Nélküled - 05

Cím: Nélküled
Páros: Bang YongGuk (B.A.P) x  Kim MyungSoo (L) (Infinite)
Feladat: Idézettel írni
Idézet: "Nem érek rá, lélegzem"
Író: 05

Kedves YongGuk!

Miközben írom neked ezt a levelet, egyedül ülök a szobában, a csend és a magány fojtogatóan kerít be. Ez az a szoba, ahol egykor te is velem voltál, mellettem feküdtél az ágyban, vagy akár a földön is, ha lusták voltunk megemelni a seggünket. Már most, az elején teljesen eltértem a tárgytól, szóval engedd meg, hogy ismét a kezeim közé vegyem az irányítást, és belevágjak a közepébe, ahogy mindig is szoktam.

Nos, nem tudom, észrevetted - e, de én még mindig itt vagyok. Ez elég vicces, ugyanis a búcsúleveledben csak annyit írtál, hogy szeretsz, és nem akartad ezt, de nem volt választásod. Hadd mondjam el, választás mindig van. Mindent megoldottunk volna együtt, ahogy mindig is tettük, de az utóbbi hónapokban inkább kuksoltál egyedül az ágyadban, és mikor beszélni szerettem volna veled, azt mondtad: Nem érek rá, lélegzem. Ez volt a jobbik eset, mert volt, mikor hozzám sem szóltál, csak tettetted, hogy alszol. Miért csináltad ezt? Nem gondoltál arra, hogy mennyire fogsz nekem hiányozni?

Nem, te mindig magadra gondoltál először, én hülye pedig ezt csak a legvégén vettem észre, ha visszatekintettem az elmúlt éveinkre együtt, mikor még minden rendben volt. Legalábbis úgy tűnt. Soha sem voltál jól, igaz? Tudtam a múltadról, a sötét korszakaidról, amikor több alkohol csordogált az ereidben, mint vér. Tudtam, hogy drogoztál, tudtam, hogy nagyon nehezen szoktál le, de én mindig ott voltam, és segítettem, mikor kísértésbe estél. Rám mindig támaszkodhattál, nem gondolod? Kár, hogy ezt már nem mondhatom el neked, azt viszont engedd meg, hogy leírjak valamit neked. Valami fontosat.

Szép tavaszi nap volt, emlékszel? Sétáltunk a tengerparton, meleg volt, és minden olyan nyálasan töléletes. Az első randi, rémlik még? Figyeltünk egymásra, nem volt senki, aki megzavarhatott volna minket. Aztán találkoztunk az egyik haveroddal. Soha nem bírtam, de te mindig istenítetted, azt mondtad, ő a legjobb barátod. Tudod, szerintem a legjobb barátok nem kényszerítenek arra, hogy megöld magad. Úgy mutattál be neki, mint MyungSoot, a gyengéd, ártatlan pasidat, akire hihetetlenül büszke voltál, és akivel mindig megértettétek egymást. Mi változott? Mi lett rosszabb az évek múltával? Nem szerettél többé? Magányos voltál? Kérdések, amelyekre soha nem kapok választ.

Biztosan azért volt, mert nem éreztettem eléggé veled, hogy nem vagy egyedül. Biztos nem szerettelek eléggé, nem tiszteltelek, nem... Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy ez a szoba annyira üres nélküled, az ágy hatalmas, és nincs többé, akinek a duzzogó arcát nézzem. Mindennek vége. Mindez azért, mert nem értettem meg annak a mondatnak a jelentését, ugyanis utólag rájöttem, hogy a 'Nem érek rá, lélegzem' mondat mögött inkább az bújt meg, hogy 'Nem érek rá, a saját halálomat tervezem'. Ennyire vak voltam?

Igen, valószínűleg nem figyeltem oda eléggé, de tudnod kell, hogy én próbálkoztam. Minden este közel akartam hozzád kerülni, de te nem hagytad. Biztosan nem bíztál bennem eléggé, hogy beavass a problémáidba, esetleg már eleged volt abból, hogy mindig az enyéimet kellett hallgatnod. De szólhattál volna. Legalább egy kis jelet hagyhattál volna, hogy felkészíts, vagy elfogadtasd velem az elfogadhatatlant.

Tudnom kellett volna, hiszen a végén azt hajtogattad, hogy túl tiszta voltam hozzád, nem érdemeltelek meg, pedig annyira jó ember voltál. Túl jónak éreztelek, hogy megkaphassalak, és amikor végre megnyíltál, annyira boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. De tudod mit, YongGuk? Nélküled sosem leszek olyan boldog többet. Eltemettelek, megsirattalak, elengedtelek, de nem fogadtam el, hogy itt hagytál. Hogy is lehetne az ilyet elfogadni?

Anyáék azt akarják, hogy orvoshoz menjek, hogy elmondhassam neki a bánatomat. Nem értem. Nem akarok senkivel sem beszélni erről, ez az én saját problémám, és ha én nem tudom megoldani egyedül, akkor más miért tudná? Meg tudod te ezt érteni? Fel tudod fogni, hogy milyen helyzetbe sodortál engem? Nem, nyilván nem. Igazából fogalmam sincs, miért próbálok kommunikálni egy halottal, de azért elég jól esik. Tudod, mostanában én is magányos vagyok. Folyton rémálmaim vannak, az eddig szunyókáló démonjaim felébredtek, és mikor este lehunyom a szemem, elkezdenek kísérteni. Nincs más, csak a sötétség bűze és a magány szörnyű nagy szele, ami elől nem tudok sehová rejtőzni. Egyedül vagyok, azt hiszem, kezdem elfogadni.

Mindennek ellenére azért köszönöm, hogy évekig mellettem voltál, hogy támogattál, szerettél. Köszönöm az emlékeket, amiket adtál, és amik nélkül most teljesen üres lennék. Hálás vagyok az összes harcért, amit megvívtunk, az összes veszekedésért, csókért, szerelmes éjszakáért, túlfűtött szavakért. Igazából nincs olyan dolog, amiért haragudnom kéne. Legalábbis ezt próbálom megértetni magammal. Minden okkal történik. Régen mindig utáltam, mikor valaki ezt mondta, de ma már inkább merem remélni, hogy van benne valami.

Nos, a levelem egy kicsit hosszúra nyúlt, de legalább majd csinálok egy kis munkát a dilidokinak, akinek oda fogják adni anyámék.

Tudod mit? Igazából megbocsátok. Mindenért. Még azért is, amit nem tettél. Remélem, nem szenvedtél sokat ezen a Földön, és gyorsan átjutottál oda, ahol már senki nem kényszerít arra, hogy olyat tegyél, amit nem akarsz.

Szeretlek és szeretni is foglak.

Ölel a te MyungSood.

A fiú gondosan összehajtotta a papírt - miközben pár kósza könnycsepp kibuggyant szeméből - és elindult valahova. Talán még ő maga sem tudta, merre tartott, hova igyekezett, de annyi biztos, hogy sietett. Jobb kezében a levelet szorongatta, balt pedig a zsebébe csúsztatva pihentette a melegben. Az idő hideg volt, tél lévén, itt-ott még fehér volt a táj. Kár, hogy a fiút nem érdekelte a természet, egyáltalán nem figyelt a külvilágra, el volt temetkezve a fejében kreált valóságban, ami valahogy sokkal szebb volt, mint az igazi.

Végül a temető kapujában állt meg. Csak egy pillanatra vesztett lendületéből, mikor a felirat alatt megtorpant, aztán továbbment. Útja kedvese sírjához vezetett, ahol végleg letelepedett a fagyos, deres kőre. A fehér, virág alakú levelet letette a tetejére, ő maga pedig lefeküdt mellé.

- Ne haragudj! - Csak ennyit volt képes kilehelni magából, míg a bal zsebében lévő kést elő nem kotorta, és kezébe fogta a márvány nyelet. Nézegette, csodálta, mennyire méltóságteljes is volt. Aztán leejtette maga mellé és mély álomba zuhant.