Érintés - 22

Cím: Érintés
Páros: Choi Minho (SHINee) x Byun Baekhyun (EXO)
Feladat: Idézettel írni
Író: 22
Idézet:

"A legerősebb drog egy ember számára, egy másik személy."

Néha elgondolkodom azon, mi lett volna, ha akkor nem engedem el? Ha azon a napon egy apró rezdüléssel, egy könnyed mozdulattal magamhoz láncolom, ezzel teljes mértékben magaménak tudva az ő hihetetlenül törékeny testét, melyet öntudatlanul védtem mindentől és mindenkitől? De gyáva voltam, nevetségesen gyáva és gyenge. Hiszen tudhattam volna, az ő tiszta lelke egy percig sem tudott volna rám úgy tekinteni, mint ami valójában voltam. Sosem látta azt, ami vagyok, nem látta a megrohadt, mocskos belsőm, az elroncsolódott, fekete lelkem, mert ha vele voltam, én is égetően tisztának éreztem magam, gondtalannak, egyszerűnek, és boldognak. De ő mit sem sejtett efelől. Vonzott a mérhetetlen naivitása és ártatlansága, melyet meg akartam rontani, elérni, hogy csak utánam epekedjen, hogy a szíve csak értem dobbanjon. Eltakartam ezeket az érzelmeket, és mohón faltam minden egyes rezdülést, ami táplálta az elkeseredett lelkemet, mindezt úgy, hogy ő nem tudott semmiről.

Elhitte, mikor mosolyogtam, mikor boldog voltam, és szeretném én is úgy érezni, ezek nem csupán megjátszott emóciók és pillanatok voltak, mégis, képtelen voltam akár egyszer is őszintén boldog lenni - legalább is, teljes mértékben biztosan nem. Mellette akaratom ellenére öntött el az a ritkán tapasztalt, idegesítően kellemes érzés, a forróság, a birtoklási vágy és a beteges rajongás, mindez csupán egy apró mosolyától, vagy csak szemei gyermekies, édes csillogásából. Annyira tiszta volt minden apró porcikája, gyönyörű, tökéletes, és én magamnak akartam tudni, meg akartam szerezni, karöltve az általa bennem keltett érzésekkel, melyekért tudat alatt epekedtem, akartam őket, de még magamnak is képtelen voltam bevallani.

Olyan volt, mint a drog. Egyre többet és többet akartam belőle, de tudtam: Ő az az apró, fényes csillag, ami nem lehet az enyém, bármennyire is szeretném.

Hiszen ő oly tiszta, még most is, oly fenséges, míg én vészesen gyorsan esek szét, és válok a sötétség apró, jelentéktelen foltjává.

Azon a napon, mikor elhagytál, akkor értettem meg, mennyire romlott voltam, rettentően romlott és magányos. Az űr, amit magad után hagytál, tele volt fájdalommal, mely mégis a kongó ürességbe merült, erősen marva szívem befeketedett falát, hogy halálának halálával kínozzon, amiért egy angyal gyönge lelkét törtem össze.

><>•<><

Cipőm sarkának kopogását elnyeli a folyosón hosszan elterülő, vörös színben égő szőnyeg, ezzel lehetővé téve lépteim elveszett némaságát. A legkevésbé sem akartam magamra vonni bárki figyelmét, és főleg nem akartam, hogy lássák az elveszett alakom, ahogy összetörten haladok az egyetlen mentsváram felé. Utáltam, gyűlöltem ezt tenni, de ez volt az egyetlen út előttem, amire ráléphetek, hogy abbamaradhasson az egy helyben toporgásom, elveszetten.

Nem egyszer éreztem úgy, hogy végleg összeroppanok a súly alatt, melyet Baekhyun távozása tett vállaimra, mégis erősnek kellett maradnom. Démon vagyok, Lucifer nevére is, nem lehetek ennyire gyenge! Minden a te hibád, miattad vagyok ennyire szánalmas, ennyire reménytelen! Te gyógyítottad meg a bensőm egy apró darabját, és elég volt ennyi is, hogy később már csak a gondolatodtól terjedni kezdjen az aprócska fény, ami kiűzte a hosszú évezredek óta bennem tátongó sötét ürességet. Tudom, nagyon jól tudom, hogy mindennek én vagyok az oka, mindenről én tehetek, mégis, fáj, eszméletlenül fáj, de ennyitől a büszkeségem nem csappant, továbbra is makacsul okollak téged minden bennem okozott sérelemért, pedig te voltál az, aki a legjobban összetört kettőnk közül. Mert láttam, nagyon jól láttam a minden érzelmet elém táró tekintetedből, amit könnyek homályosítottak akkor, ahogy a lelked apró darabokra tört.

Nem akartam, hogy így láss. Hogy lásd a megcsonkított, fekete szárnyaim, a vértől élénken pirosló szemeim és a széttépett lelkeket körülöttem. Hiába a tény, mi szerint azok a védtelen emberek ezt érdemelték, az általad mélyen tisztelt Isten igazát megszegve fordultak ellene, a te mérhetetlen szeretetet hordozó szíved még ezt is képtelen volt végignézni, eltűrni. Remegtél, az egész tested haragtól és félelemtől reszketett, én pedig itt döntöttem el, megvédelek, bármi áron. Megvédelek... Magamtól.

Elmondtam neked mindent, mindent, ami én vagyok, vagyis ami voltam, mielőtt megismertelek volna. Csupán a lelked legyenglült aurájából éreztem azt a meghazudtolhatatlan gyűlöletet és megvetést, amit irántam éreztél akkor. A haragot, az elkeseredettséget, a megtörtséget, mely elhomályosította az eddigi féktelen ragyogásod, és azt mind én okoztam neked. Miattam volt, és ez szenvedésre késztetett; egyetlen oka lehetett annak, hogy így reagáltál: Fontos voltam neked. Számítottam valamit, egy darabkája voltam a boldogságodnak, és talán ez volt az első alkalom attól fogva, hogy megszülettem, mikor éreztem, milyen valóban boldognak lenni. Milyen, amikor megdobban a szívem, erősen, rendületlenül, melegséget pumpálva a testembe, kiűzve a hirtelen keletkező érzelmek kavalkádját, szélcsendet alkotva a bennem dúló tornádóból.

Megmutattad nekem, milyen érezni, milyen az, mikor ezek az érzések építenek, s nem rontanak, és azt is megmutattad, milyen az igaz magány. Mikor minden kiüresedik bennem és körülöttem, olyannyira, hogy az már sosem lesz újra dúzzadó. Nélküled biztosan nem.

Mély sóhajjal nyomtam le a hideg kilincset, kitárva magam előtt a sötét falapot, ami éles nyikorgással adta meg magát. A kellemetlen, szúrós szag azonnal orromba kúszott, a félelemtől és kíntól terhes levegő a vér illatával vegyülve marta az orrom, de mit sem törődve vele léptem be a sötét helyiségbe. El akartam terelni a gondolataim, de tudtam, lehetetlen feladat ez számomra, mivel mindegy, mit látok, mit hallok, mit érzek, ezekről, és ezek nélül is te jársz a fejemben, és a rég látott mosolyod, melyért égett a bensőm. Nem csak ezért, mindenedért, sóvárogtam a legkisebb részed után is, szükségem volt rád, hogy mellettem légy, és újra fogd a kezem, érj hozzám, édes hangodon csendüljön meg a nevem, és, hogy nevess, szüntelenül, minden apróságon. Megráztam a fejem, elcsendesítve éktelen, szenvedő gondolataim, minek hatására éjsötét tincseim szemembe hulltak, de nem igazán zavart. Becsukva magam után az ajtót, a már vértől, verejtéktől és könnytől áztatott padlóra léptem, s itt lábbelim hangja már végtelen visszhangot képzett, ahogy a kiürült testek sem jelentettek már semmi akadályt egy hullámnak sem. A sötét szoba nyomasztó csendbe burkolózott, és mély sötétségbe, mely valamikor a megnyugvást jelentette, most mégis, csupán rávilágított arra, mi is vagyok igazából. Egy rothadó test, ép lélek és szív nélkül, melyekben a megynyugvó érzések tömkelege csak nehezíti a már kővé dermedt részem.

Kifejezéstelen arccal haladtam el a plafonra felfüggesztett testek mellett, a hátsó kis ajtó után kutatva. Mocskosnak és undorítónak éreztem magam ebben a pillanatban, de nem léphettem már vissza. Összeszorított ajkakkal nyitottam ki a fémből készült ajtót, de a szobából kiáramló erős fényre hirtelen szorítottam össze a szemem. Hallottam, ahogy mögöttem a megkínzott testek egy megkönnyebbült sóhajjal váltak könnyű porrá, és szűnnek meg létezni ebben az elcseszett világban. Mindezt csupán a tiszta fénytől, amit ő áraszt.

Hatalmas szemekkel néztem a magam előtt álló személyre, ki olyan intenzitással ragyogta körbe a szobát, amibe mindenem beleremegett. A tiszta vérűek lelkei, melyek a kis helyiségben pihentek idáig, nyomtalanul tűntek el, és tudtam, ez mind az ő műve.

Ajkaim enyhe mosolyra húzódtak, ahogy tekintetem végigvezettem rajta. Már nem az a kisfiú volt, aki megmérgezett, hanem kész férfi. Az aurája remegtetően éles volt, erős, olyan, amilyennel még soha nem találkoztam. Tudtam, hogy tekintélyes angyal lesz belőle, mert nála tisztább lénnyel soha nem találkoztam. Bár a vonásai férfiasabbak lettek, ugyan olyan gyönyörű és gyermekies volt, mint régen. Hiszen hétszáz év nélküle még nem olyan hosszú idő - bár nekem rémesen lassan telt el. Arcán semmilyen érzelmet nem láttam, csak kifejezéstelenül meredt rám, szárnyait összébb húzva. Égetett, mart a fény, ami körbeölelt, mégis kellemes volt, mivel belőle áradt. Az ő része volt, s nekem csupán ennyi kellett. Akár én is porrá válhatnék, mint a lelkek, nem bánnám. Édes halál lenne annyi keserves év és emlék után.

– Bíztam benne, hogy nem te leszel az, akivel itt találkozom – szólalt fel, monoton hangon, mire halkan felnevettem, elveszetten nézve rá. Lassú léptekkel indultam meg felé, és éreztem, ahogy a bőröm egyre csak feszül, ég a fénytől, amit a démonok képtelenek elviselni. – MinHo... Menj innen, mert... – itt megakadt mondandójában, de én nem álltam meg. Nem tudom, hogy azért nem akart a közelében tudni, mert egyszerűen nem akart látni, vagy csak nem szerette volna, ha vér tapad a kezéhez, de nem érdekelt. Itt volt, itt állt előttem, teljes valójában, és én bármit meg akartam tenni azért, hogy ha csak másodpercekre is, de megérinthessem. Szükségem volt erre, szükségem volt rá.

– MinHo! – szólt rám erélyesebben, elkerekedett szemekkel nézve rám, ahogy a fekete szárnyaim lassan elporlanak, bőröm pedig úgy reped végig, mint a porcelán. Talán valós volt, talán nem, de a tudat, a magam által alkotott tudat, hogy értem aggódik, hogy miattam jött el, újra feltörekedett bennem, és végre, végre megtapasztaltam, amiért kezdettől fogva áhítoztam: Boldog voltam. Boldog, mert mindennek ellenére szeretett. És ebben biztos voltam.

Ahogy a testem elporladt, úgy tisztult ki a lelkem is, és az utolsó emlékeimmel, az ő arcával, a megszűnni készülő testemen az ölelésével leltem rá a boldogságomra.

><>•<><

– MinHo... – hangjára kinyitottam a szemem, hunyorogva nézve őt, megemelt szemöldökkel.

– Mi...mi történt? Én... – halkan felkuncogott, ahogy hangom még számomra is röhelyesen elveszettnek tűnt.

– Jól áll a fehér – mosolyodott el, kezei közé fogva az arcom, és ajkait lassan nyomta enyéimre.

Az egész testemen erős bizsergés futott végig, minek hatására megrebbentek a feltűnően nehéz szárnyim, és körülöttünk a fehér tollak lassú keringőbe kezdtek.

Megmentett. Megtisztított minden mocsoktól, ami körbeölelt, és minden mérgező érzéstől, mely úgy hittem, a vesztemet okozza majd.

Nyugalmat adott, szeretetet, és lehetőséget, hogy megmutassam, ő az én világom, melyben el akarok veszni.

Édes bűnbeesés - 13

Cím: Édes bűnbeesés
Páros: Jay Park x Min Yoongi (Suga) (BTS)
Feladat: Idézettel írni
Író: 13
Idézet:

"...elmondott neki mindent - mindent, kivéve a csókot"

 Min Yoongi egy jómódú család fiatal sarja volt, aki a lehető legnagyobb hatalommal rendelkezett kortársai közt. Származása miatt nem sok barátja akadt, a leendőket pedig ellökte megától rideg természete miatt, még ha ezt nem is önszántából tette. Egyszerűen nem tudott változtatni viselkedésén egy hangyányit sem, hiszen az életében eltöltött évek során folyamatosan bele nevelték pontosan milyennek kell majd lennie ahhoz, hogy fent tarthassa rokonsága tekintélyét másokkal szemben.

Erős, igazi irányító família volt az övé. Olyanok voltak tagjai, akik az uralkodásra születtek, és leigázták azokat, akik nem engedelmeskedtek vágyaiknak, legyen szó akárkiről. Sok vérengzésig fajult eseménynek volt már szemtanúja, akár már csupán három esztendősen. Mit is várhatott volna ilyen emberektől? Az lett volna a meglepő, ha szüleit egy kicsit is meghatja, miket kell végig néznie fiúknak. Erre tanították a kezdetektől fogva: érzelemmentességre és kegyetlenségre, mert ha már egy kicsit is megingott ez az álca – mert ő annak tartotta e részét személyiségének-, akkor már elvesztette a harcot ellenfelei ellen.

-Uram, pihennie kéne egy kicsit – hallotta meg az egyik szolgáló kedves hangját, ami akaratlanul is olyan érzéseket váltott ki belőle, amiket nem kellett volna.

-Te csak egy cseléd vagy, ne mondd, meg mit tegyek és mit ne – villantotta sötét íriszeit a mögötte álldogáló férfira, aki csak jót nevetett ezen.- Na, mi az, megint jó estéje volt azzal a cselédlánnyal?-kérdezte gúnyosan, mire az inas megmerevedett.

-Elnézést uram, de mit mondott? – emelte tekintetét feljebbvalójára zavarodottan.

-Igazán ostoba vagy, ha azt hiszed láthatatlanul kufircolsz Soyou-val. Örülnöd kéne, hogy én láttalak meg titeket, és nem pedig apám.

-Sajnálom uram, nem gondoltam volna, hogy ön tanúja volt annak.. nos, annak , hogy mi mit is csinálunk – hajolt meg előtte az inas szemeit végig lesütve. –Ígérem ez többet nem fog előfordulni.

-Reménykedtem benne – zárta le a beszélgetést, majd kényelmetlen ingjét levéve indult meg maga háza felé.

 Valójában irigyelte Jaeboum-ot, hiszen neki legalább lehetett viszonya nőkkel. Ő viszont nem engedhette meg magának a szexuális élet csábítását, ugyanis szülei ellenezték mindennemű kapcsolatát lányokkal, vagy nőkkel. Pedig már 18 éves volt, ha most nem talál magának párt, akkor sohasem fog többé, és hopp, leélheti az életét egy magányos faszként, akinek az a legnagyobb öröme, ha naponta hozzáér a péniszéhez a forró víz.

 Annyira szeretett volna egy olyan életet élni, mint egy normális tinédzser, vagy akár felnőtt. Külön lenni felmenőitől, kevesebb kötöttséggel és szabályokkal, amik boldogságát a minimum szint alá szorították minden egyes nap. Nem egyszer megfordult fejében, miszerint ő elszökik, és majd egy távoli helyen normális életet él, úgy, ahogyan ő azt mindig is elképzelte és szerette volna. De tudta, annak az esélye, hogy észrevétel nélkül megszökjön egyenlő a nullával.

-Uram, bocsánat, hogy megzavarom önt, de úgy gondolom, ideje lenne egy forró fürdőt vennie – kényeztette hallójáratait újból a komornyik kellemes hangja.

-Ez egy igazán remek ötlet Jaebum –mosolyodott el halványan, s fürdője felé igyekezett kecses lépteivel.

 Megállt a tükör előtt, s végignézett magán. Nem volt éppen a legelégedettebb testével, hiszen nem volt túl férfias alkata: vékony volt, lányos testalkattal, emiatt legtöbbször olyannak hatott, mint egy kisgyerek.

-Talán van valami problémája uram? –látta meg hirtelen maga mögött Jaebumot, kérdőn nézve rám.

-Tudod, csupán nem vagyok megelégedve a külsőmmel, bár nem is tudom, miért mondom el ezt neked –sóhajtott fáradtan.

-Szerintem így is tökéletesen csábitó a teste, Uram – mosolyodott el a szolga végig mérve teste minden egyes négyzetcentiméterét, amitől ő fülig elpirult.

 Őszintén, tagadhatni se tudta volna, miszerint a férfierős érzéseket vált ki belőle minden értelemben. Nem akarta, hogy megtudja ezt a szolga, ezért próbálta rejtegetni reakcióit.

-Ne mondj ilyeneket, szerintem neked jelenleg Soyou teste testesíti meg a csábítót – lépett be a kádba, s kissé összerezzent, mikor a meleg víz hozzáért tejfehér bőréhez.-Nem akarsz csatlakozni hozzám? –kérdezte hirtelen, minden különösebb gondolkodást mellőzve. Amint kiejtette azt a pár szót ajkain, elszégyellte magát. Hiszen ő mégis csak egy rangos fiú volt, a mellette álldogáló férfi – aki mellesleg fülig elvörösödve bámult rá – csak egy egyszerű inas volt.

-Uram, maga átgondolta ezt? Nem szeretném önt kellemetlen helyzetbe hozni – válaszolt a komornyik még mindig zavartan, bár látszott rajta, miszerint szívesen elfogadná a fiú ajánlatát.

-Igen Jaebum, teljesen átgondoltam. Szeretném, ha ma velem fürdenél, persze csak akkor, ha nincs ellenvetésed ellene –felelt lágy hangon, lehunyva pilláit, s nyakáig elmerült a kád kellemes vízében.

 A szolga pár pillanat erejéig ledermedve bámult a fiúra, kinek szépsége mintha most még jobban megigézte volna. Egyszerűen nem lett volna képes nemet mondani az ajánlatra, így legalább volt esélye közelebb kerülni az ifjú Min sarjhoz.

 Lassan megszabadult ruháitól, amiket szép sorjában dobott a helyiség másik végébe. Így, hogy meztelen volt, láthatóvá vált izmos, kidolgozott teste, amit tetoválások sokasága díszített. Kicsit félt, vajon mi lesz Yoongi reakciója az összképre, hiszen eddig csak Soyou látta őt ruhadarabok nélkül.

 Óvatosan tette bele lábait a vízbe, majd még jobban vigyázva helyezkedett el a fiú mellett.

-Nahát, nem gondoltam volna… hogy ennyire jól tűrőd a fájdalmat – hallotta meg hirtelen a mellette ülő kissé meglepődöttséget sugárzó hangját.

-Őszintén szólva, nem is éreztem fájdalmat, mikor ezek rám kerültek.. De ez lényegtelen – mozdult meg, majd úgy helyezkedett el, hogy Yoongi teste fölött támaszkodhasson.

-Mi-mit akarsz Jaebum? –kérdezte az ifjú szolgálója testét nézve pírral az arcán.

-Nem sokat..-hajolt közelebb a férfi a fiatalabbhoz , majd mikor ajkaikat már csak pár milliméter választotta el egymástól , megállt. Kíváncsi volt, mi lesz felettese reakciója a történtekre.

 A fiú, ha az lehetséges volt még jobban elpirult. Nem tudta mit tegyen, de azzal viszont tökéletesen tisztában volt: ha most nem teszi meg, amire már régóta áhítozott, többé nem lesz alkalma rá, így hát karjait felemelve, majd azokat a férfi nyaka köré kulcsolva húzta az inast ajkaira.

 Szíve torkában dobogott, nem mert ennél többet tenni, inkább csak várt, hátha a férfi tovább folytatja, amit elkezdtek.

 A szolga kapott az alkalmon, megnyalta az övéin elhelyezkedő dús ajkakat, ezáltal bebocsájtást kérve a fiú szájába, amit nem sokkal később meg is kapott. Nyelveik komótosan fonódtak össze, nem szerettek volna elsietni semmit sem, inkább élvezni szerették volna a csók minden egyes pillanatát.

 Yoongi remegve húzta magához közelebb Jaebumot, ki erre vadabban csókolt vissza. Egyszerűen teljesen beindította a helyzet, nem gondolta volna, hogy pont majd egy ilyen ember fog ilyen reakciókat kiváltani belőle. Agyán apránként kezdett letelepedni az a bizonyos köd, ami megakadályozta felelősségteljes gondolkodásában.

 Kétfelé szakadt belül: egyik oldala azt kiabálta neki, tegye meg, hiszen ha most nem cselekedik, a kapu bezárul előtte. A másik oldala viszont az súgta, ha most megteszi azt, amire vágyik, akkor hatalmas hibát követ el: beszennyezi az ifjú érintetlen testét, s eléri, hogy soha többé ne élhessen normális életet.

 Annyi mindent nem mondott még el a fiúnak, többek közt azt sem, hogy ő egy démon. Tudta; miszerint, ha most elveszi a fiú szüzességét, annak lelke ezentúl az ő kezei közt lesz, akkor pedig hatalmas előnyhöz jut: úgy alakíthatja az eseményeket, ahogy kedve tartja.

 Nem bírta tovább. Megtette. Elvette azt, amit másnak kellett volna. Bemocskolta a fiú testét, s elvette lénye egyik létfontosságú részét, noha erről Yoongi még nem is tudott…

 Teltek a napok, hetek, ő pedig a fiatalabb szeretőjével egyre közelebb került egymáshoz. Szeretkezéseik szinte már napi szokássá alakultak.

 Este volt, ők pedig Yoongi ágyán feküdtek. Szerelme a mellkasán feküdt, s enyhén lecsukott íriszekkel figyelte az idősebb férfit.

-Tudod.. Imádom a tudatot.. hogy mostantól a végtelenségig az enyém vagy – kezdett mesélni .Órákig beszélt érzéseiről , s arról már milyen régen beleszeretett az ifjúba.-Tudod ..én nem vagyok az , akinek valójában hiszel … - suttogta a rajta alvónak , ki már ezeket nem hallhatta.

 Elmondott neki mindent - mindent, kivéve a csókot, ami nem csak egy egyszerű csók volt, hanem egy olyan csók, amivel örökké magához láncolta.

Apró pillanatok - 07

Cím: Apró pillanatok
Páros: Shim Changmin (TVXQ) x Choi Minho (SHINee)
Feladat: Idézettel írni
Író: 07
Idézet:

„Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,

ami még nemrég lelkemig hatott;

Mi lett belőlem? Emberek közt járó,

El nem siratott, bús élő halott.”

- Ady Endre

Az éj már leszállt, a csillagok fényesen ragyogva foglalták el becses helyüket az égbolton a holddal egyetemben. A késői óra ellenére azt utcák tele voltak élettel, az emberek kedélyesen és felszabadultan járták a várost. Csak egyvalaki állt komoran egy szűkös folyosón két épület között a falnak támaszkodva.

Kiállása és arcvonásai felsőbbrendűséget sugároztak, tekintetével a járókelőket pásztázta. Szája egy fintorba húzódott, mikor egy részegesebb társaság haladt el mellette, és megcsapta orrát az olcsó alkohol szaga. Lenézően nézett végig a két nőn, ahogy partnereikbe kapaszkodva, viháncolva botladoztak feltehetőleg a férfiak lakása felé.

- Csukd be a szád, kilátszanak a fogaid – a hang mögüle csendült fel, az ismerős, férfias orgánumtól kellemes érzés járta át.

- Mert bárki is észreveszi ebben a kavalkádban – szavai szarkazmussal fűszerezve hagyták el ajkait, míg válla fölött tekintett hátra az újonnan érkezettre.

- Én észrevettem – fonta össze maga előtt a karjait és a másik mellé lépve kezdte ő is az embereket figyelni. A válasz hallatára a másik csak megforgatta a szemét.

- Az mellékes! – vágta rá, mire a mellette állónak egy mosoly terült el az arcán. – Mióta állsz itt? – a kérdés hirtelen csúszott ki a száján, hiába nem akarta feltenni, de nem bánta meg a történteket, hisz kíváncsi volt a válaszra.

- Már egy jó ideje – a másik hangjában egy csöppnyi szórakozottság bujt meg.

- Még mindig meglepően halkan tudsz közlekedni.

- Még mindig meglepően elbambulva tudod figyelni az embereket – az azonos mondatszerkezet hallatán csak egy újabb szemforgatást ejtett.

- Nem is bambultam el – szavaiban enyhe sértettség volt fellelhető, amit a később érkező csak szórakozottan a fejét rázva reagált le, hisz ki venne komolyan egy nála majd négy évvel idősebb férfit, amint duzzogva bizonygatja az egyértelmű ellenkezőjét.

Csend telepedett közéjük, egymás mellett állva figyelték, ahogy haladnak el előttük az emberek.

- Taszító, ahogy a fajtársaim magadfajtákkal töltik minden szabadidejüket – a hangok undorodó hangsúllyal táncoltak ki az idősebb ajkai közül. A fiatalabb érdeklődve emelte tekintetét a másikra. Nem vette magára az elhangzottakat, tudta jól, hogy nem neki szól a szavak mögött megbúvó sértés.

- Te is egy magamfajtával szoktad tölteni az idődet – a hangszínéből most sem hiányzott a vidámság, nem igazán vette komolyan a mellette álló búskomor szavait, tudta, hogy csak egy rossz pillanatában kapta el.

- De az más – a mondat hallatára a fiatalabb csak a szemét forgatta.

- Mert az mindig más, amit te művelsz!

- Te különleges vagy, Minho – a szemébe nézve ejtette ki a szavakat, az idősebb átható tekintete és szavai ledermesztették a fiatalt. – Nem foglak egy kalap alá venni azokkal az emberekkel, akiket a fajtársaim csak azért fűznek, hogy egy kiadós vacsora után ott is hagyják őket! Te annál többet érsz! – enyhe harag futott át rajta még ennek a gondolatától is. Számára többet jelentett a mellette álló.

A Minho névre keresztelt személy csak nagyokat pislogva nézett a másikra. Ritkán mondott neki ilyet és ehhez hasonlót az idősebb.

- Szeretem, amikor érezteted velem, hogy fontos vagyok a számodra, Changmin – egy széles mosoly foglalt helyet a fiatalabb ajkain, míg a Changmin névre hallgató férfi szája egy apró mosolyra húzódott. – És ha már ilyen jól elbeszélgetünk, akkor elronthatom egy kérdéssel? – érdeklődött óvatosan, mire az idősebb csak egy bólintással válaszolt. – Sosem mondtad el, hogy miért szoktad nézni az utcai életet, legyen nappal, vagy akár éjszaka. Pedig már egy párszor kérdeztem – a szemrehányás halványan volt jelen szavaiban, nem akarta kérdőre vonni a másikat, de akárhányszor tette fel neki ezt a kérdést, azt elterelte a szót.

- Mert jól esik – száját egy sóhaj hagyta el válasza mellett, s egy mélyet szippantott a levegőből, mielőtt folytatta volna. – Jól esik, hogy hideg szívvel, közönnyel nézek mindent, ami még nemrég lelkemig hatott. Mi lett belőlem? Emberek közt járó, el nem siratott, bús élő halott.

Hiraeth - 01

Cím: Hiraeth
Páros: Oh Sehun (EXO) x Jeon Jungkook (BTS)
Feladata: Érzelemmel írni
Érzelem: Meggyötört/meggyötörtség
Író: 01

 - Dél-Korea, Szöul, BARX Kutató Állomás. Kettőezer-kétszáztizenhét, hatodik hónap, tizenötödike. Pontos idő: reggel tíz óra, tizenöt perc. Oh Sehun szerver megnyitása, fájlok ellenőrzése.

A laboratóriumban, mint minden reggel, ez is a megszokott kontrollokkal indul, az azoknak előírt időpontban, amiért a Raphael névre hallgató, mesterséges intelligenciával ellátott számítógépes rendszer felel, csakúgy, mint Sehun testi épségének és feladatvégzésének felügyeléséért. A fiú azonban Raphaellel ellentétben valamennyire, ha nem is teljesen, de ember-származású, az afféle entitások pedig nagy átlagban gyűlölik a vidám hangok által fújt ébresztőket – efelől pedig a számára fenntartott asztalszerű fekhelyről feltápászkodó Sehun is hasonlóképp vélekedik.

 - A fájlok ellenőrzése befejeződött. A folytatáshoz kérem, jelentkezzen be felhasználói fiókjába!

Mindennap ugyanaz a hideg szöveg, ugyanattól az életunt, elviselhetetlen, emberi kezek által kreált személytől. Még csak nem is valódi, azonban oly' fölényesen beszél azon a nyelven, amit belé programoztak, mintha bármiféle jogosultsága lenne hozzá. Egy cseppnyi jámborság sem bújik meg az előre begépelt szavak mögött, s talán ez a tény az, ami Sehunt ennyire borzasztó módon képes felbosszantani; úgy viselkedik, mintha az övé volna a világ, pedig elég lenne egy sete-suta hackertámadás, és Raphael nevét is elfelejtené a társadalom.

Kár, hogy az emberek már egy ilyen egyszerű offenzívát sem képesek összerakni. Végül is, ide jutott a világ, nemde? Lényegében minden személy használhatatlan, hiszen már nem divat gondolkodni; amihez elme kell, azt valamelyik talpraesett robot megoldja helyettük. Feleslegesen meg minek vesződni?

 - Felhasználónév: Oh Sehun, azonosítószám: 197-20-6, jelszó: jeonkookie0901 – akár egy robot – tudniillik, félig-meddig az is – diktálja az adatokat, majd a már szokványos procedúrát követően körbetekint, szemei reményteljesen vizsgálják át a hófehér szoba minden apró szegletét, hátha talál valamit, bármit, ami új, ami kalandos. Azonban kénytelen csalódni.

Nem szereti, sőt, ki nem állhatja ezt az apró, kis helységet, ugyanis nem elég, hogy tökéletesen fehérre meszelték még a küszöböt is, egy nyamvadt ablak sincs, hogy kitekinthessen rajta! Hiányzik neki a nyüzsgő, különböző színek kész kavalkádjában táncoló, szabad világ, mivelhogy mégiscsak művész volt még azelőtt, hogy ebbe a javarészt kinetikus vázba kényszerítették volna a kutatók – nem is akármilyen! Festő. Egy olyan alak, akinek mindene volt a különleges vászon, a frissen száradt akrilfesték illata, és nem utolsósorban a csodálatos múzsája.

Legalábbis, ennyire emlékszik biztosan; ha bővebben érdekli valamiféle, még egészen emberi mivoltában szerzett, de a rendszer által feleslegesnek vélt információ önmagáról, azt majd Raphael az annak fenntartott mappában megkeresi, és elárulja neki.

Eleinte még bántotta a tudat, hogy kénytelen egy külső tárolón tartani emlékeit s számára sokat jelentő információkat magáról, hisz a rábízott feladatok és a saját életéről szerzett tudnivalói nem férnek meg az öntöttvas koponyában. A túlterhelés elkerülése végett így döntött a Sehunról kezeskedő kutatócsoport, s azóta kérdéses számára a kedvenc színe, a nevelőapjának neve, meg a többi, ilyesfajta adat; csak a rohadt, mocsok társadalom okán, akik egy pofon egyszerű vírus megfékezésének tervét sem képesek egymaguk kieszelni.

 - Üdvözöllek a rendszerben! Megtekintetlen értesítések száma; egy.

 - Nyisd meg.

 - Értesítések megnyitása. A mai naphoz van felidézhető emléked. Megtekinted?

 - Igen. – Nem csak az apró, tiszta börtönben való létezést, a hang után történő utasítást sem igazán szívleli. Nem szereti sem a saját, sem Raphael hangját sem, azonban, ha nem beszél, valószínűleg napokon belül leáll a rendszere.

 - A piknik.memo fájl megnyitása folyamatban. Illatok, látványvilág betöltése folyamatban. A művelet befejeződött. – Készségesen hunyja le szemeit, egy utolsó mély levegővel megtöltve a tüdejét. Háromig számol, és egy jobb helyre kerül; még ha csupán pár pillanat erejéig is, de megszabadul mindentől. A nyomástól, vagy az azt gyakran leváltó, benne tátongó ürességtől. – Érzelmek átkonvertálása folyamatban. A művelet befejeződött. A piknik.memo fájl megnyitása befejeződött.

Mire felnyitja sűrű pilláit, már nem a labor unalmas csempéi, vagy a modern berendezései merednek vissza rá. A parkot látja, ami ürességtől kong; egyedüliként az egyik hatalmasra nyúló tölgy árnyékában elrejtőzött párocska halk kuncogása töri meg a természet neszeit, kellemes hangszínüket messzire is eljuttatja a növények rendezett birodalmát pajkosan körberohangáló szellő.

Emlékszem! Az első évfordulónkat ünnepeltük, igaz?

A fűben ülnek, könnyedén magukra ismer. Kiszúrja a maga tökéletesre állított, szőke hajtengerét, amit az ölében pihenő szerelme előszeretettel tesz tönkre most is, akárcsak bármely más alkalommal. Nevetnek, őszinte, ragyogó arckifejezésük egy életre az elméjébe ég, megerősítve a többi emlék nyomát is magában. Kénytelen megmosolyogni a jelenetet, miként nagyít a képen, hogy újra láthassa a régóta nélkülözött személy arcának jellegzetes vonásait.

Alig volt tizenhét éves. Az arcát díszítő, csókjaimat gyakran elszenvedni kényszerülő heg látványa most is széles vigyort csal a képemre. Bőre pattanásos, de jelenleg ugyanannyira hagy hidegen, mint akkor – hisz kiskamasz volt még, náluk ez megszokott.

Mintha egy teljesen más világba repítette volna Raphael, pedig tisztában van a ténnyel, miszerint alig két évet utazott vissza elméjében. Sehol egy felhőkarcoló, ami elcsúfítaná a nem kellőképp megtisztelt természet csodás látványát. Minden fényes, élénkzöld, ettől pedig akarata ellenére tölti el az alkotók izgalma.

Zöld – gyermekded szín, amit a természet birtokol. Nyugalmat áraszt, mégis oly' bravúros ezen árnyalata. Emberi önvalómra emlékeztet.

Nem is létezik körülöttük a világ, hisz, akárcsak a kívülállók, úgy pihennek az alatt a fenséges növény alatt. Rájuk van írva a nagybetűs boldogság, az, amit Sehun nagy ritkán csak akkor érez, ha azt ideiglenes fájlként hozzáadatja az Őt működtető szerverhez. A túlterhelés rizikójának csökkentése végett a Sehunhoz hasonló, kinetikus entitások beilleszthetnek szerverükbe ideiglenes érzelmeket. Öröm, bánat, harag, félelem, undor – mind erős tudatmódosító szerek. Erősebbek a kétszáz évvel ezelőtt még virágkorukat élő kábítószereknél; s az őket a felhasználóhoz fűző függőségtől lényegében lehetetlen megszabadulni.

Hajának illata az orromba, csókjának íze játékosan a számba szökik. Ölelésének melege fűt most, s mossa el a hideg váz tapintásának kellemetlen hűvösét. Szerelmének érzése foltozza s köti be minden sebem, mit eme életnek sem csúfolható létezés ejtett lelkemen.

Az aprócska emlék viharba keveredett homokvárként lesz hirtelen semmissé. A természet lágy neszeit a labor éles hangjai váltják fel, a napsütés melegét elfújja az automata légkondicionáló biztosította hűs. Jungkook helyén már csak az emléke pihen.

Tudta, hogy hamar vége lesz, tisztában van a felidézett képek múlandóságával. Csak a helyzetet festik le, és alig pár másodperc az, amivel megajándékozzák az eltiport, modernizált embert, ennek ellenére Sehunnak minden tizedmomentuma a világot jelenti – hisz ez a négy fal közé zárt barlang, amit Raphaellel osztott meg egyedül, minden, csak az nem.

- Mára ennyi volt.

Düh. Az érzelem, amit gyakran tapasztalt idebent. Düh és kín, ezek gyötrik – a hőn áhított boldogság elmúlásának mellékhatásai. Szertefoszlik az emóció, mint a gyermekkori álomképeink, ez pedig újabb lyukat éget az amúgy is hálós pszichéjének falába – ám az űr, ami ennek hatására keletkezik, hatalmasabb minden eddiginél. Éget, fáj, jobban, mint bármi más.

Újra érezni akarom.

 - Megint! Játszd le megint!

 - Sajnálom, mára ennyi volt.

Az érzület, ami meggyötri fájó lelkét, csak erősödni látszik. Meg kell oldania, kell, hogy legyen valamiféle kiút ebből a pokoli gödörből.

A probléma kiküszöbölése kézenfekvő.

Hát persze – a drogok.

 - Raphael, add az Oh Sehun szerverhez az érzelmek mappából a boldogság fájlt!

 - Biztos vagy a döntésedben?

 - Igen, az Isten áldjon meg, csak csináld már!

 - A boldogsag.flg fájl másolása folyamatban. A boldogsag.flg fájl másolása befejeződött. A fájl fél órán belül automatikusan törlődni fog.

Fel-alá járkál, hisz a benne vesződő, forró méreg egyetlen pillanatra sem enyhül, sőt, ahogy elfut mellette az idő, csak fokozódik és terebélyesebb lesz. Egyértelmű, a boldogság labdába se rúghat egy ilyen erős érzelmi atrocitás mellett.

Ide más kell.

 - Add hozzá az Oh Sehun szerverhez az érzelmek mappából a megsemmisülés fájlt!

 - Biztos vagy a döntésedben? A szerverhez már hozzá lett adva a boldogsag.flg fájl. Túlterhelés esetén a rendszer leállhat, visszaállításra nincs lehetőség.

 - Igen, add hozzá!

De csak nem múlik.

A felindultság, ami lelkét nyomja, csak erőteljesebbé válik, s mikor úgy fest, továbbáll, kétségbeesés és pánik formájában teljesedik ki. Ismeretlen a roham, ami rátör, ami elveszi a józan eszét, a tulajdonságát, melyért ebbe a megtörhetetlen, nem elöregedő vázba száműzték, s választották el örökre egyetlen szerelmétől, a múzsájától, Jeon JeongGuktól.

Nem tudja, hova kapja a fejét. Ijedt és rémült, az új, idegen érzés teljesen eltemeti. További érzelmek hozzáadására kényszeríti Raphaelt, vak reményt fűzve erejükhöz, de mind hiába; sem a gyász, sem az elutasítottság, de még a féltékenység, s ezeknek vegyületei sem állják meg a helyüket.

Először csak a szaglásom lesz oda…

A furcsa nyomás és a feszélyezettség pedig, mintha csak ebből táplálkoznának, feszítik Őt belülről, még végül már nem lát a bensőjét tönkrezúzó kavalkádtól.

Majd elvesztem szemem világát…

 - Oh Sehun rendszer túlterhelve. Az érzelmek mappából a beke.flg fájl automatikus hozzáadása folyamatban. A folyamat megszakadt. Újra próbálkozás. A folyamat megszakadt. Az Oh Sehun szerver nem válaszol. Várakozás.

Végül, már nem hallom Raphaelt, és a kínzó gyötrelem is megszűnik. Üresség marad, mégis oly' kellemes.

 - A kapcsolat az Oh Sehun szerverrel megszakadt. A folytatáshoz kérem, jelentkezzen be felhasználói fiókjába!

Jungkookot látom, integet nekem. Közelítek felé, s körülöttünk béke, nyugalom honol.