Cím: Oblivion
Páros: Hong JooHyun (Cory) (24K) x Oh Heejun (KNK)
Műfaj: slice of life, romantikus,
Író: 22
Aesthetic kép, ami alapján írni kellett:
Mély levegőt véve hunyta le a szemeit, lejjebb csúszva a kanapén. A keze remegett, a gondolatai cikáztak, és érezte: újból meg kell tennie. Szinte látta, ahogy a pár perccel ezelőtt megmosott kezét ellepi a kosz, a baktériumok, holott semmihez nem ért hozzá azóta, hogy kilépett a fürdő ajtaján, de mégis, a már berögzült, megragadt mondat ismét kivetült, mozgásra kényszerítve a testét, hogy elismételje azt, amit a mai nap már rengetegszer megtett; megmossa a kezét. A vékony, hófehér bőre kézfején tele volt sebekkel, melyeket minden alkalommal csípett a szappan, de sem ez, sem semmilyen más tény nem volt képes megállítani ezt az eszeveszett körforgást. JooHyun tudta, nagyon jól, hogy nem normális ez, tisztában volt vele, de magát nem tudta megmenteni, másnak pedig nem hagyta. Csupán a változás gondolata is megrémisztette, félt az újtól, és inkább beletörődött abba, hogy a gondolatok uralják ezek után. Belefáradt már, nagyon rég, de egy dolog vigasztalta: Ő ismét eljön, így pedig vigyázhat rá, nem fog ártani neki, és csak azt a mosolyt láthatja az arcán, amit olyannyira szeretett.
Egy dolgot akart, Őt maga mellé, mert ha ott volt, az egész lényére egy megmagyarázhatatlan nyugalom szállt, és akkor, azokban a percekben semmi, de semmi nem tudta lekötni, csak a fiatalabb mély hangja, ahogy halkan duruzsol neki, és, bár egy szavát sem értette, olyannyira elmerült a másikban, elég volt hallgatni az általa oly' kedvelt orgánumot, hogy szíve ismét egy nyugodt tempóban doboghasson tovább. Szerette őt, az illatát, az íriszei csillogását, mindenét, végtelenül ragaszkodott hozzá, imádta a vele eltöltött pillanatokat, még ha olykor csupán ültek, egymás mellett, megtartva azt a bizonyos távolságot, amire az idősebbnek szüksége volt. Sokszor idézte fel magában az évekkel ezelőtti Heejunt, mikor még sokkal alacsonyabb volt nála. Akkor még ő volt az, aki a másiknak jelentette a védelmező karokat, és végtelenül haragudott magára, hogy az évek múlásával már semmilyen támaszt nem jelentett a fiatalabbnak, hanem ő volt az, akinek szüksége volt rá. Heejun egy percre sem hagyta magára, minden nap több üzenetet is küldött az idősebbnek, aki ugyan elolvasta, de sosem válaszolt rá. Képtelen volt hozzáérni a kis elektronikus szerkezethez hosszabb ideig, miután olvasta, mennyi baktérium tapad meg rajta... Nem ment neki. De a pár szavas üzenetek mindig megmelengették a szívét, és olyankor ajkain is apró mosoly játszott. Hálás volt neki, hogy foglalkozott vele, hogy eltűrte maga mellett, és igazán érdekelte, miért, mi oka van erre, nem kérdezett rá. Ezt utálta magában a legjobban; a betegségének ezen oldalát, amit, ha tehetett volna, mindenestül kihajított volna az ablakon, hogy örök életre megszabadulhasson tőle; mivel képtelen volt hinni a fiatalabbnak. Minden olyan mondat, mely az idősebbhez szólt, a felé irányuló érzelmeiről, hazugságnak hatott a fejében, lehetetlen feladat volt számára elhinni. Elvégre, ugyan ki szeretne egy ilyen embert? Ráadásul, ő tudta, mindenki hazudik. Ahogy a szülei és a barátai is hazudtak neki, úgy más is fog, és ettől...rettegett. Nem akart egyedül maradni, de nem akart hazugságban élni, más terhére lenni, problémát okozni. Nem akart senkit bepiszkítani, senkinek sem akart ártani, főleg nem neki. De elengedni nem tudta, szüksége volt rá, és mégis, mindennél távolabb akarta tudni magától...
A mai nap is olyan volt, mint a többi, megszokott, monoton, de már évek óta így teltek el a nappalok, és ezt megbontani lehetetlen feladatnak bizonyult. A fehér bőrkanapé volt az egyetlen ülőalkalmatosság a szobában, amelynek egyik falát csupán a makulátlan üveg fedte, ezzel rálátást engedve a kertre, melyben a zöld növények teljesen eltakarták a külvilágot. A szobában minden fehér volt, ahogy az egész házban, világos, tiszta, és JooHyun számára ez jelentette a teljes nyugalmat. A gondolatai most sem álltak meg, ahogy a kinti, reggeli eső után apró harmatcseppekkel borított leveleken pihentette tekintetét, ismét a fiatalabb férkőzött szemei elé. Nem volt jó soha az érzelmek felismerésében, sem a testbeszéd és a mimika leolvasásában, de azt tudta, hogy az az emóció, melyet Heejun idéz fel benne, különleges - de megmondani, mi is volt ez, nem tudta. Az órára pillantva enyhe izgalom lett úrrá rajta, hiszen... Nemsokára megérkezik. Ismét itt lesz vele, és ennek okán habozás nélkül pattant fel, a fürdőbe sietve. Mosakodni akart, tisztára súrolni magát, mert eldöntötte: Ma megérinti őt. Megérinti, ezzel tudtára adva azt a mérhetetlen hálát, amit érez. Hiszen minden egyes alkalommal, mikor a fiatalabbal volt, tudta, mennyire kellemetlen a másiknak, hogy nem érhet hozzá, látta rajta, hogy megölelné, megfogná a kezét, és talán tudat alatt az idősebb is áhítozott ezek az érintések után, éppen ezért határozta el magában, hogy ma megteszi.
***
Heejun léptei hangos visszhangot vertek a kiüresedett utcán. Tőle nem megszokott hevességgel igyekezett rég látott hyungja háza felé, arcán letörölhetetlen mosollyal, melyet a gondolat varázsolt oda, hogy egy hónap után ismét találkozhat azzal a személlyel, aki a világot jelenti neki. Mérges volt, főleg magára, de a főnökére is, hogy egy percnyi szabadidőt sem kapott, lassan négy hete, és a felhalmozódott munkát ilyen hirtelen, ekkora mennyiségben zúdította rá, ettől pedig elzárta az esélyt, hogy Heejun találkozhasson az idősebbel. Aggódott érte, minden éjszaka eszébe jutott, vajon jól van-e a másik, nem tört-e rá ismét pánikroham, mikor nincs ott mellette, netán az enyhe depresszió jelei újból megmutatták magukat... Annyi szerencséje volt, hogy biztos nem bántotta magát, mivel a bőrét ugyanolyan makulátlannak akarta tudni, mint minden más testrészét. De ez nem sok nyugtot jelentett, hiszen bármi más történhetett, amiből JooHyun egyedül képtelen kihátrálni. A gondolatai tudta kívül indították meg őt, így végül a maradék távot futva tette meg, hevesen verdeső szívvel. A kis házhoz érve nem kopogott, volt kulcsa a kapuhoz, és az ajtóhoz is. Az idősebb tudta, hogy érkezik, mindig megnézi az üzeneteket, így nem aggódott, hogy megijesztheti őt.
– Hyung! – Ajkain a mosoly kiszélesedett, ahogy a szokásos illat az orrába kúszott, mely az egész házat körbelengte. Nem is tudná rendesen leírni, talán olyan...tiszta illat volt, hűsítő. Lehet, ilyen jelzőkkel nem szokás illetni, de egyszerűen ilyen volt...tiszta, mint minden, ami a másikat jellemezte. Pár pillanatig nem érkezett válasz, de végül halk léptek csapták meg a fülét, és megjelent Ő, csupán egy fehér köntösben, kissé vizes hajjal. Heejun lélegzete hirtelen akadt el, azt sem tudta, mit tegyen; lélegeznie kellett volna, de az akkor, abban a pillanatban nem ment neki.
Gyönyörű volt. Más szóval nem is tudná jellemezni az előtte álló angyalt, aki csillogó szemekkel meredt rá, láthatóan elérzékenyült arccal. Legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy karjaiba zárhassa, és ne engedje el, míg a világ szét nem hullik darabokra, de nem tehette, és ez... Ez mérhetetlenül elkeserítette őt. Sosem hibáztatta az idősebbet, egy pillanatig se, pedig őszinte kínokat élt át mellette, akárhányszor a közelében volt. Hiszen szerette őt, sőt, rabja volt a másiknak, kinek erről sejtése sem volt, és ez így volt jó. Heejun nem akarta ilyenekkel traktálni az így is labilis lelkűt, úgyhogy inkább megtartotta magának ezt az érzést, ami egyre erősebben akart kiszakadni mellkasából.
– Szia – szólalt meg hosszas másodpercek után Heejun, lágyan elmosolyodva, mire az idősebb lomha léptekkel sétált elé, alsó ajkát beharapva. A fiatalabb innen tudta, valami aggasztja az idősebbet, valamin ismét agyal, gondolkodik, összezavarva saját magát, és ez nem tetszett neki.
– Hiányoztál – suttogta halkan JooHyun. Szinte alig hallotta a másik, még szerencséje, hogy akárhányszor az idősebb ilyen közel került hozzá, az ő tekintete akarata ellenére siklott piros ajkaira, így pedig nem volt nehéz leolvasni azokról ezt a röpke szavacskát. Heejun szíve eszeveszett tempóba kezdett, szinte el se hitte, amit hallott. Soha, soha nem mondott ilyesmit neki, soha nem volt ennyire közvetlen, ennyire...őszinte és érzelmes. Heejun ismét úgy érezte, az idősebb teljesen elvarázsolta. Olyan ártatlan volt, olyan tiszta, s ha nem lett volna ez a betegsége, nála érzelmesebb ember nem is létezett volna. De így, hogy JooHyun teljesen bezárkózott, mint testileg, mint lelkileg, mindentől elzárva magát, tapasztalatlanná tette megannyi téren; édes volt, még így is, szinte érezte a fiatalabb, ahogy a szíve lassú olvadásba kezd. Nem tudta, miért ő az egyetlen, akit ilyen közel enged magához a másik, de hálás volt, és hihetetlenül boldog.
– Te is nekem, hyung. – Heejun mosolya lágy volt, szeretetteli, amit az idősebb is észrevett, ettől pedig úgy érezte, ez az a pillanat, amiért még itt volt, és nem adta fel. Mikor láthatja a fiatalabbat, és elmerülhet abban a végtelen nyugalomban, amit biztosított számára. – Hoztam neked valamit, gyere, üljünk le – vette le gyorsan a fiatalabb a cipőt a lábáról, és belebújt a papucsba, mely külön neki volt odakészítve. JooHyun lassú léptekkel indult meg a bőrkanapé felé, leülve rá, és végig figyelemmel kísérte, ahogy Heejun követi őt, az ülőalkalmatosság másik felében foglalva helyet.
JooHyun szíve összeszorult egy pillanatra. Valahogy...távolinak érezte így a fiatalabbat. Talán azért, mert az előbb olyan közel állt hozzá, mint talán soha, vagy az elhatározása keltette ezt az emóciót benne, maga sem tudta, de szinte fázott így, távol a másiktól, ezért észrevétlenül csusszant közel hozzá, míg ő a táskájában kutatott fel egy másik dimenziót.
– Megvan! Végre, már azt hittem, so...Jézus! – kapott a szívéhez Heejun, mikor rettentő közel találta magához az idősebbet, amint felé fordult. Persze, nem volt az közel, a fél méter távolság megmaradt, de ez szokatlan volt...nagyon szokatlan. – Hyung? Baj van? – Az említett csak megrázta a fejét, halvány mosollyal ajkain, és csillogó szemekkel nézte az előtte ülőt, néha-néha a kezében pihenő pici, fekete dobozra pillantva. Kíváncsi volt, látszott rajta, ez pedig még több kérdést vetített ki Heejun elé. Hyungja soha nem volt ennyire őszinte az érzelmeivel szemben, nem mutatta ki őket, és nem is igyekezett közeledni a másik felé, de most, teljesen ellentéte volt eddigi önmagának. Bár látszott rajta, hogy a burok, ami körbeveszi, és nem engedi közel a fiatalabbhoz, még nem szűnt meg teljesen, de lassacskán elhalványodni látszott, amitől Heejunon gyermekies izgatottság lett úrrá. Ha nem félt volna rettenetesen a következményektől, azonnal karjai közé zárta volna a másikat. De tartott attól, hogy az idősebb miképp reagálna, így úgy döntött, megvárja, míg ő lép. Igazán kíváncsi lett volna rá, mi hozott ilyen mértékű változást a másikban, ám nem akarta siettetni, mellesleg tudta, az idősebb mindennél jobban tart a kérdésektől, független attól, neki szól, vagy felőle.
– Heejun? – Az idősebb hangjára tért csak észhez a másik, realizálva, hogy valószínűleg percekig meredt a másikra, ki tudja, milyen arckifejezéssel, de amint felcsendült az előtte ülő halk kuncogása, ismét ledermedt.
Egyértelmű jele volt annak, mennyire idétlenül nézhetett ki, de valahogy...egy percig sem tudott ezzel foglalkozni. Minden apró zaj elcsendesült körülötte, sem az óra monoton kattogása, sem a kinti növényzet leveli táncának hangja, melyet a lágy szél uralt hosszú ideje nem jutott el hozzá, csak a másik arcát látta maga előtt, és az az apró, édes nevetés visszhangzott fejébe szüntelenül, melyet oly rég hallott már, és most, hogy újra a tulajdonában tudhatja ennek elven emlékét, soha nem akarja elhalványulni hagyni. – Megint elbambultál – mosolygott az idősebb. Igazából, magát sem értette. Fogalma sem volt arról, miért érzett hirtelen késztetést arra, hogy a benne dúló érzelmeknek jelet adjon, de azok maguktól törtek utat, áthatolva a láthatatlan védelmen, melyet tudat alatt öltött fel magára az idősebb, de mikor ezek az érzelmek elárasztották a mellkasát, képtelen volt ellent mondani nekik. Ajkai maguktól húzódtak mosolyra, mikor a fiatalabbra pillantott, és végtelenül aranyosnak találta, ahogy ő szemöldök ráncolva, értetlenül néz rá. Rá kellett döbbennie, az előtte lévő személy az egyetlen, aki akár hosszú időre is kiszabadítja a rá kényszerült körforgásból, a mohó gondolataiból, melyek tettekre kényszerítették. Ha önmagát nem is, a lelkét tisztának érezte ilyenkor, és ez elfeledtette, vele azt a megannyi gondolatot, mely testének bemocskolódását bizonygatta. Tudta, hogy fontos a fiatalabbnak, hogy ezen a köteléken mindkét oldalt erős csomó állt, ami nem hagyta lecsúszni őket.
– Sajnálom, csak ma...mindegy – ingatta meg mosolyogva a fejét Heejun, teljes testtel a másik felé fordulva. – Add a kezed – a görbület ajkain egyre szélesebb lett. Izgult, hogy az idősebb mit fog szólni ehhez, de úgy érezte, egy erős lépés lesz a gyógyulás felé, ha jól alakul.
Ám amilyen nagy vehemenciával és izgalommal indult neki, a mosoly olyan hirtelen fagyott le az arcáról, amint tekintete az idősebb kezére tévedt, majd az azon éktelenkedő sebeken futott végig. A szíve erősen szorult össze, ezzel tüdejét is erre késztetve, mitől hevesen kapott levegő után, nem is gondolva arra, mik lehetnek felelőtlen tette következményei. Ő csak dühös volt, de nem az idősebbre. Inkább a sorsa, a betegségre, az életre, és magára. Nem tudott vigyázni arra, aki a legfontosabb neki, és ez...végtelenül dühítette.
Gondolkodás nélkül fogta ujjai közé a másik kezét, óvatosan, és közelebb húzta magához, hogy rendesen megnézze. Fájdalmasnak tűnt minden egyes seb, mely a sűrű dörzsöléstől jelent meg hyungja hófehér bőrén. Beharapta alsó ajkát, mélyen szívva be a levegőt. Bántotta, hogy nem tud semmit tenni a másikért, hogy képtelen a támasza lenni, megóvni őt. JooHyun mindennél jobban őrizte a saját épségét, de számított erre, tudta, hogy ez lesz a végén, ám a keze tisztaságát nem volt képes megtagadni pár seb miatt. Viszont, ha a fiatalabb itt lett volna mellette, talán elkerülhető lett volna - gondolta Heejun, de valahol mélyen tudta, ezt nem lehetett volna megakadályozni, csupán szenvedni akart az önmarcangolástól, épp, mint a másik, akinek az érintés gondolatától is rettentően labilis lesz a lelki világa.
Erre a gondolatra Heejun hirtelen kapott észhez, és ijedt tekintetét felemelte JooHyunra. Elrontotta. Hatalmasat hibázott azzal, hogy megérintette, ráadásul ennyire hevesen.
JooHyun bódultan nézte kezét, mely elveszett a fiatalabb hatalmas tenyerében. Nem mozdult, meg sem rezzent, mintha egy pár másodpercig az élet is elhagyta volna.
– Hyung, én ne...
– Meleg. – Nem erre várt. Nem is tudta, mire számított, de az biztos, hogy mindenre, csak erre az egy szócskára nem.
– T-tessék? – csak ennyit volt képes kimondani a másik, azt is nehézkesen, mert a tüdejében rekedt levegő igencsak vonakodva akart távozni onnan.
– Olyan meleg... – JooHyun másik kezét is a fiatalabbéhoz vezette, és úgy emelte arcához, beletemetve azt a másik tenyerébe. Már teljesen el is felejtette, milyen, mikor megérintik. Mennyire forró, milyen mértékű nyugalmat áraszt. Neki erre volt szüksége. Nyugalomra, szeretetre, és Heejunra, aki ezt mind meg tudta neki adni.
