A hiányzó darab - 06

Cím: A hiányzó darab
Páros: Kim Seokjin (BTS) x Lee Jaehwan (Ken) (VIXX)
Feladat: Képpel írni
Író: 06
Kép, amellyel írni kellett:

Újabb nap, újabb, eddig ismeretlen bugyra a szenvedésnek. Csak ülök a bevetetlen ágyamon, a puha, fehér huzatú takaróm körbeölel, mint egy védelmező kar.

Bár meleg lenne. Bár az Övé lenne.

Kis baba-kék fényképezőm is ott hever a pamut anyag ráncai között, árván és magányosan, akárcsak én. Néha felveszem és kattintgatok párat, majd az üres, unalmasan fehér falamról készült kép belepottyan az ölembe. Annyi van már belőle, hogy akár ezzel is takarózhatnék.

A polaroid gépet Tőle kaptam, mert tudta, hogy odavagyok minden antik cuccért – s bár minden álmom egy régi típusú, bitang nagy masina volt, ő azt mondta, ez sokkal jobban illik hozzám. Nem tévedett. Igaz, költséges, de sokkal hangulatosabb ilyen képekkel telerakni a szobám falát, mint kinyomtatni a digitális fényképezővel csináltat. Nekem meg elég felesleges pénzem van, hogy erre pazarolhassam.

Elvihetném helyette vacsorázni is. Kár, hogy már nem élne a lehetőséggel.

Felszipogok és felocsúdok bambulásomból. Éhes vagyok. Valószínűleg megint órákig ültem mozdulatlanul, kattintgatva, míg nem elfogytak a polaroidok.

Rutinosan kelek ki az ágyból, először a jobb, majd a bal lábammal kifordulva. Megtámaszkodom, mert térdeimet nem tartja sok erő, és a szokásos úton csoszogok végig, ahol már szinte völgyet vájt nyuszis papucsom. Felteszem főni a kávét, kinyitom a hűtőt, bár nem is kellett volna, hisz mindig üres, így én, mint mindig, most is sóhajtva csukom vissza. Megmosakszom, felöltözöm, és elrakom a pénztárcámat meg a gépet a táskámba. A kávét ugyan megvárom, de túl forró, hogy megihassam, nekem pedig mehetnékem van. A bögrében úszkáló, ihatatlanul meleg ital pedig szomorúan, de már beletörődve kezd el hűlni, hogy mire visszaérek, ihatatlanul hideg legyen.

Zacskós levest veszek, csokit meg chipset, és természetesen az elhanyagolhatatlan csomag polaroid papírt.

Nem volt nagy sor a boltokban, így hamarabb hazaérek a szokásosnál, amibe belefájdul a fejem.

Lepakolok, de nem kezdek el főzni – helyette beslattyogok a szobámba, és feltúrva a fiókokat, előkeresem a fényképalbumomat. Az íróasztalomhoz ülve kinyitom, és mint nyári zivatar, olyan hirtelen gyorsasággal kapnak el az emlékek.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – kiabálom ugrálva, miután kibontottam ajándékát. Nekiugrok, és úgy ölelgetem, mintha legalább egy éve nem láttam volna, ő pedig nevetve húzza hátrébb a fejét, tökéletes utat engedve nekem, hogy agyonpuszilgathassam arca minden egyes szegletét. – Szeretlek.

– Én i…

– Próbáljuk ki! – vágom rá, meg sem hallva párom viszonzását. Úgy néz rám csillogó szemeivel, mint egy büszke apuka egyszem fiára. – Első képem a világ legszebb, legcsodálatosabb dolgát fogja megörökíteni.

– Édes vagy – mosolyog meghatva, és kicsit elpirulva, amikor rá emelem a kamera lencséjét. Pechjére hamar elkapom róla, és az alattunk futkározó, fehér kis szőrcsomóhoz guggolok, majd megnyomom a gombot, és a mi édes kiskutyánk képét köpi ki a készülék.

– Hát nem cuki? – nyújtom fel Jaehwan felé a papírt, de mikor meglátom sértett arcát, képtelen vagyok visszatartani a nevetésem. Ő meg csak megcsapja a hátamat párszor, és gyengén belém rúgva otthagy a nappaliban.

–  Jae, csinálok rólad is – megyek utána.

– Utállak – morogja.

– Jae, nézz ide – mondom neki, folyamatosan utána koslatva, de akárhányszor próbálom megkerülni, mindig csak a hátát mutatja felém. – Nézz ide, nézz ide, nézz már ide – mondom monoton hangon, mosolyogva, miközben rendíthetetlenül bökdösöm hátát a mutatóujjammal.

– Jin, ne már – nevet fel, továbbra is menekülve előlem.

– Oppa! – kiáltom elvékonyított hangon, mire feltűnően megremeg.

– Jó Isten, még a hideg is kirázott – dörzsöli felkarjait, én meg durcázva átugrom a kanapét, és előtte teremve gyorsan lövök egy képet, még mielőtt védekezhetne.

– Wow, Jae, olyan a fejed, mintha romlott tejet ittál volna – kezdek el hangosan nevetni, görnyedt háttal. Elhúzom a papírt mikor utána nyúl, de a rám törő röhögő görcs miatt alig tudok ellépni. Addig harcolunk, míg nem hatalmas sóhajokat hallatva alábbhagy jókedvem, de mikor még egy pillantást vetek a képre, újra rázendítek.

– Utállak – teszi karba a kezeit.

– Ez isteni – nyög fel, miután a harmadik kis szelet sütit tömi magába.

– Hát persze, hisz én csináltam – húzom ki magam büszkén, de csak egy felém repülő tésztadarab helyesel. – Van még pezsgő is, meg nutellás eper – húzogatom a szemöldököm, mire felcsillan a szeme.

– Kérek – mondja teli szájjal, én pedig nevetve lököm vissza, amikor türelmetlenül a kosár felé hajol. Taszigáljuk egymást, míg nem én háttal a földnek kerülök, felettem pedig felpuffadt pofazacskóval Jae mosolyog.

– Nyeld már le!

– Nem akarom – motyogja, de így sem úszom meg, hogy ne essenek nyálas morzsadarabok az arcomra Tettetett undorral rázom le magamról, Ő meg megállíthatatlanul nevet, ami így, teli szájjal, nagyon vicces. Nem állom meg, muszáj készítenem róla pár képet.

– Fúj – grimaszolok szórakozottan.

– Ne, utállak! – biggyeszti le ajkát.

Jae gyermeki nyugodtsággal alszik, én pedig oldalasan fekszem mellette, könyökölve nézve őt. Annyira gyönyörű… Túl szép, hogy igaz legyen.

Lefotózom, de vakuzik. Jae nem nyitja ki a szemét, csak nyöszörög, és hátára fordul.

– Mmm, Jinnn – mondja artikulálatlanul. – Tedd le azt a kést… Ah… Haahhh, halkabban – nyögi, mire kipirul az arcom. Még egy ideig hallgatom, ahogy nyögdécseli a nevemet, de ördögi énem nem enged. Benyúlok a takaró alatt állított sátrába, és belecsókolok nyakába. Sóhajait egy idő után megunva abbahagyom, és felülök.

– Hé, Jae – mondom elég hangosan ahhoz, hogy felriadjon, és ide-oda kapkodja a fejét. Alkarjára támaszkodik, és úgy kémlel körbe a sötét szobában. Felkapcsolom az éjjeli lámpát.

– Mi az? – kérdezi, hangjában fáradtság és ijedtség keveredik.

– Csak nem rólam álmodtál? – kuncogom, ismét piszkos helyekre vezetve tenyerem.

Jae odakapja a fejét, és vöröslő arccal csapja arrébb a kezemet.

– Utállak, utállak, utállak! – kiáltja rám vetődve, és nevetve hagyom, hogy kedvére püföljön.

Jaehwan fürdőnadrágban nevet rám, hajából csöpög a víz. Jaehwan szája tiszta csoki, ahogy vigyorog, az édesség eltakarja pár fogát. Jaehwan a kiskutyánkat babusgatja. Jaehwan olvas. Jaehwan szemüvegben, éppen dolgozik. Jaehwan az új kabátjában. Jaehwan egy műanyag karddal a kezében.

Miközben nézem a képeket, realizálom, hogy mindig csak azt mondta nekem, utál. Nem emlékszem sok szeretlekre. „Én is téged”, az a bizonyos szó az ő szótárában így szerepelt. Így utólag rájövök, hogy ez kevés.

Csak lapozok és lapozok, szememből észrevétlenül csorog a könny, mintha egy csapot nyitottam volna meg. A legutolsó oldal következik, a kedvencem.

Az összes képen csak Ő szerepel, egyedül, én egyiken sem vagyok rajt. Mindig is azt gondoltam, hogy csak elrontanám az ő gyönyörűségét, és a tiszta szerelmet még így kamerán keresztül is láttam, nem kellett, hogy ott pózoljak mellette. Viszont egyszer rávett, hogy én is a lencse előtt legyek, és ne mögötte.

Azon a fotón igazából semmi különleges nincs. Mindketten mosolygunk, egymásnak döntött fejjel. Nekem mégis aranyat ér, milliókat képes lennék érte fizetni.

És amint megcsodálnám, rá kell jönnöm, hogy nincs a helyén. Először még nem esek pánikba, megnézem az album pár rejtett zugában, aztán a fiókban, ahonnét kivettem, de mivel nem találom, tovább kotorászok. Minden egyes arrébbtett tárgy lejjebb küld kétségbeesettségem gödrében. Fél óra múltán az egész lakás egy káosz, még a szekrényeket is elhúztam a faltól. Lihegve állok a szemétdomb közepén, pulcsim ujjával törölgetve könnyeim.

Ha itt nincs, egy helyen lehet csak.

Nem is gondolkodom tovább, felhúzom a cipőm, és már szaladok is.

A hatalmas ház elé érve, két percig tétovázom, hogy bekopogjak-e, de végül körömrágásom ráébresztett, hogy nagyobb szükségem van arra a fránya képre, mint bármi másra ezen a világon.

Csoszogás, két zár is kattan, az ajtó nyílik. Mielőtt jobban szemügyre vehetném, hogy ki áll a küszöbön, kutyaugatás, és egy apró test nekem csapódása tereli el a figyelmem. A fehér szőrpamacs ugrál, és várja, hogy újra megdögönyözzem, amit már nagyon, nagyon régóta nem tettem meg.

Felnézek az emberre, a szívem gyilkos tempóban dübörög, nem hatott rá a hosszú egyedüllét.

– Jin, mit keresel itt? – kérdezi, én pedig nyelek egyet. – Tudod te, hogy hány óra van? Nemsokára éjfél, mégis mi a fenét akarsz ilyenkor?

– Add vissza – mondom, egyenesen a szemébe nézve. Nem érdekel, hogy köntöse alól nekem kacsintgat szépen kidolgozott mellizma, jelenleg csak az értetlenül csillogó szemeire tudok koncentrálni.

– Mégis miről beszélsz?

– Tudom, hogy nálad van – morgom.

– Ittál? Mégis mi ütött beléd?

– Arról a kibaszott képről beszélek! – csattanok fel. – Mégis mikor…

– Csendesebben már – fojtotta belém a szót. – Taekwon fent alszik. – Szavai pofonként érnek. Az egy dolog, hogy továbblépett rajtam, de nekem nem volt elég időm felkészülni arra, hogy megbarátkozzam a ténnyel, már mással osztozik azon az ágyon, amiben régen még én feküdtem.

– Ó, és a kedves barátod vajon tudja, hogy a pasija titokban az ex barátja közös képeit lopkodja?! – mondom direkt hangosan.

Jaehwan dühösen előrelép, és becsukja maga mögött az ajtót.

– Mikor jártál nálam, és miért loptad el a képet? – szegezem neki a kérdést újra.

– Én nem…

– Ne tettesd a hülyét Jaehwan, tudom, hogy te voltál – emelem fel a hangom. Az előttem álló nem mer hova nézni.

– Tegnap. Míg nem voltál otthon felmentem, mert néhány cuccom még ott volt.

– Neked még van hozzám kulcsod?

– Ne haragudj, én …

– Jó, igazából leszarom, csak azt a nyomorult fényképet add vissza – vágok közbe türelmetlenül. A fiú megbántva néz a szemembe, egy pillanatra megsajnálom, amiért ilyen durván beszéltem vele.

– Egy pillanat – sóhajtja, aztán bemegy. Két perc múlva újra megjelenik, felém nyújtja a fotót egy kis rajzolt állatos borítékban. Semmit sem változott.

Elköszönök, és hazamegyek.

Otthon az íróasztalomhoz ülök, átküzdve magam a kupin, és kiveszem a képet. Megkönnyebbülök, de azért minden szegletét megnézem, hogy nem sérült-e meg.

A hátuljára fordítva viszont Jaehwan kézírását találom.

Csak az emlékedet akartam még utoljára egy kis időre. Sajnálom. Tudom, hogy ez a kép a kedvenced. Az enyém is.