Cím: Óceán
Páros: Jackson Wang (GOT7) x Kim Jongin (Kai) (EXO)
Feladat: Idézettel írni
Író: 10
Idézet:
"Ah,
megint csak te,
amikor gondolkozom."
- Megint te (Kim YongTaek)
Mikor bicikliztem úgy éreztem senki sem fontos
annyira, hogy akár egy gondolatot is rápazaroljak. Szerettem tekerni, olyankor
egyedül én voltam érdekes – nem gondolkoztam, mintha csak minden megszűnt volna
körülöttem létezni.
Emlékszem…
Beléptem
a nappaliba egy sörrel, amit éppen akkor nyomott kezembe bátyám, mikor
megpillantottam haverjaival.
–
Jackson! Hol a halálba voltál eddig? A buli nélküled nem kezdődik el!
–
Tudod, nem mindenki engedheti meg magának, hogy vezessen, ha egy kocsi jut két
testvérre – nyitottam ki a dobozt, majd röhögése közben somolyogva kortyoltam
belőle.
–
Hallottátok mekkora arc? – nézett fátyolosan csillogó szemeivel három barátjára
és megpróbálta elismételni, amit mondtam, több-kevesebb sikerrel. – Imádom! –
túrt bele szőkített tincseibe és odahúzott fél kezzel magához.
–
Na és Jacky – kezdte Kevin, a három testőr egyike, incselkedően. – Sikerült már
valami helyes palit összeszedned?
–
Gondoltam rád, de aztán rájöttem… hogy nem vagy az.
–
Meleg? Hát az biz-…
–
Helyes – paskoltam meg a vállát, majd újabbat kortyoltam sörömből.
Megmaradt,
ahogy megrázza fejét. De válasza már nem. Kiszúrtam a fotelben keresztezett
lábakkal ülő srácot. Feltűnőbben nem is nézhetett volna. Egyáltalán nem
zavartatta magát, felmért. Ujjaival néha hátrafésülte haját, néha térdén dobolt
velük.
–
Ha már így szóbahoztad, asszem megyek és intézkedem ez ügyben – mondtam,
miközben egy pillanatra sem vettem le tekintetem a szemben ülő fiúról.
Bátyám
és kísérete gyors pillantást vetett a barna hajúra, aki még ennek ellenére sem
nézett más irányba. Csak rám.
–
Az ünnepelt – bökött rá a fekete hajú, akinek nevét akkor sem tudnám
megmondani, ha köteleznek rá.
–
Akkor már van beszédtémánk is – vigyorogtam ahogy elindultam felé.
Felrázkódtam az emlékből. Egy kamion haladt el
mellettem kétszázhússzal. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem
voltam magamnál, nagyokat lélegezve próbáltam lenyugtatni dübörgő szívemet. A
távolba meredtem, ahol már körvonalazódtak a belváros épületei. Megörültem,
hogy biciklivel indultam el és nem autóval. Ha ezt vezetés közben csináltam
volna, nagy eséllyel nem élem túl a bevásárlást.
Eszembe jutott, hogy a focicsapattal is el kellene
menni vásárolni. Jövőhétre valami bulit akartak a fiúk és mint helyettes
kapitány, nekem is muszáj volt beszállnom a szervezésbe. Nem mintha annyira
ellenemre lett volna. Szerettem a csapatomat.
–
Te és az a néma gyerek? – hülyült Aaron, közben zöld szemeit forgatta. – Mégis
miért kezdtél ki vele?
–
Nem tudom, hogy ez annak számít-e – dőltem öltözőszekrényemnek és az épp
cipőjét húzó fiúra tekintettem. – Miért, szerinted nem lehetséges? Vagyis… elképzelhetetlen?
Furcsán
bizonytalannak éreztem magam. Nem tudom, hogy ez az ő hatása volt-e, vagy
szimplán új volt nekem, hogy elgondolkozom egy hülye kaland folytatásán.
–
Eddig azt sem tudtad, hogy az évfolyamtársunk! És Jackson… azóta egy szót sem
beszéltetek.
–
Megvan a száma.
–
Oda is mehetnél hozzá – mintha ez tök egyértelmű lett volna. Ahogy az előbb utalt
rá, egyáltalán nem ismertem Kai-t. – Bár igazából tanulnod kéne és mindjárt itt
a szezon!
–
Ne játsz nekem itt csapatkapitányt kérlek, most a legjobb barátomra lenne
szükségem.
–
Ne hisztizz – szólt rám röhögve, majd felállt. – Tud az a gyerek beszélni?
–
Hagyd már abba, hogy gyerekezed – pillantottam rá szúrósan. – Ellentétben veled
nagyon is értelmes.
–
Ember… menj oda hozzá, komolyan. Ha fontos, akkor minél előbb. Még a végén
kiderül, hogy nem is emlékszik, annyira részeg volt.
Elsápadtam.
Soha nem történt még ilyet az életemben, de akkor éreztem kifutni a vérem arcomból.
Borzalmas
érzés.
Borzalmas
volt arra gondolni, hogy csak nekem jelenthetett ennyit az az este.
Újból. Ah,
megint csak te, amikor gondolkozom.
Ugyanabból az érzésből szálltam vissza a földre, mint
előbb. Nem bírtam tovább tekerni, muszáj volt megállnom. Ha csak fél percre is.
Lelassítottam, lepattantam, majd feltoltam a biciklimet
a járdára. Megpróbáltam kitisztítani gondolataimat Ezt csináltam már vagy három
napja – megállás nélkül emlékeztem vissza az elmúlt egy hét eseményeire. A születésnapi
bulira, amire meg sem hívtak és az utána keletkezett űrre.
Nekitámasztottam hátamat a járda melletti kisbolt
falának és szuszogtam párat. Vártam, hogy pulzusom rendeződjön.
Mikor visszaszálltam próbáltam az útra koncentrálni
amennyire csak tudtam, majd a bolthoz értve boldogan lakatoltam le bicajom. Úgy
éreztem nyertem saját szívem ellen, vagy mi...
Elővettem bevásárlási listámat, majd a polcok között
szlalomozva próbáltam megtalálni a sajtot, a wc papírt, a fogkrémet és egyéb
ilyen kaliberű dolgokat, mikor megakadtam egy sörös doboznál.
Nem
volt túl nagy falat leülni mellé.
–
Boldog születésnapot! – mosolyogtam rá.
–
Kösz, mint láthatod fergetegesen telik – tárta szét kezeit, jelezve, hogy
mindenki jól érzi magát, őt kivéve. – Így alkohollal annyira nem vészes.
Hanglejtéséből,
illetve elnagyont kézmozdulataiból rögtön kiszúrtam. Rendesen berugott.
Percekig
csendben ültünk egymás mellett, ami kezdett furcsán hatni... Őt ez cseppet sem
zavarta. A kezében lévő sörös üveget nézegette.
–
Szereted?
–
Ezt? – emelte meg. – Most már igen.
–
Most már?
–
Először iszom – sütötte le a szemét.
Majdnem
benyögtem, hogy „Ez most komoly?!”, de aztán korigáltam. Fontos a jó első
benyomás.
–
Hát… nem maradtál le sok mindenről. Megkímélted múltbeli énedet pár kellemetlen
helyzettől.
Felállt
mellőlem és elindult.
–
De
hová? – hangosan gondolkodtam. A mellettem álló hölgy furcsa pillantásokkal
jutalmazott majd elment, én pedig ott álltam kővé dermedve egy polc előtt. Mégis merre ment?
Emlékeztem rá, hogy megijedtem. Úgy éreztem magam,
mint akkor ott: nem hittem, hogy valaha látom még Kai-t.
Lenéztem és akkor tűnt fel, hogy ugyanazt a ruhát viselem,
mint akkor. Fekete gatya, fehér tornacipő és egy sötét pulcsi.
Szemeiben
huncut fény csillogott. Puha tenyereit villámgyors mozdulattal tarkómra tette
és lehúzott magához, noha nem volt köztünk nagy szintkülönbség.
Először
meglepődtem, nem arra számítottam, hogy lesmárol. Inkább arra, hogy besértődik.
Végül viszonoztam, kezeimet derekára csúsztattam és közelebb húztam. Éreztem az
alkohol ízét, mégsem ez volt a vadító benne… olyan volt, mint egy jó kávéban a
karamell ízesítés. Csak egy plusz jó a gyönyörben.
Nem
akartam abbahagyni. Azért mégsem terveztem ezt a fiút egy sima kalandnak.
Sokkal többet láttam benne, mint egy estét. Homlokaink összeértek.
–
Mielőtt megkérdeznéd – kezdett bele – Nem akarom, hogy az első berugásom egy
kellemetlen helyzet legyen.
Lefagytam.
–
Olyan dolgokat akarok csinálni, amiket máskor nem. Jó dolgokat, amikhez soha
nem volt elég bátorságom. Mint ez.
A
nyakamhoz hajolt és rátapasztotta ajkait. Forró lehellete szinte perzselte bőrömet.
Vissza akartam fogni magam, de abban a pillanatban én sem voltam józan.
Egy
perc alatt megrészegített.
Bódultan mentem arrébb. Nem foglalkoztam azzal, hogy
még volt listámon ezer és egy dolog. A kasszához sétáltam, fizettem, távoztam.
Sokkal több volt nekem ez az emlék, mint
amennyit el tudtam viselni.
Biciklimhez vánszorogtam, leoldottam a láncot és
elindultam visszafelé. Semmi másra nem vágytam, csak ledőlni.
Ledőlni?
Nem
csináltunk mást csak csókolóztunk. Bármikor másfele akarta terelni a dolgokat
nem hagytam neki. Hiába kívántam. Nem használhattam ki.
Végül
a szobájában kötöttünk ki, de nem emlékeztem az odavezető útra. Elvesztem a
barna szemeiben.
Az
ágyon feküdtem, feje a mellkasomon volt és a pulcsimat birizgálta.
–
Miért kék?
–
Miért fontos? – Ujjaira pillantottam, ahogy a kék szövetet simogatták.
–
Minden fontos. Nem véletlen van ma rajtam fekete – mutatott az ingjére és
gatyájára.
Kérdőn
néztem rá.
–
Nem fogom elrontani a hangulatot. Mindig azt teszem, ha beszélek – pillantott
fel rám egy halovány, erőltetett mosollyal. – Itt alszol?
–
Ha szeretnéd.
–
Szeretném.
Erősebben léptem rá a pedálra, mint akartam.
Akkor még nem tudtam, hogy miért pont kék, de sokat
gondolkozva rajta rájöttem. A tenger miatt. Imádtam, mikor a víz színe mély kék
volt: nem lehetett betelni a látványával. Azt hiszem ilyen akartam lenni. Viszont
azon az estén megmutatta: nem nekem kell annak lennem, hanem nekem kell egy
ilyen ember.
Rejtélyes. Titokzatos. Akármennyire is kezdeményezett
ő, tudtam, hogy alapesetben nem tette volna meg.
Ő volt az én tengerem… nem.
Ő volt az én óceánom.
Pirosra váltott a lámpa.
Piros
volt az ég amikor otthagytam. Nem keltettem fel, nem akartam belerángatni a
másnaposság kegyetlen valóságába. Az íróasztalához léptem. Gyorsan
lefirkantottam egy papírra a számomat – még aznap érkezett egy üzenet: „Én
vagyok.”.
Ott
állva rádöbbentem, hogy a nevét sem tudom. Megfordítottam egy füzetét. Csak
ennyi állt rajta:
– Kai?
– Jackson? –
hangjából kihallottam, hogy annyira lehetett sokkolva, mint én. Megtorpant a
zebra közepén, pillantásunk találkozott. Ugyanolyan tekintete volt, mint azon
az estén.
Emlékezett.
Hirtelen ott álltam érzelmeimmel, amiket az alatt az
egy hét alatt gyűjtöttem össze, míg nem láttam.
Eddig nem is tudtam, hogy vannak.
– Menj tovább – böktem a járda felé, mire rájött hol
áll.
Gyors léptekkel ért át, én meg ennél is gyorsabban
hozzá. Elpirulva elmotyogott orra alatt egy köszönömöt, mintha az előbbi hangos
megszólítás nem is az ő szájából hangzott volna el.
Letámasztottam biciklimet és felé fordultam.
Nem nézett szemembe, tekintete végig a földet
pásztázta.
– Nem mondom azt, hogy megbántam – suttogta, majd
hozzátette: – Miért nem kerestél?
Egy pillanatra sem emelte fel a fejét.
– Nem tudom.
Tényleg nem tudtam.
– Azért hagytad ott a számod, hogy én keresselek?
– Nem tudom. Csak úgy ott hagytam – rántottam meg
vállam.
– Nincs oka semminek sem, amit csinálsz?
Rám nézett.
Mélyen a szemembe és összes keserűségét átadta, amit
érezhetett az elmúlt egy hétben.
– De van – válaszoltam bátran. – Csak mindig utólag
tudom meg.
Kérdőn nézett rám.
– Tudom, miért kék a pulcsim.
– Elmondod? – csillant fel a szeme.
– Megmutatom.
Odaléptem hozzá, megragadtam és megcsókoltam.
– De ezt előtte muszáj volt tisztáznom – suttogtam
ajkaira.
– Akkor jó – fújta ki a levegőjét. – Ha emiatt lett
volna kék a pulcsid, lehet elmegyek és egy életre hülyének titulállak.
Elmosolyodtam.
– Megyünk?
– Hova? – nézett körbe. Akkor észrevettem négy könyvet
a kezében. Biztos könyvtárból jött.
– Az óceánhoz. – Áttettem olvasmányit táskámba, majd
felé fordultam. – Most már mehetünk?
– Azért kék a pulcsid? – lépett mellém kíváncsian.
– Lehet. Neked miért fekete az inged?
Rajta is ugyanaz a ruha volt.
Véletlen?
Kétlem.
