Until the Flower Blossoms - 02

Cím: Until the Flower Blossoms

Páros: Min Yoongi (Suga) (BTS) x Park Jinwo (JinJin) (Astro)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Elhagyatottság
Író: 02

Ismét itt az idő, hogy elhagyj. Néma csendben elém állsz, ahogy minden évben tetted, ám ez most már lesz. Most örökre elhagysz, egyedül leszek, mint addig, amíg rám nem találtál azon a kis, ösvény melletti magányos mezőn.

Emlékszem pont tavasz volt és a kedvenc rózsaszín, virágos pulóverem viseltem, amit később szerettél emlegetni, mert imádtad nézni a megannyi apró virágot rajtam. Én mosolyogva hallgattam varázsigeként ható szavaidat, miszerint mindent megtennél, hogy egész évben tavasz lehessen. Ittam magamba ajkaidról lepattogzó beszédet, mint a szárazság után újra vízhez jutó korhadt fa. Ezek a cseppek segítettek mind nekem, mind neked. Hisz minden időt együtt töltöttünk a tavaszi Nap enyhe sugarai alatt. Ezt az időt harsogó nevetés, ugrándozás, boldogság ölelte keblére, mint egy édesanya a hazatérő fiát egy hosszú út után.

Aztán elérkezett a nyár. Boldogságunk egy kicsit megcsappant egyre kevesebb látogatásaid miatt. Mert a barátaiddal voltál uszodában, mert segítettél az utca végén lakó osztálytársadnak papírcsákót hajtogatni. Viszont ezek után mindig jöttél bocsánatot kérni. Bocsánatod jeléül pedig megkaptam életem első rajzolt szívecskéjét. Mint a szerelmesek a viruló nyárfába, úgy vésted bele a neved a szívembe. A nap végén mosolyogva intettél búcsút, majd kezdődött az egész borzalom elölről. Magány, bocsánatért esedezés, szerelmi vallomás, néhány vidám óra együtt, és újra magány. Ezzel a macska-egér játékkal telt el a nyarunk, a mi „közös” nyarunk.

Az ősz eljövetelével együtt váltottam le a ruhatáramat is. Színes pulóverem helyett egy sima barna bőrkabát védte testem a közeledő tél elöl. Te viszont meg sem érezve a lehűlést egy szál pólóban ugrándoztál körülöttem és mutogattad a sikeres felvételit igazoló papírodat. Büszkeségem a szél szárnyán jutott el hozzád, ami minden alkalommal megnevetetett akárhányszor találkoztunk az egyre gyorsabban sötétedő ég alatt. Iskola után első utad mindig hozzám vezetett, mégha a szüleid meg is tiltották, hogy meglátogass engem. Mikor elhagyni készülted közös búvóhelyünket ugyan azt a kérdést tetted fel minden alkalommal.

- Hol talállak meg legközelebb?

Mire mosolyogva adtam a kérdésedre gyönge választ, ami szinte sose változott.

- Itt várok rád.

Másnap pedig somolyogva másztál ki a bokrok közül, majd elrugaszkodva a földtől, a neked készített falevélkupacba vágtad magad. Az avarban feküdve meséltél a mindennapjaid fáradalmairól, felmondtad az aznap tanultakat, csodálkozva mondogattad az egyik könyvedben lévő érdekesebbnél érdekesebb történeteket. Én pedig kíváncsian hallgattam minden sztorit, aminek köszönhetően megismertem a világot, ami elöl annyira védett jó édesanyám.

A tél beköszöntével ez a féltése csal erősödni látszott. A nyár alatt lebarnult bőrömre fehér, vastag kabátot erőltetett, amit előszeretettel rángattak le rólam a barátaid. Ilyen volt az első „közös” telünk, barátokkal jártál hozzám, azzal az indokkal, hogy itt az ideje a megismerkedésünknek. Azonban a baráti társaságod nem szívlelt engem, mindig elrángattak mellőlem, mit te vigyorogva tűrtél és tartottál velük, engem magányba taszítva. Ezek után csak hellyel-közzel látogattál meg, amire mindig volt kifogásod. Iskola, barátok, ünnepek és még megannyi dolog, amit kifogás alatt ki tudtál találni. Az elején boldogan fogadtalak hosszú, ágszerű karjaim közé, ám amikor betelt a hazugságaiddal a hócipőm, feltettem az első bizalmatlankodó kérdést kapcsolatunk során.

- Hol voltál?

Te némán álltál előttem, lehajtott fejjel majd kinyögtél egy bocsánat-féleséget aztán a családodra hivatkozva elmentél. Újra egyedül maradtam a gondolataimmal, ahogy az első hó lehullásakor is egyedül voltam, pedig előtte arról áradoztál, milyen jó lenne együtt pihenni a frissen hullott fehérségben.
Először csak napok, majd hetek, később hónapok múlva sem láttam mosolygó arcod. Abban a pillanatban, amikor letelt egy év, s te nem voltál sehol, tudtam, hogy mindennek vége szakad, ami köztünk volt. Mégis reménykedtem abba a hiú ábrándban, újra eljössz, megölelsz, és nem hagysz el. Nem hagyod a szomorú korhadozó ágú szerelmedet, aki csak rád vár. Ezért újra magamra öltöttem a kedvenc ruhadarabom, abban várva téged a mező közepén állva, de te nem jöttél egészen a nyár közepéig. Én, anyám figyelmeztetéseit elengedve a fülem mellett vártalak rózsaszínbe borulva. Te kék ingben vonultál át a bokrok között, ám nem voltál egyedül. Egy fiatal fiút húztál magad után vigyorogva. Ő szintén felderült a látványomra, mégis vonakodva állt meg mellettem.

- Szia, Suga… hát eljött ez a nap is, Sokat gondolkodtam és rájöttem valamire: túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy hagyjalak ezen a zárt helyen szenvedni. Így Sanhaval úgy döntöttünk, elhozunk innen a mi közös otthonunkba. Holnap után jönnek is érted.- fejezted be a monológodat mosolyogva. A másik ember melletted vigyorogva bólint egyet, mintha számítana nekem a döntése.

- Te elhagytál!- akartam ordítani, tudja meg a világ a fájdalmam. A szél erősen belekapott a hajkoronámba, mire fájdalmasan felnyögtem, viszont már nem érzékeltem mást csak a csillogást JinJin szemében. Azt a csillogást, amit a velem töltött idő alatt nem vettem észre rajtad.

- Elhagytál, nem voltál mellettem. Itt várok rád a mezőn, de el nem mehetek sehova, mert nem tehetem meg, Most kérlek, menjetek el…- jutatta el hozzád a szavaimat hű társam a szél. Te pedig megértve az üzenetet óvatosan rántottál egyet a szerelmeden, majd elhaló hangon elköszöntél. Végleg eltűntél ennek a megfásult lénynek az életéből, akinek a legnagyobb szüksége volt, de te döntöttél. Neked egy élőbb kellett, nem voltam elég számodra. Amit meg is értek, hisz ki mászkálna árkon, bokron át napi másfél órát azért, hogy azzal lehessen, akivel igazán akar. Vagy lehet nem is akartál engem, csak szórakoztál egyet egy elkorhadt szív tulajdonosával. Csak arra a pár órára voltam jó, amíg nem jött a „párod” aki elválasztott tőlem.

A bennem dúló viharnál csak a fejem felett elhaladó zivatar volt hangosabb. A zord eső kalapácsként cincálta le rólam a pulóverem, és tett teljesen meztelenné, mint amilyen a szívem is volt, mindenkinek megmutatva ezzel az igazi énem. Csak egy gyenge fa vagyok az erdő közepén, leplezetlen törzzsel, visszavárva egy másik élőlényt, aki nem is gondol rám többet. Villámok világították meg körülöttem a teret, ahol nem volt semmi. Riadtan kapkodtam a fejem egyik irányból a másikba. Félelmetes látványt nyújtott, ahogy az eddig csendes szellő átlép a durva, mindent elpusztító hurrikánba. Viszont nem féltem, mert akkor keresnem kellett volna valakit, aki megvéd a szörnyű éjszakától. Olyan lény pedig nem létezik ezen a planétán, senkit sem érdekel a sorsom. Akár el is veszhetnék ebben az apokaliptikus időjárásban, akkor sem keresne az égvilágon senki. Hisz egyedül vagyok a világ szörnyei és ellenségei ellen. Nem lesz olyan reggel, amikor együtt nézem a napfelkeltét a kedvesemmel, nem fogok senkivel semmi olyan dolgot csinálni. amit a többi lény boldogan megtehet. Senkit sem érdekel, hogyha fáj a szél érintése, senki sem hallja meg harsogó visításom, amit egy újabb erős széllökés okozott. A szél is csak szórakozik velem, mint kisgyermek a haldokló békával. Már őt sem érdekli, mi történhet a jövőben. Ő is a jelennek és ennek a pillanatnak é, ennek a viharnak a végéig próbálgatja a szárnyait, majd ahogy elhal a vihar, úgy nyugszik meg ő is. Én viszont nem tudok megnyugvást találni a zivatar eltelte után sem, mert a magány, mint új állandó társam nem hagy nyugodalmat. Fülembe vonyítva súgja meg szánalmas jövőmet.

- Egyedül hunysz ki, nem lesz, ki veled együtt csillagként világítson az égbolton eltávozásod után.

Miért kell ezt elviselnem? Miért csak velem van ez? Haljanak el a hangok, haljanak el a… minden haljon el. Mert nem kell ezt elviselnem, nem akarom eltűrni. Üvölteni akarok a vihar ellen, a magány ellen. Ráförmedni, hogy hagyjon meghalni, hagyjon elsüllyedni a föld alá. Mert ahogyan a hangok, a magány, a vihar elhal, úgy halok meg én is legbelül.
Ekkor egy villám csapódik be a mellettem álló fába, majd az egyik közelebbibe. Érzem, a következő engem fog eltalálni, és talán megkönnyíti szenvedésem. Aztán megtörtént, amit éreztem. A villám hatalmas dörrenéssel vágódott hozzám, végigcikázva a törzsemen végül elnyeli a föld. Nyikorgó hangon eldőlve a földön kapnak lángra leveleim, amelyek könnyen megadják magukat a hirtelen megemelkedett hőmérsékletnek. Recsegve-ropogva máglyaként szenvedve várom a véget. A csodás megváltást, amire az óta várok, mióta elmentél. Sírva kapaszkodtam az alattam nedves fűbe, ami sikoltozva kapkodta a levegőt nehéz testem miatt. Könnyeim a már így is vizes talajt áztatták. Keserves sírásomat elnyomja az eső hangos zaja, de én mégis csak ezt hallom. A magányos csend úgy lengett körbe, mint a parfüm könnyed illata a fiatal nőt. A csend mely hangosabb megannyi viharnál, zavaróbb, mint egy kullancs, ami lassan, de biztosan szívja magába a minket éltető vörös nedvet, ezzel elvéve tőlünk egy további boldog élet reményét. Azét a boldog életét, amit veled tölthettem volna le, ha te nem így választasz. Minden a te bugyuta agyad hamis szüleménye miatt alakult. Elhagytál, kesergő szívem apró darabokra törted, halálba taszítva engem. A gyönyörű halálba, ami talán megváltás lehet szanaszét heverő lelkem kicsiny részeinek, amelyek vékony hangon ordították a világnak eddig eltitkolt érzéseimet. Mint egy égi jel, úgy csapott le rám még egy Zeusz nyilai közül. Lassan egész testem ellepik a meleget árasztó vörös lángok.

Ezt a pillanatot választottad arra, hogy vissza gyere hozzám, ám nem azért amire én számítottam. Egy kannával a kezedben, arcodon furcsa, már-már ijesztő mosollyal közeledtél felém. A kanna bűzös tartalmát égő testemre öntöd, ezután még nagyobb lángokkal mardossa el-eltünedező törzsem kérgét a tűz. Mosolyod csak szélesedett látványomra, mintha fájdalmas recsegésem boldogságot okozna neked. Végül vérfagyasztó vigyorodat látva utolsónak hagytam el a világi borzadalmakat a magányommal együtt.

Évekkel a vihar után, ami rengeteg halálesetet és erdőtüzet okozott, újra eljött a tavasz, amit megannyi élőlény várt már könnyes szemmel. Újra a kis réten vagyunk az eldugott ösvény mellett, amire az óta senki emberfia nem tette a lábát. Virágok ezrei borították a zöldellő földet. Az első Nap sugarai melegítik a réten ugrándozó őzgidát, aki anyjával ezt a mezőt választották a délután eltöltésének helyéül. Mindennek a közepén pedig ott feküdt egy magányosan korhadó, égett fa rózsaszín virágokba borulva, törzsébe egy névvel vésve, amit az idő sem tud eltűntetni róla.