See You in My Dreams - 14

Cím: See You in My Dreams

Páros: Lee Jaejin (FT Island) x Nakamoto Yuta (NCT)

Műfaj: slice of life

Író: 14

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

Sötét volt, és én egyedül voltam. Egymagam ácsorogtam, körülöttem növények, amik közt kis ösvény vezetett a dzsungelre emlékeztető hely közepén. Felettem a mennyezet rácsos volt, mint valami kalitka. Észre se vettem, hogy a lábaim megindultak előre a kis úton, amerről halvány fények is érkeztek, szinte hívogattak. Néha egy-egy levél súrolta karomat, amíg ki nem értem egy félhomályos placcra. Régi utcai lámpák világították meg a területet, melyet rácsos, üveges falak kereteztek, középen pedig egy kopott, öreg, barna zongora foglalt helyet. De továbbra is egyedül álltam ott, abban a télikertben, vártam, hogy hátha valami oka van annak, hogy ott tartózkodtam…

~¤~

Akkoriban mindig ezt álmodtam, de sose jöttem rá, miért. Talán volt valami oka, vagy az agyam egyszerűen imádja a sötét télikertekben ácsorgó vén hangszereket? Sajnos válaszra se méltatott a kis szemét, úgyhogy azt hittem, sosem tudom meg.

Sóhajtva keltem fel az ágyamból, az ébresztő megszólalása előtt percekkel. Azóta, hogy elkezdődtek ezek az álmok, mindig előbb ébredtem, mint kellett volna. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, amik kattanásokkal jelezték, mennyire ügyesen elfeküdtem őket megint. A telefonom a megadott időpontban meg is szólalt, annak ellenére, hogy már nem volt rá szükség. Lenyomtam a kis készüléket és kicsoszogtam a szobámból. A konyhába érve, szüleim álmos arcát pillantottam meg, ahogy apa az asztalnál ülve olvasgatta az aktuális újságot, anya pedig a reggeli tojást sütötte.

- Jó reggelt! – köszöntem oda nekik, egy ásítást követően.

- Jó reggelt, Jaejin! – üdvözöltek engem, szinte egyszerre, csak egy pillanatra emelve rám fáradt tekintetüket, egy halvány mosolyt azért küldve felém. Odacsoszogtam anyu mellé, fejemet vállára tettem, úgy figyeltem, mit csinál.

- Anya, főztél kávét? – kérdésemre elmosolyodott és szó nélkül kezembe adta a bögrém aljában gőzölgő, még ízesítetlen fekete löttyöt. – Köszönöm! – nyomtam egy puszit a nő arcára, amit ilyenkor el is vár. Megcsináltam a saját ízlésemnek megfelelően, a fürdő felé már a teli bögrémmel mentem, majdnem nekem jött a még szinte alvó húgom, de ehhez már hozzászoktam.

Kihasználva, hogy még mindenki más zombi üzemmódban közlekedett a lakásban, erőlködve, hogy ne menjenek neki semminek, vagy ne fejeljék le az asztalt, gyorsan összekészültem egy újabb napra az egyetemen, ami a félév talán második napja lehetett.

Az első napok mindig majdnem hogy feleslegesek. Gyakorlati órák nincsenek, csak előadások, tehát max naponta pár órára kell bent rohadni az intézményben. Nincs nagyon értelme, de azért majdnem mindenki megjelenik az előadókban, vagy legalább az egyetem területén. Akiket zavar a sok ember, azok bevonulnak egy-egy üres előadóba dolgozni, átvenni az előző félév dolgait, vagy simán relaxálni. Jómagam az utóbbiak közé tartozom. Mindig a legeldugottabb terembe vonulok el egy jó könyvvel, és körülöttem mindent kizárok, csak a leírtakra koncentrálva.

A folyósón haladva néhányan rám köszöntek, szaktársaim vagy néhány ismerős a gimimből, de nem álltam le velük beszélgetni. Egyenesen a már megszokott ajtóig mentem. Bent a helyiségben az asztalsorok lépcsősen helyezkedtek el, valahol a terem közepén el is foglaltam egyet. A táskámból előhalásztam az éppen olvasott könyvemet, a jelzésnél kinyitottam és vissza is zuhantam annak a világába.

Nem tudom, mióta lehettem már odabent, amikor is bejött egy másik hallgató, és pont elém beült egy padhoz. A srác, mert az volt, elővett egy tolltartót, a válláról levett nagy mappából kiszedett egy A3-as lapot és ugyan onnan előhalászta a rajztábláját. A falapot neki támasztotta az asztallapnak és combján tartotta meg. Kis fekete csipeszekkel rögzítette a papírt a deszkához. Kiszedett néhány különböző fajta grafit ceruzát és egy kis gondolkozás után, halvány vonalakat húzott a fehér felületre.

Tovább olvastam a kis történetem, de közbe néha-néha felnéztem a sorokról, megnéztem, hogy alakul a kis cirka. Lassan egy sötét alak kezdett kirajzolódni a papír alján, de még pontosan nem lehetett megmondani, mégis mi az.

Pár óra után felállt a helyéről, a táblát az ülőkére helyezve, átmozgatta a görnyedés miatt elgémberedett tagjait, nagyot nyújtózkodott. Miközben végezte kis átmozgató tevékenységét, észrevette, hogy figyelem, mire rögtön abba hagyta.

- Jaj, bocsánat! Zavarlak? – kérdezte rögtön aggódva, mire megráztam a fejemet.

- Dehogy, csak figyeltem, mit csinálsz. Órák óta csendben ülsz, aztán hirtelen felpattantál, fura volt – kuncogtam egyet, tényleg vicces volt, hogy csak így felpattant, mintha valaki fenéken csípte volna.

- Csak már fájt a hátam – vakarta meg zavartan a tarkóját. – Megijedtél?

- Csak meglepett – ráztam meg a fejemet mosolyogva. Mintha valami hirtelen eszébe jutott volna, úgy hajolt meg enyhén, amit csak értetlenül néztem.

- Nakamoto Yuta vagyok, elsőéves tanár hallgató – mutatkozott be, mire én is felkeltem, s hozzá hasonlóan én is picit meghajoltam.

- Lee Jaejin, másodéves tanár tanonc. Örvendek! – Újra felegyenesedve álltunk egymás mellett, amikor rákérdeztem arra, amit próbáltam kitalálni. – Mi lesz ebből? – böktem a papírlapra, amit eddig cirkált.

- Igazából, még én magam se tudom. Majd kialakul.

~¤~

A kis beszélgetésünk után, mindketten visszatértünk előző cselekedeteinkhez, én haladtam tovább az oldalakkal, ő pedig visszatért a lap fehér részeinek eltűntetéséhez. Nem beszéltünk egymással aznap többet, csak elköszöntünk, mikor előadásra kellett mennem, ő pedig ott maradt még, ahol eddig is ült.

Érdekes srác volt és nem azért, mert japán. Egyszer se mosolyodott el. Egy pillanatra se görbült feljebb a szája sarka, pedig a szép arcát csak még szebbé tette volna az a kis gesztus. De nem tette. A szemei kedvesek voltak, a szája helyett is mosolyogtak.

°˘°˘°

Sötét volt, és én egyedül voltam a plafonig érő növények keresztezte ösvényen, amik még mindig olyan érzést keltettek bennem, mintha egy őserdőben lettem volna. Lassan elindultam a már sokadszorra is bejárt úton, a nyitott placcig, amin a már oly sokszor látott barna, kopott zongora foglalt helyet. A sötétről kiléptem a fényes térre, ahol a lámpák halvány fénye mellett a Hold fénye is leragyogott a rácsos mennyezeten keresztül az öreg hangszerre. A billentyűs csoda lehajtott tetején egy alak foglalt helyet. Térdét felhúzta, aminek nekidöntött egy falapot, és arra irányult minden figyelme. Barna haja fényes volt a fények miatt. Lábaim földbe gyökereztek, amikor megláttam, hiszen, mindig egyedül voltam ezen a helyen. Amikor pedig az alak felém kezdett fordulni, kíváncsian kezdtem figyelni, ki szökhetett be az álmomba…

~¤~

Felébredés után rögtön felültem az ágyon. Értetlenül néztem magam elé, az agyam kattogott, próbáltam az alakot valakihez hasonlítani, akit ismerek, de nem jutottam semmire. A gondolataim cikáztak, mindenféle emberek eszembe jutottak, akiket ezer éve nem láttam, de egyik se lehetett. Bár nem tudhattam, hisz nem láttam az arcát.

Gondolkodásomból az ébresztőm hangja hozott vissza a szobámba, pedig fejbe már messze jártam. Sóhajtva lenyomtam a telefont, beletúrtam már amúgy is kócos hajamba és kikászálódtam a kényelmes paplan alól a szokásos reggeli rutinomnak nekikezdve. Kávé beszerzése a konyhában, kikerülni a zombi húgomat, felöltözni, összeszedni a táskámat minden holmimmal együtt és bemenni az egyetemre.

Végig mentem az aulán, ráfordultam egy már jól ismert folyósóra, hogy megkeressem a termet, ahova be volt írva az aktuális előadásom. A világos padlón lépdelve észrevettem egy ismerős alakot, ahogy kóvályog, keres valamit. Odaléptem mellé, amikor éppen a kezében tartott papírt nézte. Válla fölött néztem le a papírra.

- 56-os előadót keresed? – kérdeztem meg, mire nagyot ugrott a mellettem álló. – Bocsi! – nevettem ki ijedt arcát meglátva.

-Jézusom, egy pillanatra megállt a szívem… - kapta szabad kezét mellkasához. Összeszedte magát és végre válaszolt a kérdésemre, amit enyhe szívrohama előtt tetem fel. – Igen, de nem találom.

- Ezen a folyosón nem is fogod. Gyere, megmutatom – azzal elindultam vissza a fogadócsarnok felé, mögöttem a sráccal. A csarnokban a velünk szembe lévő folyosón megtaláltuk a keresett termet. – Tessék!

- Köszönöm, Jaejin-san! – a megszólításon kicsit meglepődtem, de végül mosolyogva megveregettem a vállát.

- Nincs mit, Yuta-kun!

~¤~

A mai napig nem tudom, mi célból mentem be akkor a városközpontba, a nagy felhőkarcolók, irodaházak és bevásárló központok közé, ahol mindenhol emberek vettek körül és az utakon kígyózó kocsisorok voltak, de így visszagondolva, nem baj, hogy így tettem. Akkor már pár hete normálisan ment minden az egyetemen.

Ahogy szeltem az utcákat, nézegettem a kirakatokat, és közbe gondolkoztam, hogy kit hívjak le a játékterembe vagy meginni egy sört, akaratlanul is egyre jobban belekeveredtem a tömegbe. Annyira elgondolkoztam, hogy eljutottam odáig, felhívom HongKit, de valaki nekem jött és egy nagyot estünk ott az emberek közt, akik az egészet leszarták, és mentek ugyan úgy tovább, mint a marhák. Magamba nagyokat káromkodva fordultam a velem együtt fenekére érkezett alakra.

- Bocsánat, nem figyeltem! Segítek! – nyújtottam a kezem már állva a még mindig ücsörgőnek, aki csak akkor emelte fel a fejét, mikor kezet nyújtottam neki.

- Semmi baj, senpai!

- Yuta, hányszor mondjam még, hogy nem kell senpainak szólítanod? Elég a Jaejin.

- De az egyszerűen nem áll a számra.

- Persze, ha lediplomáztam, akkor meg sensei leszek, mi? – kérdésemre csak vállat vont. – Mit csinálsz erre?

- Hetek óta itt vagyok, de nem volt ingerem körülnézni. Most megjött a kedvem.

- Legjobbkor, ilyenkor vannak a legtöbben – fintorodtam el az emberek sokaságára bökve tekintetemmel. Péntek este volt, ilyenkor az emberek mind beözönlenek a városba, hogy megadják a módját a hétvége köszöntésének.

- A fene se tudott erről! – nézett körbe ő is fintorogva. – Nem lehet felmenni valamelyik tetőre?

- Lehetséges, de nem hiszem, hogy én felmennék… - zavartan vakartam meg a tarkómat, kíváncsi szemekkel díjazta mozdulatomat.

- Mért? Nem szabad?

- Nem azért, valamelyikre felengednek, de… - Továbbra is zavartan álltam, a tömeg közepén, sokan tuti elküldtek minket mindenféle szép helyre gondolatban.

- Csak nem tériszonyod van, senpai? – kérdezett rá a problémára, amire csak biccentéssel válaszoltam, hogy bizony, az itt a baj. – Naa, gyere fel velem! Ott leszek melletted – azzal karon ragadott és akkor először elmosolyodott.

Megkerestünk egy olyan tornyot, aminek tetejére szabad a feljárás és nem is az egyik legmagasabb. Az utolsó, legfelülre vezető utat lépcsőn tettük meg, addig lifttel mentünk. A fiatalabb szinte rohant fel a lépcsőkön, mintha hirtelen minden élet ereje és kedve visszatért volna belé. Utána nem sokkal léptem ki a placcra, csillogó szemekkel nézett körül. Minden irányból eget súroló épületek vettek minket körbe, messze fölénk magasodva, pedig mi is egész magasan voltunk.

- Itt legalább nyugi van –futott át fejemen a gondolat, és követtem a japán srácot, aki a tető széle felé tartott. – Ugye nem azért akartál feljönni, hogy leugorj?

- Dehogy! – ért oda a széléhez, majd a derékig érő szegélyre tenyerelve nézett le az utcára. – Gyere már közelebb!

- Jó nekem itt is, hidd el! – Kezeimet kabátom zsebébe raktam és úgy néztem ki a fejemből, úgy tűnt, hogy ennyivel feladta, legalábbis én naivan ezt hittem. Az épületekről tekintetem az égre szegeztem, és az éppen felettünk elrepülő gépet néztem, amikor hátulról vállamra tette kezeit, és maga előtt tolt oda a tető szélére. – Mit csinálsz te állatkert?! Ki akarsz nyí--- abban a pillanatban a térdem koccant a betonnal és akaratlanul is lefelé tévedtek a szemeim. – Yuta ez nem vicces! – Éreztem, hogy remegnek a lábaim és az utca látványától bukfencezik egyet az előtte otthon evett vacsorám.

- Nincs semmi baj, itt vagyok! – szorította meg a vállamat, de valahogy ez se tudott megnyugtatni. Hüvelykujjaival köröket írt le kabátom anyagán, amit, picit bőrömön is éreztem, és lassan visszahúzott a placc közepére, távol az autók látványától.

- Ilyet többet ne csinálj, vagy alulról fogod szagolni az ibolyát! – hüvelyujjamat nyakamnál végig húztam, csak azért, hogy biztosan értsük egymást.

- Jó-jó, több ilyen nem lesz – emelte fel védekezően a kezét. Még egyszer visszament, lenézett az utcákra, csak felém intve leindult, elhagyva a magaslatot.

Abba mindketten megegyeztünk, hogy a tömeget el akartuk hagyni. A város egy elhagyatottabb, de a központhoz hasonlóan felhőket súroló épületek keresztezte részéhez vezettem a szigetországból érkezett gyereket. Az utca fényei valamennyire tükröződtek a hatalmas üveglapokon, ezen kívül talán teljesen sötét lett volna, csak itt-ott világított egy-egy magányos villanyoszlop. A város azon részén már csak mi ketten bolyongtunk akkor, egymás mellett. Néha egy-egy autó elment előttünk, vagy a tőlünk nem olyan messze lévő felüljárón tűnt fel olykor egy fényszóró.

Egy kiugrón megálltunk, végig néztünk a sötétbe burkolózott városon. Ahogy a mellettem lévőre néztem, sziluettje kirajzolódott a háttér fényei miatt, és mögötte azok a hatalmas panelek… Mintha egy tumblis kép elevenedett volna meg előttem.

~¤~

Valahogyan az elkövetkező hetekben, hónapokban mindig összefutottunk akaratunkon kívül, vagy éppen direkt a kis rajzos sráccal. Néha segítségért megkeresett, vagy megint nem talált egy előadót és kóválygás közben találtam rá. Ha már így alakultak a dolgok, akkor beszélgettünk is, bár mosolyogni továbbra is keveset láttam, amire rá is kérdeztem. Válasza nagyon furcsa volt, és a mai napig nem értem, miért vélekedik úgy, ahogy.

- Egyszerűen nekem nem áll jól a mosolygás és nem is szeretem. Szerintem ez a legkedvezőtlenebb arckifejezés, amire ember képes.

Egyáltalán nem értettem vele egyet. A mosoly egy jó dolog, sok mindenre jó. Valakinek örömet okozhatsz ezzel a kedves gesztussal, kifejezheted az örömödet, vagy elrejtheted az aggodalmad és a fájdalmad egy egyszerű kis ajakgörbülettel, de akár valaki aggodalmán is enyhíthetsz vele. Yutaé meg kifejezetten szép. Azon kevés alkalmakkor, amikor hagyta látnom a mosolyát, jobb lett a hangulatom, mintha gyógyító ereje lenne… Igen, Yuta mosolya gyógyító, pont a ritkasága miatt.

°˘°˘°

Sokadjára is ugyan abban a télikertben voltam, egyedül a kis ösvényen, amire mintha egyre több növény lógott volna be, egyre jobban eltakarva a fényt, meggátolva a haladást. Az akadályok ellenére is haladtam előre a már jól ismert placcra, a zongorához, és a rajta ücsörgő ismeretlen alakhoz, reménnyel együtt, hogy meglátom az arcát. Az ég ezüstös úrnőjének fehér fénye rávetült a zongorára, és rajta az ismeretlen, de mégis ismerős alakra. Mikor meghallotta közeledtem, újra felém fordult sötétbe burkolózott arcával, ami láthatatlan maradt előttem, de egy hang megszólított, amit nem tudnék földiekéhez hasonlítani.

- Senpai…

~¤~

- Senpai! – Lihegve állt meg mellettem, mintha végig rohanta volna az egész utat az egyetem udvaráig a kollégium kapujától.

- Mi ez a nagy sietség? – fordultam felé értetlenül, a senpai megnevezést már elengedve a fülem mellett.

- Jönnek… - lihegve beszélt, halkan, közelebb kellett hajolnom, hogy halljam, mit mond. – Jönnek ide…

- Kik jönnek? Mi van? – értetlenkedtem tovább.

- One Ok Rock ide jön koncertezni! – bökte ki végre, szinte már kiabálva az új hírt, amit először fel se fogtam. Talán fél percig is állhattam ott, mire leesett, mit is mondott.

- Ez komoly? Nem csak valami kamu hír? – kezdtem kicsit lelkesedni én is, amikor pedig megrázta fejét, szinte ujjongtam ott, a többi hallgatót leszarva. Majd ha az ő egyik kedvencük jön, akkor ők is ugrálhatnak a bejárat közepén. – Muszáj mennünk!

- Tudom!

Szerintem kívülről olyanok lehettünk, mint néhány fangirl, akik éppen valamelyik cuki idol fiúra nyáladzanak, de nem tudott érdekelni. Abba a fél órába, ami az első óránk előtt még volt, végig sikerült beszélni egy bandáról, és a fellépésükre készülve. Hálát adtam az égnek, hogy szünetebe volt eszem és elmentem dolgozni, a pénzt pedig félretettem. Simán meg tudtam venni a legdrágább jegyet is. Rajongó társam is örült, hogy előző nyáron mosogatott egy konyhán, és nem vett a fizetéséből új telefont.

Valahogy ezzel a tudattal gyorsabban elteltek az órák, és azon kaptam magam, hogy már hagyom el az intézményt Yutával az oldalamon. A pillanatnyi csendet, ami beállt közénk hirtelen megvilágosodás követte az ő részéről. Onnan tudom, hogy hirtelen a homlokára csapott.

- Basszus, majdnem elfelejtettem! – Felém fordult és úgy folytatta. - Senpai, a hétvégén ott aludhatnék nálatok? – kérdése meglepett, ami látszódhatott is arcomon.

- Mért? Nem lesz koli?

- Ja, valami rendezvény miatt ki kell üríteni néhány szobát és az enyém is ezek közt van…

- Hát… megkérdezem otthon, de szerintem nem lesz gond!

Hát tényleg nem is lett gond. Olyannyira várták már, hogy még meg is kaptam az autót péntek estére, hogy el tudjak menni szegény srácért. Mondjuk semmi gusztusom nem volt végigmenni a városon táskákkal és bőröndökkel, és szerintem neki se.

A kapuban állt, mikor odaértem, halvány, de annál őszintébb mosollyal köszöntött, és együtt cuccoltunk be a csomagtartóba. Zene szólt a kis rádióból, amit nem lehetett nem énekelni, szóval egész úton kornyikáltunk, leszartuk, mások mit gondolhattak rólunk. Szerintem azt hitték elgurult a gyógyszerünk.

Parkoló hely vadászatot hamar letudtuk és a motyókkal megpakolva battyogtunk fel az első emeleti kis lakásunkba. A szüleim nagyon örültek Yutának, a tesóm pedig egyenesen odáig volt érte. Persze, a két nő egyből faggatni kezdte szegény gyereket, aki, amire lehetett, válaszolt is. Amíg folyt a vallatás, beágyaztam vendégemnek a szobámban, ezzel le is tudva, nem este kellett igy megcsinálni.

Egy idő után kihúztam a nők kérdéseinek áradatából vendégem és bevezettem átmeneti közös lakrészünkbe.

- Mennyi animés figurád van! - szúrta ki rögtön büszkeségeim, ezzel beszédtémát teremtve az elkövetkező órákra, mert igen, órákig lehet néhány figura miatt dumálni.

Anya csinált vacsorát, a családdal együtt ettünk kint, végig szóval tartották a vendéget. Nem is értem, hogyan fogyott el minden a tányérjáról. Megköszöntük a kaját és elvonultunk a szobámba, hogy megnézzünk néhány animét.

Későre járt már az idő, az aktuális részen már majdnem elaludtam, Yuta mellettem pedig már húzta a lóbőrt egy ideje. Lekapcsoltam a laptopot, letettem az éjjeliszekrényemre és az ágyamon békésen alvóra néztem. Nyugodt arcára pillantottam, nem volt kedvem, se erőm, se szívem felkelteni, békés álmaiból visszahozni a valóságba. Kicsit messzebb csusszantam, kényelmesen elhelyezkedtem és álomra hajtottam a fejemet én is.

°˘°˘°

Már megint ugyan abba a kalitkában voltam, ami tele volt növényekkel. A sötét viszont akkor nem kísért engem, minden világos volt, felettem pedig tisztán látszódott a kék ég, itt-ott néhány felhővel, a kiszélesedett tér felett pedig a déli nap tűnt fel, szemet gyönyörködtető, vakító fényével. Futva tettem meg az utolsó lépéseket a zongoráig. Nem az a kopott hangszer volt, hanem egy fényes barna hangszer, és a tetején ugyan az a barna hajú fiú ült, mint eddig, de most szebb volt. Meghallotta közeledtem és gyönyörű mosollyal arcán nézett rám lelógatva a lábát a hangszerről.

- Senpai.

- Yuta…

~¤~

Kinyitottam a szemem, ahogy véget ért az álmom. Mellettem szuszogott álmaim szereplője, fejét mellkasomon pihentetve, mint egy cica bújt hozzám álmában közelebb. Megszeppentem a látványra, hirtelen levegőt venni is alig mertem. Megpróbáltam óvatosan leemelni, de amint hozzáértem, még jobban belefúrta arcát mellkasomba, kezeivel pedig pólómat fogta. Felé eső kezemet derekára tettem, másikat pedig mellkasomra, haja csikizte a mellette pihenő ujjaimat.

Eljött a koncert napja is. A jegyeket amint lehetett, megvettük, már csak a nagy napot kellett kivárnunk, ami pont a vizsgaidőszakot követő első este volt. Reggel jó sokáig aludtunk, kipihentük a hajtást és este pedig a helyszínen találkoztunk. Yuta "Sexual Fantasies" feliratú pulóverbe virított mellettem. Arca végig ragyogott az izgalomtól és a boldogságtól.

A jegyünk a második sor közepére szólt. Ahogy felvillantak a fények és megpillantottuk először két gitárost egymás mellett játszva az egyik daluk, a mellettem álló ámulva vigyorodott el, két kezét a füleire téve. Az egész fellépést végig mosolyogta, ilyen őszinte ajakgörbületet nem nagyon láttam előtte soha. Ha olyan szám volt, talán az álmom miatt, vagy, mert kedveltem a gyereket, nem tudom, de a keze az enyémmel összeakadt, amit ő nem is utasított el. Az ilyen összegabalyodások miatt volt, hogy a koncert felét fél kézzel csápoltuk át.

~¤~

- Itt a könnyes búcsú ideje…

- Senpai, csak szünetre megyek haza.

- De akkor is… - Mosolyogva megcsóválta a fejét

- Jut eszembe! – kutatni kezdett a táskájában és egy mappát nyomott a kezembe. – Karácsonyi ajándék.

Kinyitottam a kis mappát és egy rajza nézett vissza rám, amit még régebben kinéztem. Egy alak feküdt rajta, lila füst jött ki a száján. A háttér, meg az egész rajz is sötét, csak a füst tűnik ki rajta. Ezt rajzolta az első találkozásunkkor. Alatta volt egy másik mű, amit még nem láttam. Sötét háttér, fehér szkafanderes alak egy felmosóval, melynek nyomán ott a galaxis ragyogó színekkel. Ezek alatt pedig… a télikert, amiről álmodtam, a zongorával.

- A kis takarító gyerek te vagy, a nagy feketeség, amibe színt mos, az pedig én. Megszerettem mosolyogni miattad.

- Köszönöm… Én nem hoztam semmit. – zavartan néztem rá, mire mosolyogva egy puszit nyomott arcomra.

- Nem is kell. Majd találkozunk álmunkban!