Cím: Kalon
Páros: Park Jimin (BTS) x Yoo Kihyun (Monsta X)
Műfaj: fluff
Író: 01
Aesthetic kép, amellyel írni kellett:
Megszokhatatlan nyüzsgés - ezzel jár Busan
egyik legnagyobb középiskolájának minden átlagos péntek délutánja. A nyers
hangzavar, melyet a menekülő diákok keltenek már-már ijesztő, főleg, ha az
ember csak lomhán, ráérősen, önmagába feledkezve kullog végig a szűk átjárón,
szemben az eligyekvő nebulók áradatával - hiába szokványos, Park Jimin még
sokadjára is savanyú fintorral a képén teszi kockára konkrét létezését, s a
főbejárat helyett az azzal ellenkező irányban megtalálható földrajz szertár felé
tart.
Az első alkalmak során még megpróbálta
kikerülni a tömeget, de hamar realizálta, hogy bizony, csak önmagával szúr ki,
ha úriember módjára igyekszik átverekedni magát az előtte monstrumként ágaskodó
tumultuson. Élet-halál harc, amit a tanítás végeztével minden hétköznap megvív,
azonban torkában dübörgő szívével a már bevett folyamat csak még
kényelmetlenebbnek tűnik - a benne fejét fel-felütő hányingert, az émelygést és
a szerelem további káros mellékhatásait nem is említve.
Agorafóbiásként talán jobb volna türelmet
erőltetni önvalójára, s várni - igen, gondolt már erre, számtalanszor meg is
kísérelte, de sosem járt sikerrel. Megvárni, hogy a csődület javarésze
felszívódjon, legalább tíz perc semmittevést jelentene a folyosón; az pedig
elmondhatatlan szekundummennyiség, melyet felesleges ácsorgással töltene el,
ahelyett, hogy Kihyunnal mulatna az elmúlt hónapok során közös helyükké
nyilvánított szertárban.
A várakozás nagyobb kínt jelentene, mint az
a pár momentum, mialatt ismerős arcok ütköznek a vállába, s tahó módjára még őt
magát hibáztatják érte. Semmi gond - vannak dolgok, amikért érdemes
áldozatot hozni, s az idősebbel töltött idő pontosan efféle ügyletnek számít,
ha máséból nem is, de Jimin szemszögéből biztosan.
Lehajtott fejjel halad előre,
rendíthetetlenül, igyekszik nem törődni a ténnyel, miszerint alig látja a
kopott, pepita mintás járólapot a sok útjába botló lábfejtől, s ha megemeli
arcát sem válik áttekinthetővé a helyiség
- nem ő a legmagasabb jelenség, ki ezen falak közt valaha is megfordult,
illetve folyót lehetne rekeszteni a jelenlévőkkel, így semmiként sem kedvező a
helyzet számára.
Mondhatni szerencséje van, hisz jelenleg a
tömegen túlnyúló probléma feszíti a koponyáját, így annak nem is szentel több
figyelmet, s immáron mindenével a benne kavargó, zavaros ideákra koncentrál.
'Majd három hónapja gyakorol veszélyes
hatást fiatal szívére egy felsőbb éves, gyönyörű fiú, kit a többség csak Yoo
Kihyunként ismer, s még is eddig húzta-halasztotta a vallomást. Ez talán több
is, mint kellemetlen, hisz nem volt mi visszatartsa – boldog-boldogtalan
tisztában van szexuális orientációjával, senkit sem lep meg, ha egy vele
egyneműről áradozik a bevett felállást ezzel pajkos mosollyal, s már-már
irigylésre méltó könnyedséggel keresztülhúzva. Még csak prűdnek sem mondható, s
nem is a visszautasítás az, ami idáig szája elé tapasztotta képzeletbeli
tenyerét - a keserű félelemet, mi benne generálódott, a lehető legszokatlanabb
forrás táplálta az idő múlásával egyre nagyobbra, s terebélyesebbre, mígnem az
már annyira nyomta vállait, hogy kénytelenné vált cselekedni. Nem bírja tovább,
bevallja, ha törik, ha szakad.
Lassan ér a sokadalom ritkított végére, s
hiába várja a megkönnyebbülést, mi ilyenkor nagy általánosságban eluralkodik
felette, az jelenleg még csak nem is kerülgeti. Minden bizonnyal elűzte a
rettentő rémület, s a csitíthatatlan izgalom vegyülete, mik nem hagyják még
utoljára végiggondolni, miként kívánja tálalni érzéseit oktondi szíve
választottjának.
Kihyunról beszélünk - abban sem biztos,
hogy jó ötlet-e ezt egyáltalán szavakkal közölni. Az idősebb oly' törékenynek
fest, mi van, ha ártatlan, szégyenlős valóját csak összetöri Jimin heves
érzelmeinek tudata, annak súlya? Nem tudja, s csak remélni meri, hogy túllihegi
ezt az egészet. Olyan zűrös...
A
csend nem létezik, s meglehet, hogy nem is létezett soha - legalábbis, Jimin
még csak definiálni sem tudná ebben a pillanatban. Hiába válik a folyosó
nesztől mentessé, miként elhalad a kémiaterem ajtaja előtt, majd öleli körbe
teljes némaság, ahogy háta mögött hagyja a következő helyiség nyílászáróját,
úgy érzi, körülötte minden él, lélegzik, és rosszindulattól fröcsögő szavak
által beszél.
Nem, nem őrült meg, csak a rá nehezedő
nyomás az, ami ezeket a bugyuta képzelgéseket ráerőlteti - tudja, hogy ezzel
nem rossz fát tesz a tűzre, még is retteg. Olyan, mintha még a dísznövények is
ráförmedni készülnének, leteremteni a lábáról szerencsétlent, amiért ilyen
elképesztő badarságra készül - ezen gondolatmenetet követően már jogosan
mélázik el, vajon tudta nélkül sérült mentálisan, vagy csak a szerelem ment
ilyen mérhetetlen módon az agyára?
Egyiket a másik után, lassacskán - nem
lohol, kivételesen. Ráérősen vánszorog, mintha nem várna már rá barátja a
szertár ütött-kopott, fehér ajtaja mögött - jobb is, ha nem gondol erre, az
csak még inkább lelassítaná.
Máskor egyenest futótempóban halad idáig,
kitörő lelkesedéssel, levakarhatatlan mosollyal a képén, s triviális, hogy ezt
nem a Kihyun adta tudás váltja ki belőle. Bár feltehetőleg az idősebb is úgy
véli, érdekli őt a bent rejtőző kristályok, drágakövek hadának története,
keletkezésük tudományos magyarázata, valójában ez közel sincs így. Világ
életében utálta természettudományokat, s ha nem létezne a felsőbb éves,
valószínűleg most nem rejtegetné ezen tulajdonságát.
A már bent tartózkodó feltehetőleg nem is
sejti, mire készül - látja maga előtt, ahogy a poros dobozokat rendezgeti,
magában vívódva, melyik – Jimin számára érdektelen - kavics kerüljön a
porondra, miről áradozzon olyan áhítattal, amit a fiatalabbon kívül senki sem
ismer. Ilyen volt ő, szinte veszélyesen visszahúzódó. Ha jól tudja - márpedig
feltehetőleg jól tudja -, akkor őt megelőzően a harmadéves fiúnak egyáltalán
nem voltak barátai, sőt, még csak kedves ismerősei sem. Hogy is láthatta volna
azt az édes mosolyt előtte bárki? Hiszen ő is csak akkor válhat tanújává,
amikor a koszos szertárban ücsörögnek, a festéket magáról levedlő falak között,
megviselt székeken, miközben az idősebb megfeledkezve szemérmeskedéséről,
szinte dalol; egyszerűen megtelik élettel.
Ezzel kéne kezdenie. Ha ezt a monológot elő
tudná adni neki úgy, ahogyan az zűrös fejében most megfogalmazódott, talán
minden rendben lenne. Nem kellene attól féljen, hogy ezzel tönkreteszi őt,
elveszi báját, megfosztja mérhetetlen ártatlanságától, vagy éppen kárt tesz
benne. Mert ettől tart – nem akarja bemocskolni.
Megtorpan az ajtóban, pihenés gyanánt,
ámbár még maga elől is titkolná, de reménykedik a megnyugvásban - feleslegesen.
Tudja, hogy lehetetlen, s amíg nem tisztázza ezeket a kusza, leírhatatlan
emóciókat, amik lassan komolyan az őrületbe kergetik, az is marad.
Nem ácsorog tovább. Bemegy, nem vár, nem
segít kavicsot választani, csak kimondja. Ingatag lábakon ácsorog a terve, de
legalább rendelkezik valamiféle elképzeléssel, ami tekintve, mennyire szét van
esve, igencsak nagy előrelépés.
Ujjait igazítás céljából fúrja sötét
tincseinek rengetegébe, s bánkódik, amiért sehol sem ellenőrizheti megjelenését
- bár azzal amúgy is tisztában van, mennyire ocsmány a fekete-kék színkombinációban
pompázó egyenruhája, melyet egy vászonnadrág, ing, s zakó képez. Alapvetően sem
kedvence ezen összeállítás, hát még az évnek ezen szakaszában, a nyár beköszöntével, mikor legszívesebben a
saját bőrétől is megszabadulna az ember, nem még, hogy zakóba kényszerítsék.
Még várna, ha tehetné, de mikor puffanás
hangja szökik ki a szertár zárt ajtaján keresztül, minden további nélkül,
meggondolatlanul cselekszik – beront, elhiteti magával, hogy ő a nap hőse, s
máris törékeny szerelmének segítségére rohanna, ha ő volna bajban. Szerencsére
megint csak az anyáskodó hevessége kényszerítette cselekvésre, hisz Kihyun
helyett csak pár kartondoboz hever a földön - az említett bánatos kiskutya
tekintetével méregeti őket, miként ácsorog a rozoga székek egyikén, véletlenül
sem kapaszkodva. Kezei között egy kis dobozkát szorongat, s mihelyst észleli
Jimin jelenlétét, szemeit immáron három fő pont közt járatja szorgosan. Dobozok
a földön, egy a kezében, s barátja az ajtóban - nem csoda, hogy azt se tudja,
milyen arcot vágjon. Kívülről szemlélve, elég szórakoztató ez a látvány.
- Szabad megkérdeznem, hogy még is mit
művelsz? - Ez az első dolog, ami kiszökik a száján, s bár hiába szeretett
volna, képtelen rögtön a lovak közé csapni. Olyan ijesztően nagy súlya van a benne
bujkáló szavaknak, nincs mersze azt csak úgy Kihyunra zúdítani, még baja esne!
- Rózsakvarc! - Nem kifejezetten erre a
válaszra számított, már, ha csúfolható ez annak egyáltalán. Különleges nap
lehet a mai; Kihyun izgatottabb, Jimin feldúltabb a megszokottnál. Szeretné
megtudni, hogy az idősebből mi váltott ki ilyesmit, azonban mindenekelőtt annak
örülne, ha Kihyun lemászna az instabil székről, min jelenleg álldogál.
Furcsának furcsa a viselkedése, ennek
ellenére nem veszít a fényéből, tisztaságából, valahogy ezt mind megőrizve
mutatja egyikét a ritkábbnál is ritkábban látható arcainak - ezért fehér. Jimin
szereti őt ezzel a jelzővel illetni, mióta csak tágabb értelemben mesélt neki
Kihyun a színekről. Elsőre érdekesnek fest a felvetés, miszerint egy-egy
árnyalat többet jelenthet puszta nüansznál - ő maga sem értette igazán, míg az
idősebb szájából nem hallotta. Nem zavaros, hülye klisékkel állt elő, inkább
megszemélyesítette a színeket, s tudta nélkül azonosította önvalóját fehérként.
Mert Yoo Kihyun bizony tejszínű - ő maga a
béke, az erkölcs, az érintetlenség. Akármit csinál, bármerre is sodorja őt az
élet, nem számít; a környezete nemes egyszerűséggel nincs hatással rá, sosem
volt, s meglehet, soha nem is lesz. Elérhetetlen, hiába nyúl felé az ember, nem
érezheti őt igazán. Talán Jiminnek ez nyújtott gyenge vigaszt még a heves,
követhetetlen érzések felfedezésekor - nem piszkíthatja be, ha nem ér hozzá.
Minden rendben is ment, aztán...
Egyszer csak megtapintotta.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen kristálya is
van a sulinak! - Hatalmas, őszinte görbület ül ki lágyvonású arcára, minek
láttán a Jimin gyomrában szállást bérlő pillangók rögtön felélénkülnek, s hiába
verték már át számtalanszor ezek a felelőtlen szárnyasok, most az egyszer
biztos a választásukban.
Szólni sem tud, szerencsére nem is kell. Az
idősebb azonnal lekecmereg az ülőalkalmatosságról, a gondosan lezárt, poros
dobozt bontogatván, továbbra is gyermekded feltüzeltséggel méregetve azt. Hiába
mesélné el bárkinek, minden bizonnyal senki sem hinné el neki, miféle ragyogás
az, ami ilyenkor körbelengi Kihyunt – ha más is látja, nem vigyorog ily'
csacskán, sőt, még csak beszélni sem beszél. Akkor mindenkitől egyaránt elvárja
a minimum távolság megtartását, de ez idő tájt szinte szántszándékkal csalogatja
közelebb magához Jimint, azt, aki az ő érdekében szeretne magának megálljt
parancsolni, még akkor is, ha ez lehetetlennek bizonyul.
Mázlija van – az idősebb annyira odavan,
hogy nem is várja a beleegyezését. Ontja magából a szavakat, miként leülnek;
Jimin képtelen tartani a lépést, hiába hegyezi a füleit, hallja, de nem érti
mit próbál közölni vele a másik. Lényegében vért izzad, olyannyira igyekszik
ellenállni, feleslegesen. Ha ráemeli tekintetét, elveszik a mérhetetlen, festői
szépségében, az árnyékban, melyet arcára vet a mögöttük található ablak üvegén
át beszökő napfény, minden apró részletben, ami ő, ami részét képezi.
Amennyiben nem nézi, csak hallgatja, ugyan ez történik - elhagyja tudatát,
együtt úszik a levegőben keringő, szép szavakkal, melyeket Kihyun tudta nélkül,
már-már fájdalmas kecsességgel enged szabadjára.
- Szilicum-dioxid, SiO2. – Mindig a tudományos résszel kezdi, mióta
csak találkozgatnak a tanítást követően. Tudja, hogy Jimin mennyire ki nem
állhatja a fekete-fehér, megvitathatatlan részt, így a lehető legfontosabbakat
közli csupán, s utána tér rá a már vitatható témára. Meglehet, ez volt az, ami
olyannyira megfogta a fiatalabbat; mihelyst kiismerte, mindent hozzá igazított,
s nem magához. Sajnálatos, hogy egy majdnem földrajz bukás vezette őket idáig.
- Trigonális kristályrendszer, a rózsaszín számos árnyalatában előforduló
kvarcváltozat.
Immáron stabil közepes, mégsem maradt abba a
korrepetálás, csupán sokkalta inkább földrajz szakterületből kiinduló, kevésbé
kötött társalgássá alakult. Bár a beszéd javarészt egyoldalú - a fiatalabb
mindössze csak hallgat, ritkán bólint párat, s noha gyakran el sem jut a
tudatáig, miről vakerál ily' átéléssel az idősebb, azért élvezi. Hisz láthatja,
érezheti, s csodálhatja őt - őt, aki fehér, ragyogóbb, hamvasabb, s tisztább a
friss hónál. Őt, aki festői, s szebb minden más entitásnál. Őt, akit így csak a
fiatalabbnak van jogosultsága így látni.
Bárcsak ki tudnám mondani...
- Nagyon szép színű, nem? - Megmutogatja,
mihelyst kiszenvedi a dobozból. A kis, jelentéktelen kavics mutatós, mégsem
bírja magán tartani az éhes szemeket, mik a csontos kéz, s hosszúkás ujjak
gazdájára kíváncsiak egyedül. Kihyun nem áttetsző, nem törik meg rajta a fény ily'
kecsesen, s még csak nem is egyezik a cseresznyevirág szirmainak derült
színével, valami mégis van benne, ami nem engedi Jimint levegőhöz jutni. -
Mangán, vagy titánium szennyeződés okozza.
Kénytelen hatalmasat nyelni, mihelyst
meghallja ezt a szót. Szennyeződés. Helyben vagyunk.
Mi van, ha ez a kis darab kavics sokkal
szebb volna, ha nem piszkítaná be semmi sem? Tiszta lehetne, olyan, mint a
tükör, kedvére barangolhatná át a fényár, csilloghatna, ragyoghatna – ha nem
mocskolná be a mangán, maga lehetne Kihyun, csak kristályosan.
Ezért nem mer megszólalni, ennek okán ég
minden végtelenül szerelmes szó a torkára. Önzőség most megszabadulni ettől a
tehertől, viszont, ha tovább kell cipelnie, előbb-utóbb megszakad miatta –
dehát ő piros. Barátságos alak, sok-sok kedves ismerőssel, rengetegen
kedvelik, bár azt nem érti, miért. Szenvedélyesen űz mindent, amit csak szeret,
kielégíthetetlen a kalandvágya, ő maga is olyan mozgalmas, s figyelemfelkeltő,
mint a kedvenc színe.
Nem egymásnak lettek teremtve, ez nem is
kérdéses. Ő csak egy elkallódott, bátor vércsepp, minek egyetlen vágya, hogy a
friss hóba pottyanhasson, s eggyé váljék vele. Vér a hóban - nem szép, nem
finom, nem lágy, nem kecses. Kihyunt tönkretenné, ha bármit is kapna Jiminből.
Elveszítené azt, amiért a fiatalabb megszerette. Csak beszennyezné saját
magával.
- Minden oké? - Egy ideje már a
hallójárataiba sem férkőznek be a szavak, mik a szép kavicsot jellemzik, s úgy
fest, ez buktatta most le. Bár közrejátszhat, hogy a hirtelen jött felismeréstől
gyöngyözik izzadtsága a homlokán, átnedvesíti a sötét tincsiet, sőt, talán még
el is sápadt egy kicsikét. Nem teheti meg ezt vele, de magával sem tolhat ki
ilyen csúnyán.
Van egyáltalán helyes döntés?
- Nem, nem igazán - megrázza a fejét, s
tekintetét is elszakítja tőle, hátha könnyebb lesz. Szeretlek; így
kellett volna hangoznia válaszának. Ennél rosszabb nem is lehetne. Az idősebb
nem elég, hogy rájött, baj van a másikkal, most még faggatózni is fog, sőt,
minden bizonnyal idiótának titulálja majd. Ki az a hülye, aki nem tudja
kinyögni, mi baja van?
Ő olyan intelligens, szinte süt róla,
milyen művelt, s értelmes. Jimin nem ilyen. Mindent csak elrontana azzal, ha a
tudtára adná, mennyire szeretné újra, és újra közel érezni magához, mennyire
gyűlöli, mikor savanyú arckifejezését kell néznie a folyosón. Az
örökkévalóságig szeretné nézni tökéletes mosolyát, de azzal elvenne annak
értékéből.
- Rosszul vagy?
Igen. Miattad. Gyomorforgatóan szerelmes
vagyok beléd.
- Nem.
-
Akkor fáj valamid?
Mindenem. Olyan nehéz beszélni akarni, ha
az ember képtelen rá...
Jimin csak a fejét rázza.
- Valami baj történt? - Közelebb húzódik
hozzá, s olyannyira vizslatja, mintha tudná, honnan ered a szenvedés, minek
időközben még az arcára is volt lehetősége kiülni. Egyenesen meztelennek érzi
magát Kihyun tekintete előtt, s tudja, akármit próbálna magára aggatni,
ugyanolyan pucér maradna. - Oké, ne válaszolj, látom, hogy gáz van. Mi az?
- Kihyun, én ne-
- Nem azt kérdeztem, mit gondolsz róla.
Akármi is legyen, ki vele, őszintén.
Kár lenne most megfutamodni. Végül is,
valószínűleg úgy sem viszonozza az érzéseit, sőt, meglehet, megijesztik majd
azok a súlyos szavak, mikkel kifejezi magát. Nem biztos, hogy bepiszkolódik,
megeshet, hogy ugyan az marad majd, s őt, a piros mocskot oly' messzire
taszítja magától, hogy lehetetlenné váljék az összemosdás gondolata.
Rossz ebbe belegondolni - fáj is, meg nem
is.
De ha már karmazsin, s ezen tulajdonságától
élete árán sem szabadulhat, viselkedjen is ennek megfelelően, nem?
Egy szó. Egy nagyon-nagyon nehéz szó, amit
most ki fog mondani. Lesz, ami lesz.
- Szeretlek. - Nem néz rá, szigorúan maga
elé bámul, s hirtelenjében azt se tudja, melyik falnak rohanjon neki.
Tizedmásodpercek, mik minutumokként ülnek a vállára, s hajtogatják, mekkora
baromságot követett el.
Megutál,
vagy tönkremegy, ennek jó vége nem lehet - tudtam, s még is megtettem, mert
elfáradtam, s tovább küzdés helyett csak gyáva mód szabadjára engedtem
önzőségem.
- Én is téged. Hol itt a baj? - Talán nem
hall jól, esetleg hallucinál, viszont az, hogy az idősebb ajkát tényleg ez a
mondat hagyta el, jelen pillanatban lehetetlennek tűnik. Ha igaz is, akkor sem
jelentene felhőtlen boldogságot, sőt, ez talán még rosszabb az
eltaszítottságtól.
Végtelennek tűnő szekundumok, még sem hall
másik választ, nem cseng a füle, nem ájul el. Minden jel arra utal, hogy
bizony, önmagánál van, s volt is egész idő alatt, a mondat, mi visszhangzik a
fejében, tényleg elhagyta Kihyun száját. Örülnie kellene, még sem érez mást,
csak végtelen félelmet, mi eluralkodni látszik felette.
- Úgy?
- Úgy.
Ellenállni nem lesz képes. Meg fogja
tapintani, számtalanszor. Érintetlen, sima valójára élénk foltokat csókol majd
a szeretete. Kihyun nem lesz fehér, de Jimin sem lesz piros többé. Együtt mennek
tönkre? Elveszítik azt, amik. Megváltozik minden - bennük, s körülöttük
egyaránt.
Felpillant rá. Utoljára megszeretné
csodálni, milyen az igazi, festői valója, az elérhetetlensége, a nyugalma, a
tökéletessége, de valami már most más. Pedig csak beszéltek, nem léptek fizikai
kontaktusba, elég volt a tudat, hogy érez a másik, s színeik közt átszakadt a
gát, s visszafordíthatatlanul tódultak egymásba. Kihyun viszont mosolyog,
felszabadultan, szélesebben, mint bármikor máskor.
Mosolya láttán minden tisztává vált
számomra. Nem bemocskolom, vagy bepiszkítom, s nem kárt teszek benne ezzel - csak
kiszínezem.
