Mi lenne ha... - 27

Cím: Mi lenne ha...
Páros: Kim Heechul (Super Junior) x Chittaphon Leechaiyapornkul (Ten) (NCT)
Műfaj: slice of life, angst
Író: 27
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett

-Hyung mi lenne, ha…

A rózsák vérvörösen terültek szét a sötét padlón, amin feküdtünk. A parketta csak úgy nyikorgott, ahogyan Heechul jobb oldaláról balra fordult és lapos pillantását rám szegezte. A holdfény csigalassúsággal táncolt végig hófehér bőrén a sápadt hajnal képét festve, míg szemei a maga pajkos, fekete csillogássukkal villogtak a sötétben. Nem volt meg reggel…  de mar este sem. Világos volt, mégis sötét. Álmos voltam, de Heechul közelsége felébresztett. Szinte már zavarba hozott. Lustán nyújtózkodtam el a parkettán és egy marék rózsaszirmot felemelve hintettem be a fiú karjának selymes bőrét vele.

- Olyan… gyönyörű vagy… - motyogtam révülten.

- Ten te már megint magadban beszélsz? - lépett be az ajtón Jaehyun fejét csóválva, lázasan törölgetve makacs izzadtságcseppjeit homlokáról, én pedig egy vállrándítással nyugtáztam igazát. Mert hát igaza volt. Szerettem visszaküzdeni, visszatuszkolni AZT a fránya emléket a mostba… visszaemlékezni ARRA a napra… néha kikapcsolásként, néha unaloműzésképp,  néha pedig  egyenesen menekvésként. Görcsösen kapaszkodtam az elillanó emlékfoszlányok darabjaiba. Szerettem visszaidézni.  Eltölteni ott perceket... órákat, napokat Heechul karjai között. Néha olyan, mintha csupán egy álom volna… egy gyönyörű, egy bódító, egy amolyan mámorító fajta. Már nincs is meg emlékeim között az éjszaka egésze, mégis annyira elevenen ég tudatomban léte. Szerves részem alkotja.

Annyira hiányzik.

A vonat zötyögött, a motor berregett, a percek csak teltek és Heechul édesen dudorászott.

- Hiányoztál… ha szeretnéd tudni… - törte meg a csendet jelentőségteljes pillantással tekintve rám.

- Igazan kereshettél volna… - mosolyodtam el a vonat ablakának támaszkodva. Őrültség, amit csinálni készültünk. - De... egyébként… te is nekem… ha érdekel… - mosolyogtam bambán Heechulra, mire ő hirtelen kapta el a kezemet.

- A legjobban a világon… - motyogta lehajtott fejjel csalódottan, én pedig azzal a lendülettel emeltem fel jobb kezét ajkaimhoz, hogy puha csókkal hintsem hideg bőrét.

- Nem kell szomorúnak lenned. Én megértem. Elfoglalt voltál, ahogyan én is… a lényeg, hogy most együtt vagyunk…

- Igen… igazad van… - hajolt közelebb és laza puszival cirógatta meg ajkaimat. Mint egy hűs fuvallat, mint a friss nyári zápor, mint a levegő, amely oxigént ad... ilyen volt a csókja. Nem igazán izgatott volna, ha emberek vannak a kabinban, de Heechul erre is gondolt. Mint mindig… mindenre.

- Mi a helyzet Hongkival? Dolgoztok azon a bizonyos duón? - tettem fel a kérdést és ujjaimmal kezdtem körözni a poros fa asztallapon, ahogyan elengedett.

- Hogy azon? Nem igazán. Elvetettük - dőlt hátra lazán és lábait kecsesen tette keresztbe.  

- Hiszen olyan jól hangzott…

- Nem igazan tudtuk megfelelően kivitelezni, de itt most nem mi vagyunk a lényeg, hanem TE. Veled mi történt ez idő alatt?

- Hát, csak úgy voltam… nagyon sokat gondoltam rád, rengeteg időt töltöttem azzal, hogy azon gondolkodtam mit is tettem…

- Ten!

- Nem Heechul… én… bele se menjünk… most itt vagyok… és te is itt vagy… csak ennyi a lényeg nem? - ráztam meg fejemet és az elmosódó táj képét kezdem vizslatni Heechul kezével markomban.

Félszegen markolta meg hatalmas ujjaival szürke kabátom ujját és lelkesen kezdett az erdő felé húzni.

- Hová megyünk? - Nem tehettem róla. A kíváncsiság kisördögként bújt belém és egyszerűen muszáj volt megkérdeznem. Habár őt vakon a világ végére is követtem volna.

- Majd meglátod.

- De mégis…

- Titok - puszilt hajamba lágyan, majd immáron tenyeremet markolva, összekulcsolt ujjakkal húzott tovább. - Szeretni fogod, hidd el…

Egy csodaszép tisztás képe tárult elém. A rózsák vörösesen csillogtak a másnapos harmat fényében és a hatalmas réten egy öreg faház ácsorgott magányosan. Zöld és vörös édes keveréke töltötte meg az egész helyet és én azt hittem belefulladok az emlékek áradatába. Itt vagyunk, itthon vagyunk.

- Piros a hajad… - jegyeztem meg csak úgy egy visszafogott pillantással nyugtázva nem csupán a képzeletem játszik velem ismét. Tulajdonképpen már rég feltűnt, de valahogyan nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget. Most azonban szinte már magamban éreztem a vörös, vanília füstölő illatát akkorról.

- Gondoltam tetszene…

-  Tetszik. Emlékeztet arra az éjszakára.

- Ez volt a célom - próbálta leplezni jókedvét egy apró mosolyt nyomva el. - Mond csak, sokszor gondolsz rá? Gondolsz rám? Nem keltettem benned rossz benyomást?

- Akkor valószínűleg most nem itt lennék.

- Igaz is… csukd be a szemed!
Értetlenül botorkáltam szemeimet kitartóan csukva tartva. Bágyadtan mosolyodtam el, ahogyan megéreztem a szoba melegét és jólesően húztam le cipőmet. Egy pillanatra megbotlottam egy küszöbben, de Heechul erősen tartott derekamnál támaszt nyújtva. Mintha csak részeg lennék…

- Kinyithatod – suttogta lágyan, orrával arcomat cirógatva és boldogan ölelt át hátulról.

A szoba vörösben úszott.

- Szeretlek… - csúszott ki számon érzelmeimtől fűtve, de ő már nem is válaszolt, csak lazán hajolt ajkaimra.

Mintha csak újra éltem volna azt az emléket. Nem sűrűn vált el tőlem, csupán csak mikor muszáj volt és akkor muszáj volt, hisz bamba mosollyal arcán hozta be a két kis poharat az üvegasztalra. Mintha csak sántikált volna valamiben. De engem nem érdekelt. Nem érdekelt a fal, a ház, az erdő, a tisztás, a csend, a holdfény, a halk moraj, a múlt, a jövő, a banda, a bandája, a munkám, a munkája… csakis Ő.,

- Mitől ilyen vörös? – érdeklődtem utoljára, amolyan vesztesek nyugalmával, hiszen úgy sem foglalkoztatott különösebben a válasz. Csak vörös… mert a vörös a miénk.

- Az csak a mi titkunk.

Vadul csókolt ajkaimra miután kiürítettük a poharat és perceken belül ugyan az az ismerős érzés rándította össze gyomromat, melyért oly régóta epekedtem. Ez csak egy álom lehet.

Sparkler - 18

Cím: Sparkler
Páros: Nichkhun Horvejkul (2PM) x Ten Chittapon (NCT)
Feladat: Képpel írni
Író: 18
Kép, amivel írni kellett:

Magamban morgolódva szaladtam a nappali egyik szegletéből a másikba. Már késő délután volt, és én még csak nem rég keltem fel a tegnapi hosszú munka után.. Így azt elfelejtettem, hogy a párom ma jön haza. Eddig a szüleinél volt, és már több mint egy hete nem láttam. Nagyon hiányzott már, mégis a sok dolog közben kiment a fejemből, hogy pontosan mikor ér haza. Mikor rájöttem, egyből kipattantam az ágyból, mert sietnem kellett, hogy időben rend legyen a házban, de szerencsére nem kellett sokat takarítanom. Az után hozzá láttam a vacsorához.

Amikor kész lett az étel is, beszaladtam a szobánkba átvenni valami tűrhetőbb ruhát a szakadt gönceim helyett.

A pólómért nyúltam éppen, amikor hirtelen valaki egy csókot adott a vállamra, én pedig megpördültem a tengelyem körül.

- Nichkhun… - motyogtam meglepetten, ő pedig rám mosolygott, majd lehuppant az ágyra, engem az ölébe húzott, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem.

- Hiányoztál ám!

Kezeit szorosan körém fonta, de nem bántam, így kényelmesen elbújhattam ölelésében. Magamba szívtam férfias illatát, és halványan elmosolyodtam.

- Te is hiányoztál. Milyen volt otthon?

- Egész jó, de anyáék hiányoltak téged is. – mondta miközben maga felé fordított, és egy lágy puszit hintett a számra, amitől egyből elpirultam. Még ennyi idő után is. – De megígértem nekik, hogy legközelebb téged is viszlek.

- Jól van. – bólogattam, a gyomrom viszont bukfencezett egyet már a gondolattól is. Mit szólnak majd hozzám? Oké, hogy ennyire várnak, de mi van ha…

- Min gondolkozol ennyire?

- Semmin sem. – vágtam rá egyből és felpattantam. – Nem vagy éhes? Csináltam neked vacsorát.

- De igen, éhes vagyok. – bólintott mosolyogva és egyből utánam indult, amikor kicaflattam a konyhába. – Nagyon jó illata van. – ült le az asztalhoz. Amíg ő evett én készítettem magamnak egy teát, majd leültem vele szembe, és figyelhettem evés közben. – A szüleimen gondolkoztál el ennyire?

- N-nem. – fordítottam el a fejem.

- Nem harapnak. Már nagyon kíváncsiak rád.

- Mi van, ha a nagy kíváncsiság után majd nem leszek olyan, ahogy ők elképzeltek? – húztam el a számat.

- Ten, már most imádnak. – nyúlt át az asztal felett, és össze kulcsolta az ujjainkat. – Ma egy éve, hogy a páromnak tudhatlak, és ezt ők is tudják. Tudják, hogy boldog vagyok veled, és hogy mennyire szeretlek. Ez pont elég. Nem gondolod?

- Mi? – kerekedett el a szemem. Elfelejtettem volna? Nem az kizárt!

- Bizony. – kuncogott, és felemelve a kezem egy puszit adott a kézfejemre. De igen, elfelejtettem. – Köszönöm a vacsorát. – mosolya egyre nagyobb lett. – Jöhet a desszert. – mosolyát nevetés váltotta fel arcomat látva. – Gyere.

Felhúzott az asztaltól, nekem pedig a torkomba ugrott a szívem, mert hirtelen nem tudtam, hogy mire számítsak. Kézen fogva húzott maga után, egyenesen ki a teraszra, bennem pedig bennem akadt a levegő.

- Azt mondtad, hogy ezek már nem működnek. – mutattam a kis égőkre.

- Azért, mert tervem volt velük. – vigyorgott le rám. – Ülj le, én pedig mindjárt jövök.

Bólintottam, és engedelmesen a fűre terített plédhez mentem, amin egy tálban kis sütemények voltak. Mosolyogva néztem szét a kertbe, mert a félhomályban nagyon szépen világítottak a színes égősorok. Tekintetem az ajtón kilépő páromra siklott. A kezében két bögre volt, valamint egy pulcsi és egy pléd.

- Hoztam neked pulcsit, hogy meg ne fázz. – terítette a hátamra a ruhadarabot, miután letette a bögréket elém.

- Forró csoki! – lelkesedtem még jobban. – De te ezt mikor és, hogy?

- Mikor főztél, akkor jöttem be. – mosolyodott el, nekem pedig elkerekedett a szemem. – Rögtön kijöttem ide, előszedtem az égőket és feltettem őket, te meg mivel el voltál foglalva nem vettél észre szerencsére. A kocsiból elhoztam a sütiket, meg szereztem egy plédet a nappaliból és kész is. – magyarázta nevetve. – Aztán mentem fel hozzád.

- Így már értem. – nevettem fel én is. – Köszönöm.

- Remélem, ez azt jelenti, hogy tetszik.

- Igen. – bújtam hozzá, ő pedig a karjaiba zárt. Melegség járta át a testem, és nagyon boldog voltam. – Szerinted lesznek csillagok? – néztem fel rá.

- Kitudja. – vonta meg a vállát. – Nekem már van itt egy, a többi nem érdekel. – csókolt homokon. – Megvárjuk, míg teljesen besötétedik, ha szeretnéd.

- Ne mondj ilyeneket. – mondtam pirultan, amin ő jól szórakozott. – Maradjunk, mert rég néztünk már csillagokat.

Bólintott, igazat adva nekem, és bele kortyolt a forró italba, majd letette maga mellé és lefeküdt. Én is ugyan így tettem, és úgy néztem fel az égre, kezeinket össze kulcsolta, majd beszélgetni kezdtünk, arról, hogy mi történt a héten. Közben szépen lassan besötétedett.

- Nézd-nézd! – mutattam fel az első csillagra, amit megláttam.

- Van itt még valami. – ült fel mellettem, és a pléd csücske alá nyúlt, ahonnan elő vett egy hosszú dobozt.

- Mi ez? – ültem fel hunyorogva, majd elmosolyodtam. – Imádom a csillagszórókat.

- Én meg téged, na most mi lesz. – vigyorgott rám, mire rá nyújtottam a nyelvem, és kivettem a kezéből. Kutatott még egy kicsit mire a gyufát is megtalálta, én pedig kicsit bénázva leszúrtam a földbe, és végül meggyújtottam. Szépen szikrázni kezdett, mire boldogan tapsoltam egyet. Nichkhun is leszúrt egyet a földbe, az enyém mellé, majd meggyújtotta. Én pedig egyet a kezemben tartva csodáltam.

- Gyönyörű ez az egész. – néztem körbe boldogan, a csillagszórót pedig letettem a többi mellé.

- Boldog évfordulót! – csókolt meg, amit egyből viszonoztam, majd mikor elváltunk egymástól össze érintettem a homlokunkat. Még ennyi idő után is úgy szikrázik köztünk a levegő, mint azok a csillagszórók. Ez pedig még boldogabbá tett.

- Szeretlek.