Surprise - 18

Cím: Surprise
Páros: Moon Bin (Astro) x Kim Hwiyoung (SF9)
Műfaj: fluff,
Író: 18
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett

Mindig is imádtam az esőt. A sötétkék gomolygó felhők látványa egyszerre volt szép mégis rémisztő. Hajnal volt még csak, de a villámok fénye, amely a behúzott függönyökön is látszódtak, felkeltettek, nem is beszélve a dörrenésekről, ami követte őket.

Az ablakban ültem és figyeltem, ahogy a vihar tombolt Szöul utcái felett, ujjammal pedig követtem egy-egy apró vízcseppet az ablakon.

Egy óra elteltével a vihar csillapodni kezdett és lassan a nap is felkelt. Mivel az eső még nem állt el, ezért egy halvány szivárvány jelent meg az égen, mosolyt varázsolva az arcomra. Gyönyörű.

Nézelődésemből a telefonom csörgése zökkentett ki. Morogva pattantam le az ablakból, mert hiába, hogy ébren voltam, mégiscsak fél hat volt!

- Szép jó reggelt! – kaptam fel meg sem nézve zaklatóm nevét a kijelzőn.

- Hwiyoung segíts! Beáztam! – visított bele a telefonba legjobb barátom, mire nagyot dobbant a szívem.

- Ez van. – az más kérdés, hogy ezt magamnak, vagy neki szántam.

- Nem lehetsz ilyen! Látom, hogy ég nálad a villany! – siránkozott tovább.

- Mégis, hogy láthatnád? – kérdeztem értetlenül. – Felettem laksz.

- Tudod, kinéztem az ablakon… Istenem gyere már! – mérgelődött majd kinyomta a telefont.

- Minek kellek én oda? – forgattam meg a szemem, de bele bújtam a papucsomba és elindultam fel a lépcsőn.

Egy két emeletes házban laktunk, nem volt túl nagy, három szobával, nappalival, konyhával és két fürdővel, és egy kis hátsó kerttel. Hatan simán elfértünk, de jelenleg csak ketten tartózkodtunk itthon, a többiek a családjuknál vagy párjuknál voltak, a vizsga időszak előtt mindig így volt.

- Na végre!

- Mit szerencsétlenkedsz? – léptem mellé, míg ő az ablakkeretből csöpögő vízzel volt elfoglalva.

- Miért kell már megint esnie?

- Szerintem szép. – pillantottam ki az ablakon, a látvány fentebbről még jobb volt.

- A szivárvány igen, de az, ami előtte volt. Pff. – rázta meg a fejét.

- Egy nagyobb törölközővel többre mennél. – jegyeztem meg és elindultam az ajtó felé.

- Nem segítesz?  - háborodott fel.

- Megnézem a másik szobát is valószínűleg az is beázott, – torpantam meg az ajtóban. – és hozok neked egy törölközőt. – kuncogtam a (nem létező) bajszom alatt.

Nem sokkal később a konyhában ücsörögtünk és a reggelink felett beszélgettünk. Mint kiderült ő is virrasztott a vihar miatt.

- Na és mi a terved mára? – néztem fel rá a kávémból, míg ő a kakaóját kavargatta.

- Nem csinálok semmit, ha csak nem jössz el velem valahová. – rántotta meg a vállát.

- Nekem sincs dolgom, szóval felőlem mehetünk. – mosolyodtam el. – De hová?

- Csak sétálunk egyet a városban, esetleg vásárolhatunk is ha akarsz, nincs konkrét tervem.

- Üljünk be valahová kajálni is, mert szinte üres a hűtő!

- Meg egyeztünk. – mosolyodott el, amitől nekem ismét nagyot dobbant a szívem.

- Moonbin most komolyan! Haladj már! – nyöszörögtem az ajtóban toporzékolva.

- Jó, itt vagyok már! – nyújtotta rám a nyelvét.

- Rosszabb vagy, mint egy lány! Lassan dél. Az tényleg egy rózsaszín pulcsi rajtad?

- Még csak 10 óra múlt! Amúgy meg ráérünk. Te még vissza is aludtál a kanapén! – incselkedett. – Mi bajod vele? A tied meg kék, én is kössek bele?

- Valóban, de nem töltöttem 2 órát a fürdőben. Semmi-semmi…

- Nem volt az kettő… - tiltakozott, én pedig nagyot sóhajtottam.

Tovább piszkálva egymást indultunk el a buszmegálló felé, amivel a belvárosba mentünk. Imádtam az ilyen pillanatokat, amikor csak egymással foglalkoztunk, bár ez szinte mindig így volt, mert eléggé össze voltunk nőve már elég rég óta.

A rózsaszín felsőről eszembe jutott a tavaly nyár, amikor beköltöztünk ide és a srácokkal elmentünk egy paintball pályára ismerkedni. Abból nem csak az maradt meg, hogy milyen jól éreztük magunkat, hanem a vesztes Moonbin arca is, ami a festéktől kék színben pompázott, lábain, hasán és hátán pedig megtalálható volt a szivárvány összes színe. A keze rózsaszín volt, és a rajtamaradt festéket azonnal az arcomra kente, nehogy kimaradjak belőle, pedig rajtam is bőven volt festék.

- Kikötődött a cipőfűződ! – jegyezte meg hirtelen, ezzel kizökkentve az elmélkedésemből, és egyből le is guggolt, hogy bekösse. – Lenyúltad a zoknimat? – kelt fel felháborodva miután bekötötte a fűzőket és tovább indultunk az utcán. Elkerekedett szemekkel néztem le a lábamra. – Te cukkolsz a rózsaszín cuccok miatt? Valld be, hogy tetszik. – vigyorgott az arcomba.

- Menj innen. – löktem odébb zakatoló szívvel. Túl közel… - Valószínűleg véletlen össze cseréltem a tiéddel.

- Véletlen? – vonta fel a szemöldökét.

- Annyira siettettél, aztán meg rád kellett várni! – ütöttem meg a vállát, de nem hagyta abba a nevetést. – Bubble tea! – visítottam fel, amikor megláttam az út túloldalán lévő táblát.

Figyelmen kívül hagyta barátomat szaladtam át a zebrán, szerencsére zöldön, ám ő ott ragadt, mert mire kapcsolt, már váltott a lámpa.

- Ya! – kiabált utánam, de nem figyeltem rá csak beálltam a sorba. Akkor lépett mellém, amikor sorra kerültem.

- Te fizetsz! – ütögettem vállon, mert már az övét is kikértem, hisz jól tudom, hogy mit szeret.

- Azt hittem ennél jobb ajándékot választasz magadnak. – nyújtotta át a pénzt az eladónak, majd rajta volt a sor, hogy ott hagyjon.

- Milyen ajándék!? – szaladtam utána, de felesleges volt, mert bevárt és kivette a kezemből a teát.

- Boldog születésnapot! – adta vissza, majd nevetve adott egy puszit az arcomra és megindult. Elkerekedett szemekkel néztem utána, egyrészt, mert teljesen elfelejtettem a szülinapomat, másrészt a puszi, harmadrészt meg komolyan lerendezett ennyivel?

- Mond, hogy csak szívatsz! – szaladtam utána, de ő csak nevetett, majd mikor beértem átkarolta a vállamat, de válaszra nem méltatott.

- Már csak vásárolnunk kellene otthonra. – sétáltam hazafelé jól lakottan, mert délután beütünk kajálni egy gyors étterembe.

- Muszáj? – kérdezte reménykedve, hogy a válasz nem lesz.

- Ha akarsz enni valamit, akkor igen. – bólogattam.

- Mi lenne, ha csak te mennél. – simította kezét derekamra, ezzel zavarba hozva, nem mellesleg rám meresztette kiskutya szemeit, így kénytelen voltam elfordulni, nehogy észre vegye lángoló arcomat.

- Jó, legyen. – egyeztem bele gyorsan, remélve, hogy elenged, de nem így lett. Szerencsére már nem volt messze az utca ahol laktunk és nem sokkal előtte volt egy bolt, ahová én bementem, míg Moonbin – egy puszi után – tovább sétált.

Miután rendeztem a légzésemet, elvettem egy kosarat, hogy gyorsan össze szedjem az otthoni cuccokat.

Tudom, hogy nem mehet ez így sokáig, mert előbb utóbb rá fog jönni a kis titkomra, de én képtelen vagyok elmondani neki, mert félek, hogy nem lenne jó vége. De nem tudom, hogy meddig tudom még távol tartani magam tőle…

A vásárlás nem tartott elég sokáig ahhoz, hogy át tudjam gondolni a dogokat, így egy nagy sóhajjal indultam meg a ház felé.

Az ajtó nyitva volt, így csak az előszoba villanyával kellett szerencsétlenkednem egy kicsit, hogy lássak valamit.

- Moonbin! – kiabáltam, mert bent nem égett semmi. – Felmentél szunyálni mi? – morogtam magamban.

- Meglepetés! – kapcsolódott fel a villany, amikor beléptem a nappaliba. A srácok, a családom és a gimis barátaink mind ott voltak. Kiesett a szatyor a kezemből, miközben eltátottam a számat. Félkörben álltak, középen anyáék egy tortával, a falon mindenhol díszek lógtak, míg a plafon tele volt kék és rózsaszín lufival.

Ezután persze mind tolakodni kezdtek, hogy egy ölelés vagy puszi kíséretében átadják az ajándékaimat és felköszönthessenek. Anyáék nem sokkal később el is mentek, mondván, hogy mi fiatalok kibulizhassuk magunkat. A barátaimat elnézve, lesz mit takarítani holnap, így a torta felvágása után én is a kezembe vettem egy rózsaszín löttyel teli pohárkát.

Idő közben besötétedett és a villanyt is lekapcsolták, a nappali tánctérré változott, mindenki jól érezte magát, de egy embert nem láttam hiába kerestem.

A kis asztalnál találtam még pár érintetlen édességet, amit egyből meg is szereztem. Ekkor vettem észre, hogy kint ég a villany. Gyorsan a hátsó ajtóhoz szaladtam, és csak reméltem, hogy nem valamelyik részeg barátom van kint, mert ha felverik a – valószínűleg amúgy is mérges – szomszédokat, nekünk végünk.

- Uh, csak te vagy az. – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Mit csinálsz itt?

- Őrködöm. – vigyorgott rám, és megpaskolta mellettem a kis hinta ágy párnáját.

- Akkor hasonló félelmeink vannak. – huppantam le mellé. – Nem fázol? Bár május van, annyira nincs jó idő.

- Tudod ez a pulcsi jó meleg.

- Ez is, de mégis fázok. – dörzsöltem össze a kezeimet. Lassan értük nyúlt, majd megfogta őket, mire abba maradt a vacogásom, de a szívem őrült tempóra kapcsolt. Most már inkább melegem lett. Csendben ücsörögtünk így egy darabig.

- Nem kéne bent lenned? Elvégre te vagy az ünnepelt. – mondta halkan, megszakítva a csendet.

- El buliznak ezek nélkülem is. – mosolyodtam el. – Különben is… Még várom az igazi választ a kérdésemre. Mit csinálsz itt?

- Már mondtam, őrk…

- Látom, hogy valami nem oké. – vágtam a szavába.

- Minden rendben. – mosolyodott el.

- Ezt meséld be másnak.

- Nézd hullócsillag! – mutatott fel az égre.

- Moonbin… - mordultam rá. – Ne terelj.

- De tényleg érdekel? – harapta be a száját, kerülve a tekintetem.

- Valószínűleg azért kérdezem.

- Csak… Jól érezted ma magad?

- Igen. De nem ez volt a …

- Akkor örülök, mert én is. Mondjuk, én minden percet imádok, amikor velem vagy. – kuncogott. – Félek, ha ezt megtudod, nem lesz több ilyen. – nézett mélyen a szemembe. A szívem már majd kiugrott a helyéről, vártam azokat a ki nem mondott szavakat, a reménnyel, hogy ugyan azok, amiket én is magamban tartogatok. – Szeretlek. – suttogta végül lehajtott fejjel, mire a szívem óriásit dobbant.

- Én is szeretlek! – suttogtam. – Köszönöm a mai napot! – mosolyogtam rá egyre inkább elpirulva, mert azonnal felkapta a fejét válaszomra, és egy nagy mosollyal az arcán lehunyta ragyogó barna szemeit, hogy megszüntesse a köztünk lévő távolságot és végre megcsókoljon.

Drága Jungkook! - 10

Cím: Drága Jungkook!

Páros: Kwon Jiyong (G-Dragon) (BIGBANG) x Jeon Jungkook (BTS)

Műfaj: fluff (kind of)

Író: 10

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

„Drága Jungkook!  

Nem tudom, miért írok levelet, hiszen most is a konyhában sertepertélsz. Valamit főzöl, de soha nem voltam jó abban, hogy kitaláljam, épp mit csinálsz, csupán illatról.

Néha rám pillantasz, érdeklődő tekinteteddel lesed, mit írok – szinte látszik szemeiden a kíváncsiság halvány fénye, de soha nem kérdeznél rá. Te csak várod, hogy elmondják neked.”

A fiú valóban minden harmadik másodpercben kedvesére pillantott, majd mikor a másik felemelte fejét az írásból úgy tett, mintha lefoglalná a mosogatás, vagy épp a rizs megkeverése. Kérdéseivel, amelyek megfogalmazódtak benne, nem akarta megzavarni Jiyong-ot. Úgy gondolta, ha neki is köze van hozzá, megosztja vele, idővel.

Mindig is magámnak való ember volt és ezt tudva Jungkook a legkevésbé se szerette volna kizökkenteni. Őt mindig körülvette az a bizonyos fal, hiába voltak már együtt öt hónapja. Nem igazán tudta eldönteni, hogy ez azóta lett vastagabb mióta beköltözött hozzá, vagy csak nem érzékelte, míg külön éltek.

Pasztell rózsaszín pulcsijának ujját szorongatva lépett el a tűzhelytől. Szinte égett a vágytól, hogy megkérdezze: Mi az?

Végül visszafogva magát, szorításán engedett és elzárta a tűzhelyet.

„Várom a reakciód, hogy ha elolvasod, mit fogsz gondolni. Lehet, eszedbe jut, hogy ezt írtam azon a vasárnapi napon, amelyiken együtt néztük a napfelkeltét?

Vajon elmosolyodsz, olyan édesen, ahogy szoktál és rám pillantva összefutnak a nevetőráncaid? Vagy komoly fejjel végigpásztázod soraimat és elsírod magad – ahogy mindig?”

Jungkook töprengve átsétált a lakás másik felébe, levágta magát a fekete kanapéra és a szemben lévő üvegablakokon és ajtón kifelé bámulta teraszukat.

Barátja felfigyelt erre. Komisz mosoly jelent meg arcán, abbahagyta az írást.

– Na, mi történt?

Hangja végigfutott az egész helyiségen. Nem volt nagy ház, csupán egy szobás (ez nappali-konyha-étkező részt takarta, ahol tartózkodtak), fürdőszobával és galériával a kanapé felett. Ez a kis „második szint” a hálószobát jelentette ággyal, éjjeli szekrénnyel és gardróbbal.

Jungkook ránézett és elvigyorodott.

– Kész vagyok.

– Akkor eszünk? – fordult a papírjához Jiyong, azzal a szándékkal, hogy elpakol, mire a heves ellenkezés megállította.

– Nem, még nem! Nehogy abbahagyd! Fejezd be nyugodtan! Ráérünk.

– Hát jó – pillantott meghökkenve, majd visszafordult a laphoz.

Jungkook szíve szaporán vert.

Újra pulcsija ujját markolászta, igyekezett nem túl nagy feltűnést kelteni. Mindig rosszul érezte magát, ha munkája helyett a fiú rá figyelt. Neki nem kellett több figyelem annál, amennyit rá tudtak fordítani.

Megint kedvese felé pillantott. Pont szemben ült vele, így látta azt a mély szeretet, amellyel a lapra tekintett.

Arra gondolt, hogy biztos nagymamájának ír. Amint erre ráeszmélt próbált láthatatlan lenni, mert ő volt az egyedüli hozzátartozója a Jiyong-nak. Ő volt az, aki felnevelte, aki törődött vele.

„Mindenképpen ott szeretnék lenni, mikor olvasod, mert tudom mennyire lebecsülöd magad. Azt hiszed csak annyira vagy fontos, mint egy barát. Akármennyire a mi kapcsolatunk több mint baráti.

Te voltál az, aki felkarolt engem. Sejtem, te nem így látod… arra gondolsz, én voltam az, aki beengedett a házába, aki miatt lehetsz most ott, ahol vagy.  

De ez nem így van. Nagyon nem.

Felkapartál a földről a mosolyoddal, miattad lehetek én ott, ahol vagyok. Te adod az erőt a napjaimhoz. Miattad alkotok még most is.

Csodálattal nézted a szerintem legborzalmasabbra sikerült festményem, azon a kiállításon ott kilenc hónappal ezelőtt. Mérhetetlen nagy káprázattal pillantottál rám.

Abban a borzalmas sárga színű, csíkos pólódban elérted azt, hogy a legkilátástalanabb helyzetben újra felemeljem az ecsetet. Nem tudom, hogyan tetted. Hogyan érted el? Mély barna szemeiddel? Csillogó éjfekete hajaddal? Aranyos mosolyoddal?”

Jungkook aggódva nézett az órájára.

A srácra pillantva, pedig elfogta a fagyos rémület – mosolygott. Úgy igazán. Kipirosodott arccal, huncut tekintettel és szinte már szerelmes tekintettel kábította a papírt.

Biztos volt benne, hogy nem a nagymamájának címezte a levelet, hiszen olyankor komoly, céltudatos, hálás arckifejezéssel ül a levél felett. Emiatt nem is lehetett hivatalos levél sem.

Másról nem tudott, akinek levelet írna.

Hiába nem zavarhatja meg, legbelül elfogta a kíváncsiság. Kinek? Miért?

Felállt még mielőtt valamilyen ostobaságot követne el, majd halkan kisétált a fedett teraszra. Az a hely volt Jiyong kedvenc része a világban, mindig ott szeretett volna lenni, így a fiú ott érezte magát a legközelebb hozzá.

Festék foltos, színes csempe mindenütt, szinte már olyasmi látványt nyújtott, mintha direkt lett volna ilyen. Festmények a kerítésnek támasztva, mindenhol tájképek, állatok, csendéletek. Ecsetek a sarokban, vásznak össze-vissza. Kész őskupleráj, a neki mégis tetszett.

Jungkook megpillantott egy hegyet, amely előtt víz terül el. Kék és rózsaszín halvány árnyalataival lehetett borítva. Elragadta az ámulat.

Ott volt előtte. Szinte látta, ahogy gyengéd hullámzás csendesen simogatja a rövid partot. Hűvös lehetett az idő, de nem tudta volna megállapítani, hogy a nap melyik szakaszába készülhetett. A kék köd, amely fátyolként húzódhatott a hegy lábánál szinte kérlelte Jungkook-ot, hogy menjen oda, derítse ki, mint rejt.

Megborzongott.

„Rejtély volt számomra mit látsz a képeimben. Sokan dicsérték őket. Mindig azt mondogatták, hogy egyszer nagy festő lesz belőlem, de nem hittem nekik.

Mennyire jól tettem.

Hiszen nem is volt rá esélyem egészen addig, míg nem találkoztunk. Azután agyalva sem jöttem rá, hogy mi is indított el bennem egy újrakezdési folyamatot. Tudtam, hogy hozzád van köze.

Mintha amiatt folytattam volna, hogy újra lássam az arckifejezésed.

Mindenesetre a mozgalmas képeimből tájképek lettek és te nem győzted dicsérni őket. Sejtettem, hogy valamiért jobban szereted a csendéletet, mint az embereket, de nem érttetem, hogy emiatt én miért váltottam stílust.

Aztán megint eljöttél. Láttad a képeimet, percekig álltál előttük akár egy szobor. Azt hittem sokkolt a látványa – hogy már nem tetszenek. Kővé dermedtél, én pedig végig téged néztelek, vonzottad a tekintetem. Soha nem adtam egyetlen egy véleménynek sem jelentőséget, akkor mégis türelmetlenül vártam, hogy mondj valamit.

„Olyan mintha ott lennék.”

Felém fordultál és suttogtad, mintha valami titokról lenne szó.

Zavartan beletúrtam a hajamba, hiába akartam mondani bármit, képtelen voltam. Ott álltál előttem sárga-rózsaszín-kék pasztell pulcsiban, fehér gatyában. Az istenért sem mondtam volna meg, hogy mégis hogyan keveredtél ide, hiszen egyáltalán nem illettél az én művészetemhez. Mégis akkor kezdtelek el megkedvelni.”

Jungkook szédelegve tért vissza a valóságba.

Mindig is nagy fantáziája volt, de sohasem élt át olyan élményeket emiatt, mint mikor Jiyong egyik képére pillantott. Olyan helyeken járt az elméjében ilyenkor, ahová nem juthatott el.

Az első festményét a helyi újságban látta. Abban a pillanatban határozta el, hogy elmegy a kiállítására. Legnagyobb meglepetésére nem egy hetvenéves öreg bácsika fogadta, hanem egy három-négy évvel idősebb srác.

Aztán hirtelen az összesen ott találta magát.  

Egyre többet beszélgettek, noha először csak ő beszélt végig, végül lassan az egyáltalán nem beszédes művész is megszólalt.

„Ez az érzelem idővel erősödött. Mára te vagy a fényem ebben a kietlen világban. Te tudod a legjobban: soha nem tekintettem örömmel az életre. A Föld számomra olyan gyönyörű, mint amennyire undorító. Nem voltak szerető szüleim, testvéreim, kutyám, macskám. Nem jártam jó iskolába, nem voltam egy nagyszerű közösség tagja.

Egyedül a nagyim támogatott, mindenki más elnyomott. Az ecset volt az én barátom és a vászon a mi közös történetünk. Minden nap más barátommal találkoztam, s más milyen sztorit alkottam meg vele.

Tizenhét éves koromban, azonban dolgoznom kellett, mert a nagyim megbetegedett. De ezt úgyis tudod. Végül a festményeimet adtam el.

Azt akarom ezzel mondani, hogy soha nem volt pozitív világlátásom, sőt, maga az életem nem volt az. Nem beszélgettem sok emberrel, nem találkoztam senkivel.

Akkor te megjelentél és mellettem álltál, mindig ott voltál, segítettél. Megszerettelek.

Az én világom gyönyörű, de színtelen. Te lettél az én színes festékem és tudom, hogy az életem már nem lehet fekete-fehér, mint régen.”

Jungkook észrevette, ahogy két kéz óvatosan hátulról átöleli. Szendén elmosolyodott és Jiyong-ra pillantott, aki ugyanazt a virágos festményt nézte, amit ő is pár másodperccel ezelőtt.

A fiú állát párja vállán pihentette.

– Tetszik?

– Más.

– Hogy érted? – kérdezte a művész, közben próbálta visszafogni a szája sarkán incselkedő vigyort. Régebben képtelen volt mosolyogni, akkor pedig nehezére esett nem tenni.

Valóban különböző volt, mint a többi. 

– Nem tudom – komolyodott el és összeráncolta a szemöldökét. – Miért?

Megfordult az ölelésben, hogy tényleg a szemébe nézhessen.

– Más festékeket használtam hozzá – vonta meg a vállát Jiyong, mintha csak semmiségről lenne szó.

Jungkook összezavarodott.

Valóban csak ennyi lenne? – kérdezte magától, de tudta, hogy nem. Reggel óta a fiú is más volt. Érzelmesebb és sokkal vidámabb. Örült neki, de szerette a sokszor különleges látásmódját.

Mégis mintha akkor lett volna az igazi önmaga.

Meglepetésére a srác a homlokát az övének döntötte.

– Mit csinálsz? – mosolyodott el huncutul a fiatalabbik.

Jiyong mosolygó ajkaikat egymáshoz érintette. Aztán várta, hogy Jungkook kezdeményezzen. Természetesen, mint mindig megtörtént. Kezeivel közelebb húzta magához, úgy, hogy minden porcikáját érezze.

– Szeretlek.

– Mi van veled? – tolta el magától. Csuklóját a homlokára tette, hogy ellenőrizze lázas-e. 

– Egyszerűen a reggeli után nem tudok, nem vigyorogni.

Szemei mélyről jövő őszinteséget tükröztek. Jungkook egyáltalán nem értette.

„Egy szó, mint száz. Ma reggel együtt néztük a napfelkeltét. Olyan ámulattal bámultad… nem tudtam fel fogni, hogy lehet valaki ennyire oda érte. Kicsit színesebb volt, mint szokott, de semmi extrát nem találtam benne.

– Úgy néz ki, mint a festményeiden.

Nem értettem. Az enyéim nem ilyenek voltak.

– Annyira szeretem azokat a színeket, amiket használsz – pillantottál fel az ölelésemből és puszit nyomtál az arcomra.

Nem láthattad, de ledöbbentem.

Akkor jöttem rá, hogy egy dolgot soha nem mondtál nekem el – de ez nem is gond.”

Ott álltak és bámulták azt a bizonyos színes virágot. Jungkook furcsának találta, de nem szólt többet róla. Jiyong magához húzta és az ölelésébe zárta.

Azon a teraszon, amely fekete-fehér és szürke volt.

Sok színtelen festmény között.

Az egyetlen olyan előtt állva, ami tényleg olyan volt, mint ahogy a fiú leírta.

Az első színes.

„Emlékeztem arra, hogy egyszer azt mondtad: „A sárga a kedvenc színem, mert az olyan, mint a tied.”

Rád hagytam, de fokozatosan kezdett összeállni a kép.

Végül rájöttem, miért festettem tovább… mert te olyan dolgokat láttál a képeimben, az életemben, amit senki más nem.

Az én világom színes volt, mégis találkozásunkig fekete-fehérnek láttam.

A tied színtelen, de te olyan gyönyörű színeket láttál, amit senki sem.

Jiyong”

Kalon - 01

Cím: Kalon

Páros: Park Jimin (BTS) x Yoo Kihyun (Monsta X)

Műfaj: fluff

Író: 01

Aesthetic kép, amellyel írni kellett:

Megszokhatatlan nyüzsgés - ezzel jár Busan egyik legnagyobb középiskolájának minden átlagos péntek délutánja. A nyers hangzavar, melyet a menekülő diákok keltenek már-már ijesztő, főleg, ha az ember csak lomhán, ráérősen, önmagába feledkezve kullog végig a szűk átjárón, szemben az eligyekvő nebulók áradatával - hiába szokványos, Park Jimin még sokadjára is savanyú fintorral a képén teszi kockára konkrét létezését, s a főbejárat helyett az azzal ellenkező irányban megtalálható földrajz szertár felé tart.

Az első alkalmak során még megpróbálta kikerülni a tömeget, de hamar realizálta, hogy bizony, csak önmagával szúr ki, ha úriember módjára igyekszik átverekedni magát az előtte monstrumként ágaskodó tumultuson. Élet-halál harc, amit a tanítás végeztével minden hétköznap megvív, azonban torkában dübörgő szívével a már bevett folyamat csak még kényelmetlenebbnek tűnik - a benne fejét fel-felütő hányingert, az émelygést és a szerelem további káros mellékhatásait nem is említve.

Agorafóbiásként talán jobb volna türelmet erőltetni önvalójára, s várni - igen, gondolt már erre, számtalanszor meg is kísérelte, de sosem járt sikerrel. Megvárni, hogy a csődület javarésze felszívódjon, legalább tíz perc semmittevést jelentene a folyosón; az pedig elmondhatatlan szekundummennyiség, melyet felesleges ácsorgással töltene el, ahelyett, hogy Kihyunnal mulatna az elmúlt hónapok során közös helyükké nyilvánított szertárban.

A várakozás nagyobb kínt jelentene, mint az a pár momentum, mialatt ismerős arcok ütköznek a vállába, s tahó módjára még őt magát hibáztatják érte. Semmi gond - vannak dolgok, amikért érdemes áldozatot hozni, s az idősebbel töltött idő pontosan efféle ügyletnek számít, ha máséból nem is, de Jimin szemszögéből biztosan.

Lehajtott fejjel halad előre, rendíthetetlenül, igyekszik nem törődni a ténnyel, miszerint alig látja a kopott, pepita mintás járólapot a sok útjába botló lábfejtől, s ha megemeli arcát sem válik áttekinthetővé a helyiség  - nem ő a legmagasabb jelenség, ki ezen falak közt valaha is megfordult, illetve folyót lehetne rekeszteni a jelenlévőkkel, így semmiként sem kedvező a helyzet számára.

Mondhatni szerencséje van, hisz jelenleg a tömegen túlnyúló probléma feszíti a koponyáját, így annak nem is szentel több figyelmet, s immáron mindenével a benne kavargó, zavaros ideákra koncentrál.

'Majd három hónapja gyakorol veszélyes hatást fiatal szívére egy felsőbb éves, gyönyörű fiú, kit a többség csak Yoo Kihyunként ismer, s még is eddig húzta-halasztotta a vallomást. Ez talán több is, mint kellemetlen, hisz nem volt mi visszatartsa – boldog-boldogtalan tisztában van szexuális orientációjával, senkit sem lep meg, ha egy vele egyneműről áradozik a bevett felállást ezzel pajkos mosollyal, s már-már irigylésre méltó könnyedséggel keresztülhúzva. Még csak prűdnek sem mondható, s nem is a visszautasítás az, ami idáig szája elé tapasztotta képzeletbeli tenyerét - a keserű félelemet, mi benne generálódott, a lehető legszokatlanabb forrás táplálta az idő múlásával egyre nagyobbra, s terebélyesebbre, mígnem az már annyira nyomta vállait, hogy kénytelenné vált cselekedni. Nem bírja tovább, bevallja, ha törik, ha szakad.

Lassan ér a sokadalom ritkított végére, s hiába várja a megkönnyebbülést, mi ilyenkor nagy általánosságban eluralkodik felette, az jelenleg még csak nem is kerülgeti. Minden bizonnyal elűzte a rettentő rémület, s a csitíthatatlan izgalom vegyülete, mik nem hagyják még utoljára végiggondolni, miként kívánja tálalni érzéseit oktondi szíve választottjának.

Kihyunról beszélünk - abban sem biztos, hogy jó ötlet-e ezt egyáltalán szavakkal közölni. Az idősebb oly' törékenynek fest, mi van, ha ártatlan, szégyenlős valóját csak összetöri Jimin heves érzelmeinek tudata, annak súlya? Nem tudja, s csak remélni meri, hogy túllihegi ezt az egészet. Olyan zűrös...

 A csend nem létezik, s meglehet, hogy nem is létezett soha - legalábbis, Jimin még csak definiálni sem tudná ebben a pillanatban. Hiába válik a folyosó nesztől mentessé, miként elhalad a kémiaterem ajtaja előtt, majd öleli körbe teljes némaság, ahogy háta mögött hagyja a következő helyiség nyílászáróját, úgy érzi, körülötte minden él, lélegzik, és rosszindulattól fröcsögő szavak által beszél.

Nem, nem őrült meg, csak a rá nehezedő nyomás az, ami ezeket a bugyuta képzelgéseket ráerőlteti - tudja, hogy ezzel nem rossz fát tesz a tűzre, még is retteg. Olyan, mintha még a dísznövények is ráförmedni készülnének, leteremteni a lábáról szerencsétlent, amiért ilyen elképesztő badarságra készül - ezen gondolatmenetet követően már jogosan mélázik el, vajon tudta nélkül sérült mentálisan, vagy csak a szerelem ment ilyen mérhetetlen módon az agyára?

Egyiket a másik után, lassacskán - nem lohol, kivételesen. Ráérősen vánszorog, mintha nem várna már rá barátja a szertár ütött-kopott, fehér ajtaja mögött - jobb is, ha nem gondol erre, az csak még inkább lelassítaná.

Máskor egyenest futótempóban halad idáig, kitörő lelkesedéssel, levakarhatatlan mosollyal a képén, s triviális, hogy ezt nem a Kihyun adta tudás váltja ki belőle. Bár feltehetőleg az idősebb is úgy véli, érdekli őt a bent rejtőző kristályok, drágakövek hadának története, keletkezésük tudományos magyarázata, valójában ez közel sincs így. Világ életében utálta természettudományokat, s ha nem létezne a felsőbb éves, valószínűleg most nem rejtegetné ezen tulajdonságát.

A már bent tartózkodó feltehetőleg nem is sejti, mire készül - látja maga előtt, ahogy a poros dobozokat rendezgeti, magában vívódva, melyik – Jimin számára érdektelen - kavics kerüljön a porondra, miről áradozzon olyan áhítattal, amit a fiatalabbon kívül senki sem ismer. Ilyen volt ő, szinte veszélyesen visszahúzódó. Ha jól tudja - márpedig feltehetőleg jól tudja -, akkor őt megelőzően a harmadéves fiúnak egyáltalán nem voltak barátai, sőt, még csak kedves ismerősei sem. Hogy is láthatta volna azt az édes mosolyt előtte bárki? Hiszen ő is csak akkor válhat tanújává, amikor a koszos szertárban ücsörögnek, a festéket magáról levedlő falak között, megviselt székeken, miközben az idősebb megfeledkezve szemérmeskedéséről, szinte dalol; egyszerűen megtelik élettel.

Ezzel kéne kezdenie. Ha ezt a monológot elő tudná adni neki úgy, ahogyan az zűrös fejében most megfogalmazódott, talán minden rendben lenne. Nem kellene attól féljen, hogy ezzel tönkreteszi őt, elveszi báját, megfosztja mérhetetlen ártatlanságától, vagy éppen kárt tesz benne. Mert ettől tart – nem akarja bemocskolni.

Megtorpan az ajtóban, pihenés gyanánt, ámbár még maga elől is titkolná, de reménykedik a megnyugvásban - feleslegesen. Tudja, hogy lehetetlen, s amíg nem tisztázza ezeket a kusza, leírhatatlan emóciókat, amik lassan komolyan az őrületbe kergetik, az is marad.

Nem ácsorog tovább. Bemegy, nem vár, nem segít kavicsot választani, csak kimondja. Ingatag lábakon ácsorog a terve, de legalább rendelkezik valamiféle elképzeléssel, ami tekintve, mennyire szét van esve, igencsak nagy előrelépés.

Ujjait igazítás céljából fúrja sötét tincseinek rengetegébe, s bánkódik, amiért sehol sem ellenőrizheti megjelenését - bár azzal amúgy is tisztában van, mennyire ocsmány a fekete-kék színkombinációban pompázó egyenruhája, melyet egy vászonnadrág, ing, s zakó képez. Alapvetően sem kedvence ezen összeállítás, hát még az évnek ezen szakaszában, a  nyár beköszöntével, mikor legszívesebben a saját bőrétől is megszabadulna az ember, nem még, hogy zakóba kényszerítsék.

Még várna, ha tehetné, de mikor puffanás hangja szökik ki a szertár zárt ajtaján keresztül, minden további nélkül, meggondolatlanul cselekszik – beront, elhiteti magával, hogy ő a nap hőse, s máris törékeny szerelmének segítségére rohanna, ha ő volna bajban. Szerencsére megint csak az anyáskodó hevessége kényszerítette cselekvésre, hisz Kihyun helyett csak pár kartondoboz hever a földön - az említett bánatos kiskutya tekintetével méregeti őket, miként ácsorog a rozoga székek egyikén, véletlenül sem kapaszkodva. Kezei között egy kis dobozkát szorongat, s mihelyst észleli Jimin jelenlétét, szemeit immáron három fő pont közt járatja szorgosan. Dobozok a földön, egy a kezében, s barátja az ajtóban - nem csoda, hogy azt se tudja, milyen arcot vágjon. Kívülről szemlélve, elég szórakoztató ez a látvány.

- Szabad megkérdeznem, hogy még is mit művelsz? - Ez az első dolog, ami kiszökik a száján, s bár hiába szeretett volna, képtelen rögtön a lovak közé csapni. Olyan ijesztően nagy súlya van a benne bujkáló szavaknak, nincs mersze azt csak úgy Kihyunra zúdítani, még baja esne!

- Rózsakvarc! - Nem kifejezetten erre a válaszra számított, már, ha csúfolható ez annak egyáltalán. Különleges nap lehet a mai; Kihyun izgatottabb, Jimin feldúltabb a megszokottnál. Szeretné megtudni, hogy az idősebből mi váltott ki ilyesmit, azonban mindenekelőtt annak örülne, ha Kihyun lemászna az instabil székről, min jelenleg álldogál.

Furcsának furcsa a viselkedése, ennek ellenére nem veszít a fényéből, tisztaságából, valahogy ezt mind megőrizve mutatja egyikét a ritkábbnál is ritkábban látható arcainak - ezért fehér. Jimin szereti őt ezzel a jelzővel illetni, mióta csak tágabb értelemben mesélt neki Kihyun a színekről. Elsőre érdekesnek fest a felvetés, miszerint egy-egy árnyalat többet jelenthet puszta nüansznál - ő maga sem értette igazán, míg az idősebb szájából nem hallotta. Nem zavaros, hülye klisékkel állt elő, inkább megszemélyesítette a színeket, s tudta nélkül azonosította önvalóját fehérként.

Mert Yoo Kihyun bizony tejszínű - ő maga a béke, az erkölcs, az érintetlenség. Akármit csinál, bármerre is sodorja őt az élet, nem számít; a környezete nemes egyszerűséggel nincs hatással rá, sosem volt, s meglehet, soha nem is lesz. Elérhetetlen, hiába nyúl felé az ember, nem érezheti őt igazán. Talán Jiminnek ez nyújtott gyenge vigaszt még a heves, követhetetlen érzések felfedezésekor - nem piszkíthatja be, ha nem ér hozzá. Minden rendben is ment, aztán...

Egyszer csak megtapintotta.

- Ha tudtam volna, hogy ilyen kristálya is van a sulinak! - Hatalmas, őszinte görbület ül ki lágyvonású arcára, minek láttán a Jimin gyomrában szállást bérlő pillangók rögtön felélénkülnek, s hiába verték már át számtalanszor ezek a felelőtlen szárnyasok, most az egyszer biztos a választásukban.

Szólni sem tud, szerencsére nem is kell. Az idősebb azonnal lekecmereg az ülőalkalmatosságról, a gondosan lezárt, poros dobozt bontogatván, továbbra is gyermekded feltüzeltséggel méregetve azt. Hiába mesélné el bárkinek, minden bizonnyal senki sem hinné el neki, miféle ragyogás az, ami ilyenkor körbelengi Kihyunt – ha más is látja, nem vigyorog ily' csacskán, sőt, még csak beszélni sem beszél. Akkor mindenkitől egyaránt elvárja a minimum távolság megtartását, de ez idő tájt szinte szántszándékkal csalogatja közelebb magához Jimint, azt, aki az ő érdekében szeretne magának megálljt parancsolni, még akkor is, ha ez lehetetlennek bizonyul.

Mázlija van – az idősebb annyira odavan, hogy nem is várja a beleegyezését. Ontja magából a szavakat, miként leülnek; Jimin képtelen tartani a lépést, hiába hegyezi a füleit, hallja, de nem érti mit próbál közölni vele a másik. Lényegében vért izzad, olyannyira igyekszik ellenállni, feleslegesen. Ha ráemeli tekintetét, elveszik a mérhetetlen, festői szépségében, az árnyékban, melyet arcára vet a mögöttük található ablak üvegén át beszökő napfény, minden apró részletben, ami ő, ami részét képezi. Amennyiben nem nézi, csak hallgatja, ugyan ez történik - elhagyja tudatát, együtt úszik a levegőben keringő, szép szavakkal, melyeket Kihyun tudta nélkül, már-már fájdalmas kecsességgel enged szabadjára.

- Szilicum-dioxid, SiO_2. – Mindig a tudományos résszel kezdi, mióta csak találkozgatnak a tanítást követően. Tudja, hogy Jimin mennyire ki nem állhatja a fekete-fehér, megvitathatatlan részt, így a lehető legfontosabbakat közli csupán, s utána tér rá a már vitatható témára. Meglehet, ez volt az, ami olyannyira megfogta a fiatalabbat; mihelyst kiismerte, mindent hozzá igazított, s nem magához. Sajnálatos, hogy egy majdnem földrajz bukás vezette őket idáig. - Trigonális kristályrendszer, a rózsaszín számos árnyalatában előforduló kvarcváltozat.

 Immáron stabil közepes, mégsem maradt abba a korrepetálás, csupán sokkalta inkább földrajz szakterületből kiinduló, kevésbé kötött társalgássá alakult. Bár a beszéd javarészt egyoldalú - a fiatalabb mindössze csak hallgat, ritkán bólint párat, s noha gyakran el sem jut a tudatáig, miről vakerál ily' átéléssel az idősebb, azért élvezi. Hisz láthatja, érezheti, s csodálhatja őt - őt, aki fehér, ragyogóbb, hamvasabb, s tisztább a friss hónál. Őt, aki festői, s szebb minden más entitásnál. Őt, akit így csak a fiatalabbnak van jogosultsága így látni.

Bárcsak ki tudnám mondani...

- Nagyon szép színű, nem? - Megmutogatja, mihelyst kiszenvedi a dobozból. A kis, jelentéktelen kavics mutatós, mégsem bírja magán tartani az éhes szemeket, mik a csontos kéz, s hosszúkás ujjak gazdájára kíváncsiak egyedül. Kihyun nem áttetsző, nem törik meg rajta a fény ily' kecsesen, s még csak nem is egyezik a cseresznyevirág szirmainak derült színével, valami mégis van benne, ami nem engedi Jimint levegőhöz jutni. - Mangán, vagy titánium szennyeződés okozza.

Kénytelen hatalmasat nyelni, mihelyst meghallja ezt a szót. Szennyeződés. Helyben vagyunk.

Mi van, ha ez a kis darab kavics sokkal szebb volna, ha nem piszkítaná be semmi sem? Tiszta lehetne, olyan, mint a tükör, kedvére barangolhatná át a fényár, csilloghatna, ragyoghatna – ha nem mocskolná be a mangán, maga lehetne Kihyun, csak kristályosan.

Ezért nem mer megszólalni, ennek okán ég minden végtelenül szerelmes szó a torkára. Önzőség most megszabadulni ettől a tehertől, viszont, ha tovább kell cipelnie, előbb-utóbb megszakad miatta – dehát ő piros. Barátságos alak, sok-sok kedves ismerőssel, rengetegen kedvelik, bár azt nem érti, miért. Szenvedélyesen űz mindent, amit csak szeret, kielégíthetetlen a kalandvágya, ő maga is olyan mozgalmas, s figyelemfelkeltő, mint a kedvenc színe.

Nem egymásnak lettek teremtve, ez nem is kérdéses. Ő csak egy elkallódott, bátor vércsepp, minek egyetlen vágya, hogy a friss hóba pottyanhasson, s eggyé váljék vele. Vér a hóban - nem szép, nem finom, nem lágy, nem kecses. Kihyunt tönkretenné, ha bármit is kapna Jiminből. Elveszítené azt, amiért a fiatalabb megszerette. Csak beszennyezné saját magával.

- Minden oké? - Egy ideje már a hallójárataiba sem férkőznek be a szavak, mik a szép kavicsot jellemzik, s úgy fest, ez buktatta most le. Bár közrejátszhat, hogy a hirtelen jött felismeréstől gyöngyözik izzadtsága a homlokán, átnedvesíti a sötét tincsiet, sőt, talán még el is sápadt egy kicsikét. Nem teheti meg ezt vele, de magával sem tolhat ki ilyen csúnyán.

Van egyáltalán helyes döntés?

- Nem, nem igazán - megrázza a fejét, s tekintetét is elszakítja tőle, hátha könnyebb lesz. Szeretlek; így kellett volna hangoznia válaszának. Ennél rosszabb nem is lehetne. Az idősebb nem elég, hogy rájött, baj van a másikkal, most még faggatózni is fog, sőt, minden bizonnyal idiótának titulálja majd. Ki az a hülye, aki nem tudja kinyögni, mi baja van?

Ő olyan intelligens, szinte süt róla, milyen művelt, s értelmes. Jimin nem ilyen. Mindent csak elrontana azzal, ha a tudtára adná, mennyire szeretné újra, és újra közel érezni magához, mennyire gyűlöli, mikor savanyú arckifejezését kell néznie a folyosón. Az örökkévalóságig szeretné nézni tökéletes mosolyát, de azzal elvenne annak értékéből.

- Rosszul vagy?

Igen. Miattad. Gyomorforgatóan szerelmes vagyok beléd.

- Nem.

 - Akkor fáj valamid?

Mindenem. Olyan nehéz beszélni akarni, ha az ember képtelen rá...

Jimin csak a fejét rázza.  

- Valami baj történt? - Közelebb húzódik hozzá, s olyannyira vizslatja, mintha tudná, honnan ered a szenvedés, minek időközben még az arcára is volt lehetősége kiülni. Egyenesen meztelennek érzi magát Kihyun tekintete előtt, s tudja, akármit próbálna magára aggatni, ugyanolyan pucér maradna. - Oké, ne válaszolj, látom, hogy gáz van. Mi az?

- Kihyun, én ne-

- Nem azt kérdeztem, mit gondolsz róla. Akármi is legyen, ki vele, őszintén.

Kár lenne most megfutamodni. Végül is, valószínűleg úgy sem viszonozza az érzéseit, sőt, meglehet, megijesztik majd azok a súlyos szavak, mikkel kifejezi magát. Nem biztos, hogy bepiszkolódik, megeshet, hogy ugyan az marad majd, s őt, a piros mocskot oly' messzire taszítja magától, hogy lehetetlenné váljék az összemosdás gondolata.

Rossz ebbe belegondolni - fáj is, meg nem is.

De ha már karmazsin, s ezen tulajdonságától élete árán sem szabadulhat, viselkedjen is ennek megfelelően, nem?

Egy szó. Egy nagyon-nagyon nehéz szó, amit most ki fog mondani. Lesz, ami lesz.

- Szeretlek. - Nem néz rá, szigorúan maga elé bámul, s hirtelenjében azt se tudja, melyik falnak rohanjon neki. Tizedmásodpercek, mik minutumokként ülnek a vállára, s hajtogatják, mekkora baromságot követett el.

 Megutál, vagy tönkremegy, ennek jó vége nem lehet - tudtam, s még is megtettem, mert elfáradtam, s tovább küzdés helyett csak gyáva mód szabadjára engedtem önzőségem.

- Én is téged. Hol itt a baj? - Talán nem hall jól, esetleg hallucinál, viszont az, hogy az idősebb ajkát tényleg ez a mondat hagyta el, jelen pillanatban lehetetlennek tűnik. Ha igaz is, akkor sem jelentene felhőtlen boldogságot, sőt, ez talán még rosszabb az eltaszítottságtól.

Végtelennek tűnő szekundumok, még sem hall másik választ, nem cseng a füle, nem ájul el. Minden jel arra utal, hogy bizony, önmagánál van, s volt is egész idő alatt, a mondat, mi visszhangzik a fejében, tényleg elhagyta Kihyun száját. Örülnie kellene, még sem érez mást, csak végtelen félelmet, mi eluralkodni látszik felette.

- Úgy?

- Úgy.

Ellenállni nem lesz képes. Meg fogja tapintani, számtalanszor. Érintetlen, sima valójára élénk foltokat csókol majd a szeretete. Kihyun nem lesz fehér, de Jimin sem lesz piros többé. Együtt mennek tönkre? Elveszítik azt, amik. Megváltozik minden - bennük, s körülöttük egyaránt.

Felpillant rá. Utoljára megszeretné csodálni, milyen az igazi, festői valója, az elérhetetlensége, a nyugalma, a tökéletessége, de valami már most más. Pedig csak beszéltek, nem léptek fizikai kontaktusba, elég volt a tudat, hogy érez a másik, s színeik közt átszakadt a gát, s visszafordíthatatlanul tódultak egymásba. Kihyun viszont mosolyog, felszabadultan, szélesebben, mint bármikor máskor.

Mosolya láttán minden tisztává vált számomra. Nem bemocskolom, vagy bepiszkítom, s nem kárt teszek benne ezzel - csak kiszínezem.

Bátorság - 23

Cím: Bátorság

Páros: Baek JuHo (SF9) x Oh Sehun (Exo)  

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Bátorság

Író: 23

Mindenkinek mást jelent a bátorság. Kis gyereknek azt, hogy elkövessen egy csínyt, egy tizenévesnek, hogy felvállalja önmagát vagy az érzéseit. Egy felnőttnek pedig azt, hogy vállalják cselekedeteinek a következményeit. Végül az öregeknek az, hogy szembe nézzenek a halállal. És nekem mit jelentett? Nekem mindent egyszerre, mert bár akkor lassan húszas éveimet jártam, közelebbinek érzem magamhoz a halált, mint bármely öregember. Igen, akkoriban nagyon beteg voltam, leukémiás. Mikor észrevették úgy egy- másfél évet tippeltek nekem, ami valljuk be elég kevés idő ahhoz képes ami, amúgy normális esetben adatott volna. Persze ott voltak a különböző kezelések, de nem vállaltam, mert féltem tőlük. Féltem, hogy túlságosan is beleélem magam a gyógyulás reményébe, és ha nem sikerülne, akkor összeroppannék a hír súlya alatt. Ezt pedig nem akartam megkockáztatni. Sose szerettem kockáztatni. Mindig is az a komoly és megfontolt ember voltam, akit könnyen kiszámíthatóságáról ismertek, de emiatt nagyon megbízható is amit az is bizonyított, hogy minden barátom hozzám fordult tanácsért….Na persze. A barátaim, akik mind elhagytak a betegségem miatt…

Azt hiszem akkoriban volt féléve, hogy észlelték a betegségemet szóval legfeljebb egy évem volt hátra és még egy csomó tervem volt. Kiadni az első lemezemet, színpadon állni és hangommal együtt a táncommal szórakoztatni a közönséget, híres lenni, összejönni életem szerelmével s vele együtt öregségben meghalni az ágyban. Na persze, életem szerelmével öregségben meghalni… Ebben a tervben több helyen is voltak buktatók. Eleve nem volt senkim, másrészt pedig alig volt egy évem. Így aztán lehetetlen volt, hogy teljesüljön az akaratom. Vagyis akkor ezt gondoltam.

Épp e-féle ön marcangoló gondolataim voltak akkor is mikor a bátyám betörtetett akkor még barack színű szobámba kopogás nélkül természetesen. Hiszen ő sose kopogott.

-Helloooo~-mondta mosolyogva bátyám és a szokásosnál is jobban pörgött, amit akkor nem tudtam mire vélni.

-Mondjad.-mondtam unottan majd kivettem az egyik fül-hallgatót a fülemből, amiből az Easy love ment az egy akkor még számomra ismeretlen bandától, akik örök kedvenceim közé tartoznak a mai napig. Talán miatta, de nem vagyok benne biztos.

-Ma elmész egy randira!- jelentette ki teljes lelki nyugalommal, majd kinyitotta a ruhás szekrényem ruha után kutatva. -Nézd, ez a szürke nadrágod irdatlan jól néz ki azzal a fekete-piros kockás ingeddel.

-Jah biztos…

-Jaj de lelkes valaki.-forgatta meg a szemeit.

-Nos… Nagyon értékelem az igyekezetedet, de nem megyek sehova. Úgyis miután megtudja, hogy beteg vagyok, lelép.

-Ne legyél pesszimista!

-Nem vagyok pesszimista csak realista!

-Mint ha olyan sokat számítana a különbség a jelenlegi helyzetben.- forgatta meg a szemeit, majd miután megtalálta a keresett ruhadarabot, fogta magát és a nadrággal együtt az arcomba dobta azt. -Most pedig öltözz fel. Nem fogom végig nézni, ahogy küzdés nélkül feladod az életed, mint valami vesztes! -amikor a szemébe néztem olyan sok érzést kiolvastam belőle. Többek között dühöt, aggodalmat és mindent eltörpítő szomorúságot, amit minden bizonnyal a küzdeni nem akarásom váltott ki belőle. Akkor elgondolkoztam. Tényleg olyan hitvány ember lennék, hogy hagynám a világ legboldogabb embere szomorú legyen? Ez a kérdés csengett a fejemben, majd mikor felnéztem a bátyámra eldöntöttem, hogy soha nem engedem meg magamnak, hogy miattam szomorkodjon.

-Rendben elmegyek.

-Hello te vagy Sehun ugye?- jött oda hozzám egy kissé bohókás fiú és boldogan rám mosolygott. Emlékszem mennyire meglepődtem mikor megláttam, hogy velem egy magas hisz valljuk be az ázsiaiak nem a magasságukról híresek

-Szia gondolom akkor te vagy akiről a bátyám mesélt.

-Igen, én vagyok Juho.

Így kezdődött az a mindent megváltoztató nap. Emlékszem, hogy az elején nagyon szkeptikusan álltam hozzá az egészhez, de lassan feloldottam és utána kifejezetten élveztem.

-Na és mi a foglalkozásod?-kérdeztem mosolyogva

-Rapper vagyok egy bandában. Nem is tudtad? -mondta meglepetten.

-Nem. Honnan kellett volna tudnom?-kérdeztem kacagva, majd láttam, ahogy az arcára ül a döbbenet, de hamar átvette a helyét a nap legboldogabb mosolya.

-Mindegy. Na és neked mi?

-Túlélő!- először furán nézet, majd tekintetéből azt olvastam ki, hogy inkább rám hagyja a dolgot

Mikor a harmadik randinkon voltunk érezhetően nyugtalanabb volt pedig nem volt rá oka, ami nagyon aggasztott mivel eléggé megtetszett. Jól van, bevallom első látásra bele szerettem és minél több időt akartam vele tölteni. Egy ideig némán tűrtem, ahogy feltűnően kerüli a szem-kontaktust és az érintést, míg végül akkor lett elegem, amikor leöntött az italommal, mert nem akart hozzá érni az ujjaimhoz.

-Juho…

-I-igen?-kérdezte félelemtől dadogva

-Mégis mi a jó büdös franc van veled?

-Mi lenne? Csak a szokásos bénaságom.- mondta kerülve a tekintetem.

-Ja persze azért nem nézel a szemembe, ráadást meg se akarsz érinteni…. Ne néz hülyének! Talán meguntál vagy undorodsz tőlem?

-Mi? Dehogy is csak… csak egész nap azon gondolkodom, hogy megtegyem-e.

-Mégis mit?-kérdeztem értetlenül.

-Ezt!-mondta, majd a szemeimbe nézett paradicsom vörösen és olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy éreztem leheletét az arcomon.- Oh Sehun, leszel a barátom?- suttogta az ajkaimra.

-Eh?-blokkolt le az agyam, de mikor felfogtam mit mondott csak bólogatni tudtam zavaromban. Erre csak elmosolyodott és ajkaimra hajolt. Csókja hihetetlen gyengéd és törődő volt és úgy tartott a karjaiban, mintha egy hímes tojás lennék. Az íze pedig olyan volt, mint a menta és az eper keverékének, amit egyszerűen imádok. Karomat a nyaka köré fontam és elfordítottam a fejem, míg õ derekamra tette hatalmas tenyereit. A csóknak a levegőhiány vetett véget, de amint Juho újra töltötte oxigén tartalékát egyből visszahajolt volna az ajkaimra viszont én eltoltam magamtól egy pindurnyit.-Tudod, van valami, amit még nem tudsz rólam, amit el szeretnék mondani.

-Mond csak.

-Leukémiás vagyok.

És itt megszólalt a telefonom.

-Vedd fel nyugodtan!-mosolygott rám amit egyből viszonoztam.

-Köszönöm.-köszöntem meg, majd kihalásztam a zsebemből a telefont.- Halló!

-Jó napot ön Oh JungHun öccse Oh SeHun?

-Igen. Miért kérdi uram?

-A körzeti kórházból hívom. Sajnálattal közlöm, hogy a bátyja autó balesetet szenvedett és az se biztos, hogy megéli a holnapot.- mondta teljesen érzelem mentesen a hang a túloldalról

-Tessék?- kérdeztem megdöbben majd kiejtettem a kezemből a telefonom.

-Mi történt Sehun?-kérdezve aggódva Juho

-JungHun… meg fog halni.-suttogtam magam elé.

Az után csak arra emlékszem, hogy Juho a karjai körém fonódnak és elkezd nyugtatni miközben azt hajtogatta, hogy “Ne sírj, minden rendben lesz.”

Utána csak arra emlékszem, hogy bent vagyunk a kórházban és keressük a bátyám kórtermét. Aztán megálltunk a 94-es szoba előtt és benyitottunk ahol a bátyám feküdt és aludt. Szegénykém úgy nézett ki, mint egy múmia.

-Hyung…-suttogtam, majd oda kószáltam az ágyához és megszorítottam a kezét-Hyung ne hagyj itt… hallod? Már csak te vagy nekem? Hogy fogom kibírni nélküled a maradék 1 évemet? Hyung nem teheted ezt…-és itt kezdtem el úgy bőgni, mint egy kisbaba.

-Sehun…

-Hyung!- kaptam fel a fejem bátyám hangjára.

-Sehun... ígérj meg nekem valamit.

-Persze! Mond csak bátran!

-Ígérd meg, hogy felveszed, a harcot a leukémia ellen miután meghalok!

-De hyung nem fogsz meghalni!- szipogtam, majd megtöröltem a szemem

-Mindig is rosszul hazudtál öcsi!-mosolygott rám és beleborzolt a hajamba.-Csak ígérd meg.

-Rendben megígérem!

-Akkor jó!-mondta mosolyogva, majd hírtelen a gépek felsikoltottak, míg a bátyám keze lecsúszott a fejemről

Az eset után mély depresszióba estem hosszú hetekre fittyet hányva az ígéretemre, amit bátyámnak tettem. Természetesen Juho minden nap keresett mit értékeltem, de mivel nem érdemeltem a törődését minden egyes programot hárítottam és csak feküdtem az ágyamban. Egyik nap viszont csörtetésre és ajtó csapódásra lettem figyelmes.

-Oh Sehun. Most felkelsz és eljössz velem a kórházba!-hallottam meg Juho hangját az ajtóm küszöbéről.

-Hagyj békén!

-Nem hagylak! Nem megígérted a bátyádnak, hogy elmész egy kezelésre.

-De nem akarok!

-Dehogy nem! Nem fogom hagyni, hogy meghalj! Ha nem is magadért, legalább értem tedd meg!- kiabált rám.

-De...de..

-Mi de?

-Félek….

-Ne félj. Ott leszek veled!-mosolygott rám, majd megölelt.-Nyugalom minden rendben lesz.

-Biztos?-mondtam, majd viszonoztam szoros ölelését.

-Biztos!

És tényleg mellettem volt a legnehezebb pillanataimban is. Támogatott és összeszedte a darabkáimat, amikor egy bizonyos kezelés lassabban hatott, mint vártuk volna. Ott volt és ez bárminél fontosabb volt számomra. Hisz kibírta a hisztis énemet és lelket öntött belém, amikor fel akartam adni. Ha õ nem lett volna, sose jutok el idáig azaz, hogy itt állok meggyógyultan csurig töltve boldogsággal.

-Drágám mit csinálsz?- a hang felé fordultam és ránéztem kedvesemre, aki épp egy fellépéséről jött haza

-Semmit!-csuktam be a füzetet, majd oda sétáltam hozzá.

-Azt a semmit nagyon buzgón írogattad!-mosolygott majd derekam köré fonta karjait.

-Tudom!-nyomtam szájára a sajátomat. Esküszöm ugyan olyan a csókja, mint a legelsőnek pedig az volt 7 éve. Igen ez a tökkelütött eddig kibírta mellettem.

-Na de mit irkáltál?

-Nyugi csak a történetünket és azt, hogy adtál nekem bátorságot.-mosolyogtam rá, majd elkezdtem az ágy felé húzni sokat sejtő mosollyal. És, hogy mi történt ezután? Az már egy másik történet.