Létezés - 26

Cím: Létezés

Páros: Park Chanyeol (EXO) x Kim Dongyoung (Doyoung) (NCT)

Feladat: Képpel írni

Író: 26

Kép, amivel írni kellett:

Sosem szerettem az embereket, vagy bármit, ami hozzájuk volt köthető. Az egyetlen dolog, ami igazán és nagyon érdekelt, az a gördeszkázás volt. Órákat el tudtam tölteni azzal, hogy a színes deszkákat néztem a boltokban vagy kerestem a számomra tökéletes cipőt. Végül persze mindig halálfejes mintánál és fekete cipőnél kötöttem ki. Csak azok tetszettek meg mindig, vagy kötötték le a figyelmemet. Jó, egyszer volt valami groteszk figurás deszkám is, de nem használtam sokáig. A mai napig ott porosodik a sarokban, a többi majdnem húsz között. Ilyen ez, ha az ember 6 éves kora óta egy falapon éli az élete egy részét, ami négy keréken gurul.
A közeli deszkapálya csak egy-két éve épült oda, hiszen a kormánynak és főképp az embereknek elege lett abból, hogy állandóan be voltak törve a szépen lekövezett területek a főtéren. Nem csodálom egyébként. Talán ez volt az egyetlen hely, ahol viszonylag normális arcokkal találkoztam. Sose szóltak meg azért, mert cigizek, vagy bármi másért. Ugyanis egyébként meg mindenki beleköt mindenkibe, csak belém az átlagnál többször. Tanároktól és a szüleimtől, de még az állítólagos barátaimtól is megkapom állandóan, hogy minek dohányzol, akkor csak hamarabb halsz meg. Nem állítom azt, hogy olyan nagy késztetést érzek az öngyilkosságra, de nem is én vagyok az életét élvező ember tökéletes példája. Én csak vagyok.
Nem voltam hozzászokva az emberi kapcsolatokhoz annyira. Volt pár ember, akikkel elbeszélgettem. Esetleg még egy kicsit meséltem is, hogy mi van velem. Asszem’ őket kéne barátoknak hívnom. Igen, eddig jó vagyok. De ha valaki engem kérdezne meg, hogy a szerelem az mégis mi, akkor valószínűleg pofán röhögném. Viszont amikor én éreztem úgy, hogy szerelmes vagyok valakibe, akkor átbaszva éreztem magamat.
Volt egy fiú, akiről én magam sem tudom, hogy miért tetszett meg. Szimplán csak esztétikus volt a megjelenése. A fekete haja, fehérkés bőre, magas és vékony alakja, és a szemei. Meg az ajkai. Tökéletesen illettek hozzá. Még akkor is, ha azt mondják, hogy nincs tökéletes ember, mert hogy senki nem az, bla bla bla… én akkor mégis úgy éreztem. Persze össze voltam zavarodva, mert nem értettem, hogy miért gondolkozok én így valakiről.
Mivel nem egy picsogó és félénk tinipicsa vagyok, ezért az első nap, amikor megláttam a deszkapályán odamentem, és bemutatkoztam. Chanyeol néven mutatkozott be.
Igen, ez az a név, amit sosem fogok elfelejteni. És azt sem, hogy ő volt az első, akinek ugyanolyan cipője volt, mint nekem. Pont ugyanolyan.
Vele is jóban lettem, ahogyan mindenki mással a pályán. Megvolt ez a köszönőviszony. Ha úgy adta a helyzet, még a haveri is. Minden nap kijártam a pályára, ahogyan addig is, és őt is sokszor láttam. Mármint a többiekhez képest. Őt hetente minimum négyszer láttam kint, míg valakiket maximum háromszor.
Fel sem tűnt, hogy repült az idő. Nekem minden nap ugyanaz volt. Alvás, evés, pálya, evés, alvás. Alvás, evés, pálya, evés, alvás. És ez így körbe és körbe…
Nem vettem észre, hogy vele is jó viszonyom lett. Egyik nap megkérdezte, hogy van-e kedvem elmenni vele valahová. Rábólintottam, mert végül is… jó lenne szocializálódnom egy kicsit. Csak annyira, hogy ne higgyék az emberek azt, hogy aszoc vagyok.
Ez volt a mi első randink, amit akkor még nem is realizáltam. Csak megnéztünk egy filmet, utána pedig elmentünk enni. Azaz vettünk valami gyorskaját, és kimentünk a pályára, ami éjjel egész szépen ki volt világítva. Egyébként is ott van a rakparthoz közel, az is fényes mindig. Aznap baromi későn értem haza. Amikor beestem az ágyba, láttam, hogy odakint kel már fel a nap.
Szó szerint egy egész éjjelt eltöltöttem vele.
És a dolgok így mentek tovább. Észrevettem, hogy a közelében feloldódok egy kicsit. Beszédesebb vagyok, néha még vicces is tudtam lenni, ha akartam. Ő volt az első olyan személy, akinek meg tudtam nyílni.
Bár ha Jaehyun nem mondja, akkor valószínűleg sosem veszem észre, hogy tetszem neki.
Csak ezután kezdtem én is így látni őt.
Hetek teltek el, mire végre mondott valamit. Nem akartam bunkó lenni, de elnevettem magamat. Amikor láttam rajta, hogy szomorú lett, akkor elkezdtem hevesen rázni a fejemet.

- Ne, ne, ne! Nem így értettem! – mentegetőztem. – Csak olyan aranyos voltál. – kuncogtam fel halkan fejemet lehajtva, majd egy gonosz vigyort varázsolva arcomra felnéztem rá megint. – Egyébként is tudtam már egy ideje. – dugtam ki a nyelvem. Elkerekedtek a szemei.
- Mióta? – kérdezte meg. – És kitől?
- Megvannak a forrásaim. – mentettem meg legjobb barátom picsáját egy mondattal. – Nem köpöm be az informátoromat. – mosolyogtam.
- Megölöm Jaehyunt. – dörzsölte meg a szemeit majd karolta át fél kézzel a vállamat.
- Nehogy. – csaptam mellkasba.

Akkoriban lett volna a számomra egyik nagyon fontos verseny döntője. Akárhányszor lehetőségem volt rá, mindig mentem, de sose nyertem eddig. Nagyon sokan mondták a pályán, hogy idén esélyem lehet arra, hogy az első legyen, de ahhoz sokat kellene gyakorolnom, amire nem mindig volt erőm. Meg főképp agyam. Gyűlöltem, hogy a szerelem így eltántorított a célomtól.
A verseny napja hamarabb eljött, mint hittem, így csak a tapasztalatomra és a verseny előtti 15 perces felkészülési időre hagyatkozhattam. Jaehyun és Chanyeol mindketten ott voltak velem, és mondták, hogy oké lesz, mégis bizonytalan voltam.
Végignéztem a többieket, és unottan konstatáltam, hogy mindenki rosszabb nálam.
- Nyugi Doyoung, király leszel. – veregette meg a vállamat legjobb barátom, amit egy apró mosollyal nyugtáztam.
Nagyjából egy félóra után sorakoztatták fel külön a versenyzőket egy rövid tájékoztató után, ami minden évben ugyanaz volt. Utána leültünk a földre, mint a többiek. A versenyzőkkel általában mindig megbeszéltük a másik produkcióját, aztán ebből lett állandóan a balhé, amiből én egy aranyos vállrántással kihátráltam.
Az utolsó előtti voltam, de amikor felmentem a pályának a magasabbik pontjára, körbenéztem.
Sehol nem láttam Chanyeolt. Összezavarodtam. Megígérte nekem még tegnap, hogy biztosan itt lesz, erre meg mégis hol a faszban van?
Azon vettem észre magamat, hogy túl sokat bambulok. Lassan nekiindultam, és egészen jól ment, amikor rontottam. Nem is kicsit. A csuklóm azonnal elkezdett dagadni az esés hatására. Be is lilult. Lehajtottam a fejemet, majd összeszorítottam a szemeimet, nehogy elkezdjek sírni.
Megalázva és cserben hagyva éreztem magamat.
Jaehyun odasietett hozzám, de ellöktem magamtól. Megtöröltem az arcomat, mert éreztem, hogy nedves lett. Elsiettem onnan.
Leszedtem a kendőt a gatyám széléről, majd amilyen szorosan csak tudtam a dagadt csuklómra kötöttem. Kurvaélet, hogy nem megyek vissza semmiért és senkiért sem.
Egész délután a városban sétáltam, ott sem épp a legforgalmasabb helyeken. Nem értettem, hogy hogyan tudtam ekkorát rontani. Idiótának éreztem magamat, hogy belé tudtam szeretni. A fejemben ezernyi és ezernyi kérdés volt, amire nem kaptam választ, de nem is biztos, hogy akartam tudni.
Hirtelen elment a kedvem az egésztől. Biztos, hogy soha többé nem jövök ide vissza. Lehajtott fejjel sétáltam egy parkhoz, majd ott levágtam magam egy padra. Élni sem volt kedvem. Lehunytam a szemeimet, és csak hagytam. Hagytam, hogy olyanok legyenek a dolgok, mint minden előtt.
Csak léteztem.
Pár perc múlva hallottam, ahogyan egy fiú és egy lány nevet. Egyre közelebb értek hozzám. Kinyitottam a szemeimet, de nem kellett volna. Chanyeolt láttam egy lány mellett.
Éreztem, hogy majdnem rám jött a sírás, de visszatartottam. Amíg el nem mentek mellettem. Észre sem vettek, mondjuk messze voltam tőlük.

Ez volt az utolsó emlékem róla és a pályáról.

Eltűntem onnan, megpróbálva mindent elfelejteni.

Sosem hagytam neki, hogy megmagyarázza.