Treat you better - 27

Cím: Treat you better

Páros: Kim Jongin (Kai) (EXO) x Lee Hoseok (Wonho) (Monsta X) 

Feladat: Idézettel írni

Író: 27

Idézet: 

"Mélyebb, mélyebb

A seb egyre mélyebb lesz

Mint egy darab törött üveg

Amit nem fordíthatok meg" 

- V (Stigma)

Az igéző tekintete…

A hatalmas mosolya...

A dús haja...

A gyönyörű bőre...

A hosszú ujjai...

A vékony lába...

A tökéletes alakja...

A hangja...

A látványa...

Ahogyan énekel...

Ahogyan táncol...

Ahogy kiabál...

Ahogyan elveszti a józan eszét...

A türelmét...

Ahogyan egy apró izzadtság csepp gördül le homlokán szex közben…

Nem tudtam megnevezni mi volt az pontosan, amiért képtelen voltam kiverni ŐT az agyamból, de egy határozottan biztos volt... Kim Jongin folyamatosan a fejemben járt. Befészkelte magát tudatalattimba... annak legmélyebb zugába és ott vígan táncikált. Mikor éppenséggel nem voltunk együtt, minden percben hiányzott. Csak akkor éreztem magam teljesen egésznek, ha Ő is velem volt. Az SMS-ek aligha csillapították érzéseim halálos hullámait, pusztán csak olyanok voltak, mint mikor az ember bevesz egy fájdalomcsillapítót, amolyan megszokásból, ösztönösen, tehetetlenségében és várja, vajon ezúttal használ-e vagy sem. Na, pont ilyen volt a napi szintű üzenetváltás számomra Jonginnal. Persze örültem, hogy legálabb erre mindig tudtunk időt szakítani, de valahogy akadt olyan pillanat, amikor valójában már csak az esti telefonálás, a hangja, a gesztusai nyugtattak meg teljesen egésszé. Szerelmes voltam... borzasztóan szerelmes ebbe az emberbe. Természetesen nem ragaszkodtam mindig ennyire betegesen hozzá. Régen én magam is ismertem a mértéket, a határokat, a kemény korlátokat és neki fogalma sem volt mi váltotta ki belőlem ezt az egészet, ilyen hirtelen, a semmiből. Már egy jó két hete tartott és habár láttam, hogy a fiú nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, unja már a kedélyváltozásaimat mégsem tudtam ellene mit tenni. Úgy éreztem felemészt a féltékenység és az önutálat belülről. Általában rákérdezett mi a bajom, de igazából nem értettem miért erőlködik annyira. Többnyire lerendeztem azzal, hogy „semmi” és egy idő után Ő is megtanulta felesleges tovább faggatóznia.

 „Csak ölelj át jó?”

„Csak kérlek, felejtsük el”

„Csak mond, hogy szeretsz oké?”

„Csak tedd ezt...”

„Csak tedd azt...  és minden rendben lesz”

Sosem akartam feleslegesen ezzel húzni az együtt töltött időnket, még ha csak telefonon beszeltünk sem. Jobban érdekelt, hogy VELE mi van, azt akartam, hogy Ő meséljen, én inkább csak őrlődtem csöndben magamban. Tudtam, hogy nem nagy dolog és el kellene felejtenem, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam, nem volt még olyan erős a kapcsolatunk, hogy ezt hányadtatás nélkül elviselje. Hiszen alig 3 hónapja jártunk, és oh istenem, mennyire de különböztünk egymástól. Talán nem is csoda hogy féltékeny voltam, ha közel került hozzá valaki. De mégis...

 - Most azonnal tedd le a segged Lee Hoseok és rebegd el szépen hogy mi a kínod, mert amíg nem nyitod ki a szádat, addig nem tudok segíteni és ez így elég idegölő. Mond csak, velem van a probléma? - tépett dús hajába sokadjára, ahogyan ledobta magát a hanyagul megvetett ágyra. 

 - Nem Jongin... ne mondj ilyeneket, kérlek... - ültem le mellé könnyeimmel küszködve. Hogy is lehetett volna vele baj? Hogyan lehetett volna akár egy porszem is a tökéletességében? Inkább velem volt gond, az agyammal, de azzal nagy.

 - Szakítani szeretnél? Hmmm?  Azt szeretnéd, hogy én mondjam ki helyetted? Velem akarod elvégeztetni a piszkos munkát? - Kezdett egyre idegesebb lenni. Hallottam, hogy légzése egyre szaporább és erőteljesebb. Orrnyergét kezdte erősen masszírozni…  tudtam, ez annak a jele, hogy valóban nagyon ideges, így még ha szerettem volna, sem tudtam megszólalni. Azzal sem voltam tisztában, hol is kezdhetném. Hiszen sosem adta jelét, hogy ténylegesen ki akarná deríteni mi a probléma gyökere, én pedig sosem gondolkodtam azon, hogyan is mondhatnám el. Többnyire letudta annyival az egészet, hogy szeretem és neki ennyi elég is volt... legalábbis eddig. Mindig lerendeztük az együtt töltött időnket egy pár semleges kérdéssel, Ő általában lelkesen mesélni kezdett valami számára fontos dologról, ami úgy nagyjából az esetek 80 százalékában a tánccal be is zárult. Néha felmerült, hogy „képzeljem el Taeminnel mi történt” vagy „Taemin mit csinált éppen”, amitől az igazat megvallva, falnak tudtam volna menni, de persze úgy voltam vele, inkább jobb az, ha elmeséli és tudok róla, minthogy titkolgatná és simliskedne. Ezután általában én tüzetesen elmondtam a véleményemet mindenről, ami csak szoba került. Érte bárkit képes voltam melegebb éghajlatra küldeni. Meséltem neki az én kis dolgaimról és az este rendszerint egy kiadós szexszel zárult. Erre használtuk el a szabadidőnket, persze mindketten örültünk, hogy végre a hosszas várakozás után láthattuk egymást, kibeszélhettük magunkból a problémáinkat, kiengedhettük az időközben felgyülemlett feszültséget és másnap egymás mellett kelhettünk fel egy új hotelben, már ha egyáltalán aludtunk az éjszaka. Néha még arra is jutott idő, hogy együtt igyuk meg a kis reggeli kávénkat. Most azonban minden annyira más volt.

- Jongin én... – nyögtem ki kínlódva, de láttam rajta, sőt egésszé egyszerűen éreztem, hogy ezúttal nem fogja elfogadni az oly berögződött mondataimat, amelyeket ilyenkor sütöttem el és habár komolyan is gondoltam, azért egy idő után már tényleg kezdtek sablonosnak hatni. A fene sem gondolná, hogy a szeretlek szó így el tud kopni, ha valaki ennyit használja. Erre is Ő ébresztett rá. A helyett, hogy válaszoltam volna, most először sírtam el magam előtte. Sosem azelőtt… Csak úgy potyogtak könnyeim megállíthatatlanul én pedig inkább tenyerembe temettem arcom, hogy mégse lássa, azt, ami egyértelmű. Lágyan csúsztatta vállamra kezét. Most már Ő is érezte, hogy valami nagyon nincsen rendben. Talán éppen ideje is volt.

-              Hol rontottam el ennyire?  - kérdezte feszült tónusban, mégis annyira gyengéden, mintha bármelyik pillanatban, bármely szavával összetörhetne. Ami, nos ... egyébként pont így is volt. Csak egyszer kellett megjegyeznie a „markolnivaló combjaimat” és a nagy fenekemet, hogy a mai napig szigorú diétát tartsak. Habár nem pontosan ezekkel a szavakkal élt és valószínűleg nem úgy értette, ahogyan én a szívemre vettem, mégis fájt. Annyira szeretnék tökéletes lenni számára. Mindennél jobban. Azt akarom, hogy úgy tekintsen rám, mint ahogyan én RÁ.

Talán ezért vagyok ennyire feszült,

 talán ezért kapom fel ilyen hirtelen a vizet

és talán ezért akadok ki a legkisebb mozzanatokon is.

Az előírt adagom is a felére csökkentettem, hogy rekordidő alatt fogyjak le és ez valahogy az edzőmön kívül senkinek sem akaródzott feltűnni. 8 kilót fogytam két hét alatt. Az állóképességem a nullával lett egyenlő és a kondim sem volt rendben. A legkevésbé sem.

-              Nem a te hibád... - próbáltam visszanyelni könnyeimet. Nem szerettem volna, ha hibásnak érzi magát. Ő semmiképpen sem az. Erről az egészről csak én tehetek, én generáltam magamnak. Csupán az idióta képzeletem műve az egész beteges féltékenység. Mégis ahogyan ránéz a tánc partnereire... AZOKRA a LÁNYOKRA. Nem tehettem róla, de keserűség lepte el a szívem. Ahogy a combjaikra fogott, ahogy a derekukat markolta és érzéki táncot járt velük, felkorbácsolta a bennem szunnyadó kisördögöt.

„Talán mégsem csak a férfiakhoz vonzódna?”

„Talán én már nem vagyok elég jó?”

„ Nem tudom többé megadni azt, amire vágyik?”

Valahol mélyen tudtam, hogy csak túlságosan átszellemül. Hiszen a tánc a szenvedélye. Néha képes nagyon komoly túlzásokba esni, amikor a táncról van szó. Olykor elég, ha csak beszél róla és egy teljesen más emberré változik. Mégis hogy mondhatnám akkor el neki ezt az egészet? Hogy belepusztulok a féltékenységbe… hogy felemészt belülről… hogy sosem akarom, hogy mást érintsen rajtam kívül? Nos, valami ilyesmit makogtam is, de már nem emlékszem pontosan.

Csak arra emlékszem, ahogyan felettem támaszkodik és azt mondja “gyönyörű vagyok” … szüntelenül… újra… és újra… és újra…

Az igéző tekintete...

A visszafogott mosolya...

A dús haja...

A hibátlan,  hófehér bőre...

A hosszú ujjai...

A lábai...

A tökéletes alakja...

A mézédes hangja...

A látványa...

Ahogyan énekel...

Ahogyan táncol...

Ahogy magában fortyog valamin...

Ahogyan elveszti a türelmet...

A józan eszét...

Ahogyan egy apró izzadságcsepp gördül végig lustán mellkasán szex közben....

Nem tudtam megnevezni mi volt az pontosan, amiért képtelen voltam ŐT kiverni az agyamból, de egy biztos volt... Lee Hoseok folyamatosan a fejemben járt. Befészkelte magát tudatalattimba… annak legmélyebb zugába és ott vígan táncikált.