Mi lenne ha... - 27

Cím: Mi lenne ha...
Páros: Kim Heechul (Super Junior) x Chittaphon Leechaiyapornkul (Ten) (NCT)
Műfaj: slice of life, angst
Író: 27
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett

-Hyung mi lenne, ha…

A rózsák vérvörösen terültek szét a sötét padlón, amin feküdtünk. A parketta csak úgy nyikorgott, ahogyan Heechul jobb oldaláról balra fordult és lapos pillantását rám szegezte. A holdfény csigalassúsággal táncolt végig hófehér bőrén a sápadt hajnal képét festve, míg szemei a maga pajkos, fekete csillogássukkal villogtak a sötétben. Nem volt meg reggel…  de mar este sem. Világos volt, mégis sötét. Álmos voltam, de Heechul közelsége felébresztett. Szinte már zavarba hozott. Lustán nyújtózkodtam el a parkettán és egy marék rózsaszirmot felemelve hintettem be a fiú karjának selymes bőrét vele.

- Olyan… gyönyörű vagy… - motyogtam révülten.

- Ten te már megint magadban beszélsz? - lépett be az ajtón Jaehyun fejét csóválva, lázasan törölgetve makacs izzadtságcseppjeit homlokáról, én pedig egy vállrándítással nyugtáztam igazát. Mert hát igaza volt. Szerettem visszaküzdeni, visszatuszkolni AZT a fránya emléket a mostba… visszaemlékezni ARRA a napra… néha kikapcsolásként, néha unaloműzésképp,  néha pedig  egyenesen menekvésként. Görcsösen kapaszkodtam az elillanó emlékfoszlányok darabjaiba. Szerettem visszaidézni.  Eltölteni ott perceket... órákat, napokat Heechul karjai között. Néha olyan, mintha csupán egy álom volna… egy gyönyörű, egy bódító, egy amolyan mámorító fajta. Már nincs is meg emlékeim között az éjszaka egésze, mégis annyira elevenen ég tudatomban léte. Szerves részem alkotja.

Annyira hiányzik.

A vonat zötyögött, a motor berregett, a percek csak teltek és Heechul édesen dudorászott.

- Hiányoztál… ha szeretnéd tudni… - törte meg a csendet jelentőségteljes pillantással tekintve rám.

- Igazan kereshettél volna… - mosolyodtam el a vonat ablakának támaszkodva. Őrültség, amit csinálni készültünk. - De... egyébként… te is nekem… ha érdekel… - mosolyogtam bambán Heechulra, mire ő hirtelen kapta el a kezemet.

- A legjobban a világon… - motyogta lehajtott fejjel csalódottan, én pedig azzal a lendülettel emeltem fel jobb kezét ajkaimhoz, hogy puha csókkal hintsem hideg bőrét.

- Nem kell szomorúnak lenned. Én megértem. Elfoglalt voltál, ahogyan én is… a lényeg, hogy most együtt vagyunk…

- Igen… igazad van… - hajolt közelebb és laza puszival cirógatta meg ajkaimat. Mint egy hűs fuvallat, mint a friss nyári zápor, mint a levegő, amely oxigént ad... ilyen volt a csókja. Nem igazán izgatott volna, ha emberek vannak a kabinban, de Heechul erre is gondolt. Mint mindig… mindenre.

- Mi a helyzet Hongkival? Dolgoztok azon a bizonyos duón? - tettem fel a kérdést és ujjaimmal kezdtem körözni a poros fa asztallapon, ahogyan elengedett.

- Hogy azon? Nem igazán. Elvetettük - dőlt hátra lazán és lábait kecsesen tette keresztbe.  

- Hiszen olyan jól hangzott…

- Nem igazan tudtuk megfelelően kivitelezni, de itt most nem mi vagyunk a lényeg, hanem TE. Veled mi történt ez idő alatt?

- Hát, csak úgy voltam… nagyon sokat gondoltam rád, rengeteg időt töltöttem azzal, hogy azon gondolkodtam mit is tettem…

- Ten!

- Nem Heechul… én… bele se menjünk… most itt vagyok… és te is itt vagy… csak ennyi a lényeg nem? - ráztam meg fejemet és az elmosódó táj képét kezdem vizslatni Heechul kezével markomban.

Félszegen markolta meg hatalmas ujjaival szürke kabátom ujját és lelkesen kezdett az erdő felé húzni.

- Hová megyünk? - Nem tehettem róla. A kíváncsiság kisördögként bújt belém és egyszerűen muszáj volt megkérdeznem. Habár őt vakon a világ végére is követtem volna.

- Majd meglátod.

- De mégis…

- Titok - puszilt hajamba lágyan, majd immáron tenyeremet markolva, összekulcsolt ujjakkal húzott tovább. - Szeretni fogod, hidd el…

Egy csodaszép tisztás képe tárult elém. A rózsák vörösesen csillogtak a másnapos harmat fényében és a hatalmas réten egy öreg faház ácsorgott magányosan. Zöld és vörös édes keveréke töltötte meg az egész helyet és én azt hittem belefulladok az emlékek áradatába. Itt vagyunk, itthon vagyunk.

- Piros a hajad… - jegyeztem meg csak úgy egy visszafogott pillantással nyugtázva nem csupán a képzeletem játszik velem ismét. Tulajdonképpen már rég feltűnt, de valahogyan nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget. Most azonban szinte már magamban éreztem a vörös, vanília füstölő illatát akkorról.

- Gondoltam tetszene…

-  Tetszik. Emlékeztet arra az éjszakára.

- Ez volt a célom - próbálta leplezni jókedvét egy apró mosolyt nyomva el. - Mond csak, sokszor gondolsz rá? Gondolsz rám? Nem keltettem benned rossz benyomást?

- Akkor valószínűleg most nem itt lennék.

- Igaz is… csukd be a szemed!
Értetlenül botorkáltam szemeimet kitartóan csukva tartva. Bágyadtan mosolyodtam el, ahogyan megéreztem a szoba melegét és jólesően húztam le cipőmet. Egy pillanatra megbotlottam egy küszöbben, de Heechul erősen tartott derekamnál támaszt nyújtva. Mintha csak részeg lennék…

- Kinyithatod – suttogta lágyan, orrával arcomat cirógatva és boldogan ölelt át hátulról.

A szoba vörösben úszott.

- Szeretlek… - csúszott ki számon érzelmeimtől fűtve, de ő már nem is válaszolt, csak lazán hajolt ajkaimra.

Mintha csak újra éltem volna azt az emléket. Nem sűrűn vált el tőlem, csupán csak mikor muszáj volt és akkor muszáj volt, hisz bamba mosollyal arcán hozta be a két kis poharat az üvegasztalra. Mintha csak sántikált volna valamiben. De engem nem érdekelt. Nem érdekelt a fal, a ház, az erdő, a tisztás, a csend, a holdfény, a halk moraj, a múlt, a jövő, a banda, a bandája, a munkám, a munkája… csakis Ő.,

- Mitől ilyen vörös? – érdeklődtem utoljára, amolyan vesztesek nyugalmával, hiszen úgy sem foglalkoztatott különösebben a válasz. Csak vörös… mert a vörös a miénk.

- Az csak a mi titkunk.

Vadul csókolt ajkaimra miután kiürítettük a poharat és perceken belül ugyan az az ismerős érzés rándította össze gyomromat, melyért oly régóta epekedtem. Ez csak egy álom lehet.