Kalon - 01

Cím: Kalon

Páros: Park Jimin (BTS) x Yoo Kihyun (Monsta X)

Műfaj: fluff

Író: 01

Aesthetic kép, amellyel írni kellett:

Megszokhatatlan nyüzsgés - ezzel jár Busan egyik legnagyobb középiskolájának minden átlagos péntek délutánja. A nyers hangzavar, melyet a menekülő diákok keltenek már-már ijesztő, főleg, ha az ember csak lomhán, ráérősen, önmagába feledkezve kullog végig a szűk átjárón, szemben az eligyekvő nebulók áradatával - hiába szokványos, Park Jimin még sokadjára is savanyú fintorral a képén teszi kockára konkrét létezését, s a főbejárat helyett az azzal ellenkező irányban megtalálható földrajz szertár felé tart.

Az első alkalmak során még megpróbálta kikerülni a tömeget, de hamar realizálta, hogy bizony, csak önmagával szúr ki, ha úriember módjára igyekszik átverekedni magát az előtte monstrumként ágaskodó tumultuson. Élet-halál harc, amit a tanítás végeztével minden hétköznap megvív, azonban torkában dübörgő szívével a már bevett folyamat csak még kényelmetlenebbnek tűnik - a benne fejét fel-felütő hányingert, az émelygést és a szerelem további káros mellékhatásait nem is említve.

Agorafóbiásként talán jobb volna türelmet erőltetni önvalójára, s várni - igen, gondolt már erre, számtalanszor meg is kísérelte, de sosem járt sikerrel. Megvárni, hogy a csődület javarésze felszívódjon, legalább tíz perc semmittevést jelentene a folyosón; az pedig elmondhatatlan szekundummennyiség, melyet felesleges ácsorgással töltene el, ahelyett, hogy Kihyunnal mulatna az elmúlt hónapok során közös helyükké nyilvánított szertárban.

A várakozás nagyobb kínt jelentene, mint az a pár momentum, mialatt ismerős arcok ütköznek a vállába, s tahó módjára még őt magát hibáztatják érte. Semmi gond - vannak dolgok, amikért érdemes áldozatot hozni, s az idősebbel töltött idő pontosan efféle ügyletnek számít, ha máséból nem is, de Jimin szemszögéből biztosan.

Lehajtott fejjel halad előre, rendíthetetlenül, igyekszik nem törődni a ténnyel, miszerint alig látja a kopott, pepita mintás járólapot a sok útjába botló lábfejtől, s ha megemeli arcát sem válik áttekinthetővé a helyiség  - nem ő a legmagasabb jelenség, ki ezen falak közt valaha is megfordult, illetve folyót lehetne rekeszteni a jelenlévőkkel, így semmiként sem kedvező a helyzet számára.

Mondhatni szerencséje van, hisz jelenleg a tömegen túlnyúló probléma feszíti a koponyáját, így annak nem is szentel több figyelmet, s immáron mindenével a benne kavargó, zavaros ideákra koncentrál.

'Majd három hónapja gyakorol veszélyes hatást fiatal szívére egy felsőbb éves, gyönyörű fiú, kit a többség csak Yoo Kihyunként ismer, s még is eddig húzta-halasztotta a vallomást. Ez talán több is, mint kellemetlen, hisz nem volt mi visszatartsa – boldog-boldogtalan tisztában van szexuális orientációjával, senkit sem lep meg, ha egy vele egyneműről áradozik a bevett felállást ezzel pajkos mosollyal, s már-már irigylésre méltó könnyedséggel keresztülhúzva. Még csak prűdnek sem mondható, s nem is a visszautasítás az, ami idáig szája elé tapasztotta képzeletbeli tenyerét - a keserű félelemet, mi benne generálódott, a lehető legszokatlanabb forrás táplálta az idő múlásával egyre nagyobbra, s terebélyesebbre, mígnem az már annyira nyomta vállait, hogy kénytelenné vált cselekedni. Nem bírja tovább, bevallja, ha törik, ha szakad.

Lassan ér a sokadalom ritkított végére, s hiába várja a megkönnyebbülést, mi ilyenkor nagy általánosságban eluralkodik felette, az jelenleg még csak nem is kerülgeti. Minden bizonnyal elűzte a rettentő rémület, s a csitíthatatlan izgalom vegyülete, mik nem hagyják még utoljára végiggondolni, miként kívánja tálalni érzéseit oktondi szíve választottjának.

Kihyunról beszélünk - abban sem biztos, hogy jó ötlet-e ezt egyáltalán szavakkal közölni. Az idősebb oly' törékenynek fest, mi van, ha ártatlan, szégyenlős valóját csak összetöri Jimin heves érzelmeinek tudata, annak súlya? Nem tudja, s csak remélni meri, hogy túllihegi ezt az egészet. Olyan zűrös...

 A csend nem létezik, s meglehet, hogy nem is létezett soha - legalábbis, Jimin még csak definiálni sem tudná ebben a pillanatban. Hiába válik a folyosó nesztől mentessé, miként elhalad a kémiaterem ajtaja előtt, majd öleli körbe teljes némaság, ahogy háta mögött hagyja a következő helyiség nyílászáróját, úgy érzi, körülötte minden él, lélegzik, és rosszindulattól fröcsögő szavak által beszél.

Nem, nem őrült meg, csak a rá nehezedő nyomás az, ami ezeket a bugyuta képzelgéseket ráerőlteti - tudja, hogy ezzel nem rossz fát tesz a tűzre, még is retteg. Olyan, mintha még a dísznövények is ráförmedni készülnének, leteremteni a lábáról szerencsétlent, amiért ilyen elképesztő badarságra készül - ezen gondolatmenetet követően már jogosan mélázik el, vajon tudta nélkül sérült mentálisan, vagy csak a szerelem ment ilyen mérhetetlen módon az agyára?

Egyiket a másik után, lassacskán - nem lohol, kivételesen. Ráérősen vánszorog, mintha nem várna már rá barátja a szertár ütött-kopott, fehér ajtaja mögött - jobb is, ha nem gondol erre, az csak még inkább lelassítaná.

Máskor egyenest futótempóban halad idáig, kitörő lelkesedéssel, levakarhatatlan mosollyal a képén, s triviális, hogy ezt nem a Kihyun adta tudás váltja ki belőle. Bár feltehetőleg az idősebb is úgy véli, érdekli őt a bent rejtőző kristályok, drágakövek hadának története, keletkezésük tudományos magyarázata, valójában ez közel sincs így. Világ életében utálta természettudományokat, s ha nem létezne a felsőbb éves, valószínűleg most nem rejtegetné ezen tulajdonságát.

A már bent tartózkodó feltehetőleg nem is sejti, mire készül - látja maga előtt, ahogy a poros dobozokat rendezgeti, magában vívódva, melyik – Jimin számára érdektelen - kavics kerüljön a porondra, miről áradozzon olyan áhítattal, amit a fiatalabbon kívül senki sem ismer. Ilyen volt ő, szinte veszélyesen visszahúzódó. Ha jól tudja - márpedig feltehetőleg jól tudja -, akkor őt megelőzően a harmadéves fiúnak egyáltalán nem voltak barátai, sőt, még csak kedves ismerősei sem. Hogy is láthatta volna azt az édes mosolyt előtte bárki? Hiszen ő is csak akkor válhat tanújává, amikor a koszos szertárban ücsörögnek, a festéket magáról levedlő falak között, megviselt székeken, miközben az idősebb megfeledkezve szemérmeskedéséről, szinte dalol; egyszerűen megtelik élettel.

Ezzel kéne kezdenie. Ha ezt a monológot elő tudná adni neki úgy, ahogyan az zűrös fejében most megfogalmazódott, talán minden rendben lenne. Nem kellene attól féljen, hogy ezzel tönkreteszi őt, elveszi báját, megfosztja mérhetetlen ártatlanságától, vagy éppen kárt tesz benne. Mert ettől tart – nem akarja bemocskolni.

Megtorpan az ajtóban, pihenés gyanánt, ámbár még maga elől is titkolná, de reménykedik a megnyugvásban - feleslegesen. Tudja, hogy lehetetlen, s amíg nem tisztázza ezeket a kusza, leírhatatlan emóciókat, amik lassan komolyan az őrületbe kergetik, az is marad.

Nem ácsorog tovább. Bemegy, nem vár, nem segít kavicsot választani, csak kimondja. Ingatag lábakon ácsorog a terve, de legalább rendelkezik valamiféle elképzeléssel, ami tekintve, mennyire szét van esve, igencsak nagy előrelépés.

Ujjait igazítás céljából fúrja sötét tincseinek rengetegébe, s bánkódik, amiért sehol sem ellenőrizheti megjelenését - bár azzal amúgy is tisztában van, mennyire ocsmány a fekete-kék színkombinációban pompázó egyenruhája, melyet egy vászonnadrág, ing, s zakó képez. Alapvetően sem kedvence ezen összeállítás, hát még az évnek ezen szakaszában, a  nyár beköszöntével, mikor legszívesebben a saját bőrétől is megszabadulna az ember, nem még, hogy zakóba kényszerítsék.

Még várna, ha tehetné, de mikor puffanás hangja szökik ki a szertár zárt ajtaján keresztül, minden további nélkül, meggondolatlanul cselekszik – beront, elhiteti magával, hogy ő a nap hőse, s máris törékeny szerelmének segítségére rohanna, ha ő volna bajban. Szerencsére megint csak az anyáskodó hevessége kényszerítette cselekvésre, hisz Kihyun helyett csak pár kartondoboz hever a földön - az említett bánatos kiskutya tekintetével méregeti őket, miként ácsorog a rozoga székek egyikén, véletlenül sem kapaszkodva. Kezei között egy kis dobozkát szorongat, s mihelyst észleli Jimin jelenlétét, szemeit immáron három fő pont közt járatja szorgosan. Dobozok a földön, egy a kezében, s barátja az ajtóban - nem csoda, hogy azt se tudja, milyen arcot vágjon. Kívülről szemlélve, elég szórakoztató ez a látvány.

- Szabad megkérdeznem, hogy még is mit művelsz? - Ez az első dolog, ami kiszökik a száján, s bár hiába szeretett volna, képtelen rögtön a lovak közé csapni. Olyan ijesztően nagy súlya van a benne bujkáló szavaknak, nincs mersze azt csak úgy Kihyunra zúdítani, még baja esne!

- Rózsakvarc! - Nem kifejezetten erre a válaszra számított, már, ha csúfolható ez annak egyáltalán. Különleges nap lehet a mai; Kihyun izgatottabb, Jimin feldúltabb a megszokottnál. Szeretné megtudni, hogy az idősebből mi váltott ki ilyesmit, azonban mindenekelőtt annak örülne, ha Kihyun lemászna az instabil székről, min jelenleg álldogál.

Furcsának furcsa a viselkedése, ennek ellenére nem veszít a fényéből, tisztaságából, valahogy ezt mind megőrizve mutatja egyikét a ritkábbnál is ritkábban látható arcainak - ezért fehér. Jimin szereti őt ezzel a jelzővel illetni, mióta csak tágabb értelemben mesélt neki Kihyun a színekről. Elsőre érdekesnek fest a felvetés, miszerint egy-egy árnyalat többet jelenthet puszta nüansznál - ő maga sem értette igazán, míg az idősebb szájából nem hallotta. Nem zavaros, hülye klisékkel állt elő, inkább megszemélyesítette a színeket, s tudta nélkül azonosította önvalóját fehérként.

Mert Yoo Kihyun bizony tejszínű - ő maga a béke, az erkölcs, az érintetlenség. Akármit csinál, bármerre is sodorja őt az élet, nem számít; a környezete nemes egyszerűséggel nincs hatással rá, sosem volt, s meglehet, soha nem is lesz. Elérhetetlen, hiába nyúl felé az ember, nem érezheti őt igazán. Talán Jiminnek ez nyújtott gyenge vigaszt még a heves, követhetetlen érzések felfedezésekor - nem piszkíthatja be, ha nem ér hozzá. Minden rendben is ment, aztán...

Egyszer csak megtapintotta.

- Ha tudtam volna, hogy ilyen kristálya is van a sulinak! - Hatalmas, őszinte görbület ül ki lágyvonású arcára, minek láttán a Jimin gyomrában szállást bérlő pillangók rögtön felélénkülnek, s hiába verték már át számtalanszor ezek a felelőtlen szárnyasok, most az egyszer biztos a választásukban.

Szólni sem tud, szerencsére nem is kell. Az idősebb azonnal lekecmereg az ülőalkalmatosságról, a gondosan lezárt, poros dobozt bontogatván, továbbra is gyermekded feltüzeltséggel méregetve azt. Hiába mesélné el bárkinek, minden bizonnyal senki sem hinné el neki, miféle ragyogás az, ami ilyenkor körbelengi Kihyunt – ha más is látja, nem vigyorog ily' csacskán, sőt, még csak beszélni sem beszél. Akkor mindenkitől egyaránt elvárja a minimum távolság megtartását, de ez idő tájt szinte szántszándékkal csalogatja közelebb magához Jimint, azt, aki az ő érdekében szeretne magának megálljt parancsolni, még akkor is, ha ez lehetetlennek bizonyul.

Mázlija van – az idősebb annyira odavan, hogy nem is várja a beleegyezését. Ontja magából a szavakat, miként leülnek; Jimin képtelen tartani a lépést, hiába hegyezi a füleit, hallja, de nem érti mit próbál közölni vele a másik. Lényegében vért izzad, olyannyira igyekszik ellenállni, feleslegesen. Ha ráemeli tekintetét, elveszik a mérhetetlen, festői szépségében, az árnyékban, melyet arcára vet a mögöttük található ablak üvegén át beszökő napfény, minden apró részletben, ami ő, ami részét képezi. Amennyiben nem nézi, csak hallgatja, ugyan ez történik - elhagyja tudatát, együtt úszik a levegőben keringő, szép szavakkal, melyeket Kihyun tudta nélkül, már-már fájdalmas kecsességgel enged szabadjára.

- Szilicum-dioxid, SiO_2. – Mindig a tudományos résszel kezdi, mióta csak találkozgatnak a tanítást követően. Tudja, hogy Jimin mennyire ki nem állhatja a fekete-fehér, megvitathatatlan részt, így a lehető legfontosabbakat közli csupán, s utána tér rá a már vitatható témára. Meglehet, ez volt az, ami olyannyira megfogta a fiatalabbat; mihelyst kiismerte, mindent hozzá igazított, s nem magához. Sajnálatos, hogy egy majdnem földrajz bukás vezette őket idáig. - Trigonális kristályrendszer, a rózsaszín számos árnyalatában előforduló kvarcváltozat.

 Immáron stabil közepes, mégsem maradt abba a korrepetálás, csupán sokkalta inkább földrajz szakterületből kiinduló, kevésbé kötött társalgássá alakult. Bár a beszéd javarészt egyoldalú - a fiatalabb mindössze csak hallgat, ritkán bólint párat, s noha gyakran el sem jut a tudatáig, miről vakerál ily' átéléssel az idősebb, azért élvezi. Hisz láthatja, érezheti, s csodálhatja őt - őt, aki fehér, ragyogóbb, hamvasabb, s tisztább a friss hónál. Őt, aki festői, s szebb minden más entitásnál. Őt, akit így csak a fiatalabbnak van jogosultsága így látni.

Bárcsak ki tudnám mondani...

- Nagyon szép színű, nem? - Megmutogatja, mihelyst kiszenvedi a dobozból. A kis, jelentéktelen kavics mutatós, mégsem bírja magán tartani az éhes szemeket, mik a csontos kéz, s hosszúkás ujjak gazdájára kíváncsiak egyedül. Kihyun nem áttetsző, nem törik meg rajta a fény ily' kecsesen, s még csak nem is egyezik a cseresznyevirág szirmainak derült színével, valami mégis van benne, ami nem engedi Jimint levegőhöz jutni. - Mangán, vagy titánium szennyeződés okozza.

Kénytelen hatalmasat nyelni, mihelyst meghallja ezt a szót. Szennyeződés. Helyben vagyunk.

Mi van, ha ez a kis darab kavics sokkal szebb volna, ha nem piszkítaná be semmi sem? Tiszta lehetne, olyan, mint a tükör, kedvére barangolhatná át a fényár, csilloghatna, ragyoghatna – ha nem mocskolná be a mangán, maga lehetne Kihyun, csak kristályosan.

Ezért nem mer megszólalni, ennek okán ég minden végtelenül szerelmes szó a torkára. Önzőség most megszabadulni ettől a tehertől, viszont, ha tovább kell cipelnie, előbb-utóbb megszakad miatta – dehát ő piros. Barátságos alak, sok-sok kedves ismerőssel, rengetegen kedvelik, bár azt nem érti, miért. Szenvedélyesen űz mindent, amit csak szeret, kielégíthetetlen a kalandvágya, ő maga is olyan mozgalmas, s figyelemfelkeltő, mint a kedvenc színe.

Nem egymásnak lettek teremtve, ez nem is kérdéses. Ő csak egy elkallódott, bátor vércsepp, minek egyetlen vágya, hogy a friss hóba pottyanhasson, s eggyé váljék vele. Vér a hóban - nem szép, nem finom, nem lágy, nem kecses. Kihyunt tönkretenné, ha bármit is kapna Jiminből. Elveszítené azt, amiért a fiatalabb megszerette. Csak beszennyezné saját magával.

- Minden oké? - Egy ideje már a hallójárataiba sem férkőznek be a szavak, mik a szép kavicsot jellemzik, s úgy fest, ez buktatta most le. Bár közrejátszhat, hogy a hirtelen jött felismeréstől gyöngyözik izzadtsága a homlokán, átnedvesíti a sötét tincsiet, sőt, talán még el is sápadt egy kicsikét. Nem teheti meg ezt vele, de magával sem tolhat ki ilyen csúnyán.

Van egyáltalán helyes döntés?

- Nem, nem igazán - megrázza a fejét, s tekintetét is elszakítja tőle, hátha könnyebb lesz. Szeretlek; így kellett volna hangoznia válaszának. Ennél rosszabb nem is lehetne. Az idősebb nem elég, hogy rájött, baj van a másikkal, most még faggatózni is fog, sőt, minden bizonnyal idiótának titulálja majd. Ki az a hülye, aki nem tudja kinyögni, mi baja van?

Ő olyan intelligens, szinte süt róla, milyen művelt, s értelmes. Jimin nem ilyen. Mindent csak elrontana azzal, ha a tudtára adná, mennyire szeretné újra, és újra közel érezni magához, mennyire gyűlöli, mikor savanyú arckifejezését kell néznie a folyosón. Az örökkévalóságig szeretné nézni tökéletes mosolyát, de azzal elvenne annak értékéből.

- Rosszul vagy?

Igen. Miattad. Gyomorforgatóan szerelmes vagyok beléd.

- Nem.

 - Akkor fáj valamid?

Mindenem. Olyan nehéz beszélni akarni, ha az ember képtelen rá...

Jimin csak a fejét rázza.  

- Valami baj történt? - Közelebb húzódik hozzá, s olyannyira vizslatja, mintha tudná, honnan ered a szenvedés, minek időközben még az arcára is volt lehetősége kiülni. Egyenesen meztelennek érzi magát Kihyun tekintete előtt, s tudja, akármit próbálna magára aggatni, ugyanolyan pucér maradna. - Oké, ne válaszolj, látom, hogy gáz van. Mi az?

- Kihyun, én ne-

- Nem azt kérdeztem, mit gondolsz róla. Akármi is legyen, ki vele, őszintén.

Kár lenne most megfutamodni. Végül is, valószínűleg úgy sem viszonozza az érzéseit, sőt, meglehet, megijesztik majd azok a súlyos szavak, mikkel kifejezi magát. Nem biztos, hogy bepiszkolódik, megeshet, hogy ugyan az marad majd, s őt, a piros mocskot oly' messzire taszítja magától, hogy lehetetlenné váljék az összemosdás gondolata.

Rossz ebbe belegondolni - fáj is, meg nem is.

De ha már karmazsin, s ezen tulajdonságától élete árán sem szabadulhat, viselkedjen is ennek megfelelően, nem?

Egy szó. Egy nagyon-nagyon nehéz szó, amit most ki fog mondani. Lesz, ami lesz.

- Szeretlek. - Nem néz rá, szigorúan maga elé bámul, s hirtelenjében azt se tudja, melyik falnak rohanjon neki. Tizedmásodpercek, mik minutumokként ülnek a vállára, s hajtogatják, mekkora baromságot követett el.

 Megutál, vagy tönkremegy, ennek jó vége nem lehet - tudtam, s még is megtettem, mert elfáradtam, s tovább küzdés helyett csak gyáva mód szabadjára engedtem önzőségem.

- Én is téged. Hol itt a baj? - Talán nem hall jól, esetleg hallucinál, viszont az, hogy az idősebb ajkát tényleg ez a mondat hagyta el, jelen pillanatban lehetetlennek tűnik. Ha igaz is, akkor sem jelentene felhőtlen boldogságot, sőt, ez talán még rosszabb az eltaszítottságtól.

Végtelennek tűnő szekundumok, még sem hall másik választ, nem cseng a füle, nem ájul el. Minden jel arra utal, hogy bizony, önmagánál van, s volt is egész idő alatt, a mondat, mi visszhangzik a fejében, tényleg elhagyta Kihyun száját. Örülnie kellene, még sem érez mást, csak végtelen félelmet, mi eluralkodni látszik felette.

- Úgy?

- Úgy.

Ellenállni nem lesz képes. Meg fogja tapintani, számtalanszor. Érintetlen, sima valójára élénk foltokat csókol majd a szeretete. Kihyun nem lesz fehér, de Jimin sem lesz piros többé. Együtt mennek tönkre? Elveszítik azt, amik. Megváltozik minden - bennük, s körülöttük egyaránt.

Felpillant rá. Utoljára megszeretné csodálni, milyen az igazi, festői valója, az elérhetetlensége, a nyugalma, a tökéletessége, de valami már most más. Pedig csak beszéltek, nem léptek fizikai kontaktusba, elég volt a tudat, hogy érez a másik, s színeik közt átszakadt a gát, s visszafordíthatatlanul tódultak egymásba. Kihyun viszont mosolyog, felszabadultan, szélesebben, mint bármikor máskor.

Mosolya láttán minden tisztává vált számomra. Nem bemocskolom, vagy bepiszkítom, s nem kárt teszek benne ezzel - csak kiszínezem.

Tarts ki még! - 29

Cím: Tarts ki még!

Páros: Im Jaebum (GOT7) x Son Hyun Woo (Shownu) (Monsta X)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Nehézség

Író: 29

Kimerülten emelte fel remegő kezét, hogy letörölje a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppeket, közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a tükörképéről. Shownu kénytelen volt beismerni, hogy a kialvatlanság és az a rengeteg próbával töltött óra bizony rajt hagyta nyomait, nem csak az arcán, de a testén is. Éjszín szemei, melyek általában melegséget és magabiztosságot árasztottak magukból, most fáradtan csillogtak, alattuk pedig sötét karikák éktelenkedtek. Ráadásul minden egyes porcikája sajgott, pihenésre vágyakozott, hiszen az elmúlt nyolc órában más sem csinált, mint csak táncolt megállás nélkül, épp csak annyi szünetet tartva, hogy igyon néhány korty vizet, hogy enyhítse a hirtelen rátört szomjúságot.

Az elmúlt napokban keményebben edzett, mint eddig valaha, ám ez nem is volt csoda. A most debütáló bandák tagjai jóval fiatalabbak voltak nála, s úgy érezte, kezd kifutni az időből. Ott volt huszonhárom évesen, rengeteg gyakornoki idővel a háta mögött, ám a debütálásnak még csak a közelébe sem jutott soha. Teljesen eluralkodott rajta a kétségbeesés, hogyha nem választják ki hamarosan, ki fog öregedni a szakmából, és esélye sem lesz megmutatni az embereknek, mire képes. Márpedig ő nem azért áldozta fel a fél életét, s hagyott fel a tanulással, hogy közömbös arccal közöljék vele: belőle már nem lehet idol.

Shownu mély levegőt vett, s lassú léptekkel indult meg a laptopja felé, hogy leállítsa a zenét. A fiú lelkét bűntudat és fájdalom mardosta; tudta, hogy sokkal többet és keményebben kellene gyakorolnia, de egyszerűen képtelen volt rá. Már így is a határait feszegette, s bár a szíve azt súgta, maradjon még egy kicsit, hogy a lépéseit tökéletesítse, végül a józan eszére hallgatott, s összepakolt maga után. Előbb pihennie kellett, hogy másnap délelőtt újult erővel vethesse magát bele a véget nem érő próbákba.

Egy határozott mozdulattal felkapta sporttáskáját, majd egy utolsó pillantást vetett a táncteremre, mielőtt lekapcsolta volna maga után a villanyokat. Későre járt, a Starship épületében pedig alig tartózkodott valaki rajta kívül. Shownu csak egy-két takarítót látott, miközben a lift felé igyekezett, a többi trainee-nek viszont nyoma sem volt. A fiú irigyelte őket, amiért nyugodt szívvel alszanak most a dormban – ő ezt nem tehette meg, hiszen a legjobbnak kellett lennie ahhoz, hogy debütálhasson.

Lehangoltan nyomta meg a felvonó hívógombját, és sűrűn pislogva várt, hogy az ajtó kinyíljon előtte. A fáradtság hirtelen csapta őt fejbe, alig bírta nyitva tartani a szemeit. Mozdulatai komótosak voltak, s úgy cselekedett, hogy nem is figyelte, mit csinál. A gondolatai teljesen máshol jártak, egy szép és sikeres jövőt képzelt maga elé, amelybe néhány pillanat múlva belerondítottak a valóság sötét képkockái is. Ajkait egy hangos sóhaj hagyta el, ahogy belépett a liftbe, majd a zsebébe nyúlt, hogy előhalássza telefonját, amely ma még csak nem is került a kezébe. Habozás nélkül kereste ki egykori legjobb barátja nevét a névjegyzékből, s nem törődve azzal, hogy lassan éjjel fél kettőt üt az óra, tárcsázta is a számot. Észre sem vette, de még a levegőt is visszatartotta, miközben arra várt, hogy fogadják a hívását.

– Igen? – Jaebum álmosan és frusztráltan szólt bele a telefonba, Shownu pedig némi bűntudatot érzett, amiért felkeltette őt. De abban a pillanatban szüksége volt valakire, akivel beszélgethet.

– Én vagyok… – A fiú visszafojtott hangon lehelte a szavakat.

Valami megtört benne, mikor meghallotta Jaebum hangját, s néhány kósza könnycsepp még az előtt folyt végig az arcán, hogy visszatarthatta volna azokat. Kézfejével rögtön odanyúlt, hogy megtörölje nedves szemeit, s gondolatban szigorúan magára parancsolt, hogy fejezze be a sírást, hiszen az nem méltó egy férfihez.

– Hyung? – Jaebum azonnal éberebb lett, ahogy tudatosult benne, hogy rég nem látott barátja kereste fel őt. A korábban érzett düh, ahogy jött, úgy el is illant. – Valami baj van?

Shownu eltartotta a fülétől a telefont, miközben szipogott párat, majd megköszörülte a torkát, hogy magabiztosabban tudja folytatni a beszélgetést. Ugyan sejtette, hogy Jaebum hamar rájön, csak tetteti a határozottságot, de a fiú büszkesége nem engedte, hogy gyengének mutatkozzon valaki előtt. Még akkor sem, ha egy olyan személyről volt szó, aki mindenkinél jobban ismerte őt.

– Találkozhatnánk? – Shownu figyelmen kívül hagyta JB kérdését. Ez nem egy olyan dolog volt, amit telefonon keresztül akart megbeszélni. – A szokott helyen, mondjuk fél óra múlva?

Néma csend telepedett a két fiatal közé, Shownu pedig biztosra vette, Jaebum már nem is fog neki válaszolni, ami borzasztóan rosszul esett neki. Azt hitte, ha másra nem is, hát rá számíthat, és bármikor felhívhatja őt, ha lelki támogatásra lenne szüksége.

– Nem jönnél inkább ide a dormhoz? Holnap húzós napunk lesz a srácokkal és muszáj pihennem.

Shownu hirtelen irigységet és megbánást érzett. Ha korábban is legalább annyira keményen koncentrált volna a próbákra, mint az elmúlt napokban, talán most ő is ott lehetne Jaebummal és a többiekkel, hogy együtt készüljenek fel a fotózásokra, interjúkra és fellépésekre.

A könnyek újra elhomályosították a tekintetét, ám ezúttal nem hagyta, hogy a sós cseppek végigszántsák az arcát. Erősebb volt ő ennél, és nem hagyhatta, hogy a feszültség és a bűntudat maga alá gyűrjék őt, különben képtelen lenne jól teljesíteni. S ha debütálni akar, muszáj a legjobb formáját mutatnia a vezetőség és a tanárok előtt.

Shownu sietős léptekkel indult meg az épület bejárata felé, közben pedig mélyen meghajolt a pulton támaszkodó portás előtt, aki csak ásítva intett neki egyet.

– Hamarosan ott vagyok! – A fiú ezzel megszakította a vonalat, s kilépett a hideg, novemberi éjszakába.

***

Jaebum már a Got7 kollégiumának ajtaja előtt várta Shownut, aki szinte rohanva tette meg az utolsó néhány lépést, majd levegőt kapkodva megállt legjobb barátja előtt. JB szorosan fonta össze maga előtt a köntösét, s az épület falához helyezett padra mutatott, jelezve Shownunak, hogy üljön le. Be is hívhatta volna őt a dormba, de nem akarta a többieket felébreszteni a beszélgetésükkel. Ráadásul tudta, hogy személyes dologról lehet szó, máskülönben egykori gyakornok társa nem kereste volna fel őt az éjszaka közepén. Ez a társalgás bizony nem tartozott másra, csakis rájuk.

– Történt valami? – Jaebum aggódva húzta össze a szemöldökét, miközben letelepedett a padra Shownu mellé, s átnyújtott neki egy doboz sört. – A telefonban eléggé kétségbeesettnek tűnt a hangod.

Shownu a földet tanulmányozva hallgatott, kereste a megfelelő szavakat. Nem tudta, hogyan kezdhetne bele, hogyan mondhatná el Jaebumnak a félelmeit. Tanácstalanul forgatta kezei között a hideg italos dobozt, majd az ég felé emelte a tekintetét.

– Attól tartok, hogy nem lesz esélyem debütálni… – sóhajtott fel.

Jaebum nagyokat pislogva meredt a barátjára.

– Miért mondod ezt?

A trainee megrázta a fejét, és lerakta kettejük közé a sört. A fiú gyorsan végiggondolta az elmúlt hónapok eseményeit, amelyek még jobban megerősítették abban, hogy kár reménykednie.

– Olyan srácok vannak körülöttem, akik jóval tehetségesebbek és fiatalabbak, mint én – vallotta be. – Ráadásul napról napra egyre jobbak, érted? Pedig fele annyi tapasztalatuk sincs, mint nekem…

– Kissé alábecsülöd magad, hyung… – Jaebum halványan elmosolyodott. – Emlékszel, mennyire irigyeltelek mindig a mozgásod miatt? Az egyik legjobb JYP gyakornok voltál, és tudod, biztos vagyok benne, hogy debütálhattál volna velünk, ha…

– Ha hallgattam volna rád és Jinyoungra, és nem lógtam volna el a próbákat?

Jaebum lesütötte a szemeit.

– Nem ezt akartam mondani…

Shownu csak megrántotta a vállát.

– De erre gondoltál… – A fiú kis szünetet tartott. – Elrontottam, érted? Akkor eljátszottam az utolsó esélyemet, mert jobban érdekelt a szórakozás, mint egy büdös táncteremben izzadni egész nap. Későn jöttem rá, hogy nekem ez mennyit jelent, és most már nem fogom tudni valóra váltani az álmaimat, mert lassan kiöregszem a szakmából…

 Barátja hosszú másodpercekig nézte Shownu kétségbeesett arcát anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Valamelyest átérezte a fiú bánatát, hiszen ő is volt egyszer trainee. De tudta jól, hogy Shownunak most sokkal nehezebb, hiszen olyan régóta vár már arra, hogy debütálhasson.

– Nem tudom, mit csináljak… – Shownu gondterhelten túrt kócos hajába. – Nagyon szeretném, ha sikerülne, de annyi jó hangú trainee van körülöttem, hogy teljesen esélytelen a dolog. Ráadásul mindannyian eltökéltek, Kihyun például még a dormban is gyakorol, és napról napra egyre jobb. Jooheon már most saját maga írja a szövegeit, és…

– Miért foglalkozol másokkal? – csattant fel hirtelen Jaebum. – Arra kellene koncentrálnod, hogy magadat fejleszd, nem pedig azt nézni, hogy a többiek miben tehetségesek!

Shownu a szíve mélyén tudta, hogy Jaebumnak igaza van, de nehezen tudta figyelmen kívül hagyni a többieket, mikor a tanárok folyamatosan őket dicsérik. Nem is emlékszik, mikor hallott pozitív jelzőket az oktatóktól, ez pedig teljesen elkeserítette, és elhitette vele, hogy fele annyira sem jó, mint a többi gyakornok.

– Hajnalok hajnalán esek haza a próbateremből, JB… – sóhajtott fel. – Ennél többet nem tudok tenni…

– Nem is kell – Jaebum halványan elmosolyodott. – Gyakorolj türelmesen, ne veszítsd el a magabiztosságod, és előbb-utóbb fel fognak rád figyelni. Ennyi az egész.

A trainee hangosan felhorkantott.

– Te könnyen beszélsz már… De nem ilyen egyszerű, érted? Utálom, hogy más kezében van a sorsom…

– Feleslegesen aggódsz, hyung – Jaebum, hogy bíztassa egy kicsit a barátját, megpaskolta Shownu hátát. – Megvan benned minden, ami ahhoz kell, hogy sikeres legyél. Jól táncolsz, jól énekelsz, nem jössz zavarba a kamerák előtt, és azért az arcod sem olyan rossz… És biztos vagyok benne, hogy ezt nem csak én látom.

Shownu halványan elmosolyodott.

– Keményen fogok dolgozni! – jelentette ki. – Egy nap majd meg fogok veled küzdeni az első helyért!

– Úgy legyen, hyung! – Jaebum ajkait egy jóízű kacaj hagyta el. – Alig várom, hogy végre színpadon láthassalak!

***

Másnap reggel Shownu magabiztosabban indult el a gyakornokok kollégiumából, hogy ismét belevesse magát a próbákba. Az éjszakai beszélgetés ráébresztette, hogy bármennyire is nehéz most neki ez az időszak, nem adhatja fel, hiszen túl sok energiát és időt ölt már bele ebbe. Már gondolni sem akart arra, hogy esetleg nem sikerülhet neki, minden egyes negatív gondolatfoszlányt igyekezett elhessegetni. Csak a próbákra fog összepontosítani ezentúl, hogy megmutassa mindenkinek, mennyire jó abban, amit csinál.

Eltökélten lépte át a Starship épületének küszöbét, ahol máris az egyik társába ütközött. Minhyuk széles mosollyal az arcán üdvözölte őt, s együtt indultak el az énekterembe.

– Hallottad? – Minhyuk majd’ kicsattant az örömtől, már-már ugrált a folyosón.

– Micsodát? – Shownu annyira elzárkózott mindentől és mindenkitől az utóbbi időben, hogy semmiről nem tudott. Még a szobatársaival sem beszélt, ideje sem lett volna rá a próbák között.

 A fiatalabb fiú arcáról le sem lehetett törölni a vigyort, annyira örült, hogy ő oszthatja meg Shownuval azt az információt, amit alig néhány perce tudott meg ő is.

– Állítólag hamarosan debütáltatni fognak egy fiúcsapatot – csapta össze izgatottan a két tenyerét. – Néhány trainee szerint a vezetőség ki is választott már pár embert, akik közül majd eldöntik a végleges tagokat. Valami survival show-ról is beszéltek, de nem értettem pontosan… hé, minden rendben?

Shownu hirtelen megtorpant a folyosó közepén, és csak meredt maga elé. A szíve hevesen kezdett dobogni, s már nem is hallotta Minhyuk szavait. Nem akart hinni a fülének, ez az egész olyan volt, mintha csak álmodna. A remény már majdnem kialudt szikrái most ismét lángra kaptak, és erősebben égtek, mint eddig valaha. Shownu a nadrágjába törölte izzadt tenyerét, és imádkozni kezdett. Ez már tényleg az utolsó lehetősége, ha most nem debütál, akkor már sosem lesz rá alkalma. Bízott benne, hogy az ő neve is ott van a kiválasztottak között, és így esélye lesz megmutatni a vezetőségnek, hogy mire képes. Hamarosan lezárul ez az időszak! – gondolta. – Csak egy kicsit tarts ki még!

Treat you better - 27

Cím: Treat you better

Páros: Kim Jongin (Kai) (EXO) x Lee Hoseok (Wonho) (Monsta X) 

Feladat: Idézettel írni

Író: 27

Idézet: 

"Mélyebb, mélyebb

A seb egyre mélyebb lesz

Mint egy darab törött üveg

Amit nem fordíthatok meg" 

- V (Stigma)

Az igéző tekintete…

A hatalmas mosolya...

A dús haja...

A gyönyörű bőre...

A hosszú ujjai...

A vékony lába...

A tökéletes alakja...

A hangja...

A látványa...

Ahogyan énekel...

Ahogyan táncol...

Ahogy kiabál...

Ahogyan elveszti a józan eszét...

A türelmét...

Ahogyan egy apró izzadtság csepp gördül le homlokán szex közben…

Nem tudtam megnevezni mi volt az pontosan, amiért képtelen voltam kiverni ŐT az agyamból, de egy határozottan biztos volt... Kim Jongin folyamatosan a fejemben járt. Befészkelte magát tudatalattimba... annak legmélyebb zugába és ott vígan táncikált. Mikor éppenséggel nem voltunk együtt, minden percben hiányzott. Csak akkor éreztem magam teljesen egésznek, ha Ő is velem volt. Az SMS-ek aligha csillapították érzéseim halálos hullámait, pusztán csak olyanok voltak, mint mikor az ember bevesz egy fájdalomcsillapítót, amolyan megszokásból, ösztönösen, tehetetlenségében és várja, vajon ezúttal használ-e vagy sem. Na, pont ilyen volt a napi szintű üzenetváltás számomra Jonginnal. Persze örültem, hogy legálabb erre mindig tudtunk időt szakítani, de valahogy akadt olyan pillanat, amikor valójában már csak az esti telefonálás, a hangja, a gesztusai nyugtattak meg teljesen egésszé. Szerelmes voltam... borzasztóan szerelmes ebbe az emberbe. Természetesen nem ragaszkodtam mindig ennyire betegesen hozzá. Régen én magam is ismertem a mértéket, a határokat, a kemény korlátokat és neki fogalma sem volt mi váltotta ki belőlem ezt az egészet, ilyen hirtelen, a semmiből. Már egy jó két hete tartott és habár láttam, hogy a fiú nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, unja már a kedélyváltozásaimat mégsem tudtam ellene mit tenni. Úgy éreztem felemészt a féltékenység és az önutálat belülről. Általában rákérdezett mi a bajom, de igazából nem értettem miért erőlködik annyira. Többnyire lerendeztem azzal, hogy „semmi” és egy idő után Ő is megtanulta felesleges tovább faggatóznia.

 „Csak ölelj át jó?”

„Csak kérlek, felejtsük el”

„Csak mond, hogy szeretsz oké?”

„Csak tedd ezt...”

„Csak tedd azt...  és minden rendben lesz”

Sosem akartam feleslegesen ezzel húzni az együtt töltött időnket, még ha csak telefonon beszeltünk sem. Jobban érdekelt, hogy VELE mi van, azt akartam, hogy Ő meséljen, én inkább csak őrlődtem csöndben magamban. Tudtam, hogy nem nagy dolog és el kellene felejtenem, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam, nem volt még olyan erős a kapcsolatunk, hogy ezt hányadtatás nélkül elviselje. Hiszen alig 3 hónapja jártunk, és oh istenem, mennyire de különböztünk egymástól. Talán nem is csoda hogy féltékeny voltam, ha közel került hozzá valaki. De mégis...

 - Most azonnal tedd le a segged Lee Hoseok és rebegd el szépen hogy mi a kínod, mert amíg nem nyitod ki a szádat, addig nem tudok segíteni és ez így elég idegölő. Mond csak, velem van a probléma? - tépett dús hajába sokadjára, ahogyan ledobta magát a hanyagul megvetett ágyra. 

 - Nem Jongin... ne mondj ilyeneket, kérlek... - ültem le mellé könnyeimmel küszködve. Hogy is lehetett volna vele baj? Hogyan lehetett volna akár egy porszem is a tökéletességében? Inkább velem volt gond, az agyammal, de azzal nagy.

 - Szakítani szeretnél? Hmmm?  Azt szeretnéd, hogy én mondjam ki helyetted? Velem akarod elvégeztetni a piszkos munkát? - Kezdett egyre idegesebb lenni. Hallottam, hogy légzése egyre szaporább és erőteljesebb. Orrnyergét kezdte erősen masszírozni…  tudtam, ez annak a jele, hogy valóban nagyon ideges, így még ha szerettem volna, sem tudtam megszólalni. Azzal sem voltam tisztában, hol is kezdhetném. Hiszen sosem adta jelét, hogy ténylegesen ki akarná deríteni mi a probléma gyökere, én pedig sosem gondolkodtam azon, hogyan is mondhatnám el. Többnyire letudta annyival az egészet, hogy szeretem és neki ennyi elég is volt... legalábbis eddig. Mindig lerendeztük az együtt töltött időnket egy pár semleges kérdéssel, Ő általában lelkesen mesélni kezdett valami számára fontos dologról, ami úgy nagyjából az esetek 80 százalékában a tánccal be is zárult. Néha felmerült, hogy „képzeljem el Taeminnel mi történt” vagy „Taemin mit csinált éppen”, amitől az igazat megvallva, falnak tudtam volna menni, de persze úgy voltam vele, inkább jobb az, ha elmeséli és tudok róla, minthogy titkolgatná és simliskedne. Ezután általában én tüzetesen elmondtam a véleményemet mindenről, ami csak szoba került. Érte bárkit képes voltam melegebb éghajlatra küldeni. Meséltem neki az én kis dolgaimról és az este rendszerint egy kiadós szexszel zárult. Erre használtuk el a szabadidőnket, persze mindketten örültünk, hogy végre a hosszas várakozás után láthattuk egymást, kibeszélhettük magunkból a problémáinkat, kiengedhettük az időközben felgyülemlett feszültséget és másnap egymás mellett kelhettünk fel egy új hotelben, már ha egyáltalán aludtunk az éjszaka. Néha még arra is jutott idő, hogy együtt igyuk meg a kis reggeli kávénkat. Most azonban minden annyira más volt.

- Jongin én... – nyögtem ki kínlódva, de láttam rajta, sőt egésszé egyszerűen éreztem, hogy ezúttal nem fogja elfogadni az oly berögződött mondataimat, amelyeket ilyenkor sütöttem el és habár komolyan is gondoltam, azért egy idő után már tényleg kezdtek sablonosnak hatni. A fene sem gondolná, hogy a szeretlek szó így el tud kopni, ha valaki ennyit használja. Erre is Ő ébresztett rá. A helyett, hogy válaszoltam volna, most először sírtam el magam előtte. Sosem azelőtt… Csak úgy potyogtak könnyeim megállíthatatlanul én pedig inkább tenyerembe temettem arcom, hogy mégse lássa, azt, ami egyértelmű. Lágyan csúsztatta vállamra kezét. Most már Ő is érezte, hogy valami nagyon nincsen rendben. Talán éppen ideje is volt.

-              Hol rontottam el ennyire?  - kérdezte feszült tónusban, mégis annyira gyengéden, mintha bármelyik pillanatban, bármely szavával összetörhetne. Ami, nos ... egyébként pont így is volt. Csak egyszer kellett megjegyeznie a „markolnivaló combjaimat” és a nagy fenekemet, hogy a mai napig szigorú diétát tartsak. Habár nem pontosan ezekkel a szavakkal élt és valószínűleg nem úgy értette, ahogyan én a szívemre vettem, mégis fájt. Annyira szeretnék tökéletes lenni számára. Mindennél jobban. Azt akarom, hogy úgy tekintsen rám, mint ahogyan én RÁ.

Talán ezért vagyok ennyire feszült,

 talán ezért kapom fel ilyen hirtelen a vizet

és talán ezért akadok ki a legkisebb mozzanatokon is.

Az előírt adagom is a felére csökkentettem, hogy rekordidő alatt fogyjak le és ez valahogy az edzőmön kívül senkinek sem akaródzott feltűnni. 8 kilót fogytam két hét alatt. Az állóképességem a nullával lett egyenlő és a kondim sem volt rendben. A legkevésbé sem.

-              Nem a te hibád... - próbáltam visszanyelni könnyeimet. Nem szerettem volna, ha hibásnak érzi magát. Ő semmiképpen sem az. Erről az egészről csak én tehetek, én generáltam magamnak. Csupán az idióta képzeletem műve az egész beteges féltékenység. Mégis ahogyan ránéz a tánc partnereire... AZOKRA a LÁNYOKRA. Nem tehettem róla, de keserűség lepte el a szívem. Ahogy a combjaikra fogott, ahogy a derekukat markolta és érzéki táncot járt velük, felkorbácsolta a bennem szunnyadó kisördögöt.

„Talán mégsem csak a férfiakhoz vonzódna?”

„Talán én már nem vagyok elég jó?”

„ Nem tudom többé megadni azt, amire vágyik?”

Valahol mélyen tudtam, hogy csak túlságosan átszellemül. Hiszen a tánc a szenvedélye. Néha képes nagyon komoly túlzásokba esni, amikor a táncról van szó. Olykor elég, ha csak beszél róla és egy teljesen más emberré változik. Mégis hogy mondhatnám akkor el neki ezt az egészet? Hogy belepusztulok a féltékenységbe… hogy felemészt belülről… hogy sosem akarom, hogy mást érintsen rajtam kívül? Nos, valami ilyesmit makogtam is, de már nem emlékszem pontosan.

Csak arra emlékszem, ahogyan felettem támaszkodik és azt mondja “gyönyörű vagyok” … szüntelenül… újra… és újra… és újra…

Az igéző tekintete...

A visszafogott mosolya...

A dús haja...

A hibátlan,  hófehér bőre...

A hosszú ujjai...

A lábai...

A tökéletes alakja...

A mézédes hangja...

A látványa...

Ahogyan énekel...

Ahogyan táncol...

Ahogy magában fortyog valamin...

Ahogyan elveszti a türelmet...

A józan eszét...

Ahogyan egy apró izzadságcsepp gördül végig lustán mellkasán szex közben....

Nem tudtam megnevezni mi volt az pontosan, amiért képtelen voltam ŐT kiverni az agyamból, de egy biztos volt... Lee Hoseok folyamatosan a fejemben járt. Befészkelte magát tudatalattimba… annak legmélyebb zugába és ott vígan táncikált.

Komfort zóna - 04

Cím: Komfort zóna
Páros: Lee Minhyuk (Monsta X) x Min Yoongi (Suga) (BTS)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Unott
Szemszög: Suga

Író: 04

Unalom. Ez az egy szó, annyi mindent takar, annyi oldala van. Lehet pozitív dolog? A dinamikájából és tónusából, negatívnak hat mindenhogy. Unalom. Mindent csak ununk: megunjuk a barátainkat, a munkánkat, ráununk a ruháinkra, a telefonunkra, a cipőnkre. Ráununk a körülöttünk lévő tárgyakra, emberekre, a környezetünkre – az életünkre. Unalom.
Mit is jelent unni valamit? Ugyan úgy unatkozunk? Talán az is unalmas, ahogy éppen ezen gondolkozom. Minden unalmas manapság! A régi dolgok, a régi szerelmek, a régi barátságok, a régi emlékek, a régi jó dolgok… Milyen érzés unatkozni? Mit vált ki belőlünk?
Engem az unalom sokszor előre hajt. Nem szeretek unatkozni, engem valahogy irritál az unatkozás. Éget belülről,  mar felfelé a gyomromból egy kellemetlen érzés. Az élet értelme az életünknek való értelemkeresés, talán. Az unalom azonban egy holtpont. Amikor se előre, se hátra nem megyünk. Mintha csak ülnél az autóban, de nem mennél sehova. Ülsz, és vagy. Ez nem az a fajta várakozás, amikor tekinteted a tájon révedezik, és egyszerűen csak csodálod az életet, és jónak érzed meg a perceket, mert akkor is teszel valamit,, csinálsz, az a várakozás. Az unalom, az tényleg az, hogy csak ülsz, az öledbe ejtett kezeidet nézegeted maximum, és hatalmas sóhajokkal azon gondolkozol, hogy „mit is keresek én itt?”, „mit csinálok?”. Az unalom, mivel negatív érzés, negatív érzelmeket szül, minden amit unalmunkban érzünk és gondolunk az negatív, ha pozitívvá válik, az már nem unatkozás, mert olyankor az agyunk már éber, és kattognak benne szaporán a kis kerekek. Például egy monoton munka során unatkozhatunk, ha semmi hasznossal nem töltjük ki a fejünket, de ha elkezdünk pozitívan gondolkozni, tervezgetni, álmodozni, az már nem unalom. Szokták mondani, hogy „az unalom csodákra képes” (akárcsak a hülyeség). Csakhogy azt felejtjük el, hogy nem az unalom, ami előrehajt, hanem az abból származó negatív érzés, hogy vesztegetve érzed az idődet. Nem azért csinálsz valamit, mert „unatkozol”, hanem pont azért, mert nem akarsz unatkozni!
Érdekesnek találom, hogy ha most így belegondolok, hogy a világunk unatkozó, vagyis, idejüket vesztegetni érző emberek nélkül ma a töredékénél tartana. Az unatkozás egyfajta mozgatórugó. Az ember manapság nem akar átlagos lenni, miért nem? Mert az átlagos unalmas. Jobb a különlegesség, az izgalmasság, csak egy dolgot felejtünk el. Hogy a maga módján mindenki különleges. Különleges a ruha, amit kiválasztunk reggel, mert az nap, akikkel, új emberekkel találkozni fogunk, nekik az fogja rólunk az első benyomást adni. Különleges az út, amin munkába, iskolába vagy bármiféle dolgunk intézésére indulunk, mert minden évszakban más arcát mutatja, minden napszakban más időjárási hatás éri. Különleges a mozgásunk, mert a testbeszédünk ontja magából a jellemünket. Különleges az első szó, amit kimondunk a nap, ahogy az is az, akinek mondjuk, mert ha olyan szerencsések vagyunk, hogy egy szerettünknek mondhatjuk, akkor annak nem lesz unalmas. Különleges a másokhoz való viszonyunk, hogy kivel hogy beszélünk, hogy változunk ahhoz mérten, kivel beszélünk, különleges a mimikánk, hiszen többszázezer arcot vagyunk képesek vágni és mutatni magunkból másoknak. Különleges a cél, amiért megyünk, minden egyes célunk, legyen az egyetem, szakma, középiskola, általános iskola, munkahely. Oda nem csak úgy járunk, hanem egy céllal, és egy cél sosem válik unalmassá. Végső soron különlegesek vagyunk mi magunk is, mert mind máshogy élünk meg mindent, másképp érzünk és millióféleképpen gondolkozunk. Mégis, miért érezzük magunkat unalmasnak? Baj egyáltalán, ha annak érezzük? Elvégre, az egy belső inger a megújulásra a felfrissülésre, a változásra.
Vajon baj, ha én meg akarok újulni? Számtalan döntés vár ránk minden nap. Percről percre akár, de azok fel sem tűnnek, amíg nem olyan dologról van szó, amely érzelmeink befolyásolásában állnak. Kételkedem… Olyan döntéshez értem, amely alapjaiban rengeti meg a bennem alkotott utamat.

Maradjak a régi, jól megszokott dolgoknál? A már kialakított napirendemnél, a bevált tervnél, ami annyi örömöt adott kezdetekben, amire boldogan emlékszem. Fáj, ha arra gondolok, hogy már nem lehetek ennek a része és meg is rémiszt, hogy mi lenne utána. Fáj, hogy viszont a kezdeti csillag megfakulni látszik. Ami régebben éltetett, mára egy hétköznapi, szinte semmit mondó dologgá fakult. Szerelem… hogy tud ilyen észrevehetetlenül szeretetté átalakulni? Hogy tud a láng a kezdeti nyalábokból csupán parazsat hagyni maga mögött? Valaki magyarázza el, mert nem értem! És ebbe lassan beleszakad a szívem!

Váltsak egy új, csillogó fényes kis csillagra? Arra, amely újra végigfuttatja az adrenalint bőröm alatt ereimben minden egyes percben? A bizonytalanság, amely egyszerre édes és keserű. Unom ezt a folytonos döntésképtelenséget. Ezt a zavart, amely az én rendszerembe káoszként csapott bele. Mié kell mindenre ráunni, még arra is, amire nem akarunk? Én küzdöttem ellene…

- Hé, mit szólnál, ha ma is leugranánk a kávézóba? Reggelizhetnénk ott együtt ma is, van fél órám munka előtt – puszil arcon kedvesem, miközben a haját fésüli, én pedig csak bágyadt mosollyal figyelem a lány karcsú testét, és vékony alakját, ahogy hosszú és egyenes hajába belekap a fésű száz foga.
- Rendben – válaszolom csak a szokásosat, szinte automatikusan, miközben ingem gombolom be – de most ne a szokásosba menjünk – vetem fel a légből kapott ötletet.
- Mi? De miért? Mindig oda megyünk, olyan jó hely az! Mi a bajod vele? - néz rám hitetlenül.
- Már unom… - suttogom, számomra is alig hallhatóan.

Végül oda mentünk, ahogy ő akarta. Mindig azt csináltuk, amit ő akart, ami a rendszeresség része volt. A megszokott helyek, már megint… Aztán jött a legjobb barátom, aki egy dologról volt ismert: sosem unatkozott.

- Na, most mihez lenne kedved? – ugrik a nyakamba a fiú vidáman.
- Nem tudom – felelem unottan, kedvtelenül.
- Már megint mi van veled? – néz rám ő is hasonlóképp, mint a jegyesem.
- Semmi, csak, ah! Unom már ezt a sok esküvői előkészületet, annyira elegem van belőle! – fakadok ki végül, mire a fiú nem hitetlenkedik, nem néz rám úgy, mint aki meg akar ölni, csak elmosolyodva az arcomra simít gyengéden, ezzel vonva magára a figyelmemet.
- Akkor tudod mit?  Ma csináljunk olyat, amit még sose! – nevet, azzal a kifogyhatatlan ragyogással nézve rám, ami sosem múlik ki a szeméből.

Ez miatt mindig is irigyeltem. Ő valami olyat tud, amiről én még álmodni se. Ő sosem fárad el. Sosem fárad bele semmibe. Az ő írisze mindig ragyog, és lehet csak én képzeltem bele, de mindig úgy éreztem, hogy amikor a szemembe néz, az a fény és melegség, amit áraszt tekintete, megsokszorozódik.

- Meccs? Edzés? Foci? Kosár? Kávézás? Valami buli?
- Már mindet unom – fújom ki a mellkasomat nyomasztó levegőt.
- Értem, neked valami változatosság kell! – csap a vállamra jókedvűen barátom. Itt ismerte fel ő sokadszorra a problémát, én pedig szembesültem elsőre. Változatosság? – Csináljunk valami meggondolatlant és őrültséget, az majd visszahoz az életbe! – nevet.
- Jó! De mit? – mosolyodom el én is. Hosszú idő után, most először őszintén, belülről fakadó mosollyal.

Végül csak a városban  bolyongtunk és beszélgettünk. Szürkületkor még egy játszótéren is megálltunk, és ismét gyerekekké váltunk. Kíváncsi, újdonság kereső, fáradhatatlan gyerekekké…

Egy éjjel, mikor a megszokott életem helyett ismét vele császkáltam, s végül egy parkoz érve ledőltünk a fűbe a csillagokat bámulni.
- Olyan jó fej vagy és kedves, folyton csinálsz valamit. Nem is értem, hogy nincs barátnőd? Veled aztán senki nem unatkozna. Nem is értem! Sosem láttalak még senkivel együtt. Vagy nem bízol bennem? Ha van valakid, miért nem mutatsz be annak? – kérdem értetlenül, tele kérdésekkel a fejemben. Nem válaszol, csak bámulja a fénylő égitesteket, melyek tükröződnek szembogarán, majd rám emeli hosszú pilláit a néma hallgatás után.
- Kérhetek valamit? – mosolyog rám ártatlanul, s végtelen lágysággal a hangjában.
- Persze – bólintok egyből a kérdésére, remélve, hogy valami választ nyerek eddigi értetlenségemre.

 Kaptam választ. Egy apró, szinte pillanatnyit, de ez nem verbálisan lett számomra közölve. Csupán pár másodperc volt, mégis, az én tudatom még percegik sem fogta fel, már csak arra eszméltem, mikor felülve a tőlem rohamosan távolodó alakját láttam már csak árnyékként elsuhanni.
Komolyan megcsókolt… ? – Kellemes bizsergés borsóztatja meg a hátam, mely átjárja egész testem.

S most. Ülök a házasságkötő terem előtt, s csak forgatom a kezembe az aranygyűrűt. Akarom én ezt? Még magamban sem merem kimondani, hogy nem. Már csak pár perc, egy nagy döntés választ el két, teljesen különböző élettől. S a tanúm, a legjobb barátom, a kis szájra puszija óta minden kapcsolatát megszakította velem. Hiába hívtam, írtam neki sms-t. Reméltem, hogy legalább majd itt láthatom, de úgy látszik csalfa ábrándoknak hagytam megvezettetni magam. Megbánom, ha elveszem feleségül? Báni fogom, ha nem teszem meg? Mit tegyek, ha a szívem nem ide húz.
 Ez nem a házasságtól való félelem. Ez nem beijedés. Ez a valóság. Ez az, amit belülről egy hang halkan, de üvölt a tudatomnak, hogy nem vagyok jó helyen, hogy amire várok, az nem a nekem való. Nem vagyok jó helyen, és nem jó emberrel…
A tanúm nélkül nem esküdhetünk. Ha két percen belől nem ér ide, a feleségem keres mást tanúnak rögtönözve, de én ezt nem akarom. Én nem vágyom az unott életemre, miután megtapasztaltam az ennél jobbat.
S az utolsó pillanatban lépteket hallok, majd talpig elegánsban becsörtet a folyosóra, kissé lihegve:

- Itt vagyok, ne haragudjatok! Kezdjünk… - mosolyog, ám a szemében a fény, ami eddig annyira hívogatott, mintha kihalni látszana. El fog belőle tűnni?

- Kezdjünk! – pattanok fel ültemből határozottan, és magabiztosan. Már elhatároztam, nem maradt bennem kérdés:
- Szeretlek! – jelentem ki, a fiú szemébe bámulva eléállva.