Fekete és hófehér - 19

Cím: Fekete és hófehér
Szereplők: Hansol Vernon Chwe (SEVENTEEN) x Park JinYoung (Junior) (GOT7)
Műfaj: angst, szexuális utalások, szereplő halála

Író: 19
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

A hófehér takaróról visszaverődött napsugarak ébresztettek, amint puha takarókba burkolózva próbáltam az álmokat tovább húzni, a valóságot a lehető legmesszebb száműzni. A hatalmas ablakon beáramló világosság, viszont nem akarta engedi, hogy tovább dédelgessem álmaimat. Akármerre fordultam, mindenhol megtalált, ez pedig arra késztetett, hogy ideje felkelni. Nagyot nyújtózkodtam a takaró alatt, ami körülfonta testemet és melegen tartott a téli napokon, de nem lehet minden reggel boldog az ember, ez így volt velem is. Amint tudatosult bennem, hogy ébren voltam, egyből egy éles fájdalom nyílalt homlokom tájékán. Annyira erős volt, hogy attól féltem kiszakad a fejem a helyéről. Erőteljesen szorítottam össze fogaimat, és nyomtam tenyeremet a fájdalom központjára, mintha használna, de pontosan tudtam, hogy felesleges volt. Kivánszorogtam az ágy meleg öleléséből és mezítláb indultam meg a fürdő felé, hogy valamilyen gyógyszert magamhoz vegyek és véget vessek gyötrelmeimnek.

   A fürdőben kinyitottam a mosdó feletti kis szekrényt, előkotortam a fájdalomcsillapítót, majd egy pohár vízzel lehúztam azt és vártam a beteljesülést. Visszacsuktam a kis szekrényt, ami történetesen egy tükör volt, így megpillanthattam arcomat. Ahogy megpillantottam magamat, teljesen megrémültem. Az bőröm olyan fehér volt, mint a hó, ajkaim lilás színben pompáztak akár a vaníliavirág, szemeim rémülten próbálták megkeresni alakom valós részleteit, de nem találtam semmit, ami magamra emlékeztetett volna. Értetlenül bámultam magamat továbbra is, míg nyakamra nem tévedt tekintetem. Bőrömön lilás-kékes foltok díszelegtek, szokatlan formát kialakítva. Összerezzentem, mikor hozzájuk értem, de még jobban elkerekedtek szemeim, ahogy nyakhajlatomhoz ért látószervem és egy kétszavas írást véltem felfedezni. "KISS HERE". Tudatlanul szemléltem a betűket, melyek bőrömön futottak, egészen addig, míg egy pillanatnyi foszlány szökött tudatomba.

   - Meg is volnánk - tette le a filctollat kezéből és kissé elhajolva nyakamtól szemlélte művét. - Így tudni fogod hová is kérheted a csókjaidat - duruzsolta fülembe, majd aprót harapott hallószervem cimpájába, amitől kirázott a hideg. - Csak elhúzód az ingedet és máris megkapsz mindent - kuncogott, majd az említett részre helyezte ajkait és erőteljesen megszívta bőrömet, amitől ajkaim szétnyíltak és egy halk sóhajt hallattam.

  Megráztam fejemet és megkapaszkodtam a mosdó szélébe. Próbáltam feldolgozni az előbb látottakat, de egyáltalán nem emlékeztem arra, mikor és hol történt ez az aprócska jelent, de azt sem tudtam felidézni, hogy nézhetett ki az a férfi, aki ezeket a mondatokat mondta nekem. Hangja ismerős volt, de mégis idegen. Mintha egyszer hallottam volna és ezért nem tudtam behatárolni, hogy pontosan kihez is tartozott. Idegesített a tudatlanság, az, hogy nem tudtam semmit és az elmúlt napok, mintha csak kitörlődtek volna az elmémből, de az egész életemből inkább. Nem tudtam magam elé idézni, hogy milyen nap volt, hányadikát írtunk, sőt azt sem, hogy én magam ki voltam. Egyedül azzal voltam tisztába, hogy otthon voltam, de minden mást homály fedett, olyan fehér lepedő, mint a kinti fehér hótakaró.

   Kisétáltam a fürdőből és a konyha felé vettem az irányt, hogy korgó gyomromat elhallgattassam. A hűtőben valamilyen ételre leltem, amit gyorsan el is tüntettem és kissé megkönnyebbülve üldögéltem a konyhaasztalnál. Próbáltam felidézni mi is történt velem, hogy miért nem emlékeztem semmire, de leginkább azt próbáltam felidézni, hogy ki voltam én magam. Ahogy elmélkedtem tekintetemet végigvezettem az aprócska helyiségben és megakadt szemem egy fehér pólón, ami hanyagul lógott a szemközti széken. Erőtlenül nyúltam érte, majd emeltem szemmagasságba, hogy megszemléljem, mikor egy szövegen futtattam végig szemeimet.

   - A halál művészet - hangzott fülemben, amint egy fegyvert tartottam kezemben. Magam elé emeltem és céloztam. - Ha sikerül olyanná válnod, mint én, meg fogod érteni, mekkora gyönyört tud okozni a gyilkolás. A halál megismerése - suttogta hallószervemben, majd elsült a fegyver.

   Ijedtem ejtettem el a felsőt és pattantam fel helyemről. Három lépést hátráltam előző ülőhelyemtől és megindultam a nappaliba, hogy kinyissam az ablakot és kiszellőztessem elmémet. Egyre jobban őrjítettek ezek az emlékfoszlányok, de tudtam jól, hogy csak ezek tudták visszahozni azt, amit elveszítettem. A lakás legnagyobb helyiségébe érkeztem és egyből az ablakhoz siettem, hogy nagyra tárjam ablakait és hideg, téli levegőt beengedjem. Arcomat egyből megcsapta a tiszta levegő és tüdőmet megtöltöttem vele. Éreztem, amint izmaim ellazultak, az előző feszültséget már egyáltalán nem éreztem. Miért is aggódom én? - kérdeztem magamtól, ahogy kinyitottam szemeimet és a tájat csodáltam. Megtámaszkodtam az ablakpárkányon és a fehér hó teljesen magába szippantotta elmémet, de ahogy néztem, úgy ugrott be egy újabb emlék.

   Egy széken ültem hátrakötött kezekkel, szememet szemfedő fedte, így nem tudtam felmérni egyáltalán hol is voltam és eluralkodott rajtam a pánik. Hallottam az ajtó csukódását, ahogy a zár kattant és a padló nyikorgott az érkező súlyától. Egyre közelebbről hallottam érkeztét, míg egy tenyér nem simult vállamra. Ijedten ugrottam egyet a széken, próbáltam minél messzebb kerülni tőle, még akkor is, mikor nem tudtam ki is ő, de a helyzet semmi jót nem ígérhetett. Halk kuncogást hallatott és valahogy sejtettem, hogy egy vigyor is ott ült ajkain, hiszen minden elmebeteg élvezte, ha áldozatuk félt és szenvedett. Végighúzta hosszú ujját vállövemen, onnan nyakamra. A bőröm éget érintésétől, el akartam lökni, de megmozdulni nem tudtam, úgy le lettem szíjazva, tutira ment az illető. Ujját nyakamon futtatta végig, állkapcsom vonalát követte, majd ajkaim ívén vezette. Legszívesebben ráharaptam volna ujjára, de nem tudtam kivel is volt dolgom, így nem kockáztattam meg halálomat.

   Nem érintett már sehol sem, majd hirtelen eltűnt a szemfedő és újra láttam a világot. Éles fény vakította el látásomat hirtelen, majd amint hozzászoktam a fényhez, fel tudtam mérni helyzetemet. Két szék volt a szobában, egy, amin ültem és egy közvetlenül előttem, úgy másfél méterre. Nem láttam sehol sem az illetőt, aki az előbb bejött, aztán egyszer csak felbukkant. Fekete öltönyt viselt, zakója alól kibújt hófehér ingének ujja, ami rátekintést nyújtott csuklójára.

   Önelégült mosoly húzódott ajkaira, ahogy végigvezette tekintetét kiszolgáltatott testemen, többször megnézve arcomat és a szemembe nézve adta tudtomra, hogy tetszett neki a látvány. Mosolya továbbra is ott ült ajkain, mikor felállt és megindult felém. Két kötelet oldozott ki, egyet, ami karjaimat tartotta a szék fogságában, a másik pedig lábaimat engedte szabad utakra. Természetesen végtagjaim össze voltak kötözve, hogy esélyem se legyen a menekülésre, így meg se próbálkoztam és idegesen vártam, mit is fog művelni velem.

   - Adok két választási lehetőséget. Az egyiket választanod kell ahhoz, hogy elengedjelek. Vagy egy olyan életet választasz, ahol az én igényeimet elégíted ki, vagy megfogod ezt a pisztolyt és öngyilkosságra ítéled magad - mutatta meg a fegyvert kezében. Életemben nem lőttem még, sőt, még fegyvert sem fogtam a kezemben és nem is szándékoztam ezt a szűziségemet elveszíteni, viszont ez a helyzet teljesen megváltoztatta gondolkodásmenetemet. Elfogott a késztetés, hogy a fegyvert válasszam és véget vessek életemnek, hiszen eszem ágában sem volt egy ilyen mocskos embert kielégíteni sehogy sem. Nem idiótának neveltek a szüleim, de ahogy rájuk gondoltam, elfogott a bűntudat, hogy ha öngyilkosságra vetemedek, nem csak én veszítem életemet, hanem szüleim és elveszítik életük kincsét, ezt pedig nem akartam. Egy élet? Vagy vegyek egy öngyilkosságot? Addig-addig érveltem hol az egyik, hol a másik mellett, míg végül dönteni tudtam. Az életet választottam és már meg is kaptam az aznapi első feladatomat. A földre húzott, majd a szemközti szék elé térdeltetett, elhelyezkedett előttem terpeszre nyitott lábakkal és már hívogatott is ujjával, hogy menjek közelebb hozzá. Amennyire engedték a kötelek a mozgást, úgy közeledtem feléje, miközben kigombolta nadrágját és lehúzva sliccét, nyitotta meg előttem feladatomat. Egy fintorral hajoltam rá nemességére és kezdtem neki kényeztetésének és kielégítésének. A világ legmocskosabb emberének éreztem magam, ahogy...

   Hirtelen kaptam levegőhöz, ahogy vége szakadt a képsorozatnak és erősen markoltam az ablakpárkányt annyira, hogy ujjaim elfehéredtek.

   - Mik ezek a képek? - tettem fel hangosan a kérdést, ahogy magam elé meredtem és igyekeztem egyensúlyomat megtartani, mielőtt kirepültem volna az ablakon. Az zár kattanására emeltem meg fejemet és vezettem tekintetemet az ajtó felé, ami lassan nyílni kezdett. A fallap egyre nagyobbra tárult, míg meg nem pillantottam látogatómat, akinek valamilyen úton-módon kulcsa volt lakásomhoz. Lentről felfelé mértem végig, szemeimmel minden egyes négyzet millimétert feltérképeztem, elemeztem mozdulatait és viseletét, míg arcához nem értem. Ajkai mosolyogtak, szemeiből sütött az elégedettség és dicsőség érzett, úgy nézett, mintha egy trófea lettem volna számára. Talán az is voltam, ezt addig nem tudtam, míg egy csokor virágot és egy levelet nem pillantottam meg kezeiben. Egy lila kis virág bújt meg kezei között, ami a rozmaring nevet viselte. Ahogy jobban elnéztem a virágot, majd az adott szituációt, egyből beugrott a virág jelentése.

   - Emlékül. A búcsú virága - szólalt meg az idegen férfi és ekkor ismertem meg a hangot, amit ezidáig kerestem elmémben. Lábaim összerogytak a rémülettől és a falnak támasztva hátam, próbáltam rendezni a gondolataimat, de sehogy sem sikerült, miközben az idegen elindult felém. Felemelte a levelet és olvasni kezdte. Egyáltalán nem értettem milyen szavak hagyták el ajkait, egyedül a levél legvégét hallottam. - Az elsüllyedés és összecsapás, és a gyalázatos összeomlással építed magad, a saját roncsaidból - hagyták el ajkait az utolsó szavak, melyeket utoljára hallottam az életben…

   Két férfi feküdt az ágyban, egyikük az igazak álmát aludta, míg a másik figyelte nyugodt arcvonásait. Már órák óta csak nézte a férfit, kit megszerzett magának és mosolyogva nyugtázta magában, hogy ismét remekül teljesített. Vigyorogva simított végig a másik arcán, figyelve, hogy nem rezzent meg egyszer sem semmilyen izma érintésétől, hiszen élettelen volt. Vernon, egy önelégült mosollyal ült fel az ágyon, majd takarta be szerelme immár kihűlt testét és hagyta örök nyugalomban a hófödte tájakon elbúvó aprócska lakásban.

Továbbjutottak listája - Top15

Hiraeth (01)

Éhező (03)

Nélküled (05)

A hiányzó darab (06)

Óceán (10)

Az érzések hangja (14)

Green (15)

Hotelszoba (17)

Sparkler (18)

Repülés (19)

Felhőkarcoló (20)

Érintés (22)

Napról napra (24)

Treat you better (27)

Tarts ki még! (29)

Gratulálunk minden továbbjutott versenyzőnek! Hamarosan megküldjük nektek a feladataitokat, és azzal meg is kezdőthet a második forduló!

Hagu & Noel

Repülés - 19

Cím: Repülés

Páros: Lee Dongyeol (Xiao) (UP10TION) x Lee Hongbin (VIXX)

Feladat: Képpel írni

Író: 19

Kép, amellyel írni kellett:

- Binbin! - üvöltötte a rózsaszín hajú fiú a hatalmas tömegben, amikor megpillantotta az idősebbet, amint az emberek szállingózni kezdtek előtte. Arcára egyből egy hatalmas mosoly ragadt, amit csak akkor láthattak az emberek, amikor igazán boldog volt. Lábai egyenesen előre vitték, a séta eltörpült a rohanása mellett, ahogy sietett a magasabbik felé, és amint ott volt tőle egy méterre, már vetődött is nyakába, ajkain még mindig letörölhetetlen vigyorral. Az idősebb, ki a Hongbin nevet viselte, először értetlenül pislogott a hang irányába, majd mikor meglátta a kisebbet, boldogan fogadta karjai közé és nem eresztette el, még akkor sem, amikor már az emberek furcsán néztek rájuk. Pont nem érdekelte, hogy ki mit gondolt róluk, hiszen semmi olyat nem tettek, ami ne lenne megengedett. Csupán egy ölelés volt az egész, de egy világot jelentett a barna hajú fiúnak, hogy végre szabadon érhetett a kisebbhez, mivel nem igen mutathatta ki érzelmeit a nyilvánosság előtt.

Nyár volt, rettentő meleg, a lehető legrosszabb időpontot választották a találkozásuk megejtéséhez, de tudták, hogy ekkor lesznek a lehető legkevesebben a vidámparkba, ahová először jönnek el együtt. Mivel nem akartak feltűnést, külön érkeztek, de amikor a megbeszélt időpont eljött és még a helyszínre is értek, nem bírtak magukkal és már láncolták is magukhoz a másikat. Hongbin egyszerűen nem bírt betelni a kisebb ölelésével, ezért addig ölelgette a fiút, amíg csak idejük engedte. Mikor az idősebb, már minden levegőt kipréselt Xiao-ból, vigyorogva tette le a földre és úgy tekintett le rá. A fiatalabb csillogó szemekkel nézett rá a fiúra, akit lassan fél éve ismert és majdnem ennyi ideje is mondhatta párjának. Igaz, hogy együtt éltek, annak ellenére, hogy a fiatalabb még egyáltalán nem mondhatta magát nagykorúnak, de a szülők jóváhagyásával engedték, hogy egyetlen gyermekük szerelmével költözzön össze, aki kapcsolatuk megkezdésének másnapján debütált szólóénekesként. Rengeteg dolga volt, ezért valamikor csak éjszaka látták a másikat. Nem mindig sikerült a szabadnapjaikat összeegyeztetni, de ha sikerült, akkor ki nem bújtak az ölelő karok közül, amit párjuk nyújtott.

- Olyan jó, hogy el tudtál szabadul Binbin - szólalt meg lelkesen a fiatalabb és ismételten az idősebbhez bújt, karjait szorosan zárta dereka köré és mellkasába temette arcát.

- Miattad bármikor megszököm. Csak órák kérdése, hogy visszaráncigáljanak dolgozni, de addig is veled lehetek. A napokban alig láttalak és már nagyon hiányoztál. Még ha esténként téged ölelgetlek, nem tudja a hiányodat teljesen elmulasztani - mondta a korosabb és felső végtagjaival védelmezően zárta ölelésébe a kisebbet, mert nem akarta, hogy egy centinél is messzebb legyen tőle.

- Szeretem, mikor ilyeneket mondasz - suttogta Xiao és boldogan emelte fel fejét, hogy a magasabb szemébe nézhessen. - Ugye eszünk vattacukrot? Meg felülünk a hullámvasútra is, ugyi? – pislogott nagy szemekkel a fiúra. -  De ne a félelmetesre, hanem arra a picire. Tudod! Amelyik nem fordul át, csak nagyon gyorsan megy - magyarázta rendesen artikulálva a szavakat a legfiatalabb, hogy mire is kell felülniük. Még kezecskéivel is elmutogatta az irányokat, az idősebb pedig nem tudott nem vigyorogni párja lelkesedésén.

- Tudom, melyikre szeretnél ülni - kuncogva válaszolt a kisebbnek, majd homlokon csókolta. Xiao arca egyből lángokba borult, mert ennyi ember előtt még sosem nyilvánította ki érzéseit szerelme és eléggé meglepte.

- N-nem fognak.. - nézett körbe félve a fiú, mert mindig attól tartott, hogy miatta bajba keveredik az idősebb.

- Nem lesz semmi baj. Gyere! Mulassunk! - ragadta meg vigyorogva a fiú kezét a nagyobb és már húzta is a hullámvasút felé, de nem a félelmetes felé. Nem. Ahhoz, amire párja mindig is fel szeretett volna ülni, de még nem volt rá lehetősége. Egyből beálltak a sorba, még mindig nem engedte el a kisebb kezét, félt, hogy elveszíti a tömegben, de leginkább azért nem eresztette el, mert így kiélvezhette azokat a pillanatokat, amiket nyíltan nem tehettek meg. Ezeket a perceket szerették a legjobban, amikor azok lehetettek, akik igazából voltak.

Szépen kivárták a sorukat, Xiao-t először nem is akarták felengedni a hullámvasútra, mert nem hitték el, hogy már tizenhét éves, de aztán párja meggyőzte az ott dolgozókat, hogy a fiú, annyi, amennyinek mondja magát. A fiatalabb felfújt arccal ült fel a szórakoztató gépre, és amikor éppen nem figyelt senki sem az idősebb megsimogatta arcát, hogy megnyugtassa. A kisebb először nem akart engedni a nyugtatásnak, de mikor az idősebb már karját simogatta kifújta a bent tartott durcás levegőt és megkapaszkodott a korlátban, mert hirtelen elindultak. Hongbin mosolyogva figyelte szerelmét, amint az hatalmas vigyorral, lehunyt szemekkel, visítva élvezte a hullámvasutat. Nem nagyon volt oda ezért a dologért, de párjáért mindent megtett, hogy boldognak láthassa.

Körülbelül ötször ültek fel, egymás után a "rettegett" szörnyre, csak azután tudta elrángatni a kisebbet másfelé az idősebb. Alig tettek pár lépést a kis rózsaszín hajú fiú egyből megtalálta a vattacukrost, meg se várva párját, de már megrendelte az édességet, ami - természetesen - rózsaszín volt. A korosabb csak mosolyogva ingatta fejét és kifizette a vattacukrot, majd lopott is belőle egy keveset és boldogan nézte a kisebbet, amint majszolta a finomságot, majd amint befejezte maszatos arccal nézett párjára. Hongbin nem bírta ki, hogy ne nevessen fel, majd könnyeit letörölve - amik a nevetés következtében keletkeztek -, egy nedves törlővel megtisztította a fiatalabb arcocskáját. Xiao csak kuncogott párja figyelmességén és saját gyerekességén, de az idősebb sosem szólta le érte, inkább tetszett neki, ez pedig örömmel töltötte el.

Amint leülepedett a kisebb pocakjában az édesség még felültek pár játékra, néha Xiao, valamikor meg Hongbin választotta ki, hová is menjenek, többször elhaladva egy gyönyörű játék mellett. Amit addig nem vették észre, míg sötétedni nem kezdett.

- Binbin! - sikkantott fel Xiao párja mellett, amikor teljes sötétségbe borult az ég és felkapcsolódtak az esti fények.

- Mi az Picur? - fordult a kisebb felé az idősebb, mert nem értette hirtelen jött örömét.

- Arra üljünk fel! - mutatott egyenesen előre a fiú és a korosabb is arra tekintett, mikor meglátta minek is örült meg annyira párja. Vigyorogva bólintott egyet és megfogta kezét, annak ellenére, hogy voltak még a parkban, de már kevesebben, viszont sötét volt, így nehezebben veszik észre őket. Odaérve egy idős bácsi fogadta őket, aki elmosolyodott, amikor meglátta a fiatalokat. Elmondása szerint, sokan elsétálnak eme csodálatos játék mellett, és ha ide is téved valaki, ők is csak gyerekek, de mindenkinek nagyon örül ő, csak sajnálja, hogy ennyire kevesen látogatják. Hongbin kifizette azokat a perceket, amiket fent fognak tölteni a levegőben és miután párját besegítette az egyik ülésbe, megkérte a bácsit, hogy minimum negyed órán keresztül legyenek fent. Az öreg először nem értette miért kéri ezt a fiú, de beleegyezően bólintott egyet és megvárta, míg az ifjú is beül az egyik ülésbe, közvetlen a fiatalabb mellé, és amint ez megtörtént elindította a játékot. Xiao arcára még nagyobb vigyor került, mikor megemelkedtek a forgás erejétől és csak kapkodta a fejét, hogy mi merre van. Hongbin is vigyorgott mellette és egy óvatlan pillanatban oldalra nyúlt és megfogta párja kezét. A kisebb meglepetten pislogott rá párjára, majd elmosolyodott mikor meglátta kedvese tekintetét és vigyorogva kulcsolta össze ujjaikat, így forogtak tovább.

A két fiatal fent boldogan élvezték a körülbelül húsz perces utazást, amit a játék okozott nekik. Végig kettejük között pihent összefont kezük és nem érdekelte őket, ki látja őket és ki nem, nekik az számított, hogy kiélvezzék az együtt töltött perceket, hogy gyönyörködjenek a vidámpark fényeiben, hallgassák a nevetéseket, sikolyokat és a játékok zenéjét. Ahogy a levegőben forogtak körbe és körbe, olyan érzésük támadt, mintha repülnének, akár egy madár. Xiao vigyorogva emelgette karját, szárnyait csapkodva, Hongbin csak nevetett rajta, de örült, hogy párjának ekkora örömöt okozhatott, csupán egy nappal, teljesen elfeledkezett arról, hogy ellógta a mai napot és ezért valószínűleg, holnap kapni is fog menedzserétől, de nem érdekelte, ha láthatja a fiatalabb mosolygós arcát. Az öreg csak vigyorgott a földön és figyelte őket. Amikor véget ért a móka, vigyorogva köszönték meg a bácsinak, majd indultak kézen fogva a kijárat felé, mit sem törődve a bámészkodó tekintetekkel, csak az volt a fontos, hogy ha legközelebb jönnek, akkor csak a körhintán fognak ülni. Nagyon megszerették ezt a játékot és a kedvencük lett, pedig csak húsz percet töltöttek rajta.