Forever - 24

Cím: Forever

Páros: Kim Jongdae (Chen) (EXO) x Kim Jonghyun (SHINee)

Műfaj: slice of life,

Író: 24

Aesthetic kép, amellyel írni kellett:

  Kim Jongdae egy igazán türelmes ember volt. Az volt akkor is, mikor gyerekként látta, hogy a többi társa azonnal meg akarja kapni az óvodában a hintát, addig ő türelmesen várta a sorát. Kezdettől fogva erre tanították a szülei, miszerint, ez egy igen fontos erény, és sokkal többre viheti majd az életben, ha ezt elsajátítja. Jongdae pedig tisztelte a szüleit, és tökéletesen kielégítette az elvárásaikat, miszerint remek ember lesz belőle. Nem mintha a férfi egoista lett volna, éppen ellenkezőleg, nem bővelkedett önbizalomban, de ezt próbálta elrejteni mások elől. De ahogy most ott ült, Szöul egyik forgalmas cukrászdájának egy eldugott sarkában, mindennek volt elmondható, csak türelmesnek nem.

         

 Várt, talán lassan már egy óra is eltelt a megbeszélt időpont óta, de párja még mindig nem érkezett meg. Hívta már ezerszer, írt neki, lassan már hiszti rohamot kapott, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Párja teljességgel ignorálta őt, amivel nem is lett volna különösebb gondja, elvégre dolgozik, de tudta nagyon jól, hogy milyen fontos dologról akart vele beszélni, ő is ezért tette szabaddá a mai napját. Erre a másik még a telefont sem tudja felvenni. Felbosszantotta, mert több, mint egy órát várakozott itt tétlenül. A jóval korábban kikért vanília fagylaltja is már inkább volt keserű, mint édes, hiába az eperöntet. Egyszerűen nem ment le a torkán. Előfordult már párszor, hogy a másik késett, de ő mindig csak egy elnéző mosollyal letudta a dolgot – hiszen az volt a fontos, hogy tudtak találkozni.


 Most mégis, egyszerűen felültették. Megígérte neki párja, hogy itt lesz, bár elég furcsa volt a hangja a telefonban. Igazán utálta néha, hogy a másiknak új munkahelye lett, és bár jóval többet keresett, ez plusz munkával és stresszel járt, ami megviselte a kapcsolatukat is. Nem éltek együtt, teljesen külön albérletet fizettek mind a ketten, mert egyszerűen sem idejük, sem lehetőségük nem adatott arra, hogy esetleg vegyenek egy közös házat. És éppen ez volt az, ami miatt Jongdae beszélni akart a másikkal. Hiányzott neki, két héttel ezelőtt látta őt utoljára, így talán nem meglepő, hogy most már dühös volt. Talált egy kis lakást, nem messze párja munkahelyétől, így nem kellene olyan korán kelnie, hogy beérjen a céghez, neki pedig úgyis csak délutános műszakjai vannak, nem lenne ezzel problémája, még ha messze is van a kávézó, ahol jelenleg dolgozik. Meg tudná hozni ezt az áldozatot, hiszen így könnyebb lenne mind a kettejüknek. Végre együtt élhetnének, és bár tudta, hogy ez egy elég komoly lépés, hiszen csak fél éve voltak együtt, de szükségesnek érezte.

 Persze, nem azt akarta, hogy egyből, egyik napról a másikra költözzenek össze, de talán egy hónapon belül le tudnának rendezni mindent. Az anyagiakat, a papírokat, és talán még a költözést is. Jongdae szülei teljes mértékben támogatták őket, ezért pedig végtelenül hálás volt a férfi. Az anyja imádta a párját, egyetlen pillanatig sem ellenezte a kapcsolatukat, hiszen lássuk be, a másik egy igazi úriember volt. Tökéletes megjelenés, kedves mosoly, ráadásul még humoros is és családcentrikus. Jongdae néha megkérdezte magától, hogy mégis miért éppen ő kellett a másiknak, hiszen bárkit megkaphatott volna. De most nem akart a kapcsolatukra gondolni, mint egy szerelmes tini lány, mivel dühös volt. Ujjai idegesen jártak az asztal lapján, valami felismerhetetlen ritmusra, ami több emberből furcsa pillantásokat váltott ki, így kényszerítenie kellett magát, hogy abba hagyja. Egyáltalán nem volt könnyű most olyan türelmesnek lenni, mint szerette volna, ezt pedig kifejezetten utálta.

       
 Hiszen lehet, hogy a másiknak csak közbe jött valami fontos, talán egy megbeszélés, vagy bármi. Neki nem csak úgy mennek a dolgok, mint nála, hogy elcserélte a műszakját. Az is előfordulhatott, hogy lemerült a telefonja, vagy lenémította, vagy határidőre kell megcsinálnia valamit. Ő pedig itt bosszankodik miatta, ezzel is csak idegesítve párját. Hirtelen a bűntudat erős hulláma tört fel a torkából, majd egy mélyet sóhajtott, ezzel próbálva kifújni magából, bár ez lehetetlen feladatnak tűnt. Párja keményen dolgozik azért, hogy meg tudjanak élni, ő meg hisztizik egy olyan apróság miatt, hogy késik a találkájukról. Nyilván, örült volna a másiknak, hiszen régen látta, de megérti. Ilyen a munka, ő pedig máskor is el tudja neki mondani, hogy esetleg összeköltözhetnének.


 Mivel már nem látta értelmét tovább ücsörögni a cukrászdában feleslegesen, felállt, bőrkabátját felkapta a szék háttámlájáról, majd halkan elbúcsúzva az alkalmazottaktól, kilépett a forgalmas utcára. Ez volt a kedvenc helyük, mivel itt találkoztak legelőször, ami azóta szinte a törzshelyükké vált. Soha nem fogja elfelejteni azt a napot. Tél volt, éppen hazafelé tartott a munkából, de egyszerűen annyira fázott már, hogy muszáj volt behúzódnia valahová, így egy forrócsokoládé társaságában ült le a lehető legközelebb a radiátorhoz, hogy lefagyott ujjait valahogy felmelegítse. Nem sokan voltak már akkor, így szinte kettéhasította a kellemes, halk zenét az ajtó felett megszólaló kis csengő. Jongdae pedig akkor pillantotta meg először a férfit. Már akkor is tökéletesen festett, bár kissé talán egyedi ruhái kitűntek a tömegből, ő imádta. Mégsem az volt, ami annyira megfogta egyből. Amikor végignézett az embereken, és tekintetük egy pillanatig összetalálkozott, a férfi elmosolyodott. Jongdae pedig ettől az egyetlen gesztustól felforrósodott.

 Klisé vagy sem, a férfi vele szemben foglalt helyet, de csak miután erre engedélyt adott. Soha nem hitte volna, hogy éppen egy vadidegennel fog leállni beszélgetni, de akkor nem rágódott ezen. A másik annyira kellemes társaság volt, kifejezetten hasonlítottak egymásra belsőleg, így könnyedén el tudtak beszélgetni. Nem feszegettek komoly témákat, de egyetlen percig sem volt csend közöttük, az idősebb végig szóval tartotta őt, ami jól esett Jongdaenek. Mikor kiderült, hogy mit is dolgozik, teljesen meglepődött. Akkoriban még egy rádióban volt DJ, mellette producerkedett és zenéket szerzett. Jongdae meg mert volna rá esküdni, hogy a férfi talán egy idol, csak titkolja. Egyszerűen annyira lenyűgözte, ahogyan a munkájáról beszélt, hogy egészen kíváncsi lett. Félve vallotta be akkor a másiknak, hogy ő is szeret énekelgetni, és mindig kíváncsi volt egy igazi stúdióra. Ott kezdődött el minden.


 A zene összehozta őket. Jó volt erre visszagondolni, hazafelé sétálva a kellemes, augusztusi napsütésben, fülében a megszokott zenékkel. Mindegyiket, egytől egyig párja komponálta, amiért hihetetlenül büszke volt rá. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy egy híres zeneszerző párja, de ő soha nem szégyellte. Hiszen ő is imádta a munkáját, még annak ellenére is, hogy kevés szabadidővel járt. Jongdae pedig tökéletesen megértette őt, főleg azután, hogy bevitte őt a céghez. Nem volt hatalmas vállalat, ahol dolgozott; egy nagyobb idolokat futtató cég támogatta őket, velük is szerződésben álltak, így a férfi párszor dolgozott már együtt idolokkal is. Jongdae teljesen elképedt, mikor ő maga is személyesen találkozhatott Kim Taeyeonnal. Sőt, párja nagyon is jó barátságot ápolt vele. Odáig volt a másik munkásságáért, és azért, amit képviselt.

 Minden ott kezdett egy kicsit széthullani, mikor munkahelyet váltott, és átjött ehhez a céghez, ahol most volt. Mivel eléggé híres volt már, és nem utolsó sorban tehetséges is, rengeteg munkája akadt, komoly dolgokat bíztak rá, volt, hogy szólóénekeseknek csinált egy egész albumot. Lee Hinek is írt egy számot, sőt, még az EXO-nak is, ahogy Lee Taemin sem maradhatott ki a sorból. Emellett hobbiból is írt zenéket, amik egytől egyik tökéletesek voltak, hiszen Jongdae mindig kíváncsi volt rájuk. De két hete csak telefonon tudott beszélni a másikkal, így most eszébe jutott, hogy mi lenne, ha meglátogatná a munkahelyén. Venne neki ebédet, valami laktatót, mert tisztában van vele, hogy ha a másik belemerül a komponálásba, még enni is elfelejtett. A lakásán is van egy kis stúdiója, ott is szokott dolgozni. Az első csókjuk is ott történt meg. Gondolkodásából a telefonja csörgése zavarta meg, így kihúzta a fülest a készülékből, majd meglepve olvasta el a nevet a kijelzőn.

- Minden rendben? – kérdezte egyből, ahogy a füléhez emelte a mobilt.
- Ezt én akartam kérdezni tőled – csendült fel a másik jellegzetes, mégis egyedi és megnyugtató, kedves hangja. – Merre vagy?
- Nem vetted fel a telefont, pedig ezerszer hívtalak – biggyesztette le az ajkait, de egy cseppnyi vádaskodás sem volt a hangjában.
- Tudom, és ne haragudj miatta – kért elnézést az idősebb. – De siess haza, van egy kis meglepetésem a számodra.
- Mármint nekem haza, vagy neked? – zavarodott össze.
- Pabo – nevetett a másik. – Hozzád.
- Ott vagy te is? – lelkesedett Jongdae, hiszen már tényleg hiányzott neki a másik.
- Sajnos nem, de siess, mert elúszik a meglepetés. – Annyira jó volt csak hallgatni a másikat, Jongdae ezerszer mondta már neki, hogy képes lenne egész életében csak az ő hangját hallani.
- Mindjárt ott vagyok – bólintott aztán, bár a másik nem láthatta. – De a legjobb meglepetés te lennél…
- Nekem is hiányzol, Jongdae – mondta ki egyszerűen, nyíltan azt, amit ő csak burkoltan mert kifejezni. – Szeretlek.
- Én is szeretlek – válaszolta azonnal, egy szerelmes mosollyal az ajkain.

           

 Miután bontották a vonalat, Jongdae sietősebbre vette a lépteit. Tényleg semmire nem számított, számára az volna a legnagyobb meglepetés tényleg, ha párja várná a lakásban, hiszen volt kulcsa hozzá, ahogyan neki is a hozzá, bár nem sűrűn használta eddig. Izgatottan pötyögte be a kapukódot, aztán felliftezett a hetedik emeletre. Furcsán csend volt az emeleten, ami ritkaságnak számított, mivel egy idős nénike rendszerint olyan hangosan nézte a tévét, hogy ő is azt hallgatta a saját nappalijában ülve, hogy a romantikus doramákban, miként bontakozik ki a két főszereplő szerelme. A szomszédjában pedig két egyetemista srác lakott, de mivel most nyár volt, csak az egyik lakott itt, ő meg rendszerint ordíttatja a japán rockzenét a hangfalból. De talán csak jó időben jött, Sojung néni a hipermarketben vásárol, Jaemin pedig meglátogatja a szüleit, vagy csajozik valahol. Így egy kicsit lenyugodva nyitotta ki a lakása ajtaját.


 Hogy ott aztán egyből megdöbbenjen. Kellemes, pasztellszínű lakásában most mindenhol virágok voltak elhelyezve. Igazi, élő virágok, mert Jondgae nagyon szerette őket, bármennyire is volt furcsa. Párja pedig nagyon jól tudta ezt, így egy halom kis cserepes és különböző fajtájú növényt vett neki, kifejezetten olyanokat, amik jól illettek a lakásba. Ámulva csukta be maga mögött ajtót, majd az első kis cserepes növényt felemelte, hiszen volt rajta egy kisebb kártya. „Addig foglak szeretni, ameddig az utolsó virág el nem hervad.” Jongdaenek lehervadt a mosoly az arcáról, de aztán jobban szétnézett, majd a virággal a kezében sétált tovább a kis ösvényen, ami ki volt alakítva, hogy lehessen közlekedni. A nappaliban, a dohányzóasztalon egy hatalmas csokor rózsaszín rózsa pihent egy vázában, így azonnal oda lépett. Gyönyörű volt, a legszebb szálakat válogatta neki össze a másik, ami nagyon meghatotta a fiatalabbat. Nem gyakran volt lehetőségük ilyen romantikus dolgokat csinálni a másiknak, holott talán mind a ketten érzelmesebbek voltak, mint bevallották volna egymásnak. De ezek szerint párja rántotta le a leplet először, ez pedig igenis meghatotta.

  Kinyitotta az újabb kis kártyát, ami ismét egy mondatot rejtett. „Keresd meg az utolsó virágot.” Tudta, hogy mire akar kilyukadni a másik, így kisebb gondolkodás nélkül, a hálóba vette az irányt, még mindig lenyűgözve a sok virág között. Lehetett lányosnak nevezni ezt az érdeklődést, de kifejezetten szerette a virágokat, hiszen gyönyörűek voltak, és mind jelentett valamit. Például a rózsaszín rózsa a lassan kibontakozó szerelmet jelenti, a romantikát. Tiszteletet, hálát és megbecsülést mutat, így nem is lehetett volna jobb választás. A vörös rózsák egyébként is annyira átlagosak voltak, ők pedig kicsit sem mondhatóak annak, főleg nem a szerelmük. Mosollyal az ajkain nyitott be a hálóba, ahol már egyetlen virág sem volt, csak a halványsárga falak és a napsugarak kereszttüzében, a bevetett ágyon a harmadik, valószínűleg utolsó kártya. Jongdae leült a puha matracra, majd a kezébe vette a papírt. „Forever.” Mindösszesen ennyi állt rajta, párja különleges kézírásával írva.

-          

- Remélem, tetszik. – Amint meghallotta az ajtóból az annyira szeretett hangot, azonnal felkapta a fejét, majd mikor feldolgozta, hogy tényleg párja állt ott, életnagyságban előtte, gondolkodás nélkül rohant a kitárt karok közé.
- Annyira szeretlek – szorította erősen magához a vele egy magas férfit, arcát a másik nyakába nyomva, hogy belélegezhesse kellemes, férfias illatát.
- Ezt egy igennek veszem – kuncogott a másik, erősen tartva a fiatalabb derekát, apró puszit hintve Jongdae feje búbjára.
- Szóval ezért nem vetted fel a telefont – húzódott el tőle, de nem ment messzire, csak hogy a szemébe tudjon nézni.
- Valamikor meg kellett csinálnom ezt mind – tárta szét a karját.
- Bevallom, egy kicsit dühös voltam rád, de ezért megérte mérgelődnöm – mutatott ki a nappaliba. – Hatalmas meglepetés volt, köszönöm!
- Nem ez a meglepetés – rázta a fejét az idősebb, rózsaszín tincsei így a szemébe hullottak, amit Jongdae azonnal megigazított neki, lágyan söpörte el őket az útból.
- Hát akkor mi? – kérdezte meglepve.

           

 Választ bár nem kapott, párja a keze után nyúlt, majd összekulcsolta az ujjaikat, így indultak meg kifelé. Bezárva a lakást, lelifteztek, majd beszállva az idősebb márkás, drága sportkocsijába, elindultak valamerre. Jongdae semmit nem kérdezett, hiszen tisztában volt vele, hogy ha meglepetés, párja biztosan nem árulja el neki előre, még akkor sem, mikor minden bizonnyal a cél felé tartanak. Ám legnagyobb meglepetésére, egy apró, ékszeres dobozt nyújtott felé a másik, végig az útra koncentrálva, de a szeme sarkából tisztán láthatta, Jongdae mennyire le volt döbbenve. Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy mi van, ha gyűrű lesz benne, de utána azonnal elvetette. Elvégre, nem volt holmi nő, hogy megkérjék a kezét, bár a szíve így is olyan iszonyatos tempóban vert, hogy majd kiszakadt a helyéről.


 Amit a kis doboz rejtett, nem volt más, mint egy kulcs. Jongdae azonnal összezavarodva nézett a másikra, ám az továbbra sem figyelt rá, csak egy kedves mosollyal az ajkain csúsztatta szabad kezét párja combjára. Így hát úgy döntött, hogy amíg volán mögött ül a rózsaszín, nem kérdez semmit. Türelmes volt, főleg a másikkal szemben, és most galádul ki is használták. De nem bánta, mert bízott a másikban. Mikor egy negyed óra múlva végül leparkoltak valahol, érdeklődve pillantott körbe a környéken, de nem igazán volt ismerős neki, így tanácstalanul nézett vissza párjára. Tekintetük találkozott, és Jongdae egyszerűen a mai napig odáig volt a másik mosolyáért, és magáért az egész emberért. Egy igazi kincs volt, és soha nem akarta őt elveszíteni. Szavak nélkül követte a másikat, mikor kiszálltak, és egy rövid sétát követően, megálltak egy három emeletes ház előtt.

- Mit jelentsen ez? – kérdezte meg végül csendesen, a másik kezére fogva, majd a kulcsra pillantott.
- Megláttam azt az oldalt, amin házakat nézegettél – mondott csak ennyit az idősebb, majd Jongdaere pillantott. – Egyszer úgy hagytad a géped, én pedig ki akartam kapcsolni, mert bealudtál, akkor láttam, hogy miket nézegetsz. Először azt hittem, költözni akarsz, de egyrészt, egymagadnak nagy lett volna, másrészt, messze volt a munkahelyedtől. Így rájöttem, hogy mit tervezel…
- Ne haragudj, meg akartam ezt veled beszélni – nézett a másik szemébe, aki csak kedvesen elmosolyodott.
- Nem igazán tetszett az a ház – rántott vállat a másik, majd visszanézett az előttük elterülő hatalmas házra. – De mivel már én is gondolkodtam azon, hogy jó lenne összeköltözni, elkezdtem lakást keresni. Ezért voltam ilyen elfoglalt az utóbbi két hétben.
- Ez azt jelenti…? – döbbent le teljesen a fiatalabb. – Te vettél egy házat?
- Igen, méghozzá azért, mert szeretlek, és veled akarok élni – válaszolt a másik, majd ott, az utca kellős közepén, magához húzta, és egy rövid, de szerelmes csókot váltottak.
- Megígéred? – nézett mélyen a hatalmas, kiskutya szemekbe.
- Örökké – mosolygott Jonghyun, majd az ígéretük lepecsételésként, összefűzte kisujjukat, ezzel is biztosítva a szavát.



 Az újonnan vásárolt lakás nappalijában, ott várta a két tulajdonost egy kis csokor vörös rózsa. Amiből a középső darab műanyag volt.

Remember me - 28

Cím: Remember me

Páros: Kim Jongin (Kai) (EXO) – Lee Taemin (SHINee)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Megdöbbent, megdöbbenés, 

Író: 28

- Késtél! - nézett átható pillantással a szőke fiú az újonnan érkező, vastag, fekete szövetkabátos emberre.

- Csak eszembe jutott mennyire szereted - ült le a férfi a másik mellé - a padra, és a kopott fára helyezte a csokor fehér rózsát.

- Emlékeztél?

- Nehéz elfelejteni. Hiányzol.

- Talán ha gyakrabban látogatnál... - vonta fel a szőke szemöldökét és egy pajkos pillantást vetett a kreol bőrűre.

- Taemin, te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű.

- Igaz - dőlt hátra csalódottan a kisebb, és szomorkásan pillantott fel az égre.

Apró hópelyhek kezdtek szállingózni, lassan ragyogó fehérségbe fedve be a tájat. Csupán a fekete kabátos virított ki a környezetből.

A szél hidegen fújt, mire Jongin még jobban beburkolta magát a sálja és kabátja védelmébe.

Taemin ábrándozva nyújtózkodott felfelé, hogy egy-egy hópihe a tenyerébe essen, de sehogy sem járt sikerrel. Csalódottan ejtette maga mellé a kezét.

- Szeretem az ilyen napokat. Rád emlékeztetnek - simított bele szőke hajába és érdeklődve pillantott a bebugyolált fiú felé.

- Én pont e miatt nem szeretem. Mert rád emlékeztetnek.

Jongin keserűen mosolygott, előre a semmibe bámulva.

- Manapság minden rád emlékeztet már.  Azt hiszem kezdek beleőrülni a hiányodba.

- Az jó - bólintott a másik elégedetten, és nadrágja zsebében kezdett turkálni - Ezt már rég oda akartam neked adni - nyújtott át egy összegyűrt, régi, kissé szakadt fényképet.

Jongin hosszasan nézte, majd kabátja zsebébe nyúlva ugyanazt a fotót vette elő.

Szeretetteljesen húzta végig mutatóujját a két, egymásba csimpaszkodó fiú képén, és elérzékenyülve fordította meg.

 „Szeretlek” - csupán ennyi volt a hátuljára írva.

- Már rég megkaptam - sóhajtott fel a fiú – De nem elég korán.

- A lényeg hogy tudod - vont vállat szórakozottan Taemin, és hosszú tincseit kezdte babrálni.

A kihalt helyen csupán Jongin lélegzetét lehetett hallani, semmi sem zavarta meg a meghitt pillanatot. A hó kitartóan szállingózott, egyre nagyobb pelyhekben.  Távolról egy mentőautó szirénája hallatszott.

- Tudtad, hogy a főiskola után meg akartam kérni a kezed? Még a gyűrűt is megvettem.

- Nyilvánvaló volt - nevetett fel a kisebb hangosan mulatva a régi emléken – Annyit mondogattad, engem meg bosszantott, hogy előre tudni fogom már. Teljesen oda volt a meglepetés - húzódott még szélesebb mosolyra a szája – de igazán boldoggá tettél. Tényleg - nézett rá kipirultan, azokkal a gyönyörű szemeivel, amik még az évek múlásával is ugyan azt a szeretetet és szerelmet árasztották Jongin felé, mint a legelső alkalommal.

- Én is szeretlek - mosolyodott el a fiú ahogy kimondta a másik gondolatát - Mindörökké.

Csendben üldögéltek még egy ideig egymás mellett, élvezve a másik társaságát, ám lassan sötétedni kezdett, és az eget sötét viharfelhők lepték el.

Jongin komótosan tápászkodott fel a padról, kinyújtóztatva elgémberedett végtagjait.

- Elmész? - pillantott fel rá szomorúan Taemin, mire a másik csak sajnálkozva bólintott - Mikor láthatlak újra?

- Amint tudok jövök - sóhajtott a fiú, majd kezeit vastag bőrkesztyűjébe  bújtatva kezdte el lesöpörni a hideg, faragott márványkőről a havat.

A csokor fehér  rózsát óvatosan helyezte a vésett tábla alá.

- Hiányozni fogsz... - suttogta Taemin, és odalépett a faragott sírkő mellé. Keze tétován követte a vésett betűk vonalát.

Lee Taemin (élt 23 évet)

Jongin csak szótlanul bámulta még pár percig a hantot, majd lassan fordított hátat, és indult el a temető nagy, fekete, kovácsoltvas kapuja felé.

Komótosan sétált, távolodó alakja pedig szép lassan tűnt el a hóesésben, csupán lábnyomai árulkodtak arról, hogy ott járt valaki.

Érintés - 22

Cím: Érintés
Páros: Choi Minho (SHINee) x Byun Baekhyun (EXO)
Feladat: Idézettel írni
Író: 22
Idézet:

"A legerősebb drog egy ember számára, egy másik személy."

Néha elgondolkodom azon, mi lett volna, ha akkor nem engedem el? Ha azon a napon egy apró rezdüléssel, egy könnyed mozdulattal magamhoz láncolom, ezzel teljes mértékben magaménak tudva az ő hihetetlenül törékeny testét, melyet öntudatlanul védtem mindentől és mindenkitől? De gyáva voltam, nevetségesen gyáva és gyenge. Hiszen tudhattam volna, az ő tiszta lelke egy percig sem tudott volna rám úgy tekinteni, mint ami valójában voltam. Sosem látta azt, ami vagyok, nem látta a megrohadt, mocskos belsőm, az elroncsolódott, fekete lelkem, mert ha vele voltam, én is égetően tisztának éreztem magam, gondtalannak, egyszerűnek, és boldognak. De ő mit sem sejtett efelől. Vonzott a mérhetetlen naivitása és ártatlansága, melyet meg akartam rontani, elérni, hogy csak utánam epekedjen, hogy a szíve csak értem dobbanjon. Eltakartam ezeket az érzelmeket, és mohón faltam minden egyes rezdülést, ami táplálta az elkeseredett lelkemet, mindezt úgy, hogy ő nem tudott semmiről.

Elhitte, mikor mosolyogtam, mikor boldog voltam, és szeretném én is úgy érezni, ezek nem csupán megjátszott emóciók és pillanatok voltak, mégis, képtelen voltam akár egyszer is őszintén boldog lenni - legalább is, teljes mértékben biztosan nem. Mellette akaratom ellenére öntött el az a ritkán tapasztalt, idegesítően kellemes érzés, a forróság, a birtoklási vágy és a beteges rajongás, mindez csupán egy apró mosolyától, vagy csak szemei gyermekies, édes csillogásából. Annyira tiszta volt minden apró porcikája, gyönyörű, tökéletes, és én magamnak akartam tudni, meg akartam szerezni, karöltve az általa bennem keltett érzésekkel, melyekért tudat alatt epekedtem, akartam őket, de még magamnak is képtelen voltam bevallani.

Olyan volt, mint a drog. Egyre többet és többet akartam belőle, de tudtam: Ő az az apró, fényes csillag, ami nem lehet az enyém, bármennyire is szeretném.

Hiszen ő oly tiszta, még most is, oly fenséges, míg én vészesen gyorsan esek szét, és válok a sötétség apró, jelentéktelen foltjává.

Azon a napon, mikor elhagytál, akkor értettem meg, mennyire romlott voltam, rettentően romlott és magányos. Az űr, amit magad után hagytál, tele volt fájdalommal, mely mégis a kongó ürességbe merült, erősen marva szívem befeketedett falát, hogy halálának halálával kínozzon, amiért egy angyal gyönge lelkét törtem össze.

><>•<><

Cipőm sarkának kopogását elnyeli a folyosón hosszan elterülő, vörös színben égő szőnyeg, ezzel lehetővé téve lépteim elveszett némaságát. A legkevésbé sem akartam magamra vonni bárki figyelmét, és főleg nem akartam, hogy lássák az elveszett alakom, ahogy összetörten haladok az egyetlen mentsváram felé. Utáltam, gyűlöltem ezt tenni, de ez volt az egyetlen út előttem, amire ráléphetek, hogy abbamaradhasson az egy helyben toporgásom, elveszetten.

Nem egyszer éreztem úgy, hogy végleg összeroppanok a súly alatt, melyet Baekhyun távozása tett vállaimra, mégis erősnek kellett maradnom. Démon vagyok, Lucifer nevére is, nem lehetek ennyire gyenge! Minden a te hibád, miattad vagyok ennyire szánalmas, ennyire reménytelen! Te gyógyítottad meg a bensőm egy apró darabját, és elég volt ennyi is, hogy később már csak a gondolatodtól terjedni kezdjen az aprócska fény, ami kiűzte a hosszú évezredek óta bennem tátongó sötét ürességet. Tudom, nagyon jól tudom, hogy mindennek én vagyok az oka, mindenről én tehetek, mégis, fáj, eszméletlenül fáj, de ennyitől a büszkeségem nem csappant, továbbra is makacsul okollak téged minden bennem okozott sérelemért, pedig te voltál az, aki a legjobban összetört kettőnk közül. Mert láttam, nagyon jól láttam a minden érzelmet elém táró tekintetedből, amit könnyek homályosítottak akkor, ahogy a lelked apró darabokra tört.

Nem akartam, hogy így láss. Hogy lásd a megcsonkított, fekete szárnyaim, a vértől élénken pirosló szemeim és a széttépett lelkeket körülöttem. Hiába a tény, mi szerint azok a védtelen emberek ezt érdemelték, az általad mélyen tisztelt Isten igazát megszegve fordultak ellene, a te mérhetetlen szeretetet hordozó szíved még ezt is képtelen volt végignézni, eltűrni. Remegtél, az egész tested haragtól és félelemtől reszketett, én pedig itt döntöttem el, megvédelek, bármi áron. Megvédelek... Magamtól.

Elmondtam neked mindent, mindent, ami én vagyok, vagyis ami voltam, mielőtt megismertelek volna. Csupán a lelked legyenglült aurájából éreztem azt a meghazudtolhatatlan gyűlöletet és megvetést, amit irántam éreztél akkor. A haragot, az elkeseredettséget, a megtörtséget, mely elhomályosította az eddigi féktelen ragyogásod, és azt mind én okoztam neked. Miattam volt, és ez szenvedésre késztetett; egyetlen oka lehetett annak, hogy így reagáltál: Fontos voltam neked. Számítottam valamit, egy darabkája voltam a boldogságodnak, és talán ez volt az első alkalom attól fogva, hogy megszülettem, mikor éreztem, milyen valóban boldognak lenni. Milyen, amikor megdobban a szívem, erősen, rendületlenül, melegséget pumpálva a testembe, kiűzve a hirtelen keletkező érzelmek kavalkádját, szélcsendet alkotva a bennem dúló tornádóból.

Megmutattad nekem, milyen érezni, milyen az, mikor ezek az érzések építenek, s nem rontanak, és azt is megmutattad, milyen az igaz magány. Mikor minden kiüresedik bennem és körülöttem, olyannyira, hogy az már sosem lesz újra dúzzadó. Nélküled biztosan nem.

Mély sóhajjal nyomtam le a hideg kilincset, kitárva magam előtt a sötét falapot, ami éles nyikorgással adta meg magát. A kellemetlen, szúrós szag azonnal orromba kúszott, a félelemtől és kíntól terhes levegő a vér illatával vegyülve marta az orrom, de mit sem törődve vele léptem be a sötét helyiségbe. El akartam terelni a gondolataim, de tudtam, lehetetlen feladat ez számomra, mivel mindegy, mit látok, mit hallok, mit érzek, ezekről, és ezek nélül is te jársz a fejemben, és a rég látott mosolyod, melyért égett a bensőm. Nem csak ezért, mindenedért, sóvárogtam a legkisebb részed után is, szükségem volt rád, hogy mellettem légy, és újra fogd a kezem, érj hozzám, édes hangodon csendüljön meg a nevem, és, hogy nevess, szüntelenül, minden apróságon. Megráztam a fejem, elcsendesítve éktelen, szenvedő gondolataim, minek hatására éjsötét tincseim szemembe hulltak, de nem igazán zavart. Becsukva magam után az ajtót, a már vértől, verejtéktől és könnytől áztatott padlóra léptem, s itt lábbelim hangja már végtelen visszhangot képzett, ahogy a kiürült testek sem jelentettek már semmi akadályt egy hullámnak sem. A sötét szoba nyomasztó csendbe burkolózott, és mély sötétségbe, mely valamikor a megnyugvást jelentette, most mégis, csupán rávilágított arra, mi is vagyok igazából. Egy rothadó test, ép lélek és szív nélkül, melyekben a megynyugvó érzések tömkelege csak nehezíti a már kővé dermedt részem.

Kifejezéstelen arccal haladtam el a plafonra felfüggesztett testek mellett, a hátsó kis ajtó után kutatva. Mocskosnak és undorítónak éreztem magam ebben a pillanatban, de nem léphettem már vissza. Összeszorított ajkakkal nyitottam ki a fémből készült ajtót, de a szobából kiáramló erős fényre hirtelen szorítottam össze a szemem. Hallottam, ahogy mögöttem a megkínzott testek egy megkönnyebbült sóhajjal váltak könnyű porrá, és szűnnek meg létezni ebben az elcseszett világban. Mindezt csupán a tiszta fénytől, amit ő áraszt.

Hatalmas szemekkel néztem a magam előtt álló személyre, ki olyan intenzitással ragyogta körbe a szobát, amibe mindenem beleremegett. A tiszta vérűek lelkei, melyek a kis helyiségben pihentek idáig, nyomtalanul tűntek el, és tudtam, ez mind az ő műve.

Ajkaim enyhe mosolyra húzódtak, ahogy tekintetem végigvezettem rajta. Már nem az a kisfiú volt, aki megmérgezett, hanem kész férfi. Az aurája remegtetően éles volt, erős, olyan, amilyennel még soha nem találkoztam. Tudtam, hogy tekintélyes angyal lesz belőle, mert nála tisztább lénnyel soha nem találkoztam. Bár a vonásai férfiasabbak lettek, ugyan olyan gyönyörű és gyermekies volt, mint régen. Hiszen hétszáz év nélküle még nem olyan hosszú idő - bár nekem rémesen lassan telt el. Arcán semmilyen érzelmet nem láttam, csak kifejezéstelenül meredt rám, szárnyait összébb húzva. Égetett, mart a fény, ami körbeölelt, mégis kellemes volt, mivel belőle áradt. Az ő része volt, s nekem csupán ennyi kellett. Akár én is porrá válhatnék, mint a lelkek, nem bánnám. Édes halál lenne annyi keserves év és emlék után.

– Bíztam benne, hogy nem te leszel az, akivel itt találkozom – szólalt fel, monoton hangon, mire halkan felnevettem, elveszetten nézve rá. Lassú léptekkel indultam meg felé, és éreztem, ahogy a bőröm egyre csak feszül, ég a fénytől, amit a démonok képtelenek elviselni. – MinHo... Menj innen, mert... – itt megakadt mondandójában, de én nem álltam meg. Nem tudom, hogy azért nem akart a közelében tudni, mert egyszerűen nem akart látni, vagy csak nem szerette volna, ha vér tapad a kezéhez, de nem érdekelt. Itt volt, itt állt előttem, teljes valójában, és én bármit meg akartam tenni azért, hogy ha csak másodpercekre is, de megérinthessem. Szükségem volt erre, szükségem volt rá.

– MinHo! – szólt rám erélyesebben, elkerekedett szemekkel nézve rám, ahogy a fekete szárnyaim lassan elporlanak, bőröm pedig úgy reped végig, mint a porcelán. Talán valós volt, talán nem, de a tudat, a magam által alkotott tudat, hogy értem aggódik, hogy miattam jött el, újra feltörekedett bennem, és végre, végre megtapasztaltam, amiért kezdettől fogva áhítoztam: Boldog voltam. Boldog, mert mindennek ellenére szeretett. És ebben biztos voltam.

Ahogy a testem elporladt, úgy tisztult ki a lelkem is, és az utolsó emlékeimmel, az ő arcával, a megszűnni készülő testemen az ölelésével leltem rá a boldogságomra.

><>•<><

– MinHo... – hangjára kinyitottam a szemem, hunyorogva nézve őt, megemelt szemöldökkel.

– Mi...mi történt? Én... – halkan felkuncogott, ahogy hangom még számomra is röhelyesen elveszettnek tűnt.

– Jól áll a fehér – mosolyodott el, kezei közé fogva az arcom, és ajkait lassan nyomta enyéimre.

Az egész testemen erős bizsergés futott végig, minek hatására megrebbentek a feltűnően nehéz szárnyim, és körülöttünk a fehér tollak lassú keringőbe kezdtek.

Megmentett. Megtisztított minden mocsoktól, ami körbeölelt, és minden mérgező érzéstől, mely úgy hittem, a vesztemet okozza majd.

Nyugalmat adott, szeretetet, és lehetőséget, hogy megmutassam, ő az én világom, melyben el akarok veszni.

Now, not just a toyboy - 16

Cím: Now, not just a toyboy

Páros: Kim Jongin (Kai) (EXO) x Lee Taemin (SHINee)

Feladat: Képpel írni

Író: 16

Kép, amivel írni kellett:

  

Kiskorom óta nem értettem, miért akad ki a világ, ha valami gonosz megjelenik a Föld felszínén és leigázza a gyengéket. Valakinek ezt a nemes feladatot is el kell végeznie, különben túl igazságos lenne a világ és nem lenne semmi megrendítő, s csak a rózsaszín felhők sokassága fullasztaná az embereket. Engem jelenleg cigarettám mentolos füstje fullaszt, mit oly élvezettel szívok, hogy ha a tüdőlebenyeim tudnának beszélni, biztos azt mondanák, hogy mennyire utálnak.
 Anyukám rég arra kér, hogy tegyem le káros szenvedélyemet és egyetlen szenvedélyemnek éljek: a táncnak. Hamarabb megtanultam ritmusra táncolni, mint beszélni és mióta az eszemet tudom anya támogat is ebben. Ő az egyetlen, aki támogat, amiért mai napig hálás vagyok neki. Nővérem nagyon szeret, de sajnos egyéb dolgok miatt Japánban van és félévente, ha találkozunk. Apa egy más téma. Mióta megtudta, hogy nem a lányokhoz vonzódom, elköltözött Szöulból. Azóta se hallottam felőle.
 Agyam fogaskerekeinek koptatásában egy lágy hang zavart meg:
- Kai.. akkor.. próbálhatunk? Letelt az öt perc. - hallottam hangját itt-ott megcsuklani. Volt is oka rá. Megrántottam a rácskerítést, ami nem engedte, hogy leessek a hatalmas épületről, majd rámordultam a szőke hajúra:
- Megmondtam már egyszer.. hogy neked Jongin vagyok. - léptem egyre közelebb hozzá, mitől ő csak hátrafele araszolt félelmében. - Ne félj,- villantottam ördögi mosolyomat rá, miközben arcán simítottam végig vékony ujjaimmal. - ezért majd próba után kárpótolsz. – hajoltam nyakához, s lágy bőrébe harapva hívtam elő belőle egy halk nyögést.
 - Kérlek Jongin, ne légy velem durva. – remegett bele simogatásomba, mit nadrágjába nyúlva hátsófelén ejtettem meg.
- Itt még mindig én szabom a feltételeket, neked ebbe oly kevés beleszólásod van. Ha kielégíted próbán a vágyaimat, elgondolkozom, hogy nem folyatok viaszt a hátadra vagy nem edzem bőrödön az övemet. Na haladj lefele a terembe, mindjárt megyek.
 Visszaandalogtam helyemre. Nyugalomban szívtam el élethozó elixírem megmaradt részét.
Ki nem állja, ha durván bánok vele, de imádja, ha jó napomon talál meg és kielégítem az ő vágyait sajátjaim mellett. Egy angyal, mégis egy ördög markaiban van, amikből nemigen szabadul. Vonzom a természetemmel, ezt mégsem meri bevallani, mert akkor végleg megtörne. De nem baj, nem is kell beismernie, tudom én ezt nagyon is jól. Elfelejtette, hogy a szeméből túl sok mindent ki lehet olvasni. Azok a csodaszép barna íriszek elvisznek egy varázslatos utazásra, míg kiszűröm eltitkolt érzéseit. Szeretném, hogy tudja, nem csak játékként tekintek rá, ha nem félne ennyire tőlem. Nem eszek embert… csupán csak szenvedélyesen szeretek.  Csikkemet megreptetve hagytam magára szeretett tetőteremet és siettem tanítványom után.
- Itt is lennék. Átpróbálod és utána mutatod teljes erőbedobással vagy készen vagy szétzúzni az épületet?
- Meg tudom csinálni, Jongin! - húzta ki magát, ezzel megmutatva a pólója mögött rejtőző szálkás felsőteste vonulatait. Mit ne mondjak, tetszik a látvány.
- Akkor le a pólóval. - foglaltam helyet a kanapén.
Félve ám, de levetve magáról az amúgy csak zavaró ruhadarabot indította el a zeneszámot. Vagány lépések és szexi pillantások egyvelegét élvezhettem az elkövetkező három percben, amit csupasz felsőteste koronázott meg. Hátán pár izzadtságcsepp tartott versenyt pár erőteljesebb lépés után. Néhol szapora légzése tökéletes aláfestése volt a zenének, mintha bele lett volna írva. Szemeiben a tánc iránt táplált érzések lángnyelveit engedték megmutatni egy-egy pillanatnál. Szinte tökéletes volt, mint ő maga. Mégis volt benne egy dolog, ami nem tetszett. Túl feszes, el kéne engednie magát.
- Milyenh volth? – lihegett térdeire támaszkodva várva válaszomra.
- Nem rossz- nem rossz. – léptem hozzá, s emeltem egy szinte arcát az enyémmel. – Viszont egy dolog nem tetszik benne.
- Mégpedig?
- Nem engedted el magad.
- És hogy tudnám elengedni magam? – feküdt a földre minden erejét elvesztve.
- Oh, vannak ötleteim, ne félj. – kúszott kaján mosoly arcomra. Megfogtam kezeit és felsegítve a kanapéra löktem. Két lába közé férkőzve téptem róla le lábait takaró textilt. Rettegett, teste viszont égett a vágytól. Belső combján ékeskedő szívásnyomon végigsimítva ajkaihoz hajoltam és szenvedélyesen belemartam abba. Csókunkat egy hatalmas nyögéssel fűszerezte, mi beindította egész testem. Oldalát simogattam, míg ő tincseim között épített ujjaival utat. Lábait vállamra tettem és egyik ujjamat szájába nyomva nedvesítettem be tágító alkalmatosságomat. Lukába mozgatva benyálazott ujjamat sziszegett alattam a kellemetlen érzésre. Hátsóját markolászva eresztettem ki belőle elégedettebb sóhajokat. Oly csodás, mikor ilyen önkívületi állapotban van. Legszebb testéhez tartozék egy törékeny lélek, mit megfélemlítettem és mit magamhoz láncoltam. Szeretem, de mégis imádom látni ziháló, szenvedő arcát. Örömmel tölt el, ha karjaimban szenved és kérlel megállásra. Tudom, hogy kellek neki, ez az egyetlen dolog, amit előttem nem tud letagadni. Az érzéseit.
 Kicsik voltunk, még egészen kicsik. Mikor pocky game-el teszteltük, hogy le merjük-e smárolni egymást. Beleharapott és nem ment tovább. Félt, hogy ajkaink találkozni fognak. Meg akartam neki mutatni, hogy jogosan fél, hisz ha elhatároztam valamit, nem hagyom elveszni. Beletúrtam már akkor is stílusos hajába és akkorát haraptam, hogy végre meg tudjam ízlelni, milyen az, ha a saját nemeddel csókolózol. Azóta jobban bízik és fél is egyben lényemtől. Egyszer kikéredzkedett a mosdóba még középsuliban. Utánamentem és az egyik fülkében rontottam meg. Élvezte, de fájt neki. Nem menekült szorításomból. Elfojtott sikolyaitól jutottam el a csúcsra, s hagytam magára. Nagyon megriadt és talán azóta se mer elmenni a mosdóba, csak akkor, ha egyik csapattársa is megy vele.  Talán kicsit túllőttem a célon. Nem lehet mindenkinek olyan párja, aki rózsacsokorral és bonbonokkal kényezteti szíve választottját. Én egy egyedi megoldást választottam, szerintem jobban bejön.
 Mikor éreztem, hogy tágításomnak eredménye volt, így a második ujjamat kihagyva a műveletből, tagomat kapta ajándékul. A hirtelen mozdulatra ajkai közül sikolyt engedve mart a kanapé anyagába. Teste gyors ütemben vonaglott tagomon, amitől falra tudnék mászni. Tudja, hogy mi kell az embernek. Csípőjét megfogva próbáltam eltalálni kéjzónáját, mi most nehezen sikerült. Lassítottam a tempón és férfiasságomat kihúzva belőle fordítottam a hasára. Fejét a kanapéhoz, feszes popsiját pedig a csípőmhöz nyomtam.
- Kérlekh… Jonginh… ne… ezt nem szeretem…- húzta el csípőmtől nyílását.
- Ígérem cica, nem fog fájni. Most pedig terpessz. – löktem belé kemény merevségemet, mi újabb sikolyokat és nyögéseket idézett elő belőle. Hamar megszokva a helyzetet tolta hátra hátsóját és élvezkedett a bőség zavarában. Sok munka után elértem célomat és a csúcsot is. Zihálással és egy nagy nyögéssel jelezte, hogy a folyadék elöntötte testét. Fekvő helyzetéből hamar talált egy új helyet ölemben, majd kezdett öltáncot járni vaskos tagomon. Tarkómra fogva segített csípőjét gyorsabban mozgatni és ahányszor összeszűkült körülöttem, annyiszor képes lettem volna lökni egyet rajta, de most hagytam, hogy ő végezze az izzasztó munkát. Lapockáit és férfiasságát kényeztettem, míg ő rajtam tanulta következő koreográfiáját. Egyre csak feszült kezemben büszkesége és egy nagyobb szorítás után könnyített magán. Teste továbbra sem állt meg.
- Tae… Tae… Taemin… csináld.. gyerünkh… táncoljh… méllyebbreh…ahh.. gyerünkh.. – fogtam végül csípőjére és segítettem rá kérésem beteljesítésére.
 Mozgása hamarosan lassabbá és érzelmivé vált. Vállamra döntötte fejét, mikre nem győztem csókokat osztani. Egyszer csak fordított testhelyzetünkön és fekvő állapotba kényszerített.
- Jó munkát végeztél, meg kell hagyni. – vándorolt kezem domborulatára. – Ezt az izét itten jól tudod ringatni. Remélem, hogy jó szokásodat megtartod.
- Szeretnéd, hogy megtartsam? –dörzsölte férfiasságát enyémhez.
- Kérlek. – martam belé.
- Kérd szépen! – nézett rám vágyakkal teli szemekkel. Megtanítom, hogy ki itt a vezér.
Ágyékára ültem, s kezeit hátrafeszítettem:
- Még mindig nem te vagy a főnök kicsi szívem. – haraptam fülére.
Megszeppenve nézett velem farkasszemet, majd magához ölelve a következőt mondta:
- Bocsánat Jongin… Szeretlek.
- Ezt a hülye is tudja. – pusziltam arcára, hogy jelezzem neki, én is.
 Fordítottam helyzetünkön és mellkasomhoz szorítva takargattam be az alattunk árválkodó pokróccal. Hátát, majd popsiját cirógatva hajtotta szívem felett álomra fejét.
 Fura érzéseket táplálok iránta, bántom, mégsem köp be senkinek, nem hívja rám a rendőrséget. Azt hitte, hogy nem tudom, hogy meg van őrülve értem? Hehe, amatőr. Legközelebb tanulj meg színészkedni, édes.

Apró pillanatok - 07

Cím: Apró pillanatok
Páros: Shim Changmin (TVXQ) x Choi Minho (SHINee)
Feladat: Idézettel írni
Író: 07
Idézet:

„Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,

ami még nemrég lelkemig hatott;

Mi lett belőlem? Emberek közt járó,

El nem siratott, bús élő halott.”

- Ady Endre

Az éj már leszállt, a csillagok fényesen ragyogva foglalták el becses helyüket az égbolton a holddal egyetemben. A késői óra ellenére azt utcák tele voltak élettel, az emberek kedélyesen és felszabadultan járták a várost. Csak egyvalaki állt komoran egy szűkös folyosón két épület között a falnak támaszkodva.

Kiállása és arcvonásai felsőbbrendűséget sugároztak, tekintetével a járókelőket pásztázta. Szája egy fintorba húzódott, mikor egy részegesebb társaság haladt el mellette, és megcsapta orrát az olcsó alkohol szaga. Lenézően nézett végig a két nőn, ahogy partnereikbe kapaszkodva, viháncolva botladoztak feltehetőleg a férfiak lakása felé.

- Csukd be a szád, kilátszanak a fogaid – a hang mögüle csendült fel, az ismerős, férfias orgánumtól kellemes érzés járta át.

- Mert bárki is észreveszi ebben a kavalkádban – szavai szarkazmussal fűszerezve hagyták el ajkait, míg válla fölött tekintett hátra az újonnan érkezettre.

- Én észrevettem – fonta össze maga előtt a karjait és a másik mellé lépve kezdte ő is az embereket figyelni. A válasz hallatára a másik csak megforgatta a szemét.

- Az mellékes! – vágta rá, mire a mellette állónak egy mosoly terült el az arcán. – Mióta állsz itt? – a kérdés hirtelen csúszott ki a száján, hiába nem akarta feltenni, de nem bánta meg a történteket, hisz kíváncsi volt a válaszra.

- Már egy jó ideje – a másik hangjában egy csöppnyi szórakozottság bujt meg.

- Még mindig meglepően halkan tudsz közlekedni.

- Még mindig meglepően elbambulva tudod figyelni az embereket – az azonos mondatszerkezet hallatán csak egy újabb szemforgatást ejtett.

- Nem is bambultam el – szavaiban enyhe sértettség volt fellelhető, amit a később érkező csak szórakozottan a fejét rázva reagált le, hisz ki venne komolyan egy nála majd négy évvel idősebb férfit, amint duzzogva bizonygatja az egyértelmű ellenkezőjét.

Csend telepedett közéjük, egymás mellett állva figyelték, ahogy haladnak el előttük az emberek.

- Taszító, ahogy a fajtársaim magadfajtákkal töltik minden szabadidejüket – a hangok undorodó hangsúllyal táncoltak ki az idősebb ajkai közül. A fiatalabb érdeklődve emelte tekintetét a másikra. Nem vette magára az elhangzottakat, tudta jól, hogy nem neki szól a szavak mögött megbúvó sértés.

- Te is egy magamfajtával szoktad tölteni az idődet – a hangszínéből most sem hiányzott a vidámság, nem igazán vette komolyan a mellette álló búskomor szavait, tudta, hogy csak egy rossz pillanatában kapta el.

- De az más – a mondat hallatára a fiatalabb csak a szemét forgatta.

- Mert az mindig más, amit te művelsz!

- Te különleges vagy, Minho – a szemébe nézve ejtette ki a szavakat, az idősebb átható tekintete és szavai ledermesztették a fiatalt. – Nem foglak egy kalap alá venni azokkal az emberekkel, akiket a fajtársaim csak azért fűznek, hogy egy kiadós vacsora után ott is hagyják őket! Te annál többet érsz! – enyhe harag futott át rajta még ennek a gondolatától is. Számára többet jelentett a mellette álló.

A Minho névre keresztelt személy csak nagyokat pislogva nézett a másikra. Ritkán mondott neki ilyet és ehhez hasonlót az idősebb.

- Szeretem, amikor érezteted velem, hogy fontos vagyok a számodra, Changmin – egy széles mosoly foglalt helyet a fiatalabb ajkain, míg a Changmin névre hallgató férfi szája egy apró mosolyra húzódott. – És ha már ilyen jól elbeszélgetünk, akkor elronthatom egy kérdéssel? – érdeklődött óvatosan, mire az idősebb csak egy bólintással válaszolt. – Sosem mondtad el, hogy miért szoktad nézni az utcai életet, legyen nappal, vagy akár éjszaka. Pedig már egy párszor kérdeztem – a szemrehányás halványan volt jelen szavaiban, nem akarta kérdőre vonni a másikat, de akárhányszor tette fel neki ezt a kérdést, azt elterelte a szót.

- Mert jól esik – száját egy sóhaj hagyta el válasza mellett, s egy mélyet szippantott a levegőből, mielőtt folytatta volna. – Jól esik, hogy hideg szívvel, közönnyel nézek mindent, ami még nemrég lelkemig hatott. Mi lett belőlem? Emberek közt járó, el nem siratott, bús élő halott.