Érted bármit - 29

Cím: Érted bármit

Páros: Lee Sungjong (Infinite) x Kim Jaeho (History)

Műfaj: slice of life

Író: 29

Aesthetic kép, amellyel írni kellett:

Jókedvű dudorászás szűrődött be a résnyire nyitva hagyott ajtón, amely szinte azonnal fel is ébresztette az alvó fiút. Jaeho ajkait egy alig hallható, bosszús morgás hagyta el, miközben átfordult a másik oldalára, s kissé kómásan, szemeit dörzsölgetve pillantott körbe az aprócska szobában. Tekintetével az éjjeliszekrényen lévő analóg órát kereste, amely egészen pontosan tizenegy óra tizenötöt mutatott. Egy cseppet sem lepődött meg azon, hogy ennyire későn kelt, hiszen valamikor hajnalban esett haza, s hosszú-hosszú perceken keresztül csak forgolódott, keresve a legkényelmesebb pozíciót, amelyben alhat. Talán éppen ezért nem sikerült kipihennie magát, s érezte úgy, mintha hetek óta kerülgette volna őt az álom. Az alatta lévő matrac most még puhábbnak tűnt, mint eddig bármikor, s Jaeho tudta, ha most ismét lehunyja a szemeit, délutánig fel sem ébred, ezért inkább erőt vett magán és kibújt a takaró alól.

Hatalmas ásítások közepette, mezítláb csoszogott ki egyenesen a konyhába, ahol kedvese szorgoskodott, vidáman énekelgetett, közben pedig ide-oda futkosott a konyhapult és tűzhely között. Jaeho egy ideig az ajtóból figyelte Sungjong rózsaszín köténybe bújtatott, vékony alakját, majd a hűtőhöz lépett, hogy kivegye kedvenc italát.

– Ó, jó reggelt! – Sungjong ajkai széles mosolyra húzódtak, ahogy észrevette párját, s alig két lépéssel szelte ketté a kettejük között lévő távolságot, hogy egy apró puszit adjon Jaeho arcára.

Az idősebbik csak motyogott valami köszönésfélét az orra alatt, miközben egy poharat megtöltött kólával, s anélkül, hogy Sungjongra nézett volna, hatalmasat sóhajtva leült az asztalhoz és maga elé húzta aznapi újságot. Még csak észre sem vette, hogy a viselkedésével mennyire megbántotta kedvesét. Sungjong arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól, de mielőtt Jaehonak ez feltűnhetett volna, a fiú már vissza is lépett a tűzhelyhez, és inkább a készülő ételre fókuszált. Már megszokta, hogy Jaeho csak úgy elsétál mellette; Sungjongnak egy ideje olyan érzése volt, mintha egy idegennel élne együtt, de ezt a dolgot sosem merte megemlíteni a barátjának. Attól félt, hogy Jaeho megint veszekedni kezd vele, s még jobban elhidegülnek egymástól. Márpedig Sungjong ezt nem akarta, hiszen ennyi év elteltével is szerelmes volt, és valahol mélyen még bízott abban, hogy Jaeho érzései sem változtak annak ellenére, hogy jó pár hete, hogy nem beszéltek egymással normálisan.

– Hyung, mi lenne, ha ma elmennénk valamerre sétálni? – Sungjong félve merte csak feltenni a kérdést, és ez a hangján is hallatszott. Halkan beszélt, csoda, hogy Jaeho egyáltalán meghallotta a szavait.

Az idősebb fiú elkapta a tekintetét az újságról, majd Sungjongra pillantott. Rövid ideig csak nézte őt, végül felsóhajtott és megrázta a fejét.

– Bolond vagy, ha ilyen időben ki akarsz menni – felelte ridegen, és ismét belemerült az olvasásba.

Odakint vihar tombolt, az embernek még csak szüksége sem volt kinéznie az ablakon, hiszen tisztán lehetett hallani a szél süvítését, a párkányra érkező esőcseppek koppanását, és a villámokat követő mennydörgést. Sungjong tikon mégis azt remélte, ez nem fogja visszatartani a barátját, és legalább ma elmennek valahova ahelyett, hogy a lakásban ücsörögnének egész nap. Egy fáradt mosolyt erőltetett az ajkaira, majd Jaeho felé fordult.

– Akkor segíts kipakolni, légy szíves! – sóhajtott fel, miközben ő is leült az asztalhoz. – Már egy hónapja itt vagyunk, a cuccaink fele mégis egy dobozban porosodik a pincében…

Jaeho egy pillanatra Sungjong szemeibe nézett, majd az újsággal és a kólájával együtt felállt, hogy átsétáljon a nappaliba.

– Pihenni akarok, Sungjong – nyögött fel, ahogy ledobta magát a kanapéra. – Egész héten melóztam, ki vagyok merülve. Majd máskor megcsinálom.

Sungjong kissé felfújt arccal követette párját.

– Mikor máskor? – kérdezett vissza idegesen. – Mindig ezt mondod, de sosem teszel semmit! Ez nem csak az én házam, hyung! Ketten élünk itt és együtt kellene rendbe tennünk az otthonunkat, ha már úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk.

Jaeho nagyot sóhajtva kapcsolta be a tévét.

– Ne most kezdj hisztizni, jó? – A szeme sarkából Sungjongra nézett. – A héten mindenképpen kerítek rá időt, de ma légy szíves, hagyj pihenni…

A fiatal fiú egy ideig csak nézte, ahogy kedvese a tévé felé fordítja a fejét, és tudomást sem vesz róla. Sungjong szemei megteltek könnyekkel; abban a pillanatban biztos volt benne, hogy a kapcsolatuknak vége, és fogalma sem volt, hogy hozhatná helyre kettejük között a dolgokat. Kézfejével óvatosan törölgette arcáról a nedvességet, miközben visszaindult a konyhába. A félig kész ételt levette a tűzről, a kötényt pedig ledobta magáról. A szíve sajgott, úgy érezte, elvesztette a párját, akit annyira szeretett, s képtelen volt megmaradni a lakásban. Az előszobába sietett, és amilyen gyorsan csak tudta, magára kapta a cipőjét. Jaeho egy pillanatra elkapta a tekintetét a tévéről, s felvont szemöldökkel meredt Sungjongra.

– Mit csinálsz? – kérdezte tőle értetlenül.

– Átmegyek Myungsoo-hoz. – Sungjong két szipogás között felkapta a kocsi kulcsot, s meg sem várva Jaeho válaszát, kilépett a házból, mérgesen csapva be maga mögött a bejárati ajtót.

Az egyedül maradt fiú nagyot sóhajtva tápászkodott fel a kanapéról, és az ablakhoz lépett, onnan figyelte, ahogy Sungjong beül közös autójukba, s elhajt. Bűntudata támadt, hiszen tudta, hogy az ő hibája, hogy a fiatalabb csak így lelépett, de kissé értetlenül állt a dolog előtt. Az utóbbi időben nagyon sokat veszekedtek, máshogy nem is tudtak beszélni egymással, Sungjong mégsem döntött úgy egyszer sem, hogy átmegy a legjobb barátjához. Jaeho a telefonjáért nyúlt, hogy felhívja kedvesét és megkérje, jöjjön haza, de mielőtt tárcsázhatta volna a számot, meggondolta magát, és a készüléket is visszatette az asztalra. Úgy gondolta, talán jobb is, ha Sungjong kicsit kimozdul a lakásból, elvégre tényleg rengeteg időt töltött új otthonuk csinosítgatásával, amiből Jaeho egészen eddig nem vette ki a részét. De mit csinálhatott volna? A munka minden erejét elvette, mégis hogy tudott volna itthon is helyt állni?

Frusztráltan túrt bele sötét, kócos hajába, s hosszas tanakodás után végül úgy döntött, meglepi Sungjongot, s mire a fiú visszaér, eltűnteti a dobozokat, amelyekről párja beszélt. Néhány nagy korttyal elfogyasztotta az italát, majd lassan elindult a pince felé, ahol a beköltözésük napján járt utoljára.

Sungjongnak igaza volt; valóban hegyekben álltak a dobozok odalenn, Jaeho azt sem tudta, hol kezdjen neki a kipakolásnak, arról pedig végképp nem volt semmi fogalma, hova fog ennyi mindent elrakni. Nagy levegőt vett, néhány másodpercig bent tartotta, majd lesétált a lépcsőn, hogy nekilásson a rendrakásnak. Rengeteg olyan tárgy akadt a kezébe, amelynek a létezéséről meg is feledkezett, és egy ideig csak forgatta a kezei között őket, azon gondolkodva, megtartsa-e, vagy sem. Végül úgy döntött, ezeket egy külön dobozban fogja tárolni, és majd máskor kiszelektálják Sungjonggal a kevésbé szükséges díszeket.

Jaeho körül hatalmas káosz uralkodott, minden szanaszét hevert a padlón, s szinte azonnal meg is bánta, hogy egyedül kezdett bele a pakolásba, de most már nem akarta félbehagyni, bármennyire is vonzotta a nappali kanapéja és a tévé. Egy újabb dobozért nyúlt, amely a többihez képest meglehetősen könnyű volt, s mikor felnyitotta a tetejét, szemei a kétszeresére tágultak.

Tucatnyi fényképpel, papírdarabkával és apróbb emléktárgyakkal nézett farkasszemet, amelyek a kapcsolatuk egy-egy szakaszára emlékeztették őt. Jaeho sejtette, hogy mindezt Sungjong rakta el, de egészen eddig fogalma sem volt arról, hogy ennyi mindent megtartott.

Komótosan, szinte sokkosan nyúlt a dobozba, s kiemelte az első kezébe akadó tárgyat: egy fotót, amelyen Sungjong ült, hátán a kedvenc pizzás táskájával. Évekkel ezelőtt készült ez a kép, valamikor októberben. Sungjong minden pénteken a gimnázium előtt ücsörögve várta, hogy Jaeho órái is véget érjenek; az idősebb fiú ezt a pillanatot örökítette meg egyik találkozásuk alkalmával. Ugyan Sungjong kissé kikelt magából, amiért Jaeho csak úgy lefotózta, de különösebben nem zavarta, sőt, alig néhány másodperc múlva már ott virított a mosoly az ajkán.

S ahogy Jaeho a fotót nézte, az ő szájára is egy alig látható vigyor kúszott, hiszen tisztán emlékezett arra a napra. Sungjonggal végül az egész péntek délutánt együtt töltötték, s az idősebb fiú akkor kezdett el barátságnál többet érezni a másik iránt.

Mosolyogva, óvatosan helyezte vissza a képet a dobozba, majd újabbakat vett elő; mindegyik fénykép őket ábrázolta, s Jaeho kis híján felnevetett, ahogy rádöbbent, néhány évvel ezelőtt mennyire sütött róla, hogy fülig belezúgott Sungjongba. A sok-sok fotó közül mégis megvolt a személyes kedvence: az, amelyen a lehullott levelek között fekszenek, egymást ölelve. Melegség költözött a szívébe, ahogy az emlékeket nézte, de ez nem tartott sokáig: szinte azonnal eszébe jutott a mostani időszak, s Jaeho egy pillanatra elszégyellte magát a viselkedése miatt. Mostanában túl rideg volt, Sungjong pedig egyáltalán nem ezt érdemelte, hiszen a fiú évek óta a szívét-lelkét beleadta a kapcsolatukba. Jaeho gondolkozva tette le az ölébe a fényképeket; még ő maga sem értette, miért viselkedik így kedvesével.

Nagyot sóhajtva folytatta a kutakodást a dobozban, s minden egyes tárgyat alaposan megnézett. Apróságok voltak, ám nem a méretük számított, hanem az a tucatnyi emlék, amit felelevenítettek, mikor Jaeho rájuk nézett. Aztán a kezébe akadt egy koncert jegy, amely láttán kis híján elnevette magát. Tisztán emlékezett, milyen nehezen jutott hozzá, hiszen pillanatok alatt elkelt az összes, de ő nem adta fel, hiszen Sungjong kedvenc bandájáról volt szó. A fiú minden követ megmozgatott, így sikerült hozzájutnia az első sorba szóló jegyekhez, amelyekkel meglephette szerelmét első évfordulójukon.

Jaeho körül hirtelen minden forogni kezdett, s úgy ejtette ki a kezéből a koncertjegyeket, mintha megégették volna őt. Hát persze! A bűntudata egyre csak mélyült, ahogy ráeszmélt, miért volt a szokottnál is feszültebb Sungjong ma. Az évfordulójuk miatt! Jaeho legszívesebben a falba verte volna a fejét; mégis hogy felejthette el? Hiszen eddig minden évben együtt ünnepeltek, hogy lehet, hogy most mégis kiment a fejéből?

Nem készült ő semmivel mára, csak a pihenés lebegett a szeme előtt. A mellkasa összeszorult, elképzelni sem tudta, mekkora fájdalmat okozott Sungjongnak a bunkó viselkedésével. Főleg, hogy a fiatalabbik mindig is komolyan vette az ilyen eseményeket; Jaeho ezért sem szokott róluk megfeledkezni soha.

– Miért most? – tette fel magának halkan kérdést, miközben felállt.

Egy ideig csak nézte azt a rendetlenséget, amit maga köré csinált, végül csak legyintett egyet, s felszaladt az emeletre. Rendbe akarta hozni ezt a kis botlását és a kapcsolatukat is, s már meg is volt a terve. A szíve mélyén tudta, mire van Sungjongnak szüksége, s Jaeho ezt meg szerette volna adni neki. Csak remélni tudta, hogy még nem késő, még tisztázni tudja kettejük között a dolgokat, hiszen szerette ő Sungjongot, még ha ezt nem is mutatta ki mostanában.

Jaeho meg sem állt a nappaliig, s sietősen kereste ki főnöke telefonszámát a mobiljában. Szinte azonnal intézkedni kezdett, megállás nélkül hívta az ismerőseit, akikről tudta, hogy segítenek majd neki a terve véghezvitelében, majd izgatottan hozzálátott a ház előkészítéséhez. A mosoly ott bujkált a szája szélén; tudta, hogy Sungjong örülni fog, ha hazaér…

***

A fiú körülbelül másfél órát töltött a nappali csinosítgatásával, ám hamar rájött, hogy ő ehhez nem is ért igazán. Hangulatos fényeket szeretett volna, de az égősor, amelyet a karácsonyi díszek között talált, sehogy sem mutatott jól a falon, s többszöri sikertelen próbálkozás után csak ott hagyta őket a sarokban, hanyagul felragasztva. Végül is, a szándék a lényeg, nem igaz? – ismételgette magában, amolyan nyugtatásképp. Próbált nem tudomást venni róluk, s inkább a többi aprósággal foglalkozott: a képeket, amelyek korábban még a dobozban pihenetek, szépen kirakosgatta az asztalra, a szekrényekre több illatgyertyát helyezett, Sungjong ajándékát pedig gondosan becsomagolva csúsztatta a zsebébe. Jaeho még le is tusolt gyorsan, s tiszta ruhába bújt, így várta, hogy kedvese végre hazaérjen.

Már akkor hevesebben kezdett verni a szíve, mikor meghallotta Sungjongot leparkolni a ház előtt, amikor pedig nyílt a bejárati ajtó, lábai kis híján felmondták a szolgálatot. Jaeho legutoljára akkor izgult ennyire, mikor hosszas gondolkodás után először hívta randira Sungjongot. Nem gondolta volna, hogy ennyi év elteltével még ugyanígy fog érezni…

– Hyung? – Sungjong meglepett hangja szinte zene volt Jaeho füleinek. – Mi folyik itt? – kérdezte tátott szájjal, miközben körbenézett a nappalin.

– Meglepetés – Jaeho mosolyogva lépett Sungjong elé, s egy csókot nyomott a fiatalabb homlokára. – Boldog évfordulót!

A fiú megérte levenni a szemét a kidíszített helyről. Alig akarta elhinni, hogy mindezt Jaeho tette.

– Nem felejtetted el? – Fejét hirtelen kapta Jaeho felé, s vigyorogva nézett rá.

Az idősebb feszülten felnevetett, s megvakarta a tarkóját.

– Ami azt illeti, de… – vallotta be halkan, majd szabad kezével Sungjong felé nyúlt, s összekulcsolta az ujjaikat. – Miután elmentél, eldöntöttem, hogy megleplek és kitakarítom a pincét. Pakolás közben találtam meg a dobozt, amelyben a közös képeink voltak, ekkor jutott eszembe, milyen nap is van… Én… – hirtelen nem tudta, mit is mondhatna. Úgy érezte, egy sima bocsánatkérés ide nem elég. – Nagyon sajnálom, Sungjong, nem is értem, hogy feledkezhettem meg az évfordulónkról…

Sungjong várta, hogy folytassa, de Jaeho csak szemlesütve állt előtte, a szavakat keresve. S bár a fiatalabb fiú korábban még dühös volt a párjára, a haragjának már nyoma sem volt; lehet, hogy Jaeho megfeledkezett az évfordulójukról, de Sungjong mindennél jobban értékelte, hogy legalább most próbálkozott, hogy felejthetetlenné tegye a mai napot. A fiú mosolyogva pöckölte meg hyungja orrát.

– Nem haragszom rád, pabo! – Sungjong szorosan bújt Jaehohoz, s mélyet szippantott az illatából, amelyet olyan régen nem érzett már. El sem akarta őt engedni, hiszen hosszú idő után először végre tényleg otthon érezte magát. – De ígérd meg, hogy nem rajtam fogod levezetni a munkahelyi stresszt!

Jaeho mosolyogva simított végig kedvese arcán.

– Nem fogom, ígérem… Viszont van még egy meglepetésem.

Sungjong szemei felcsillantak a meglepetés szó hallatán, majd egy pillanatra elgondolkozott.

– Vasárnap van, hogy sikerült bármit is venned ilyenkor? – kérdezte kíváncsian.

Jaeho csak a fejét rázta, majd a kanapé felé kezdte húzni Sungjongot. A fiatalabb értetlenül követte őt, s azonnal le is ült. Elképzelni sem tudta, Jaeho milyen meglepetést tartogat számára.

– Mielőtt elkezdtem volna feldíszíteni a nappalit, felhívtam a főnököm – kezdte boldogan. – Ugyan nem örült, de végül sikerült lebeszélnem egy hét szabadságot, amit csak veled fogok tölteni. – Jaeho elővette a becsomagolt ajándékot a zsebéből, majd leguggolt Sungjong elé. – Éppen ezért, felhívtam Kyungilt is, hogy kölcsönkérjem a busani nyaralóját.

Sungjong vigyorogva kapta a szája elé a kezét.

– Azok a nyaraló kulcsai? – kérdezte izgatottan, s a becsomagolt dobozra pillantott.

Jaeho felnevetett.

– Igen. Kyungil körülbelül negyed órája járt itt, hogy odaadja őket, szóval felőlem akár holnap reggel indulhatunk is… ó!

Jaehonak szinte lehetősége sem befejezni a mondatot, Sungjong máris a nyakába vetette magát, s olyan szorosan ölelte barátját, amennyire csak tudta. Szörnyű napokon voltak túl, s Sungjong egy pillanatra azt hitte, csak álmodik, hiszen néhány órával ezelőtt Jaeho még bunkó volt vele, most pedig még egy augusztus végi nyaralást is elintézett maguknak. A fiú szemei ismét megteltek könnyekkel, ezúttal a megkönnyebbüléstől. Azt hitte, el fogja veszíteni Jaehot, de most mégis úgy érezte, szorosabb nem is lehetne a kapcsolatuk.

– Köszönöm, hyung – lehelte halkan a szavakat Jaeho nyakába.

Az idősebb fiú csak elmosolyodott.

– Érted bármit, Sungjong…

Jaeho óvatosan emelte fel kedvesen fejét, hogy a szemébe nézhessen, majd lassan közelebb hajolt hozzá, hogy hosszú idő után ismét megcsókolhassa szerelmét. Sungjong szíve olyan hevesen dobogott, hogy attól fért, kiugrik a bordái mögül, de csak szorosabban bújt hyungjához, hogy minél jobban érezhesse Jaeho szeretetét… Hiszen pontosan erre volt szüksége… Jaehoban pedig csak azokban a pillanatokban tudatosult igazán, mennyire szereti Sungjongot. Ha tehetné, sosem engedné őt el, s élete hátralévő részében csak ölelné és csókolná őt… Mert Jaeho számára Sungjong mindennél és mindenkinél fontosabb volt…

Oblivion - 22

Cím: Oblivion

Páros: Hong JooHyun (Cory) (24K) x Oh Heejun (KNK)

Műfaj: slice of life, romantikus, 

Író: 22

Aesthetic kép, ami alapján írni kellett:

 Mély levegőt véve hunyta le a szemeit, lejjebb csúszva a kanapén. A keze remegett, a gondolatai cikáztak, és érezte: újból meg kell tennie. Szinte látta, ahogy a pár perccel ezelőtt megmosott kezét ellepi a kosz, a baktériumok, holott semmihez nem ért hozzá azóta, hogy kilépett a fürdő ajtaján, de mégis, a már berögzült, megragadt mondat ismét kivetült, mozgásra kényszerítve a testét, hogy elismételje azt, amit a mai nap már rengetegszer megtett; megmossa a kezét. A vékony, hófehér bőre kézfején tele volt sebekkel, melyeket minden alkalommal csípett a szappan, de sem ez, sem semmilyen más tény nem volt képes megállítani ezt az eszeveszett körforgást. JooHyun tudta, nagyon jól, hogy nem normális ez, tisztában volt vele, de magát nem tudta megmenteni, másnak pedig nem hagyta. Csupán a változás gondolata is megrémisztette, félt az újtól, és inkább beletörődött abba, hogy a gondolatok uralják ezek után. Belefáradt már, nagyon rég, de egy dolog vigasztalta: Ő ismét eljön, így pedig vigyázhat rá, nem fog ártani neki, és csak azt a mosolyt láthatja az arcán, amit olyannyira szeretett.

 Egy dolgot akart, Őt maga mellé, mert ha ott volt, az egész lényére egy megmagyarázhatatlan nyugalom szállt, és akkor, azokban a percekben semmi, de semmi nem tudta lekötni, csak a fiatalabb mély hangja, ahogy halkan duruzsol neki, és, bár egy szavát sem értette, olyannyira elmerült a másikban, elég volt hallgatni az általa oly' kedvelt orgánumot, hogy szíve ismét egy nyugodt tempóban doboghasson tovább. Szerette őt, az illatát, az íriszei csillogását, mindenét, végtelenül ragaszkodott hozzá, imádta a vele eltöltött pillanatokat, még ha olykor csupán ültek, egymás mellett, megtartva azt a bizonyos távolságot, amire az idősebbnek szüksége volt. Sokszor idézte fel magában az évekkel ezelőtti Heejunt, mikor még sokkal alacsonyabb volt nála. Akkor még ő volt az, aki a másiknak jelentette a védelmező karokat, és végtelenül haragudott magára, hogy az évek múlásával már semmilyen támaszt nem jelentett a fiatalabbnak, hanem ő volt az, akinek szüksége volt rá. Heejun egy percre sem hagyta magára, minden nap több üzenetet is küldött az idősebbnek, aki ugyan elolvasta, de sosem válaszolt rá. Képtelen volt hozzáérni a kis elektronikus szerkezethez hosszabb ideig, miután olvasta, mennyi baktérium tapad meg rajta... Nem ment neki. De a pár szavas üzenetek mindig megmelengették a szívét, és olyankor ajkain is apró mosoly játszott. Hálás volt neki, hogy foglalkozott vele, hogy eltűrte maga mellett, és igazán érdekelte, miért, mi oka van erre, nem kérdezett rá. Ezt utálta magában a legjobban; a betegségének ezen oldalát, amit, ha tehetett volna, mindenestül kihajított volna az ablakon, hogy örök életre megszabadulhasson tőle; mivel képtelen volt hinni a fiatalabbnak. Minden olyan mondat, mely az idősebbhez szólt, a felé irányuló érzelmeiről, hazugságnak hatott a fejében, lehetetlen feladat volt számára elhinni. Elvégre, ugyan ki szeretne egy ilyen embert? Ráadásul, ő tudta, mindenki hazudik. Ahogy a szülei és a barátai is hazudtak neki, úgy más is fog, és ettől...rettegett. Nem akart egyedül maradni, de nem akart hazugságban élni, más terhére lenni, problémát okozni. Nem akart senkit bepiszkítani, senkinek sem akart ártani, főleg nem neki. De elengedni nem tudta, szüksége volt rá, és mégis, mindennél távolabb akarta tudni magától...

 A mai nap is olyan volt, mint a többi, megszokott, monoton, de már évek óta így teltek el a nappalok, és ezt megbontani lehetetlen feladatnak bizonyult. A fehér bőrkanapé volt az egyetlen ülőalkalmatosság a szobában, amelynek egyik falát csupán a makulátlan üveg fedte, ezzel rálátást engedve a kertre, melyben a zöld növények teljesen eltakarták a külvilágot. A szobában minden fehér volt, ahogy az egész házban, világos, tiszta, és JooHyun számára ez jelentette a teljes nyugalmat. A gondolatai most sem álltak meg, ahogy a kinti, reggeli eső után apró harmatcseppekkel borított leveleken pihentette tekintetét, ismét a fiatalabb férkőzött szemei elé. Nem volt jó soha az érzelmek felismerésében, sem a testbeszéd és a mimika leolvasásában, de azt tudta, hogy az az emóció, melyet Heejun idéz fel benne, különleges - de megmondani, mi is volt ez, nem tudta. Az órára pillantva enyhe izgalom lett úrrá rajta, hiszen... Nemsokára megérkezik. Ismét itt lesz vele, és ennek okán habozás nélkül pattant fel, a fürdőbe sietve. Mosakodni akart, tisztára súrolni magát, mert eldöntötte: Ma megérinti őt. Megérinti, ezzel tudtára adva azt a mérhetetlen hálát, amit érez. Hiszen minden egyes alkalommal, mikor a fiatalabbal volt, tudta, mennyire kellemetlen a másiknak, hogy nem érhet hozzá, látta rajta, hogy megölelné, megfogná a kezét, és talán tudat alatt az idősebb is áhítozott ezek az érintések után, éppen ezért határozta el magában, hogy ma megteszi.

***

 Heejun léptei hangos visszhangot vertek a kiüresedett utcán. Tőle nem megszokott hevességgel igyekezett rég látott hyungja háza felé, arcán letörölhetetlen mosollyal, melyet a gondolat varázsolt oda, hogy egy hónap után ismét találkozhat azzal a személlyel, aki a világot jelenti neki. Mérges volt, főleg magára, de a főnökére is, hogy egy percnyi szabadidőt sem kapott, lassan négy hete, és a felhalmozódott munkát ilyen hirtelen, ekkora mennyiségben zúdította rá, ettől pedig elzárta az esélyt, hogy Heejun találkozhasson az idősebbel. Aggódott érte, minden éjszaka eszébe jutott, vajon jól van-e a másik, nem tört-e rá ismét pánikroham, mikor nincs ott mellette, netán az enyhe depresszió jelei újból megmutatták magukat... Annyi szerencséje volt, hogy biztos nem bántotta magát, mivel a bőrét ugyanolyan makulátlannak akarta tudni, mint minden más testrészét. De ez nem sok nyugtot jelentett, hiszen bármi más történhetett, amiből JooHyun egyedül képtelen kihátrálni. A gondolatai tudta kívül indították meg őt, így végül a maradék távot futva tette meg, hevesen verdeső szívvel. A kis házhoz érve nem kopogott, volt kulcsa a kapuhoz, és az ajtóhoz is. Az idősebb tudta, hogy érkezik, mindig megnézi az üzeneteket, így nem aggódott, hogy megijesztheti őt. 

– Hyung! – Ajkain a mosoly kiszélesedett, ahogy a szokásos illat az orrába kúszott, mely az egész házat körbelengte. Nem is tudná rendesen leírni, talán olyan...tiszta illat volt, hűsítő. Lehet, ilyen jelzőkkel nem szokás illetni, de egyszerűen ilyen volt...tiszta, mint minden, ami a másikat jellemezte. Pár pillanatig nem érkezett válasz, de végül halk léptek csapták meg a fülét, és megjelent Ő, csupán egy fehér köntösben, kissé vizes hajjal. Heejun lélegzete hirtelen akadt el, azt sem tudta, mit tegyen; lélegeznie kellett volna, de az akkor, abban a pillanatban nem ment neki. 

 Gyönyörű volt. Más szóval nem is tudná jellemezni az előtte álló angyalt, aki csillogó szemekkel meredt rá, láthatóan elérzékenyült arccal. Legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy karjaiba zárhassa, és ne engedje el, míg a világ szét nem hullik darabokra, de nem tehette, és ez... Ez mérhetetlenül elkeserítette őt. Sosem hibáztatta az idősebbet, egy pillanatig se, pedig őszinte kínokat élt át mellette, akárhányszor a közelében volt. Hiszen szerette őt, sőt, rabja volt a másiknak, kinek erről sejtése sem volt, és ez így volt jó. Heejun nem akarta ilyenekkel traktálni az így is labilis lelkűt, úgyhogy inkább megtartotta magának ezt az érzést, ami egyre erősebben akart kiszakadni mellkasából. 

– Szia – szólalt meg hosszas másodpercek után Heejun, lágyan elmosolyodva, mire az idősebb lomha léptekkel sétált elé, alsó ajkát beharapva. A fiatalabb innen tudta, valami aggasztja az idősebbet, valamin ismét agyal, gondolkodik, összezavarva saját magát, és ez nem tetszett neki.

– Hiányoztál – suttogta halkan JooHyun. Szinte alig hallotta a másik, még szerencséje, hogy akárhányszor az idősebb ilyen közel került hozzá, az ő tekintete akarata ellenére siklott piros ajkaira, így pedig nem volt nehéz leolvasni azokról ezt a röpke szavacskát. Heejun szíve eszeveszett tempóba kezdett, szinte el se hitte, amit hallott. Soha, soha nem mondott ilyesmit neki, soha nem volt ennyire közvetlen, ennyire...őszinte és érzelmes. Heejun ismét úgy érezte, az idősebb teljesen elvarázsolta. Olyan ártatlan volt, olyan tiszta, s ha nem lett volna ez a betegsége, nála érzelmesebb ember nem is létezett volna. De így, hogy JooHyun teljesen bezárkózott, mint testileg, mint lelkileg, mindentől elzárva magát, tapasztalatlanná tette megannyi téren; édes volt, még így is, szinte érezte a fiatalabb, ahogy a szíve lassú olvadásba kezd. Nem tudta, miért ő az egyetlen, akit ilyen közel enged magához a másik, de hálás volt, és hihetetlenül boldog. 

– Te is nekem, hyung. – Heejun mosolya lágy volt, szeretetteli, amit az idősebb is észrevett, ettől pedig úgy érezte, ez az a pillanat, amiért még itt volt, és nem adta fel. Mikor láthatja a fiatalabbat, és elmerülhet abban a végtelen nyugalomban, amit biztosított számára. – Hoztam neked valamit, gyere, üljünk le – vette le gyorsan a fiatalabb a cipőt a lábáról, és belebújt a papucsba, mely külön neki volt odakészítve. JooHyun lassú léptekkel indult meg a bőrkanapé felé, leülve rá, és végig figyelemmel kísérte, ahogy Heejun követi őt, az ülőalkalmatosság másik felében foglalva helyet.

 JooHyun szíve összeszorult egy pillanatra. Valahogy...távolinak érezte így a fiatalabbat. Talán azért, mert az előbb olyan közel állt hozzá, mint talán soha, vagy az elhatározása keltette ezt az emóciót benne, maga sem tudta, de szinte fázott így, távol a másiktól, ezért észrevétlenül csusszant közel hozzá, míg ő a táskájában kutatott fel egy másik dimenziót.

– Megvan! Végre, már azt hittem, so...Jézus! – kapott a szívéhez Heejun, mikor rettentő közel találta magához az idősebbet, amint felé fordult. Persze, nem volt az közel, a fél méter távolság megmaradt, de ez szokatlan volt...nagyon szokatlan. – Hyung? Baj van? – Az említett csak megrázta a fejét, halvány mosollyal ajkain, és csillogó szemekkel nézte az előtte ülőt, néha-néha a kezében pihenő pici, fekete dobozra pillantva. Kíváncsi volt, látszott rajta, ez pedig még több kérdést vetített ki Heejun elé. Hyungja soha nem volt ennyire őszinte az érzelmeivel szemben, nem mutatta ki őket, és nem is igyekezett közeledni a másik felé, de most, teljesen ellentéte volt eddigi önmagának. Bár látszott rajta, hogy a burok, ami körbeveszi, és nem engedi közel a fiatalabbhoz, még nem szűnt meg teljesen, de lassacskán elhalványodni látszott, amitől Heejunon gyermekies izgatottság lett úrrá. Ha nem félt volna rettenetesen a következményektől, azonnal karjai közé zárta volna a másikat. De tartott attól, hogy az idősebb miképp reagálna, így úgy döntött, megvárja, míg ő lép. Igazán kíváncsi lett volna rá, mi hozott ilyen mértékű változást a másikban, ám nem akarta siettetni, mellesleg tudta, az idősebb mindennél jobban tart a kérdésektől, független attól, neki szól, vagy felőle. 

– Heejun? – Az idősebb hangjára tért csak észhez a másik, realizálva, hogy valószínűleg percekig meredt a másikra, ki tudja, milyen arckifejezéssel, de amint felcsendült az előtte ülő halk kuncogása, ismét ledermedt.

Egyértelmű jele volt annak, mennyire idétlenül nézhetett ki, de valahogy...egy percig sem tudott ezzel foglalkozni. Minden apró zaj elcsendesült körülötte, sem az óra monoton kattogása, sem a kinti növényzet leveli táncának hangja, melyet a lágy szél uralt hosszú ideje nem jutott el hozzá, csak a másik arcát látta maga előtt, és az az apró, édes nevetés visszhangzott fejébe szüntelenül, melyet oly rég hallott már, és most, hogy újra a tulajdonában tudhatja ennek elven emlékét, soha nem akarja elhalványulni hagyni. – Megint elbambultál – mosolygott az idősebb. Igazából, magát sem értette. Fogalma sem volt arról, miért érzett hirtelen késztetést arra, hogy a benne dúló érzelmeknek jelet adjon, de azok maguktól törtek utat, áthatolva a láthatatlan védelmen, melyet tudat alatt öltött fel magára az idősebb, de mikor ezek az érzelmek elárasztották a mellkasát, képtelen volt ellent mondani nekik. Ajkai maguktól húzódtak mosolyra, mikor a fiatalabbra pillantott, és végtelenül aranyosnak találta, ahogy ő szemöldök ráncolva, értetlenül néz rá. Rá kellett döbbennie, az előtte lévő személy az egyetlen, aki akár hosszú időre is kiszabadítja a rá kényszerült körforgásból, a mohó gondolataiból, melyek tettekre kényszerítették. Ha önmagát nem is, a lelkét tisztának érezte ilyenkor, és ez elfeledtette, vele azt a megannyi gondolatot, mely testének bemocskolódását bizonygatta. Tudta, hogy fontos a fiatalabbnak, hogy ezen a köteléken mindkét oldalt erős csomó állt, ami nem hagyta lecsúszni őket. 

– Sajnálom, csak ma...mindegy – ingatta meg mosolyogva a fejét Heejun, teljes testtel a másik felé fordulva. – Add a kezed – a görbület ajkain egyre szélesebb lett. Izgult, hogy az idősebb mit fog szólni ehhez, de úgy érezte, egy erős lépés lesz a gyógyulás felé, ha jól alakul.

Ám amilyen nagy vehemenciával és izgalommal indult neki, a mosoly olyan hirtelen fagyott le az arcáról, amint tekintete az idősebb kezére tévedt, majd az azon éktelenkedő sebeken futott végig. A szíve erősen szorult össze, ezzel tüdejét is erre késztetve, mitől hevesen kapott levegő után, nem is gondolva arra, mik lehetnek felelőtlen tette következményei. Ő csak dühös volt, de nem az idősebbre. Inkább a sorsa, a betegségre, az életre, és magára. Nem tudott vigyázni arra, aki a legfontosabb neki, és ez...végtelenül dühítette.

Gondolkodás nélkül fogta ujjai közé a másik kezét, óvatosan, és közelebb húzta magához, hogy rendesen megnézze. Fájdalmasnak tűnt minden egyes seb, mely a sűrű dörzsöléstől jelent meg hyungja hófehér bőrén. Beharapta alsó ajkát, mélyen szívva be a levegőt. Bántotta, hogy nem tud semmit tenni a másikért, hogy képtelen a támasza lenni, megóvni őt. JooHyun mindennél jobban őrizte a saját épségét, de számított erre, tudta, hogy ez lesz a végén, ám a keze tisztaságát nem volt képes megtagadni pár seb miatt. Viszont, ha a fiatalabb itt lett volna mellette, talán elkerülhető lett volna - gondolta Heejun, de valahol mélyen tudta, ezt nem lehetett volna megakadályozni, csupán szenvedni akart az önmarcangolástól, épp, mint a másik, akinek az érintés gondolatától is rettentően labilis lesz a lelki világa.

Erre a gondolatra Heejun hirtelen kapott észhez, és ijedt tekintetét felemelte JooHyunra. Elrontotta. Hatalmasat hibázott azzal, hogy megérintette, ráadásul ennyire hevesen.

JooHyun bódultan nézte kezét, mely elveszett a fiatalabb hatalmas tenyerében. Nem mozdult, meg sem rezzent, mintha egy pár másodpercig az élet is elhagyta volna.

– Hyung, én ne...

– Meleg. – Nem erre várt. Nem is tudta, mire számított, de az biztos, hogy mindenre, csak erre az egy szócskára nem.

– T-tessék? – csak ennyit volt képes kimondani a másik, azt is nehézkesen, mert a tüdejében rekedt levegő igencsak vonakodva akart távozni onnan.

– Olyan meleg... – JooHyun másik kezét is a fiatalabbéhoz vezette, és úgy emelte arcához, beletemetve azt a másik tenyerébe. Már teljesen el is felejtette, milyen, mikor megérintik. Mennyire forró, milyen mértékű nyugalmat áraszt. Neki erre volt szüksége. Nyugalomra, szeretetre, és Heejunra, aki ezt mind meg tudta neki adni.

Forever - 24

Cím: Forever

Páros: Kim Jongdae (Chen) (EXO) x Kim Jonghyun (SHINee)

Műfaj: slice of life,

Író: 24

Aesthetic kép, amellyel írni kellett:

  Kim Jongdae egy igazán türelmes ember volt. Az volt akkor is, mikor gyerekként látta, hogy a többi társa azonnal meg akarja kapni az óvodában a hintát, addig ő türelmesen várta a sorát. Kezdettől fogva erre tanították a szülei, miszerint, ez egy igen fontos erény, és sokkal többre viheti majd az életben, ha ezt elsajátítja. Jongdae pedig tisztelte a szüleit, és tökéletesen kielégítette az elvárásaikat, miszerint remek ember lesz belőle. Nem mintha a férfi egoista lett volna, éppen ellenkezőleg, nem bővelkedett önbizalomban, de ezt próbálta elrejteni mások elől. De ahogy most ott ült, Szöul egyik forgalmas cukrászdájának egy eldugott sarkában, mindennek volt elmondható, csak türelmesnek nem.

         

 Várt, talán lassan már egy óra is eltelt a megbeszélt időpont óta, de párja még mindig nem érkezett meg. Hívta már ezerszer, írt neki, lassan már hiszti rohamot kapott, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Párja teljességgel ignorálta őt, amivel nem is lett volna különösebb gondja, elvégre dolgozik, de tudta nagyon jól, hogy milyen fontos dologról akart vele beszélni, ő is ezért tette szabaddá a mai napját. Erre a másik még a telefont sem tudja felvenni. Felbosszantotta, mert több, mint egy órát várakozott itt tétlenül. A jóval korábban kikért vanília fagylaltja is már inkább volt keserű, mint édes, hiába az eperöntet. Egyszerűen nem ment le a torkán. Előfordult már párszor, hogy a másik késett, de ő mindig csak egy elnéző mosollyal letudta a dolgot – hiszen az volt a fontos, hogy tudtak találkozni.


 Most mégis, egyszerűen felültették. Megígérte neki párja, hogy itt lesz, bár elég furcsa volt a hangja a telefonban. Igazán utálta néha, hogy a másiknak új munkahelye lett, és bár jóval többet keresett, ez plusz munkával és stresszel járt, ami megviselte a kapcsolatukat is. Nem éltek együtt, teljesen külön albérletet fizettek mind a ketten, mert egyszerűen sem idejük, sem lehetőségük nem adatott arra, hogy esetleg vegyenek egy közös házat. És éppen ez volt az, ami miatt Jongdae beszélni akart a másikkal. Hiányzott neki, két héttel ezelőtt látta őt utoljára, így talán nem meglepő, hogy most már dühös volt. Talált egy kis lakást, nem messze párja munkahelyétől, így nem kellene olyan korán kelnie, hogy beérjen a céghez, neki pedig úgyis csak délutános műszakjai vannak, nem lenne ezzel problémája, még ha messze is van a kávézó, ahol jelenleg dolgozik. Meg tudná hozni ezt az áldozatot, hiszen így könnyebb lenne mind a kettejüknek. Végre együtt élhetnének, és bár tudta, hogy ez egy elég komoly lépés, hiszen csak fél éve voltak együtt, de szükségesnek érezte.

 Persze, nem azt akarta, hogy egyből, egyik napról a másikra költözzenek össze, de talán egy hónapon belül le tudnának rendezni mindent. Az anyagiakat, a papírokat, és talán még a költözést is. Jongdae szülei teljes mértékben támogatták őket, ezért pedig végtelenül hálás volt a férfi. Az anyja imádta a párját, egyetlen pillanatig sem ellenezte a kapcsolatukat, hiszen lássuk be, a másik egy igazi úriember volt. Tökéletes megjelenés, kedves mosoly, ráadásul még humoros is és családcentrikus. Jongdae néha megkérdezte magától, hogy mégis miért éppen ő kellett a másiknak, hiszen bárkit megkaphatott volna. De most nem akart a kapcsolatukra gondolni, mint egy szerelmes tini lány, mivel dühös volt. Ujjai idegesen jártak az asztal lapján, valami felismerhetetlen ritmusra, ami több emberből furcsa pillantásokat váltott ki, így kényszerítenie kellett magát, hogy abba hagyja. Egyáltalán nem volt könnyű most olyan türelmesnek lenni, mint szerette volna, ezt pedig kifejezetten utálta.

       
 Hiszen lehet, hogy a másiknak csak közbe jött valami fontos, talán egy megbeszélés, vagy bármi. Neki nem csak úgy mennek a dolgok, mint nála, hogy elcserélte a műszakját. Az is előfordulhatott, hogy lemerült a telefonja, vagy lenémította, vagy határidőre kell megcsinálnia valamit. Ő pedig itt bosszankodik miatta, ezzel is csak idegesítve párját. Hirtelen a bűntudat erős hulláma tört fel a torkából, majd egy mélyet sóhajtott, ezzel próbálva kifújni magából, bár ez lehetetlen feladatnak tűnt. Párja keményen dolgozik azért, hogy meg tudjanak élni, ő meg hisztizik egy olyan apróság miatt, hogy késik a találkájukról. Nyilván, örült volna a másiknak, hiszen régen látta, de megérti. Ilyen a munka, ő pedig máskor is el tudja neki mondani, hogy esetleg összeköltözhetnének.


 Mivel már nem látta értelmét tovább ücsörögni a cukrászdában feleslegesen, felállt, bőrkabátját felkapta a szék háttámlájáról, majd halkan elbúcsúzva az alkalmazottaktól, kilépett a forgalmas utcára. Ez volt a kedvenc helyük, mivel itt találkoztak legelőször, ami azóta szinte a törzshelyükké vált. Soha nem fogja elfelejteni azt a napot. Tél volt, éppen hazafelé tartott a munkából, de egyszerűen annyira fázott már, hogy muszáj volt behúzódnia valahová, így egy forrócsokoládé társaságában ült le a lehető legközelebb a radiátorhoz, hogy lefagyott ujjait valahogy felmelegítse. Nem sokan voltak már akkor, így szinte kettéhasította a kellemes, halk zenét az ajtó felett megszólaló kis csengő. Jongdae pedig akkor pillantotta meg először a férfit. Már akkor is tökéletesen festett, bár kissé talán egyedi ruhái kitűntek a tömegből, ő imádta. Mégsem az volt, ami annyira megfogta egyből. Amikor végignézett az embereken, és tekintetük egy pillanatig összetalálkozott, a férfi elmosolyodott. Jongdae pedig ettől az egyetlen gesztustól felforrósodott.

 Klisé vagy sem, a férfi vele szemben foglalt helyet, de csak miután erre engedélyt adott. Soha nem hitte volna, hogy éppen egy vadidegennel fog leállni beszélgetni, de akkor nem rágódott ezen. A másik annyira kellemes társaság volt, kifejezetten hasonlítottak egymásra belsőleg, így könnyedén el tudtak beszélgetni. Nem feszegettek komoly témákat, de egyetlen percig sem volt csend közöttük, az idősebb végig szóval tartotta őt, ami jól esett Jongdaenek. Mikor kiderült, hogy mit is dolgozik, teljesen meglepődött. Akkoriban még egy rádióban volt DJ, mellette producerkedett és zenéket szerzett. Jongdae meg mert volna rá esküdni, hogy a férfi talán egy idol, csak titkolja. Egyszerűen annyira lenyűgözte, ahogyan a munkájáról beszélt, hogy egészen kíváncsi lett. Félve vallotta be akkor a másiknak, hogy ő is szeret énekelgetni, és mindig kíváncsi volt egy igazi stúdióra. Ott kezdődött el minden.


 A zene összehozta őket. Jó volt erre visszagondolni, hazafelé sétálva a kellemes, augusztusi napsütésben, fülében a megszokott zenékkel. Mindegyiket, egytől egyig párja komponálta, amiért hihetetlenül büszke volt rá. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy egy híres zeneszerző párja, de ő soha nem szégyellte. Hiszen ő is imádta a munkáját, még annak ellenére is, hogy kevés szabadidővel járt. Jongdae pedig tökéletesen megértette őt, főleg azután, hogy bevitte őt a céghez. Nem volt hatalmas vállalat, ahol dolgozott; egy nagyobb idolokat futtató cég támogatta őket, velük is szerződésben álltak, így a férfi párszor dolgozott már együtt idolokkal is. Jongdae teljesen elképedt, mikor ő maga is személyesen találkozhatott Kim Taeyeonnal. Sőt, párja nagyon is jó barátságot ápolt vele. Odáig volt a másik munkásságáért, és azért, amit képviselt.

 Minden ott kezdett egy kicsit széthullani, mikor munkahelyet váltott, és átjött ehhez a céghez, ahol most volt. Mivel eléggé híres volt már, és nem utolsó sorban tehetséges is, rengeteg munkája akadt, komoly dolgokat bíztak rá, volt, hogy szólóénekeseknek csinált egy egész albumot. Lee Hinek is írt egy számot, sőt, még az EXO-nak is, ahogy Lee Taemin sem maradhatott ki a sorból. Emellett hobbiból is írt zenéket, amik egytől egyik tökéletesek voltak, hiszen Jongdae mindig kíváncsi volt rájuk. De két hete csak telefonon tudott beszélni a másikkal, így most eszébe jutott, hogy mi lenne, ha meglátogatná a munkahelyén. Venne neki ebédet, valami laktatót, mert tisztában van vele, hogy ha a másik belemerül a komponálásba, még enni is elfelejtett. A lakásán is van egy kis stúdiója, ott is szokott dolgozni. Az első csókjuk is ott történt meg. Gondolkodásából a telefonja csörgése zavarta meg, így kihúzta a fülest a készülékből, majd meglepve olvasta el a nevet a kijelzőn.

- Minden rendben? – kérdezte egyből, ahogy a füléhez emelte a mobilt.
- Ezt én akartam kérdezni tőled – csendült fel a másik jellegzetes, mégis egyedi és megnyugtató, kedves hangja. – Merre vagy?
- Nem vetted fel a telefont, pedig ezerszer hívtalak – biggyesztette le az ajkait, de egy cseppnyi vádaskodás sem volt a hangjában.
- Tudom, és ne haragudj miatta – kért elnézést az idősebb. – De siess haza, van egy kis meglepetésem a számodra.
- Mármint nekem haza, vagy neked? – zavarodott össze.
- Pabo – nevetett a másik. – Hozzád.
- Ott vagy te is? – lelkesedett Jongdae, hiszen már tényleg hiányzott neki a másik.
- Sajnos nem, de siess, mert elúszik a meglepetés. – Annyira jó volt csak hallgatni a másikat, Jongdae ezerszer mondta már neki, hogy képes lenne egész életében csak az ő hangját hallani.
- Mindjárt ott vagyok – bólintott aztán, bár a másik nem láthatta. – De a legjobb meglepetés te lennél…
- Nekem is hiányzol, Jongdae – mondta ki egyszerűen, nyíltan azt, amit ő csak burkoltan mert kifejezni. – Szeretlek.
- Én is szeretlek – válaszolta azonnal, egy szerelmes mosollyal az ajkain.

           

 Miután bontották a vonalat, Jongdae sietősebbre vette a lépteit. Tényleg semmire nem számított, számára az volna a legnagyobb meglepetés tényleg, ha párja várná a lakásban, hiszen volt kulcsa hozzá, ahogyan neki is a hozzá, bár nem sűrűn használta eddig. Izgatottan pötyögte be a kapukódot, aztán felliftezett a hetedik emeletre. Furcsán csend volt az emeleten, ami ritkaságnak számított, mivel egy idős nénike rendszerint olyan hangosan nézte a tévét, hogy ő is azt hallgatta a saját nappalijában ülve, hogy a romantikus doramákban, miként bontakozik ki a két főszereplő szerelme. A szomszédjában pedig két egyetemista srác lakott, de mivel most nyár volt, csak az egyik lakott itt, ő meg rendszerint ordíttatja a japán rockzenét a hangfalból. De talán csak jó időben jött, Sojung néni a hipermarketben vásárol, Jaemin pedig meglátogatja a szüleit, vagy csajozik valahol. Így egy kicsit lenyugodva nyitotta ki a lakása ajtaját.


 Hogy ott aztán egyből megdöbbenjen. Kellemes, pasztellszínű lakásában most mindenhol virágok voltak elhelyezve. Igazi, élő virágok, mert Jondgae nagyon szerette őket, bármennyire is volt furcsa. Párja pedig nagyon jól tudta ezt, így egy halom kis cserepes és különböző fajtájú növényt vett neki, kifejezetten olyanokat, amik jól illettek a lakásba. Ámulva csukta be maga mögött ajtót, majd az első kis cserepes növényt felemelte, hiszen volt rajta egy kisebb kártya. „Addig foglak szeretni, ameddig az utolsó virág el nem hervad.” Jongdaenek lehervadt a mosoly az arcáról, de aztán jobban szétnézett, majd a virággal a kezében sétált tovább a kis ösvényen, ami ki volt alakítva, hogy lehessen közlekedni. A nappaliban, a dohányzóasztalon egy hatalmas csokor rózsaszín rózsa pihent egy vázában, így azonnal oda lépett. Gyönyörű volt, a legszebb szálakat válogatta neki össze a másik, ami nagyon meghatotta a fiatalabbat. Nem gyakran volt lehetőségük ilyen romantikus dolgokat csinálni a másiknak, holott talán mind a ketten érzelmesebbek voltak, mint bevallották volna egymásnak. De ezek szerint párja rántotta le a leplet először, ez pedig igenis meghatotta.

  Kinyitotta az újabb kis kártyát, ami ismét egy mondatot rejtett. „Keresd meg az utolsó virágot.” Tudta, hogy mire akar kilyukadni a másik, így kisebb gondolkodás nélkül, a hálóba vette az irányt, még mindig lenyűgözve a sok virág között. Lehetett lányosnak nevezni ezt az érdeklődést, de kifejezetten szerette a virágokat, hiszen gyönyörűek voltak, és mind jelentett valamit. Például a rózsaszín rózsa a lassan kibontakozó szerelmet jelenti, a romantikát. Tiszteletet, hálát és megbecsülést mutat, így nem is lehetett volna jobb választás. A vörös rózsák egyébként is annyira átlagosak voltak, ők pedig kicsit sem mondhatóak annak, főleg nem a szerelmük. Mosollyal az ajkain nyitott be a hálóba, ahol már egyetlen virág sem volt, csak a halványsárga falak és a napsugarak kereszttüzében, a bevetett ágyon a harmadik, valószínűleg utolsó kártya. Jongdae leült a puha matracra, majd a kezébe vette a papírt. „Forever.” Mindösszesen ennyi állt rajta, párja különleges kézírásával írva.

-          

- Remélem, tetszik. – Amint meghallotta az ajtóból az annyira szeretett hangot, azonnal felkapta a fejét, majd mikor feldolgozta, hogy tényleg párja állt ott, életnagyságban előtte, gondolkodás nélkül rohant a kitárt karok közé.
- Annyira szeretlek – szorította erősen magához a vele egy magas férfit, arcát a másik nyakába nyomva, hogy belélegezhesse kellemes, férfias illatát.
- Ezt egy igennek veszem – kuncogott a másik, erősen tartva a fiatalabb derekát, apró puszit hintve Jongdae feje búbjára.
- Szóval ezért nem vetted fel a telefont – húzódott el tőle, de nem ment messzire, csak hogy a szemébe tudjon nézni.
- Valamikor meg kellett csinálnom ezt mind – tárta szét a karját.
- Bevallom, egy kicsit dühös voltam rád, de ezért megérte mérgelődnöm – mutatott ki a nappaliba. – Hatalmas meglepetés volt, köszönöm!
- Nem ez a meglepetés – rázta a fejét az idősebb, rózsaszín tincsei így a szemébe hullottak, amit Jongdae azonnal megigazított neki, lágyan söpörte el őket az útból.
- Hát akkor mi? – kérdezte meglepve.

           

 Választ bár nem kapott, párja a keze után nyúlt, majd összekulcsolta az ujjaikat, így indultak meg kifelé. Bezárva a lakást, lelifteztek, majd beszállva az idősebb márkás, drága sportkocsijába, elindultak valamerre. Jongdae semmit nem kérdezett, hiszen tisztában volt vele, hogy ha meglepetés, párja biztosan nem árulja el neki előre, még akkor sem, mikor minden bizonnyal a cél felé tartanak. Ám legnagyobb meglepetésére, egy apró, ékszeres dobozt nyújtott felé a másik, végig az útra koncentrálva, de a szeme sarkából tisztán láthatta, Jongdae mennyire le volt döbbenve. Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy mi van, ha gyűrű lesz benne, de utána azonnal elvetette. Elvégre, nem volt holmi nő, hogy megkérjék a kezét, bár a szíve így is olyan iszonyatos tempóban vert, hogy majd kiszakadt a helyéről.


 Amit a kis doboz rejtett, nem volt más, mint egy kulcs. Jongdae azonnal összezavarodva nézett a másikra, ám az továbbra sem figyelt rá, csak egy kedves mosollyal az ajkain csúsztatta szabad kezét párja combjára. Így hát úgy döntött, hogy amíg volán mögött ül a rózsaszín, nem kérdez semmit. Türelmes volt, főleg a másikkal szemben, és most galádul ki is használták. De nem bánta, mert bízott a másikban. Mikor egy negyed óra múlva végül leparkoltak valahol, érdeklődve pillantott körbe a környéken, de nem igazán volt ismerős neki, így tanácstalanul nézett vissza párjára. Tekintetük találkozott, és Jongdae egyszerűen a mai napig odáig volt a másik mosolyáért, és magáért az egész emberért. Egy igazi kincs volt, és soha nem akarta őt elveszíteni. Szavak nélkül követte a másikat, mikor kiszálltak, és egy rövid sétát követően, megálltak egy három emeletes ház előtt.

- Mit jelentsen ez? – kérdezte meg végül csendesen, a másik kezére fogva, majd a kulcsra pillantott.
- Megláttam azt az oldalt, amin házakat nézegettél – mondott csak ennyit az idősebb, majd Jongdaere pillantott. – Egyszer úgy hagytad a géped, én pedig ki akartam kapcsolni, mert bealudtál, akkor láttam, hogy miket nézegetsz. Először azt hittem, költözni akarsz, de egyrészt, egymagadnak nagy lett volna, másrészt, messze volt a munkahelyedtől. Így rájöttem, hogy mit tervezel…
- Ne haragudj, meg akartam ezt veled beszélni – nézett a másik szemébe, aki csak kedvesen elmosolyodott.
- Nem igazán tetszett az a ház – rántott vállat a másik, majd visszanézett az előttük elterülő hatalmas házra. – De mivel már én is gondolkodtam azon, hogy jó lenne összeköltözni, elkezdtem lakást keresni. Ezért voltam ilyen elfoglalt az utóbbi két hétben.
- Ez azt jelenti…? – döbbent le teljesen a fiatalabb. – Te vettél egy házat?
- Igen, méghozzá azért, mert szeretlek, és veled akarok élni – válaszolt a másik, majd ott, az utca kellős közepén, magához húzta, és egy rövid, de szerelmes csókot váltottak.
- Megígéred? – nézett mélyen a hatalmas, kiskutya szemekbe.
- Örökké – mosolygott Jonghyun, majd az ígéretük lepecsételésként, összefűzte kisujjukat, ezzel is biztosítva a szavát.



 Az újonnan vásárolt lakás nappalijában, ott várta a két tulajdonost egy kis csokor vörös rózsa. Amiből a középső darab műanyag volt.

Mi lenne ha... - 27

Cím: Mi lenne ha...
Páros: Kim Heechul (Super Junior) x Chittaphon Leechaiyapornkul (Ten) (NCT)
Műfaj: slice of life, angst
Író: 27
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett

-Hyung mi lenne, ha…

A rózsák vérvörösen terültek szét a sötét padlón, amin feküdtünk. A parketta csak úgy nyikorgott, ahogyan Heechul jobb oldaláról balra fordult és lapos pillantását rám szegezte. A holdfény csigalassúsággal táncolt végig hófehér bőrén a sápadt hajnal képét festve, míg szemei a maga pajkos, fekete csillogássukkal villogtak a sötétben. Nem volt meg reggel…  de mar este sem. Világos volt, mégis sötét. Álmos voltam, de Heechul közelsége felébresztett. Szinte már zavarba hozott. Lustán nyújtózkodtam el a parkettán és egy marék rózsaszirmot felemelve hintettem be a fiú karjának selymes bőrét vele.

- Olyan… gyönyörű vagy… - motyogtam révülten.

- Ten te már megint magadban beszélsz? - lépett be az ajtón Jaehyun fejét csóválva, lázasan törölgetve makacs izzadtságcseppjeit homlokáról, én pedig egy vállrándítással nyugtáztam igazát. Mert hát igaza volt. Szerettem visszaküzdeni, visszatuszkolni AZT a fránya emléket a mostba… visszaemlékezni ARRA a napra… néha kikapcsolásként, néha unaloműzésképp,  néha pedig  egyenesen menekvésként. Görcsösen kapaszkodtam az elillanó emlékfoszlányok darabjaiba. Szerettem visszaidézni.  Eltölteni ott perceket... órákat, napokat Heechul karjai között. Néha olyan, mintha csupán egy álom volna… egy gyönyörű, egy bódító, egy amolyan mámorító fajta. Már nincs is meg emlékeim között az éjszaka egésze, mégis annyira elevenen ég tudatomban léte. Szerves részem alkotja.

Annyira hiányzik.

A vonat zötyögött, a motor berregett, a percek csak teltek és Heechul édesen dudorászott.

- Hiányoztál… ha szeretnéd tudni… - törte meg a csendet jelentőségteljes pillantással tekintve rám.

- Igazan kereshettél volna… - mosolyodtam el a vonat ablakának támaszkodva. Őrültség, amit csinálni készültünk. - De... egyébként… te is nekem… ha érdekel… - mosolyogtam bambán Heechulra, mire ő hirtelen kapta el a kezemet.

- A legjobban a világon… - motyogta lehajtott fejjel csalódottan, én pedig azzal a lendülettel emeltem fel jobb kezét ajkaimhoz, hogy puha csókkal hintsem hideg bőrét.

- Nem kell szomorúnak lenned. Én megértem. Elfoglalt voltál, ahogyan én is… a lényeg, hogy most együtt vagyunk…

- Igen… igazad van… - hajolt közelebb és laza puszival cirógatta meg ajkaimat. Mint egy hűs fuvallat, mint a friss nyári zápor, mint a levegő, amely oxigént ad... ilyen volt a csókja. Nem igazán izgatott volna, ha emberek vannak a kabinban, de Heechul erre is gondolt. Mint mindig… mindenre.

- Mi a helyzet Hongkival? Dolgoztok azon a bizonyos duón? - tettem fel a kérdést és ujjaimmal kezdtem körözni a poros fa asztallapon, ahogyan elengedett.

- Hogy azon? Nem igazán. Elvetettük - dőlt hátra lazán és lábait kecsesen tette keresztbe.  

- Hiszen olyan jól hangzott…

- Nem igazan tudtuk megfelelően kivitelezni, de itt most nem mi vagyunk a lényeg, hanem TE. Veled mi történt ez idő alatt?

- Hát, csak úgy voltam… nagyon sokat gondoltam rád, rengeteg időt töltöttem azzal, hogy azon gondolkodtam mit is tettem…

- Ten!

- Nem Heechul… én… bele se menjünk… most itt vagyok… és te is itt vagy… csak ennyi a lényeg nem? - ráztam meg fejemet és az elmosódó táj képét kezdem vizslatni Heechul kezével markomban.

Félszegen markolta meg hatalmas ujjaival szürke kabátom ujját és lelkesen kezdett az erdő felé húzni.

- Hová megyünk? - Nem tehettem róla. A kíváncsiság kisördögként bújt belém és egyszerűen muszáj volt megkérdeznem. Habár őt vakon a világ végére is követtem volna.

- Majd meglátod.

- De mégis…

- Titok - puszilt hajamba lágyan, majd immáron tenyeremet markolva, összekulcsolt ujjakkal húzott tovább. - Szeretni fogod, hidd el…

Egy csodaszép tisztás képe tárult elém. A rózsák vörösesen csillogtak a másnapos harmat fényében és a hatalmas réten egy öreg faház ácsorgott magányosan. Zöld és vörös édes keveréke töltötte meg az egész helyet és én azt hittem belefulladok az emlékek áradatába. Itt vagyunk, itthon vagyunk.

- Piros a hajad… - jegyeztem meg csak úgy egy visszafogott pillantással nyugtázva nem csupán a képzeletem játszik velem ismét. Tulajdonképpen már rég feltűnt, de valahogyan nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget. Most azonban szinte már magamban éreztem a vörös, vanília füstölő illatát akkorról.

- Gondoltam tetszene…

-  Tetszik. Emlékeztet arra az éjszakára.

- Ez volt a célom - próbálta leplezni jókedvét egy apró mosolyt nyomva el. - Mond csak, sokszor gondolsz rá? Gondolsz rám? Nem keltettem benned rossz benyomást?

- Akkor valószínűleg most nem itt lennék.

- Igaz is… csukd be a szemed!
Értetlenül botorkáltam szemeimet kitartóan csukva tartva. Bágyadtan mosolyodtam el, ahogyan megéreztem a szoba melegét és jólesően húztam le cipőmet. Egy pillanatra megbotlottam egy küszöbben, de Heechul erősen tartott derekamnál támaszt nyújtva. Mintha csak részeg lennék…

- Kinyithatod – suttogta lágyan, orrával arcomat cirógatva és boldogan ölelt át hátulról.

A szoba vörösben úszott.

- Szeretlek… - csúszott ki számon érzelmeimtől fűtve, de ő már nem is válaszolt, csak lazán hajolt ajkaimra.

Mintha csak újra éltem volna azt az emléket. Nem sűrűn vált el tőlem, csupán csak mikor muszáj volt és akkor muszáj volt, hisz bamba mosollyal arcán hozta be a két kis poharat az üvegasztalra. Mintha csak sántikált volna valamiben. De engem nem érdekelt. Nem érdekelt a fal, a ház, az erdő, a tisztás, a csend, a holdfény, a halk moraj, a múlt, a jövő, a banda, a bandája, a munkám, a munkája… csakis Ő.,

- Mitől ilyen vörös? – érdeklődtem utoljára, amolyan vesztesek nyugalmával, hiszen úgy sem foglalkoztatott különösebben a válasz. Csak vörös… mert a vörös a miénk.

- Az csak a mi titkunk.

Vadul csókolt ajkaimra miután kiürítettük a poharat és perceken belül ugyan az az ismerős érzés rándította össze gyomromat, melyért oly régóta epekedtem. Ez csak egy álom lehet.

See You in My Dreams - 14

Cím: See You in My Dreams

Páros: Lee Jaejin (FT Island) x Nakamoto Yuta (NCT)

Műfaj: slice of life

Író: 14

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

Sötét volt, és én egyedül voltam. Egymagam ácsorogtam, körülöttem növények, amik közt kis ösvény vezetett a dzsungelre emlékeztető hely közepén. Felettem a mennyezet rácsos volt, mint valami kalitka. Észre se vettem, hogy a lábaim megindultak előre a kis úton, amerről halvány fények is érkeztek, szinte hívogattak. Néha egy-egy levél súrolta karomat, amíg ki nem értem egy félhomályos placcra. Régi utcai lámpák világították meg a területet, melyet rácsos, üveges falak kereteztek, középen pedig egy kopott, öreg, barna zongora foglalt helyet. De továbbra is egyedül álltam ott, abban a télikertben, vártam, hogy hátha valami oka van annak, hogy ott tartózkodtam…

~¤~

Akkoriban mindig ezt álmodtam, de sose jöttem rá, miért. Talán volt valami oka, vagy az agyam egyszerűen imádja a sötét télikertekben ácsorgó vén hangszereket? Sajnos válaszra se méltatott a kis szemét, úgyhogy azt hittem, sosem tudom meg.

Sóhajtva keltem fel az ágyamból, az ébresztő megszólalása előtt percekkel. Azóta, hogy elkezdődtek ezek az álmok, mindig előbb ébredtem, mint kellett volna. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, amik kattanásokkal jelezték, mennyire ügyesen elfeküdtem őket megint. A telefonom a megadott időpontban meg is szólalt, annak ellenére, hogy már nem volt rá szükség. Lenyomtam a kis készüléket és kicsoszogtam a szobámból. A konyhába érve, szüleim álmos arcát pillantottam meg, ahogy apa az asztalnál ülve olvasgatta az aktuális újságot, anya pedig a reggeli tojást sütötte.

- Jó reggelt! – köszöntem oda nekik, egy ásítást követően.

- Jó reggelt, Jaejin! – üdvözöltek engem, szinte egyszerre, csak egy pillanatra emelve rám fáradt tekintetüket, egy halvány mosolyt azért küldve felém. Odacsoszogtam anyu mellé, fejemet vállára tettem, úgy figyeltem, mit csinál.

- Anya, főztél kávét? – kérdésemre elmosolyodott és szó nélkül kezembe adta a bögrém aljában gőzölgő, még ízesítetlen fekete löttyöt. – Köszönöm! – nyomtam egy puszit a nő arcára, amit ilyenkor el is vár. Megcsináltam a saját ízlésemnek megfelelően, a fürdő felé már a teli bögrémmel mentem, majdnem nekem jött a még szinte alvó húgom, de ehhez már hozzászoktam.

Kihasználva, hogy még mindenki más zombi üzemmódban közlekedett a lakásban, erőlködve, hogy ne menjenek neki semminek, vagy ne fejeljék le az asztalt, gyorsan összekészültem egy újabb napra az egyetemen, ami a félév talán második napja lehetett.

Az első napok mindig majdnem hogy feleslegesek. Gyakorlati órák nincsenek, csak előadások, tehát max naponta pár órára kell bent rohadni az intézményben. Nincs nagyon értelme, de azért majdnem mindenki megjelenik az előadókban, vagy legalább az egyetem területén. Akiket zavar a sok ember, azok bevonulnak egy-egy üres előadóba dolgozni, átvenni az előző félév dolgait, vagy simán relaxálni. Jómagam az utóbbiak közé tartozom. Mindig a legeldugottabb terembe vonulok el egy jó könyvvel, és körülöttem mindent kizárok, csak a leírtakra koncentrálva.

A folyósón haladva néhányan rám köszöntek, szaktársaim vagy néhány ismerős a gimimből, de nem álltam le velük beszélgetni. Egyenesen a már megszokott ajtóig mentem. Bent a helyiségben az asztalsorok lépcsősen helyezkedtek el, valahol a terem közepén el is foglaltam egyet. A táskámból előhalásztam az éppen olvasott könyvemet, a jelzésnél kinyitottam és vissza is zuhantam annak a világába.

Nem tudom, mióta lehettem már odabent, amikor is bejött egy másik hallgató, és pont elém beült egy padhoz. A srác, mert az volt, elővett egy tolltartót, a válláról levett nagy mappából kiszedett egy A3-as lapot és ugyan onnan előhalászta a rajztábláját. A falapot neki támasztotta az asztallapnak és combján tartotta meg. Kis fekete csipeszekkel rögzítette a papírt a deszkához. Kiszedett néhány különböző fajta grafit ceruzát és egy kis gondolkozás után, halvány vonalakat húzott a fehér felületre.

Tovább olvastam a kis történetem, de közbe néha-néha felnéztem a sorokról, megnéztem, hogy alakul a kis cirka. Lassan egy sötét alak kezdett kirajzolódni a papír alján, de még pontosan nem lehetett megmondani, mégis mi az.

Pár óra után felállt a helyéről, a táblát az ülőkére helyezve, átmozgatta a görnyedés miatt elgémberedett tagjait, nagyot nyújtózkodott. Miközben végezte kis átmozgató tevékenységét, észrevette, hogy figyelem, mire rögtön abba hagyta.

- Jaj, bocsánat! Zavarlak? – kérdezte rögtön aggódva, mire megráztam a fejemet.

- Dehogy, csak figyeltem, mit csinálsz. Órák óta csendben ülsz, aztán hirtelen felpattantál, fura volt – kuncogtam egyet, tényleg vicces volt, hogy csak így felpattant, mintha valaki fenéken csípte volna.

- Csak már fájt a hátam – vakarta meg zavartan a tarkóját. – Megijedtél?

- Csak meglepett – ráztam meg a fejemet mosolyogva. Mintha valami hirtelen eszébe jutott volna, úgy hajolt meg enyhén, amit csak értetlenül néztem.

- Nakamoto Yuta vagyok, elsőéves tanár hallgató – mutatkozott be, mire én is felkeltem, s hozzá hasonlóan én is picit meghajoltam.

- Lee Jaejin, másodéves tanár tanonc. Örvendek! – Újra felegyenesedve álltunk egymás mellett, amikor rákérdeztem arra, amit próbáltam kitalálni. – Mi lesz ebből? – böktem a papírlapra, amit eddig cirkált.

- Igazából, még én magam se tudom. Majd kialakul.

~¤~

A kis beszélgetésünk után, mindketten visszatértünk előző cselekedeteinkhez, én haladtam tovább az oldalakkal, ő pedig visszatért a lap fehér részeinek eltűntetéséhez. Nem beszéltünk egymással aznap többet, csak elköszöntünk, mikor előadásra kellett mennem, ő pedig ott maradt még, ahol eddig is ült.

Érdekes srác volt és nem azért, mert japán. Egyszer se mosolyodott el. Egy pillanatra se görbült feljebb a szája sarka, pedig a szép arcát csak még szebbé tette volna az a kis gesztus. De nem tette. A szemei kedvesek voltak, a szája helyett is mosolyogtak.

°˘°˘°

Sötét volt, és én egyedül voltam a plafonig érő növények keresztezte ösvényen, amik még mindig olyan érzést keltettek bennem, mintha egy őserdőben lettem volna. Lassan elindultam a már sokadszorra is bejárt úton, a nyitott placcig, amin a már oly sokszor látott barna, kopott zongora foglalt helyet. A sötétről kiléptem a fényes térre, ahol a lámpák halvány fénye mellett a Hold fénye is leragyogott a rácsos mennyezeten keresztül az öreg hangszerre. A billentyűs csoda lehajtott tetején egy alak foglalt helyet. Térdét felhúzta, aminek nekidöntött egy falapot, és arra irányult minden figyelme. Barna haja fényes volt a fények miatt. Lábaim földbe gyökereztek, amikor megláttam, hiszen, mindig egyedül voltam ezen a helyen. Amikor pedig az alak felém kezdett fordulni, kíváncsian kezdtem figyelni, ki szökhetett be az álmomba…

~¤~

Felébredés után rögtön felültem az ágyon. Értetlenül néztem magam elé, az agyam kattogott, próbáltam az alakot valakihez hasonlítani, akit ismerek, de nem jutottam semmire. A gondolataim cikáztak, mindenféle emberek eszembe jutottak, akiket ezer éve nem láttam, de egyik se lehetett. Bár nem tudhattam, hisz nem láttam az arcát.

Gondolkodásomból az ébresztőm hangja hozott vissza a szobámba, pedig fejbe már messze jártam. Sóhajtva lenyomtam a telefont, beletúrtam már amúgy is kócos hajamba és kikászálódtam a kényelmes paplan alól a szokásos reggeli rutinomnak nekikezdve. Kávé beszerzése a konyhában, kikerülni a zombi húgomat, felöltözni, összeszedni a táskámat minden holmimmal együtt és bemenni az egyetemre.

Végig mentem az aulán, ráfordultam egy már jól ismert folyósóra, hogy megkeressem a termet, ahova be volt írva az aktuális előadásom. A világos padlón lépdelve észrevettem egy ismerős alakot, ahogy kóvályog, keres valamit. Odaléptem mellé, amikor éppen a kezében tartott papírt nézte. Válla fölött néztem le a papírra.

- 56-os előadót keresed? – kérdeztem meg, mire nagyot ugrott a mellettem álló. – Bocsi! – nevettem ki ijedt arcát meglátva.

-Jézusom, egy pillanatra megállt a szívem… - kapta szabad kezét mellkasához. Összeszedte magát és végre válaszolt a kérdésemre, amit enyhe szívrohama előtt tetem fel. – Igen, de nem találom.

- Ezen a folyosón nem is fogod. Gyere, megmutatom – azzal elindultam vissza a fogadócsarnok felé, mögöttem a sráccal. A csarnokban a velünk szembe lévő folyosón megtaláltuk a keresett termet. – Tessék!

- Köszönöm, Jaejin-san! – a megszólításon kicsit meglepődtem, de végül mosolyogva megveregettem a vállát.

- Nincs mit, Yuta-kun!

~¤~

A mai napig nem tudom, mi célból mentem be akkor a városközpontba, a nagy felhőkarcolók, irodaházak és bevásárló központok közé, ahol mindenhol emberek vettek körül és az utakon kígyózó kocsisorok voltak, de így visszagondolva, nem baj, hogy így tettem. Akkor már pár hete normálisan ment minden az egyetemen.

Ahogy szeltem az utcákat, nézegettem a kirakatokat, és közbe gondolkoztam, hogy kit hívjak le a játékterembe vagy meginni egy sört, akaratlanul is egyre jobban belekeveredtem a tömegbe. Annyira elgondolkoztam, hogy eljutottam odáig, felhívom HongKit, de valaki nekem jött és egy nagyot estünk ott az emberek közt, akik az egészet leszarták, és mentek ugyan úgy tovább, mint a marhák. Magamba nagyokat káromkodva fordultam a velem együtt fenekére érkezett alakra.

- Bocsánat, nem figyeltem! Segítek! – nyújtottam a kezem már állva a még mindig ücsörgőnek, aki csak akkor emelte fel a fejét, mikor kezet nyújtottam neki.

- Semmi baj, senpai!

- Yuta, hányszor mondjam még, hogy nem kell senpainak szólítanod? Elég a Jaejin.

- De az egyszerűen nem áll a számra.

- Persze, ha lediplomáztam, akkor meg sensei leszek, mi? – kérdésemre csak vállat vont. – Mit csinálsz erre?

- Hetek óta itt vagyok, de nem volt ingerem körülnézni. Most megjött a kedvem.

- Legjobbkor, ilyenkor vannak a legtöbben – fintorodtam el az emberek sokaságára bökve tekintetemmel. Péntek este volt, ilyenkor az emberek mind beözönlenek a városba, hogy megadják a módját a hétvége köszöntésének.

- A fene se tudott erről! – nézett körbe ő is fintorogva. – Nem lehet felmenni valamelyik tetőre?

- Lehetséges, de nem hiszem, hogy én felmennék… - zavartan vakartam meg a tarkómat, kíváncsi szemekkel díjazta mozdulatomat.

- Mért? Nem szabad?

- Nem azért, valamelyikre felengednek, de… - Továbbra is zavartan álltam, a tömeg közepén, sokan tuti elküldtek minket mindenféle szép helyre gondolatban.

- Csak nem tériszonyod van, senpai? – kérdezett rá a problémára, amire csak biccentéssel válaszoltam, hogy bizony, az itt a baj. – Naa, gyere fel velem! Ott leszek melletted – azzal karon ragadott és akkor először elmosolyodott.

Megkerestünk egy olyan tornyot, aminek tetejére szabad a feljárás és nem is az egyik legmagasabb. Az utolsó, legfelülre vezető utat lépcsőn tettük meg, addig lifttel mentünk. A fiatalabb szinte rohant fel a lépcsőkön, mintha hirtelen minden élet ereje és kedve visszatért volna belé. Utána nem sokkal léptem ki a placcra, csillogó szemekkel nézett körül. Minden irányból eget súroló épületek vettek minket körbe, messze fölénk magasodva, pedig mi is egész magasan voltunk.

- Itt legalább nyugi van –futott át fejemen a gondolat, és követtem a japán srácot, aki a tető széle felé tartott. – Ugye nem azért akartál feljönni, hogy leugorj?

- Dehogy! – ért oda a széléhez, majd a derékig érő szegélyre tenyerelve nézett le az utcára. – Gyere már közelebb!

- Jó nekem itt is, hidd el! – Kezeimet kabátom zsebébe raktam és úgy néztem ki a fejemből, úgy tűnt, hogy ennyivel feladta, legalábbis én naivan ezt hittem. Az épületekről tekintetem az égre szegeztem, és az éppen felettünk elrepülő gépet néztem, amikor hátulról vállamra tette kezeit, és maga előtt tolt oda a tető szélére. – Mit csinálsz te állatkert?! Ki akarsz nyí--- abban a pillanatban a térdem koccant a betonnal és akaratlanul is lefelé tévedtek a szemeim. – Yuta ez nem vicces! – Éreztem, hogy remegnek a lábaim és az utca látványától bukfencezik egyet az előtte otthon evett vacsorám.

- Nincs semmi baj, itt vagyok! – szorította meg a vállamat, de valahogy ez se tudott megnyugtatni. Hüvelykujjaival köröket írt le kabátom anyagán, amit, picit bőrömön is éreztem, és lassan visszahúzott a placc közepére, távol az autók látványától.

- Ilyet többet ne csinálj, vagy alulról fogod szagolni az ibolyát! – hüvelyujjamat nyakamnál végig húztam, csak azért, hogy biztosan értsük egymást.

- Jó-jó, több ilyen nem lesz – emelte fel védekezően a kezét. Még egyszer visszament, lenézett az utcákra, csak felém intve leindult, elhagyva a magaslatot.

Abba mindketten megegyeztünk, hogy a tömeget el akartuk hagyni. A város egy elhagyatottabb, de a központhoz hasonlóan felhőket súroló épületek keresztezte részéhez vezettem a szigetországból érkezett gyereket. Az utca fényei valamennyire tükröződtek a hatalmas üveglapokon, ezen kívül talán teljesen sötét lett volna, csak itt-ott világított egy-egy magányos villanyoszlop. A város azon részén már csak mi ketten bolyongtunk akkor, egymás mellett. Néha egy-egy autó elment előttünk, vagy a tőlünk nem olyan messze lévő felüljárón tűnt fel olykor egy fényszóró.

Egy kiugrón megálltunk, végig néztünk a sötétbe burkolózott városon. Ahogy a mellettem lévőre néztem, sziluettje kirajzolódott a háttér fényei miatt, és mögötte azok a hatalmas panelek… Mintha egy tumblis kép elevenedett volna meg előttem.

~¤~

Valahogyan az elkövetkező hetekben, hónapokban mindig összefutottunk akaratunkon kívül, vagy éppen direkt a kis rajzos sráccal. Néha segítségért megkeresett, vagy megint nem talált egy előadót és kóválygás közben találtam rá. Ha már így alakultak a dolgok, akkor beszélgettünk is, bár mosolyogni továbbra is keveset láttam, amire rá is kérdeztem. Válasza nagyon furcsa volt, és a mai napig nem értem, miért vélekedik úgy, ahogy.

- Egyszerűen nekem nem áll jól a mosolygás és nem is szeretem. Szerintem ez a legkedvezőtlenebb arckifejezés, amire ember képes.

Egyáltalán nem értettem vele egyet. A mosoly egy jó dolog, sok mindenre jó. Valakinek örömet okozhatsz ezzel a kedves gesztussal, kifejezheted az örömödet, vagy elrejtheted az aggodalmad és a fájdalmad egy egyszerű kis ajakgörbülettel, de akár valaki aggodalmán is enyhíthetsz vele. Yutaé meg kifejezetten szép. Azon kevés alkalmakkor, amikor hagyta látnom a mosolyát, jobb lett a hangulatom, mintha gyógyító ereje lenne… Igen, Yuta mosolya gyógyító, pont a ritkasága miatt.

°˘°˘°

Sokadjára is ugyan abban a télikertben voltam, egyedül a kis ösvényen, amire mintha egyre több növény lógott volna be, egyre jobban eltakarva a fényt, meggátolva a haladást. Az akadályok ellenére is haladtam előre a már jól ismert placcra, a zongorához, és a rajta ücsörgő ismeretlen alakhoz, reménnyel együtt, hogy meglátom az arcát. Az ég ezüstös úrnőjének fehér fénye rávetült a zongorára, és rajta az ismeretlen, de mégis ismerős alakra. Mikor meghallotta közeledtem, újra felém fordult sötétbe burkolózott arcával, ami láthatatlan maradt előttem, de egy hang megszólított, amit nem tudnék földiekéhez hasonlítani.

- Senpai…

~¤~

- Senpai! – Lihegve állt meg mellettem, mintha végig rohanta volna az egész utat az egyetem udvaráig a kollégium kapujától.

- Mi ez a nagy sietség? – fordultam felé értetlenül, a senpai megnevezést már elengedve a fülem mellett.

- Jönnek… - lihegve beszélt, halkan, közelebb kellett hajolnom, hogy halljam, mit mond. – Jönnek ide…

- Kik jönnek? Mi van? – értetlenkedtem tovább.

- One Ok Rock ide jön koncertezni! – bökte ki végre, szinte már kiabálva az új hírt, amit először fel se fogtam. Talán fél percig is állhattam ott, mire leesett, mit is mondott.

- Ez komoly? Nem csak valami kamu hír? – kezdtem kicsit lelkesedni én is, amikor pedig megrázta fejét, szinte ujjongtam ott, a többi hallgatót leszarva. Majd ha az ő egyik kedvencük jön, akkor ők is ugrálhatnak a bejárat közepén. – Muszáj mennünk!

- Tudom!

Szerintem kívülről olyanok lehettünk, mint néhány fangirl, akik éppen valamelyik cuki idol fiúra nyáladzanak, de nem tudott érdekelni. Abba a fél órába, ami az első óránk előtt még volt, végig sikerült beszélni egy bandáról, és a fellépésükre készülve. Hálát adtam az égnek, hogy szünetebe volt eszem és elmentem dolgozni, a pénzt pedig félretettem. Simán meg tudtam venni a legdrágább jegyet is. Rajongó társam is örült, hogy előző nyáron mosogatott egy konyhán, és nem vett a fizetéséből új telefont.

Valahogy ezzel a tudattal gyorsabban elteltek az órák, és azon kaptam magam, hogy már hagyom el az intézményt Yutával az oldalamon. A pillanatnyi csendet, ami beállt közénk hirtelen megvilágosodás követte az ő részéről. Onnan tudom, hogy hirtelen a homlokára csapott.

- Basszus, majdnem elfelejtettem! – Felém fordult és úgy folytatta. - Senpai, a hétvégén ott aludhatnék nálatok? – kérdése meglepett, ami látszódhatott is arcomon.

- Mért? Nem lesz koli?

- Ja, valami rendezvény miatt ki kell üríteni néhány szobát és az enyém is ezek közt van…

- Hát… megkérdezem otthon, de szerintem nem lesz gond!

Hát tényleg nem is lett gond. Olyannyira várták már, hogy még meg is kaptam az autót péntek estére, hogy el tudjak menni szegény srácért. Mondjuk semmi gusztusom nem volt végigmenni a városon táskákkal és bőröndökkel, és szerintem neki se.

A kapuban állt, mikor odaértem, halvány, de annál őszintébb mosollyal köszöntött, és együtt cuccoltunk be a csomagtartóba. Zene szólt a kis rádióból, amit nem lehetett nem énekelni, szóval egész úton kornyikáltunk, leszartuk, mások mit gondolhattak rólunk. Szerintem azt hitték elgurult a gyógyszerünk.

Parkoló hely vadászatot hamar letudtuk és a motyókkal megpakolva battyogtunk fel az első emeleti kis lakásunkba. A szüleim nagyon örültek Yutának, a tesóm pedig egyenesen odáig volt érte. Persze, a két nő egyből faggatni kezdte szegény gyereket, aki, amire lehetett, válaszolt is. Amíg folyt a vallatás, beágyaztam vendégemnek a szobámban, ezzel le is tudva, nem este kellett igy megcsinálni.

Egy idő után kihúztam a nők kérdéseinek áradatából vendégem és bevezettem átmeneti közös lakrészünkbe.

- Mennyi animés figurád van! - szúrta ki rögtön büszkeségeim, ezzel beszédtémát teremtve az elkövetkező órákra, mert igen, órákig lehet néhány figura miatt dumálni.

Anya csinált vacsorát, a családdal együtt ettünk kint, végig szóval tartották a vendéget. Nem is értem, hogyan fogyott el minden a tányérjáról. Megköszöntük a kaját és elvonultunk a szobámba, hogy megnézzünk néhány animét.

Későre járt már az idő, az aktuális részen már majdnem elaludtam, Yuta mellettem pedig már húzta a lóbőrt egy ideje. Lekapcsoltam a laptopot, letettem az éjjeliszekrényemre és az ágyamon békésen alvóra néztem. Nyugodt arcára pillantottam, nem volt kedvem, se erőm, se szívem felkelteni, békés álmaiból visszahozni a valóságba. Kicsit messzebb csusszantam, kényelmesen elhelyezkedtem és álomra hajtottam a fejemet én is.

°˘°˘°

Már megint ugyan abba a kalitkában voltam, ami tele volt növényekkel. A sötét viszont akkor nem kísért engem, minden világos volt, felettem pedig tisztán látszódott a kék ég, itt-ott néhány felhővel, a kiszélesedett tér felett pedig a déli nap tűnt fel, szemet gyönyörködtető, vakító fényével. Futva tettem meg az utolsó lépéseket a zongoráig. Nem az a kopott hangszer volt, hanem egy fényes barna hangszer, és a tetején ugyan az a barna hajú fiú ült, mint eddig, de most szebb volt. Meghallotta közeledtem és gyönyörű mosollyal arcán nézett rám lelógatva a lábát a hangszerről.

- Senpai.

- Yuta…

~¤~

Kinyitottam a szemem, ahogy véget ért az álmom. Mellettem szuszogott álmaim szereplője, fejét mellkasomon pihentetve, mint egy cica bújt hozzám álmában közelebb. Megszeppentem a látványra, hirtelen levegőt venni is alig mertem. Megpróbáltam óvatosan leemelni, de amint hozzáértem, még jobban belefúrta arcát mellkasomba, kezeivel pedig pólómat fogta. Felé eső kezemet derekára tettem, másikat pedig mellkasomra, haja csikizte a mellette pihenő ujjaimat.

Eljött a koncert napja is. A jegyeket amint lehetett, megvettük, már csak a nagy napot kellett kivárnunk, ami pont a vizsgaidőszakot követő első este volt. Reggel jó sokáig aludtunk, kipihentük a hajtást és este pedig a helyszínen találkoztunk. Yuta "Sexual Fantasies" feliratú pulóverbe virított mellettem. Arca végig ragyogott az izgalomtól és a boldogságtól.

A jegyünk a második sor közepére szólt. Ahogy felvillantak a fények és megpillantottuk először két gitárost egymás mellett játszva az egyik daluk, a mellettem álló ámulva vigyorodott el, két kezét a füleire téve. Az egész fellépést végig mosolyogta, ilyen őszinte ajakgörbületet nem nagyon láttam előtte soha. Ha olyan szám volt, talán az álmom miatt, vagy, mert kedveltem a gyereket, nem tudom, de a keze az enyémmel összeakadt, amit ő nem is utasított el. Az ilyen összegabalyodások miatt volt, hogy a koncert felét fél kézzel csápoltuk át.

~¤~

- Itt a könnyes búcsú ideje…

- Senpai, csak szünetre megyek haza.

- De akkor is… - Mosolyogva megcsóválta a fejét

- Jut eszembe! – kutatni kezdett a táskájában és egy mappát nyomott a kezembe. – Karácsonyi ajándék.

Kinyitottam a kis mappát és egy rajza nézett vissza rám, amit még régebben kinéztem. Egy alak feküdt rajta, lila füst jött ki a száján. A háttér, meg az egész rajz is sötét, csak a füst tűnik ki rajta. Ezt rajzolta az első találkozásunkkor. Alatta volt egy másik mű, amit még nem láttam. Sötét háttér, fehér szkafanderes alak egy felmosóval, melynek nyomán ott a galaxis ragyogó színekkel. Ezek alatt pedig… a télikert, amiről álmodtam, a zongorával.

- A kis takarító gyerek te vagy, a nagy feketeség, amibe színt mos, az pedig én. Megszerettem mosolyogni miattad.

- Köszönöm… Én nem hoztam semmit. – zavartan néztem rá, mire mosolyogva egy puszit nyomott arcomra.

- Nem is kell. Majd találkozunk álmunkban!