Fekete és hófehér - 19

Cím: Fekete és hófehér
Szereplők: Hansol Vernon Chwe (SEVENTEEN) x Park JinYoung (Junior) (GOT7)
Műfaj: angst, szexuális utalások, szereplő halála

Író: 19
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

A hófehér takaróról visszaverődött napsugarak ébresztettek, amint puha takarókba burkolózva próbáltam az álmokat tovább húzni, a valóságot a lehető legmesszebb száműzni. A hatalmas ablakon beáramló világosság, viszont nem akarta engedi, hogy tovább dédelgessem álmaimat. Akármerre fordultam, mindenhol megtalált, ez pedig arra késztetett, hogy ideje felkelni. Nagyot nyújtózkodtam a takaró alatt, ami körülfonta testemet és melegen tartott a téli napokon, de nem lehet minden reggel boldog az ember, ez így volt velem is. Amint tudatosult bennem, hogy ébren voltam, egyből egy éles fájdalom nyílalt homlokom tájékán. Annyira erős volt, hogy attól féltem kiszakad a fejem a helyéről. Erőteljesen szorítottam össze fogaimat, és nyomtam tenyeremet a fájdalom központjára, mintha használna, de pontosan tudtam, hogy felesleges volt. Kivánszorogtam az ágy meleg öleléséből és mezítláb indultam meg a fürdő felé, hogy valamilyen gyógyszert magamhoz vegyek és véget vessek gyötrelmeimnek.

   A fürdőben kinyitottam a mosdó feletti kis szekrényt, előkotortam a fájdalomcsillapítót, majd egy pohár vízzel lehúztam azt és vártam a beteljesülést. Visszacsuktam a kis szekrényt, ami történetesen egy tükör volt, így megpillanthattam arcomat. Ahogy megpillantottam magamat, teljesen megrémültem. Az bőröm olyan fehér volt, mint a hó, ajkaim lilás színben pompáztak akár a vaníliavirág, szemeim rémülten próbálták megkeresni alakom valós részleteit, de nem találtam semmit, ami magamra emlékeztetett volna. Értetlenül bámultam magamat továbbra is, míg nyakamra nem tévedt tekintetem. Bőrömön lilás-kékes foltok díszelegtek, szokatlan formát kialakítva. Összerezzentem, mikor hozzájuk értem, de még jobban elkerekedtek szemeim, ahogy nyakhajlatomhoz ért látószervem és egy kétszavas írást véltem felfedezni. "KISS HERE". Tudatlanul szemléltem a betűket, melyek bőrömön futottak, egészen addig, míg egy pillanatnyi foszlány szökött tudatomba.

   - Meg is volnánk - tette le a filctollat kezéből és kissé elhajolva nyakamtól szemlélte művét. - Így tudni fogod hová is kérheted a csókjaidat - duruzsolta fülembe, majd aprót harapott hallószervem cimpájába, amitől kirázott a hideg. - Csak elhúzód az ingedet és máris megkapsz mindent - kuncogott, majd az említett részre helyezte ajkait és erőteljesen megszívta bőrömet, amitől ajkaim szétnyíltak és egy halk sóhajt hallattam.

  Megráztam fejemet és megkapaszkodtam a mosdó szélébe. Próbáltam feldolgozni az előbb látottakat, de egyáltalán nem emlékeztem arra, mikor és hol történt ez az aprócska jelent, de azt sem tudtam felidézni, hogy nézhetett ki az a férfi, aki ezeket a mondatokat mondta nekem. Hangja ismerős volt, de mégis idegen. Mintha egyszer hallottam volna és ezért nem tudtam behatárolni, hogy pontosan kihez is tartozott. Idegesített a tudatlanság, az, hogy nem tudtam semmit és az elmúlt napok, mintha csak kitörlődtek volna az elmémből, de az egész életemből inkább. Nem tudtam magam elé idézni, hogy milyen nap volt, hányadikát írtunk, sőt azt sem, hogy én magam ki voltam. Egyedül azzal voltam tisztába, hogy otthon voltam, de minden mást homály fedett, olyan fehér lepedő, mint a kinti fehér hótakaró.

   Kisétáltam a fürdőből és a konyha felé vettem az irányt, hogy korgó gyomromat elhallgattassam. A hűtőben valamilyen ételre leltem, amit gyorsan el is tüntettem és kissé megkönnyebbülve üldögéltem a konyhaasztalnál. Próbáltam felidézni mi is történt velem, hogy miért nem emlékeztem semmire, de leginkább azt próbáltam felidézni, hogy ki voltam én magam. Ahogy elmélkedtem tekintetemet végigvezettem az aprócska helyiségben és megakadt szemem egy fehér pólón, ami hanyagul lógott a szemközti széken. Erőtlenül nyúltam érte, majd emeltem szemmagasságba, hogy megszemléljem, mikor egy szövegen futtattam végig szemeimet.

   - A halál művészet - hangzott fülemben, amint egy fegyvert tartottam kezemben. Magam elé emeltem és céloztam. - Ha sikerül olyanná válnod, mint én, meg fogod érteni, mekkora gyönyört tud okozni a gyilkolás. A halál megismerése - suttogta hallószervemben, majd elsült a fegyver.

   Ijedtem ejtettem el a felsőt és pattantam fel helyemről. Három lépést hátráltam előző ülőhelyemtől és megindultam a nappaliba, hogy kinyissam az ablakot és kiszellőztessem elmémet. Egyre jobban őrjítettek ezek az emlékfoszlányok, de tudtam jól, hogy csak ezek tudták visszahozni azt, amit elveszítettem. A lakás legnagyobb helyiségébe érkeztem és egyből az ablakhoz siettem, hogy nagyra tárjam ablakait és hideg, téli levegőt beengedjem. Arcomat egyből megcsapta a tiszta levegő és tüdőmet megtöltöttem vele. Éreztem, amint izmaim ellazultak, az előző feszültséget már egyáltalán nem éreztem. Miért is aggódom én? - kérdeztem magamtól, ahogy kinyitottam szemeimet és a tájat csodáltam. Megtámaszkodtam az ablakpárkányon és a fehér hó teljesen magába szippantotta elmémet, de ahogy néztem, úgy ugrott be egy újabb emlék.

   Egy széken ültem hátrakötött kezekkel, szememet szemfedő fedte, így nem tudtam felmérni egyáltalán hol is voltam és eluralkodott rajtam a pánik. Hallottam az ajtó csukódását, ahogy a zár kattant és a padló nyikorgott az érkező súlyától. Egyre közelebbről hallottam érkeztét, míg egy tenyér nem simult vállamra. Ijedten ugrottam egyet a széken, próbáltam minél messzebb kerülni tőle, még akkor is, mikor nem tudtam ki is ő, de a helyzet semmi jót nem ígérhetett. Halk kuncogást hallatott és valahogy sejtettem, hogy egy vigyor is ott ült ajkain, hiszen minden elmebeteg élvezte, ha áldozatuk félt és szenvedett. Végighúzta hosszú ujját vállövemen, onnan nyakamra. A bőröm éget érintésétől, el akartam lökni, de megmozdulni nem tudtam, úgy le lettem szíjazva, tutira ment az illető. Ujját nyakamon futtatta végig, állkapcsom vonalát követte, majd ajkaim ívén vezette. Legszívesebben ráharaptam volna ujjára, de nem tudtam kivel is volt dolgom, így nem kockáztattam meg halálomat.

   Nem érintett már sehol sem, majd hirtelen eltűnt a szemfedő és újra láttam a világot. Éles fény vakította el látásomat hirtelen, majd amint hozzászoktam a fényhez, fel tudtam mérni helyzetemet. Két szék volt a szobában, egy, amin ültem és egy közvetlenül előttem, úgy másfél méterre. Nem láttam sehol sem az illetőt, aki az előbb bejött, aztán egyszer csak felbukkant. Fekete öltönyt viselt, zakója alól kibújt hófehér ingének ujja, ami rátekintést nyújtott csuklójára.

   Önelégült mosoly húzódott ajkaira, ahogy végigvezette tekintetét kiszolgáltatott testemen, többször megnézve arcomat és a szemembe nézve adta tudtomra, hogy tetszett neki a látvány. Mosolya továbbra is ott ült ajkain, mikor felállt és megindult felém. Két kötelet oldozott ki, egyet, ami karjaimat tartotta a szék fogságában, a másik pedig lábaimat engedte szabad utakra. Természetesen végtagjaim össze voltak kötözve, hogy esélyem se legyen a menekülésre, így meg se próbálkoztam és idegesen vártam, mit is fog művelni velem.

   - Adok két választási lehetőséget. Az egyiket választanod kell ahhoz, hogy elengedjelek. Vagy egy olyan életet választasz, ahol az én igényeimet elégíted ki, vagy megfogod ezt a pisztolyt és öngyilkosságra ítéled magad - mutatta meg a fegyvert kezében. Életemben nem lőttem még, sőt, még fegyvert sem fogtam a kezemben és nem is szándékoztam ezt a szűziségemet elveszíteni, viszont ez a helyzet teljesen megváltoztatta gondolkodásmenetemet. Elfogott a késztetés, hogy a fegyvert válasszam és véget vessek életemnek, hiszen eszem ágában sem volt egy ilyen mocskos embert kielégíteni sehogy sem. Nem idiótának neveltek a szüleim, de ahogy rájuk gondoltam, elfogott a bűntudat, hogy ha öngyilkosságra vetemedek, nem csak én veszítem életemet, hanem szüleim és elveszítik életük kincsét, ezt pedig nem akartam. Egy élet? Vagy vegyek egy öngyilkosságot? Addig-addig érveltem hol az egyik, hol a másik mellett, míg végül dönteni tudtam. Az életet választottam és már meg is kaptam az aznapi első feladatomat. A földre húzott, majd a szemközti szék elé térdeltetett, elhelyezkedett előttem terpeszre nyitott lábakkal és már hívogatott is ujjával, hogy menjek közelebb hozzá. Amennyire engedték a kötelek a mozgást, úgy közeledtem feléje, miközben kigombolta nadrágját és lehúzva sliccét, nyitotta meg előttem feladatomat. Egy fintorral hajoltam rá nemességére és kezdtem neki kényeztetésének és kielégítésének. A világ legmocskosabb emberének éreztem magam, ahogy...

   Hirtelen kaptam levegőhöz, ahogy vége szakadt a képsorozatnak és erősen markoltam az ablakpárkányt annyira, hogy ujjaim elfehéredtek.

   - Mik ezek a képek? - tettem fel hangosan a kérdést, ahogy magam elé meredtem és igyekeztem egyensúlyomat megtartani, mielőtt kirepültem volna az ablakon. Az zár kattanására emeltem meg fejemet és vezettem tekintetemet az ajtó felé, ami lassan nyílni kezdett. A fallap egyre nagyobbra tárult, míg meg nem pillantottam látogatómat, akinek valamilyen úton-módon kulcsa volt lakásomhoz. Lentről felfelé mértem végig, szemeimmel minden egyes négyzet millimétert feltérképeztem, elemeztem mozdulatait és viseletét, míg arcához nem értem. Ajkai mosolyogtak, szemeiből sütött az elégedettség és dicsőség érzett, úgy nézett, mintha egy trófea lettem volna számára. Talán az is voltam, ezt addig nem tudtam, míg egy csokor virágot és egy levelet nem pillantottam meg kezeiben. Egy lila kis virág bújt meg kezei között, ami a rozmaring nevet viselte. Ahogy jobban elnéztem a virágot, majd az adott szituációt, egyből beugrott a virág jelentése.

   - Emlékül. A búcsú virága - szólalt meg az idegen férfi és ekkor ismertem meg a hangot, amit ezidáig kerestem elmémben. Lábaim összerogytak a rémülettől és a falnak támasztva hátam, próbáltam rendezni a gondolataimat, de sehogy sem sikerült, miközben az idegen elindult felém. Felemelte a levelet és olvasni kezdte. Egyáltalán nem értettem milyen szavak hagyták el ajkait, egyedül a levél legvégét hallottam. - Az elsüllyedés és összecsapás, és a gyalázatos összeomlással építed magad, a saját roncsaidból - hagyták el ajkait az utolsó szavak, melyeket utoljára hallottam az életben…

   Két férfi feküdt az ágyban, egyikük az igazak álmát aludta, míg a másik figyelte nyugodt arcvonásait. Már órák óta csak nézte a férfit, kit megszerzett magának és mosolyogva nyugtázta magában, hogy ismét remekül teljesített. Vigyorogva simított végig a másik arcán, figyelve, hogy nem rezzent meg egyszer sem semmilyen izma érintésétől, hiszen élettelen volt. Vernon, egy önelégült mosollyal ült fel az ágyon, majd takarta be szerelme immár kihűlt testét és hagyta örök nyugalomban a hófödte tájakon elbúvó aprócska lakásban.

Breakpoint - 25

Cím: Breakpoint

Páros: Park Chanyeol (EXO) x Lee Jihoon (Woozi) (Seventeen)

Feladat: Idézettel írni

Író: 25

Idézet: 

"Beszélj hozzám és ne rólam 

én az életemet nem a falra írtam” 

- Leander Kills

Kora délelőtt volt, mikor grafitszürke felhők bukkantak fel a horizonton. Megállíthatatlanul úsztak az égen egyenesen a város felé, maguk előtt kergetve néhány szelíd bárányfelhőt. Egész nap tikkasztóan meleg volt, már-már fojtogatott a párás levegő, így felüdülés volt éreznem a feltámadó, hűs szellőt arcomon, mit a közelgő vihar hozott magával. Akárcsak három éve...

Három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon lágy esőként indult a tomboló vihar, ami aztán fákat csavart ki a helyükről és megrongálta a várost.

Soha sem szerettem a nagy viharokat. Mondhatni, mindig is tartottam tőlük féktelen erejük miatt, ugyanakkor tiszteltem is az időjárást, mert nem hajtott fejet az emberek vasakarata előtt. Sőt, szeszélyes vadságával félelmet ébresztett a mindenen uralkodni vágyó senki emberekben.

A mindent elsöprő viharok helyett, jobb szerettem a csöndes esőzéseket, mikor útnak indulhattam az eső illattal telített utcákon. Nézhettem a gyűlő tócsák végtelen ringatózását és fodrozódását, miközben az esőcseppek hűvösen koppantak fejemre, vagy bőrömre. Három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon, éppen ilyen az idő volt.

Három éve a grafitszürke felhők közé néhol egy-egy galambszínű is bevegyült, hogy együtt átússzák az ég végtelen kék tengerét, komor félhomályba burkolva a hangyákként nyüzsgő földieket.

A kávézó gyönyörű panoráma ablakaira nesztelenül hulltak a hűvös esőcseppek, majd játszi könnyedséggel leszaladva húztak maguk után csíkot az ablaküvegre. Azon a vékony, tünékeny vízsávon kívül semmi sem bizonyította, hogy ott jártak valaha is, mert helyükre újabb cseppek hullottak, és elmosták az előzőek nyomait.

Olyanok voltak akár az emberek... Tünékeny természeti csodák, akik után csak halvány jelek, utalások maradnak, ha egyszer már nem lesznek.

Halkan koppant előttem a műanyag a bárpult gránitlapján, mire bambulásomból feleszmélve pillantottam a pultos fiúra, majd kérdőn az elém helyezett felmosó vödörre.

- Ha kicsorogna a nyálad - bökött állával a műanyag felé, miközben tenyereit a gránitlapra támasztotta. - Ha a helyében lennék, rég feljelentettelek volna zaklatásért. Egy hét alatt, mióta fel lettél véve többet bámultad őt, mint az összes csaj, aki miatta jár ide együttvéve.- Most nem is őt bámultam - toltam Johnny felé a vödröt. - Csak elgondolkodtam.

- Mi nyomja azt a hatalmas szíved, Chanyeol hyung? - könyökölt Dowoon a pultra helyet foglalva mellettem. - Nekünk elmondhatod.

- Csak azon gondolkodtam, hogy miért nem ül itt velünk.

Halkan koccant össze a porcelán csésze az üvegasztal lapjával, most mégis felzavarta a kávézó nem mindennapi csendjét. Felé pillantottam. Azt hittem meghallotta, amit mondtam, és ki fog oktatni, hogy foglalkozzak a saját dolgommal. Azonban ő nem foglalkozott velünk.

Mutató ujjával végig simított a fehér porcelán fülén, majd ölében összefűzte ujjait. Mélybarna szemeit felvezette az ablaküvegen, végül a szürke felhőkön állapodott meg.

- Mintha imádkozna - gondoltam, s a gerincem mentén végig futott a hideg miatt libabőrös lett az egész testem.

Bőre még a porcelánnál is törékenyebbnek és sápadtabbnak tűnt, szinte látni engedte az ereit. Ajkai cserepesek voltak, haloványabbak, mint bármikor, és apróbbak. Szőkére festett haja, azonban rendezetten keretezte arcát. Apró, cicás szemei alatt halványlilás csík tanúskodott kialvatlanságáról.

Ezekben, a rossz időszakjaiban jobban féltettem, mint valaha...

- Máskor mindig ideül, még akkor is, ha Chanyeol hyung az átlagosnál is hülyébben és idegesítőbben viselkedik. - tette hozzá Dowoon, mire némaság telepedett ránk, hosszú percekre.

- Menj már oda! - lökte meg Johnny a vállam, olyan erővel, hogy majdnem kiestem a bárszékből.

- Neked meg mi bajod? - fordultam felé dühösen.

- Az hogy, ha most nem mész oda, akkor... - szemei szikrákat szórtak, mégsem folytatta mondatát.

- Akkor? - könyököltem a pultra.

- Johnny! - Dowoon mély hangja hezitálásra késztette. Láttam, amint a szeme sarkából az ablak előtt ülő Jihoonra néz, aztán már sokkal halkabban fejezte be mondandóját.

- Akkor lehet, hogy soha többé nem lesz lehetőséged szemtől szembe beszélni vele.

- Johnny, Jihoon megmondta, hogy...

- Tudom - szakította félbe a fiatalabbat.

Láttam, ahogy Johnny és Dowoon ajkai tovább mozogtak, miközben a fiatalabb gyilkos pillantásokkal bombázta a másikat, de egy árva szavukat sem hallottam. A világ elnémult. Hézagosan emlékeszem, hogy felálltam a székből, majd a gravitációval és remegő térdeimmel küzdve odasétáltam az asztalhoz, ahol Jihoon ült már reggel óta.

Mikor mellé értem, ő felnézett rám. Gesztenyebarna tekintete találkozott az enyémmel, és úgy éreztem soha többé nem ereszt el. Szemeiben alig volt fény, mégis biztos vagyok benne, a lelkemig látott abban a pillanatban. Látta a félelmem, szomorúságom, a tehetetlenségemből adódó kétségbe esettségem, és meghasadó szívem, mi magatehetetlenül vergődik mellkasomban.

Nem is tudom mit gondoltam, mit mondok neki, ha már ott állok előtte. Talán semmit. Sőt, biztosan semmire sem gondoltam abban a minutumban, mert képtelen lettem volna, egy értelmes gondolatot is összerakni. Mégis reménykedtem benne, hogy csak egy ízléstelen vicc akart lenni Johnnytól, és mikor odamegyek Jihoonhoz, ő hangosan felnevet majd. De nem ez történt.

Hosszú percekig bámultam Jihoon gyönyörű szemeit, mire talán megunta szótlanságom, és kettévágta gyenge hangjával a köztünk beállt csendet.

- Nem ülsz le?

A vele szemben elhelyezett székre sandítottam, majd jobb kezemmel kihúztam és helyet foglaltam. Arra számítottam, hogy ismét a felhős eget fogja nézni, de nem így tett. Barna szemeivel megkereste, és magához láncolta tekintetem, ugyanazzal az átható pillantással. Újabb hosszú percekig figyeltük egymást, mígnem megint az ő hangja zavarta fel a csendet.

- Kérni szeretnék tőled valamit, Chanyeol - érdeklődve felhúztam egyik szemöldököm. - Megtennéd, hogy hazakísérsz?

Máskor bő szókincsem ezúttal cserbenhagyott, nem tudtam egy szót se kinyögni.

- Én, most Jihoon lakására fogok menni? - kérdeztem magamtól.

Kínomban csak bólintani tudtam, majd felpattantam a székből. Megálltam előtte, és felé nyújtottam kezem, hogy segítsek neki felállni. Emiatt először furcsán nézet fel rám, de elfogadta segítségem.

Ujjai lágyan simultak tenyeremhez, akár a selyem. Az én kezem övéhez képes durva volt, és érdes. Féltem, felsértem Jihoon gyengéd bőrét, így a lehető legóvatosabban zártam ujjaim közé kicsiny kezét. Kérésének eleget téve a pulthoz kísértem, ahol megkérte Dowoont és Johnnyt, hogy tartsák a frontot helyettünk, amit nem volt nehéz megtenni, mivel egy árva lélek sem tartózkodott a kávézóban, majd elköszöntünk, és egy esernyőt felkapva útnak indultunk.

A grafitszürke felhőkből szakadatlan potyogtak az éltető vízcseppek, mik lassacskán bőrig áztatták az egész várost. Jihoon utcákon keresztül beszélt, míg én csak hallgattam kellemes hangját. Elmesélte, miként derült ki a betegsége. Elmondta, hogyan élte meg a rosszabb időszakokat, a hangulatingadozásokat. Megosztotta velem az egész életét, és nekem csak annyit kellett tennem, hogy végig hallgatom, amint kinyílik nekem.

Úgy éreztem, azokban a percekben közelebb voltunk egymáshoz, mint valaha, mégis egyre távolodunk el a másiktól.

Fél óra séta után elérkeztünk egy tömbházhoz, aminek a második emeletén volt Jihoon lakása.

Megkért rá, hogy kísérjem fel, és legyek mellette.

Befektettem az ágyba, mert nagyon elfáradt. A szobájában pont az ablak alatt volt az ágy, így a gyér fénytől hófehér lett arca. Szemei alatt a karikák elmélyültek, és sötétebbek lettek. Magához hívott, hogy feküdjek mellé, és öleljem meg. Ezután minden olyan gyorsan történt...

Azt mondta, hogy ha elalszik, akkor az orvosok szerint kómába esik, de a teste mindenképpen feladja majd harcot rövid időn belül, így az alvás számára egyet jelent a lassú, ámde fájdalommentes halállal.

Emlékszem, ahogyan égető könnyek gyűltek szemeimbe. Hezitáltam, mit tegyek. Tegyem meg, amire kér? Vagy ne, és akkor talán tovább élt volna?

Végül azonban minden önös szándékomat félre téve mellé feküdtem, és átöleltem őt. Teste annyira aprócska, és törékeny volt a karjaimban, hogy féltem szorosabban ölelni. Pedig legszívesebben agyon szorongattam volna. Részben azért, hogy elhiggyem, nem álmodom, és valóban a karjaiban tarthatom őt. Részben pedig azért, hogy vigaszt keressek legmélyebb bánatomban.

Akkor történt meg, hogy szerelmet vallottam neki, majd arra kért, hogy csókoljam meg, mert még soha sem csókolózott.

És akkor történt meg, hogy először és utoljára megcsókoltam őt...

Azután, a röpke csók után nyakhajlatomba fúrta fejét, míg én feje búbjára tettem állam. Ahogy lassult Jihoon légzése, úgy lett úrrá rajtam egyre jobban a bánat.

Utoljára elmondtam neki, mennyire beleszerettem, már az első pillanatban, mikor beléptem a kávézóba. Hogy mennyire nagyon gyönyörű ő maga, a jelleme, a szeme, a mosolya. Bevallottam neki, mennyire fog hiányozni, és milyen szívszaggató érzés tehetetlennek lenni nagy melák létemre.

Jihoon mosolygós hangszínén megköszönte a szeretetem, és hogy mindezt bevallottam neki. Karjai szorosabbra fűzte körülöttem. Miközben beszívta a levegőt tüdeje megremegett, majd egy fáradt szusszanással elaludt. Mindörökre.

Kedves Zsűri.

Mikor elolvastam a felhívást, miszerint foglaljam rövid novellába életem legnagyobb fordulópontját, ami a legnagyobb hatással volt rám, vonakodtam benevezni. Ugyanakkor tudom, hogy valahogyan ki kell törnöm a drogok, a cigaretta és az alkohol hármas bűvköréből. Így, ha az emlékezés az ára, hát megteszem. Ezen információk ismeretében remélem, megértik miért egy idézettel indítottam a történetet. Ugyanakkor megértem, amennyiben nem engem választanak, mégis köszönöm, hogy elmesélhettem Önöknek azt az eseményt, ami törést jelentett az életemben.

Üdvözlettel

Park ChanYeol

It's raining - 21

Cím: It's raining

Páros: Seo Youngho (Johnny) (NCT) x Yoon Jeonghan (Seventeen)

Feladat: Képpel írni

Író: 21

Kép, amivel írni kellett:

A kis zenei bolt, ahol dolgoztam sosem arról volt híres, hogy oly’ sokan megfordulnának ott. Tökéletes volt számomra; kevés ember, de a fizu jó és bármi következmény nélkül lejátszhatom a hangszóróban a kedvenc dalaimat.

Aznap kedd volt, már közel jártunk a zárásidőhöz, s kint is már sötétség honolt. Ilyenkor azért féltem egy kicsit, hogy valamiféle suttyó népség tér be az üzletbe kifosztani a kasszát, miután egyáltalán nem volt ez egy jó környék. Bár valószínűleg ők sem gondolták, hogy sok pénzt találhatnak egy ilyen lepukkant helyiségben, hisz mindig elkerültek.

Ám, amikor valaki nagy robajjal rontott be az üzletbe, úgy, hogy az ajtó, meg a felette logó csengő majdnem leesett a helyéről, hirtelenjében szívemhez kaptam a félelemtől. Meglepetésemre viszont nem egy maszkos betörő állt meg előttem, hanem egy jól megázott, velem egyidős fiú. Álla vonaláig érő, szőke tincsei csapzottan tapadtak az arcára, melyeket fujtatva próbált elhessegetni onnan, kisebb-nagyobb sikerrel.

– Miben segíthetek? – szóltam hozzá a tőlem telhető legkedvesebb hangon, miután ábrázata olyan elveszettnek tűnt a lemezek között.

– Hát… – zavartan nyúlt tarkójához, miközben kínosan elmosolyodott. S még így is talán az volt a legszebb mosoly, amit valaha láthattam. De a következő mondata kellően lelombozott. – Csak az eső elől menekültem be.

– Oh. – sóhajtottam fel megvilágosultan, majd a pult mögötti székre pillantottam. – Mindjárt zárok, addig itt maradhatsz. – mutattam az ülő alkalmatosságra, majd elsétáltam a bolt másik végébe elrendezni a kazettákat.

Ő csöndben ült végig, s telefonját nyomkodta, míg én néha vetettem felé egy ellenőrző pillantást. Valahonnan roppant ismerős volt, de mégsem tudtam névhez, vagy eseményhez kötni. Pedig roppant megkapó külseje volt, s ha korábban is így állt volna előttem, mint pár perccel korábbak, akkor azt biztos soha nem felejtettem volna el.

– Ühm... srác! – mivel még nem voltam tisztában a nevével, fogalmam sem volt, hogyan is kéne megszólítanom, de miután csak ketten voltunk ott, egyből felkapta a fejét. – Öt perc és zárok.

– Oh, Jeonghan vagyok. – egy angyali mosoly kúszott ajkaira, az enyém viszont az arcomra fagyott.  Így már egyből tudtam kivel van dolgom.

Haja világos volt, nem úgy, mint pár hónappal ezelőtt, amikor utoljára láttam. Azt hittem el fog önteni a méreg, amikor először szemtől szemben találkozni fogok a fiúval, akivel Sehun valószínűleg hosszú hónapokon keresztül csalt, de valójában olyan volt, mintha csak egy egyszerű titokról hullott volna le a lepel. Csaptam én ki akkora balhét, s tomboltam annyi ideig akkor, amikor erre mind fény derült, hogy most már ne érezzek bosszúvágyat.

– Youngho. – nyújtottam a kezemet neki, amit mosolyogva meg is rázott.

– Köszönöm, hogy itt maradhattam! Esetleg meghívhatlak egy kávéra valamikor ezért cserébe?

Jeonghan szép volt és kifejezetten vonzó számomra, és még jófejnek is tűnt – ha azt nem vesszük figyelembe, hogy az exem szeretője volt –, de mégis a tudat, hogy miatta lett vége egy másfél éves kapcsolatomnak, merőben lelombozott vele kapcsolatban. Hízelgő volt meghívása – amit egy elég feltűnő csábos vigyorral az arcán tett meg –, de még ha baráti is lett volna ez a közeledés, akkor sem fogadtam volna szívesebben.

– Szerintem, azt inkább kihagynám.

S még csak erőlködnöm sem kellett, egyszerűen megvonta a vállát, elköszönt, és a következő percben már a hátát néztem, ahogy kilép az ajtón, elhagyva a helyiséget – remélhetőleg örökre.

A találkozásunkat meg inkább elkönyveltem valamiféle szokatlan élménynek. S a biztonság kedvéért még aznap este kitöröltem Sehun telefonszámát a mobilomból.