesen Juho minden nap keresett mit értékeltem, de mivel nem érdemeltem a törődését minden egyes programot hárítottam és csak feküdtem az ágyamban. Egyik nap viszont csörtetésre és ajtó csapódásra lettem figyelmes.

-Oh Sehun. Most felkelsz és eljössz velem a kórházba!-hallottam meg Juho hangját az ajtóm küszöbéről.

-Hagyj békén!

-Nem hagylak! Nem megígérted a bátyádnak, hogy elmész egy kezelésre.

-De nem akarok!

-Dehogy nem! Nem fogom hagyni, hogy meghalj! Ha nem is magadért, legalább értem tedd meg!- kiabált rám.

-De...de..

-Mi de?

-Félek….

-Ne félj. Ott leszek veled!-mosolygott rám, majd megölelt.-Nyugalom minden rendben lesz.

-Biztos?-mondtam, majd viszonoztam szoros ölelését.

-Biztos!

És tényleg mellettem volt a legnehezebb pillanataimban is. Támogatott és összeszedte a darabkáimat, amikor egy bizonyos kezelés lassabban hatott, mint vártuk volna. Ott volt és ez bárminél fontosabb volt számomra. Hisz kibírta a hisztis énemet és lelket öntött belém, amikor fel akartam adni. Ha õ nem lett volna, sose jutok el idáig azaz, hogy itt állok meggyógyultan csurig töltve boldogsággal.

-Drágám mit csinálsz?- a hang felé fordultam és ránéztem kedvesemre, aki épp egy fellépéséről jött haza

-Semmit!-csuktam be a füzetet, majd oda sétáltam hozzá.

-Azt a semmit nagyon buzgón írogattad!-mosolygott majd derekam köré fonta karjait.

-Tudom!-nyomtam szájára a sajátomat. Esküszöm ugyan olyan a csókja, mint a legelsőnek pedig az volt 7 éve. Igen ez a tökkelütött eddig kibírta mellettem.

-Na de mit irkáltál?

-Nyugi csak a történetünket és azt, hogy adtál nekem bátorságot.-mosolyogtam rá, majd elkezdtem az ágy felé húzni sokat sejtő mosollyal. És, hogy mi történt ezután? Az már egy másik történet.

Érintés - 22

Cím: Érintés
Páros: Choi Minho (SHINee) x Byun Baekhyun (EXO)
Feladat: Idézettel írni
Író: 22
Idézet:

"A legerősebb drog egy ember számára, egy másik személy."

Néha elgondolkodom azon, mi lett volna, ha akkor nem engedem el? Ha azon a napon egy apró rezdüléssel, egy könnyed mozdulattal magamhoz láncolom, ezzel teljes mértékben magaménak tudva az ő hihetetlenül törékeny testét, melyet öntudatlanul védtem mindentől és mindenkitől? De gyáva voltam, nevetségesen gyáva és gyenge. Hiszen tudhattam volna, az ő tiszta lelke egy percig sem tudott volna rám úgy tekinteni, mint ami valójában voltam. Sosem látta azt, ami vagyok, nem látta a megrohadt, mocskos belsőm, az elroncsolódott, fekete lelkem, mert ha vele voltam, én is égetően tisztának éreztem magam, gondtalannak, egyszerűnek, és boldognak. De ő mit sem sejtett efelől. Vonzott a mérhetetlen naivitása és ártatlansága, melyet meg akartam rontani, elérni, hogy csak utánam epekedjen, hogy a szíve csak értem dobbanjon. Eltakartam ezeket az érzelmeket, és mohón faltam minden egyes rezdülést, ami táplálta az elkeseredett lelkemet, mindezt úgy, hogy ő nem tudott semmiről.

Elhitte, mikor mosolyogtam, mikor boldog voltam, és szeretném én is úgy érezni, ezek nem csupán megjátszott emóciók és pillanatok voltak, mégis, képtelen voltam akár egyszer is őszintén boldog lenni - legalább is, teljes mértékben biztosan nem. Mellette akaratom ellenére öntött el az a ritkán tapasztalt, idegesítően kellemes érzés, a forróság, a birtoklási vágy és a beteges rajongás, mindez csupán egy apró mosolyától, vagy csak szemei gyermekies, édes csillogásából. Annyira tiszta volt minden apró porcikája, gyönyörű, tökéletes, és én magamnak akartam tudni, meg akartam szerezni, karöltve az általa bennem keltett érzésekkel, melyekért tudat alatt epekedtem, akartam őket, de még magamnak is képtelen voltam bevallani.

Olyan volt, mint a drog. Egyre többet és többet akartam belőle, de tudtam: Ő az az apró, fényes csillag, ami nem lehet az enyém, bármennyire is szeretném.

Hiszen ő oly tiszta, még most is, oly fenséges, míg én vészesen gyorsan esek szét, és válok a sötétség apró, jelentéktelen foltjává.

Azon a napon, mikor elhagytál, akkor értettem meg, mennyire romlott voltam, rettentően romlott és magányos. Az űr, amit magad után hagytál, tele volt fájdalommal, mely mégis a kongó ürességbe merült, erősen marva szívem befeketedett falát, hogy halálának halálával kínozzon, amiért egy angyal gyönge lelkét törtem össze.

><>•<><

Cipőm sarkának kopogását elnyeli a folyosón hosszan elterülő, vörös színben égő szőnyeg, ezzel lehetővé téve lépteim elveszett némaságát. A legkevésbé sem akartam magamra vonni bárki figyelmét, és főleg nem akartam, hogy lássák az elveszett alakom, ahogy összetörten haladok az egyetlen mentsváram felé. Utáltam, gyűlöltem ezt tenni, de ez volt az egyetlen út előttem, amire ráléphetek, hogy abbamaradhasson az egy helyben toporgásom, elveszetten.

Nem egyszer éreztem úgy, hogy végleg összeroppanok a súly alatt, melyet Baekhyun távozása tett vállaimra, mégis erősnek kellett maradnom. Démon vagyok, Lucifer nevére is, nem lehetek ennyire gyenge! Minden a te hibád, miattad vagyok ennyire szánalmas, ennyire reménytelen! Te gyógyítottad meg a bensőm egy apró darabját, és elég volt ennyi is, hogy később már csak a gondolatodtól terjedni kezdjen az aprócska fény, ami kiűzte a hosszú évezredek óta bennem tátongó sötét ürességet. Tudom, nagyon jól tudom, hogy mindennek én vagyok az oka, mindenről én tehetek, mégis, fáj, eszméletlenül fáj, de ennyitől a büszkeségem nem csappant, továbbra is makacsul okollak téged minden bennem okozott sérelemért, pedig te voltál az, aki a legjobban összetört kettőnk közül. Mert láttam, nagyon jól láttam a minden érzelmet elém táró tekintetedből, amit könnyek homályosítottak akkor, ahogy a lelked apró darabokra tört.

Nem akartam, hogy így láss. Hogy lásd a megcsonkított, fekete szárnyaim, a vértől élénken pirosló szemeim és a széttépett lelkeket körülöttem. Hiába a tény, mi szerint azok a védtelen emberek ezt érdemelték, az általad mélyen tisztelt Isten igazát megszegve fordultak ellene, a te mérhetetlen szeretetet hordozó szíved még ezt is képtelen volt végignézni, eltűrni. Remegtél, az egész tested haragtól és félelemtől reszketett, én pedig itt döntöttem el, megvédelek, bármi áron. Megvédelek... Magamtól.

Elmondtam neked mindent, mindent, ami én vagyok, vagyis ami voltam, mielőtt megismertelek volna. Csupán a lelked legyenglült aurájából éreztem azt a meghazudtolhatatlan gyűlöletet és megvetést, amit irántam éreztél akkor. A haragot, az elkeseredettséget, a megtörtséget, mely elhomályosította az eddigi féktelen ragyogásod, és azt mind én okoztam neked. Miattam volt, és ez szenvedésre késztetett; egyetlen oka lehetett annak, hogy így reagáltál: Fontos voltam neked. Számítottam valamit, egy darabkája voltam a boldogságodnak, és talán ez volt az első alkalom attól fogva, hogy megszülettem, mikor éreztem, milyen valóban boldognak lenni. Milyen, amikor megdobban a szívem, erősen, rendületlenül, melegséget pumpálva a testembe, kiűzve a hirtelen keletkező érzelmek kavalkádját, szélcsendet alkotva a bennem dúló tornádóból.

Megmutattad nekem, milyen érezni, milyen az, mikor ezek az érzések építenek, s nem rontanak, és azt is megmutattad, milyen az igaz magány. Mikor minden kiüresedik bennem és körülöttem, olyannyira, hogy az már sosem lesz újra dúzzadó. Nélküled biztosan nem.

Mély sóhajjal nyomtam le a hideg kilincset, kitárva magam előtt a sötét falapot, ami éles nyikorgással adta meg magát. A kellemetlen, szúrós szag azonnal orromba kúszott, a félelemtől és kíntól terhes levegő a vér illatával vegyülve marta az orrom, de mit sem törődve vele léptem be a sötét helyiségbe. El akartam terelni a gondolataim, de tudtam, lehetetlen feladat ez számomra, mivel mindegy, mit látok, mit hallok, mit érzek, ezekről, és ezek nélül is te jársz a fejemben, és a rég látott mosolyod, melyért égett a bensőm. Nem csak ezért, mindenedért, sóvárogtam a legkisebb részed után is, szükségem volt rád, hogy mellettem légy, és újra fogd a kezem, érj hozzám, édes hangodon csendüljön meg a nevem, és, hogy nevess, szüntelenül, minden apróságon. Megráztam a fejem, elcsendesítve éktelen, szenvedő gondolataim, minek hatására éjsötét tincseim szemembe hulltak, de nem igazán zavart. Becsukva magam után az ajtót, a már vértől, verejtéktől és könnytől áztatott padlóra léptem, s itt lábbelim hangja már végtelen visszhangot képzett, ahogy a kiürült testek sem jelentettek már semmi akadályt egy hullámnak sem. A sötét szoba nyomasztó csendbe burkolózott, és mély sötétségbe, mely valamikor a megnyugvást jelentette, most mégis, csupán rávilágított arra, mi is vagyok igazából. Egy rothadó test, ép lélek és szív nélkül, melyekben a megynyugvó érzések tömkelege csak nehezíti a már kővé dermedt részem.

Kifejezéstelen arccal haladtam el a plafonra felfüggesztett testek mellett, a hátsó kis ajtó után kutatva. Mocskosnak és undorítónak éreztem magam ebben a pillanatban, de nem léphettem már vissza. Összeszorított ajkakkal nyitottam ki a fémből készült ajtót, de a szobából kiáramló erős fényre hirtelen szorítottam össze a szemem. Hallottam, ahogy mögöttem a megkínzott testek egy megkönnyebbült sóhajjal váltak könnyű porrá, és szűnnek meg létezni ebben az elcseszett világban. Mindezt csupán a tiszta fénytől, amit ő áraszt.

Hatalmas szemekkel néztem a magam előtt álló személyre, ki olyan intenzitással ragyogta körbe a szobát, amibe mindenem beleremegett. A tiszta vérűek lelkei, melyek a kis helyiségben pihentek idáig, nyomtalanul tűntek el, és tudtam, ez mind az ő műve.

Ajkaim enyhe mosolyra húzódtak, ahogy tekintetem végigvezettem rajta. Már nem az a kisfiú volt, aki megmérgezett, hanem kész férfi. Az aurája remegtetően éles volt, erős, olyan, amilyennel még soha nem találkoztam. Tudtam, hogy tekintélyes angyal lesz belőle, mert nála tisztább lénnyel soha nem találkoztam. Bár a vonásai férfiasabbak lettek, ugyan olyan gyönyörű és gyermekies volt, mint régen. Hiszen hétszáz év nélküle még nem olyan hosszú idő - bár nekem rémesen lassan telt el. Arcán semmilyen érzelmet nem láttam, csak kifejezéstelenül meredt rám, szárnyait összébb húzva. Égetett, mart a fény, ami körbeölelt, mégis kellemes volt, mivel belőle áradt. Az ő része volt, s nekem csupán ennyi kellett. Akár én is porrá válhatnék, mint a lelkek, nem bánnám. Édes halál lenne annyi keserves év és emlék után.

– Bíztam benne, hogy nem te leszel az, akivel itt találkozom – szólalt fel, monoton hangon, mire halkan felnevettem, elveszetten nézve rá. Lassú léptekkel indultam meg felé, és éreztem, ahogy a bőröm egyre csak feszül, ég a fénytől, amit a démonok képtelenek elviselni. – MinHo... Menj innen, mert... – itt megakadt mondandójában, de én nem álltam meg. Nem tudom, hogy azért nem akart a közelében tudni, mert egyszerűen nem akart látni, vagy csak nem szerette volna, ha vér tapad a kezéhez, de nem érdekelt. Itt volt, itt állt előttem, teljes valójában, és én bármit meg akartam tenni azért, hogy ha csak másodpercekre is, de megérinthessem. Szükségem volt erre, szükségem volt rá.

– MinHo! – szólt rám erélyesebben, elkerekedett szemekkel nézve rám, ahogy a fekete szárnyaim lassan elporlanak, bőröm pedig úgy reped végig, mint a porcelán. Talán valós volt, talán nem, de a tudat, a magam által alkotott tudat, hogy értem aggódik, hogy miattam jött el, újra feltörekedett bennem, és végre, végre megtapasztaltam, amiért kezdettől fogva áhítoztam: Boldog voltam. Boldog, mert mindennek ellenére szeretett. És ebben biztos voltam.

Ahogy a testem elporladt, úgy tisztult ki a lelkem is, és az utolsó emlékeimmel, az ő arcával, a megszűnni készülő testemen az ölelésével leltem rá a boldogságomra.

><>•<><

– MinHo... – hangjára kinyitottam a szemem, hunyorogva nézve őt, megemelt szemöldökkel.

– Mi...mi történt? Én... – halkan felkuncogott, ahogy hangom még számomra is röhelyesen elveszettnek tűnt.

– Jól áll a fehér – mosolyodott el, kezei közé fogva az arcom, és ajkait lassan nyomta enyéimre.

Az egész testemen erős bizsergés futott végig, minek hatására megrebbentek a feltűnően nehéz szárnyim, és körülöttünk a fehér tollak lassú keringőbe kezdtek.

Megmentett. Megtisztított minden mocsoktól, ami körbeölelt, és minden mérgező érzéstől, mely úgy hittem, a vesztemet okozza majd.

Nyugalmat adott, szeretetet, és lehetőséget, hogy megmutassam, ő az én világom, melyben el akarok veszni.

Reményvesztett fény - 11

Cím: Reményvesztett fény
Páros: Bang Yongguk (B.A.P) x Kim Taehyung (V) (BTS)

Feladat: Idézettel írni

Író: 11

Idézet: 

"Megszakadhat-e a szív, ami már nem dobog?"

- Halott menyasszony

Egy időben azt gondoltam, hogy a szüleim elvesztése tőlem is elvette az életet, ám most, a halál küszöbén be kell látnom, hogy a legrosszabb, ami történt velem, az csak a kicsinyes képzeletemben létezett.

Az autóbalesetet követően egy intézetben kötöttem ki, ám, mivel már majdnem nagykorú voltam, csak fél évet kellett bent lennem, onnantól meg némi segítséggel könnyen önállóvá tudtam válni. Magas végzettség híján kevésbé jól fizető, sokszor megerőltető, és igen alacsony rangban találtam munkát, miből éppen csak fent tudtam tartani az egyszobás albérletemet, valamint magamat, mégis volt életem…

Ez két napja szűnt meg, mikor otthon a konyhában villanykörtét cseréltem, ám a szék megingott alattam, és esés közben bevertem a fejem az asztalba, mire az agyamba vérzés keletkezett egy részen és kómába estem. Onnantól minden elsötétült, és míg be nem értünk a kórházba, nem is emlékszem semmire, így csupán az ápolók beszélgetéséből tudtam meg, hogy a szomszédom észlelte a zajt, ő hívta rám a mentőket.

A tudat, hogy nem mozdulhatok, a testem nem reagál, de mégis mindent észlelek, ami körülöttem történik, olyan, mintha önmagam börtöne lennék. Mint már említettem, nincs senkim… Nem hittem volna, hogy ez befolyásoló tényező lenne, azonban teltház van, miből következik, hogy én négy héten belül vagy adok bármiféle életjelet, vagy az orvosok lemondanak rólam.

A szobában rajtam kívül egy Himchan nevű férfi is helyet kapott, kihez napi kétszer jön látogatóba egy haverja, azonban, mivel este kiengedik, valaki más fogja átvenni az ágyát, ami azért tölt el végtelen szomorúsággal, mert a kettejük mély kapcsolatát igazoló beszélgetéseik hallgatása eddig lekötötte minden figyelmem, és nem csak az járt a fejemben, hogy mi van, ha netán nem kelek fel?

- Elnézést - hallom meg a nemrégiben érkezett férfi hangját az eddig pakolástól zajos kórteremben, mi minden bizonnyal az újonnan belépett személynek szólt. - Ő kicsoda?

- Kim Taehyung - ejti ki lassan a nő, azonban ez az információ kint van a fekhelyem végében elhelyezett papíron is, így ebből következtethető, hogy a férfi nem erre volt kíváncsi.

- Miért került be? - kérdez tovább, és lépteiből vélve talán közelebb is jött hozzánk.

- Elesett a lakásában. - Tisztán érezhető, hogy az ápolónak nincs ínyére a társalgás, de azért  engem érdekel, hogy  ilyesmikről beszélhet egyáltalán idegeneknek?

- És miért nem látni bent nála senkit?

- Nincsenek hozzátartozói - veti oda még utoljára, és elvégezve a dolgát, már csak az ajtó csukódása jelez távozása felől.

- Chan, szerinted, mennyi idős?

- Huszonkét éves, viszont menjünk, mert már kezd fájni az oldalam.

- Oké, azokat viszem én - emel fel pár dolgot, s pár pillanat után már el is tűnnek.

Himchan jó szobatárs volt, vagy legalábbis se nem túl zajos, se nem túl halk. Sokat telefonált, olykor mások is jártak bent nála, de ezek számomra mind kellemes élmények voltak. És most? Kaptam egy másik kómába esett, idős hölgyet, ki egy műtét során fellépett fertőzés miatt került vegetatív állapotba, ezzel végleg némaságba taszítva a közöttünk húzódó légkört.

Egyáltalán nem esik szó idebent időről, napszakról, vagy egyéb olyan dologról, ami azt tudatná, hogy ugyan, mégis, hány óra van, ennek ellenére én percre pontosan tudom, csak fogalmam sincs, honnan és miért. Ennek is köszönhető mély meglepettségem, mikor másnap délután a megszokáshoz híven érkezik be az éppen telefonáló férfi, aki egészen eddig Himchant látogatta, ám mivel őt kiengedték, ötletem sincs, mit keres itt.

- Szia - reccsen meg hozzám viszonylag közel valami, miből egy székre asszociálnék, de így, hogy semmit nem látok, nehéz kikövetkeztetni.

Az illető, név szerint Bang Yongguk, egy rövid bemutatkozást követően mesélni kezdett. Eleinte csak a kinti világról, hogy milyen az idő, hány fok van, mi történt mostanság a környéken és ehhez hasonló, mások számára érdektelen, nekem viszont lényeges dolgokról. Felfoghatatlan tűnt, mi készteti egy idegen emberhez bejönni, de úgy gondoltam, hogy csak unatkozik, esetleg dolga van később, és útba esett a kórház, ám másnapi, s harmadnapi felbukkanása nem erről tanúskodott.

Yongguk szép lassan rendszeres jelenség lett mellettem, és egyre szívesebben mesélt magáról, a múltjáról, a családjáról, valamint a barátairól. Nem tudja, hogy hallom-e, még néha abban is kételkedik, hogy érdekel-e egyáltalán, amit mond, ennek ellenére mégis kitartóan maradt, szánva magányos mivoltomat.

Délután négy körül, munka után érkezett, és hét magaslatában távozott, végigbeszélve ezt az időszakot. Mély tónusa egyszerre kellemes és megnyugtató, ám nevetése semmihez nem fogható. Alapvetően egy vidám, kedves ember, kinek ugyan megvannak a maga gondjai, igyekszik mindenkinek segíteni, mi mit sem bizonyít jobban, hogy bejár hozzám.

- Taehyung - lép be, már előre mosolyogva, tisztán kihallható jókedvvel, minek eredetét hamarosan tudtomra is adja. - Felfelé jövet találkoztam az orvosoddal, és mondta, hogy némi javulást láttak az adataidon - ül le a szokásos helyére. Nem kicsit hökkent meg, hogy tulajdonképpen én váltottam ki örömét, ám sokkal inkább tölt el melegséggel, minthogy a megdöbbentő tényre koncentrálhassak. - Hidd el, minden rendben lesz - érzek meg valami újat és idegent a kézfejemen. Pár pillanatig találgatok, hogy mi lehet az, azonban, mikor ujjait az enyémek alá hajlítja, egyértelművé válik számomra, a testem mégsem reagál… - Képzeld, Jae végre összejött azzal a nagyképű kölyökkel, akit a múltkor mondtam, hogy a pályán ismert meg, és egészen idáig tepert is érte. Már nagyon ideje volt, nem bírtam volna még két napot elviselni a nyavalygásával, hogy neki mennyire tetszik, meg ez és az, csak nem mer lépni, mert mi van, ha a srác esetleg hetero? Szerintem, ha valaki megragadja a fantáziádat, meg főleg a szívedet, akkor egy próbát mindenképp megér, maximum visszautasít, de ez nem feltétlen törvényszerű, tehát nem szabad meghúzódni.

Az érintések sűrűsödtek, a szavak azonban ezzel arányosan csökkentek. Talán már nem volt annyi mondanivalója, vagy csak jobban vágyott a csendre, miközben vagy a kezemet fogta, vagy a karomat simogatta. Ugyan ésszerű indokot nem találtam rá, de teljesen szükségtelen, elvégre én nagyon is élvezem. Három éve, hogy senki nem fordult felém akkora szeretettel, mint ez az idegen srác, mégis félelemmel tölt el, mikor azt latolgatom, hogy számomra mit jelentenek a dolgok.

Három hét is eltelik, míg biztosra nem merem állítani, hogy kiismertem Yonggukot. Mikor egy ápoló van bent, ő eltávolodik és csendesen figyel, olykor még ki is megy, az orvosokkal azonban sokkal közvetlenebb. Érdeklődik felőlem, s ha kicsit ügyetlenül is, de próbál beszélgetni. Mikor a nénihez jönnek be, igyekszik kerülni ennek a lehetőségét, mintha egyszerűen nem akarna másokkal társalogni. Velem könnyen megy, hamar megnyílt, az idegenektől mégis óckodik.

- Az értékeid visszaestek - ereszt meg egy fáradt sóhajt, minden szavával erőteljes aggodalmát tudatva irányomba. - Mi baj, Tae? Történt valami, amíg nem voltam veled, vagy már nem akarsz itt lenni? - De még mennyire, hogy akarok… - Küzdj, csak még egy kicsit. Bírd ki, ha másért nem, a kedvemért - simít a fülem mögé egy tincset. - Soha többé nem kell egyedül lenned, csak kérlek, könyörgöm, Taehyung… - ereszkedik lejjebb hangszíne. - Három napot adtak neked, vagy lekapcsolnak a gépekről. Lehet, hülyeségnek hangzik, elvégre nem beszélsz, nem mozogsz, és ha valamilyen csoda folytán hallasz is, lehet, egyáltalán nem bírsz engem, de én megkedveltelek - csúsztatja kezét a tenyerem alá, hogy ujjait az enyémekbe fonva szorítson rá egy kicsit. Sírhatnékom van, amiért nem tudom viszonozni, amiért nem tudom elmondani, hogy téved, de főleg, mert nem tudok sírni. Egyedül a keserű fájdalom van nekem, mi az idő teltével csak nő, ám ha én nem bízok a felébredésemben, Yongguk hite mit sem ér. Ha ő nem lenne, egész biztos feladtam volna, de jobban meg akarom ismerni, és nézetét beváltva elé állni, mi jelenleg három napon múlik. Hetvenkét órám van, máskülönben meghalok. - Légy erős, jó? - nyikordul a szék, s mellettem süpped a matrac, mire megérzem ajkait zárulni a homlokomon egy pár másodpercig tartó mélyreszántó csók erejéig.

Yongguk másnap nem jött be hozzám meglátogatni. Mivel ilyen még nem fordult elő, a legrosszabbra tudtam csak gondolni, és minden sejtem epekedve várta a pillanatot, mikor újra meghallhatom őt. Ez éjfélig mégsem következett be…

Talán tévedtem, és mégis lemondott rólam? Ez sokkal jobb lenne számomra, minthogy vele történjen valami rossz. Bármi megeshet, míg én ebben a rohadt ágyban fekszem, magatehetetlenül, kiszolgáltatottan. A saját halálom már annyira nem is rémiszt meg, mint az, hogy ő nem jött, ám nélküle mégis sokkal inkább érzem holtnak magam, mintha ez ténylegesen bekövetkezett volna.

Másnap négykor életem egyik legnehezebb óráját átélve fülelek alaposan, még a kint elhaladó emberek apró neszeire is kitartóan figyelve, de csupán a néha-néha átsétáló ápolókon kívül nem hallok mást. A szüleim halála óta nem kötődtem ennyire senkihez, elsősorban, mert nem akartam még egyszer átélni azt a kínt, mint mikor bejelentették, hogy az általam legjobban szeretett emberek nem léteznek többé. Magamnak ástam a gödröt, és a legnehezebb pillanatban jött kimenteni, így persze, hogy ilyen szinten ragaszkodom hozzá.

Héthez közeledvén az ajtónyitódás ráz ki gondolataim közül, ám egy apró sóhaj elárulja, hogy az orvosomhoz van “szerencsém”. Csalódottan felszusszanva szorítom össze ökleimet, de nem érzek magamban elég erőt ennél többre.

- Taehyung - nyúl a szemhéjamhoz a férfi és felhúzva azt, íriszeimbe világít, mit kelletlenül fogadva igyekszem elfordítani a fejem. - Hála az égnek - mosolyodik el fáradtan, valamit ügyködve a körülöttem lévő gépeken. - Üdv újra köztünk. Rögtön szólok egy nővérnek, felvisszük kivizsgálni. Hogy érzi magát? - traktál kérdésével, mit egyenlőre felfogni is nehéz, főleg, mert nem érdekel. Csak egy dolog számít, és az pont nem az én hogylétem.

- Yongguk? - pislogok nagyokat krákogva, és halkan kierőszakolva a szavakat, bízva benne, hogy az orvos, tudja kiről beszélek, valamint, hogy járt-e itt mostanság.

- Sajnálom…