Érted bármit - 29

Cím: Érted bármit

Páros: Lee Sungjong (Infinite) x Kim Jaeho (History)

Műfaj: slice of life

Író: 29

Aesthetic kép, amellyel írni kellett:

Jókedvű dudorászás szűrődött be a résnyire nyitva hagyott ajtón, amely szinte azonnal fel is ébresztette az alvó fiút. Jaeho ajkait egy alig hallható, bosszús morgás hagyta el, miközben átfordult a másik oldalára, s kissé kómásan, szemeit dörzsölgetve pillantott körbe az aprócska szobában. Tekintetével az éjjeliszekrényen lévő analóg órát kereste, amely egészen pontosan tizenegy óra tizenötöt mutatott. Egy cseppet sem lepődött meg azon, hogy ennyire későn kelt, hiszen valamikor hajnalban esett haza, s hosszú-hosszú perceken keresztül csak forgolódott, keresve a legkényelmesebb pozíciót, amelyben alhat. Talán éppen ezért nem sikerült kipihennie magát, s érezte úgy, mintha hetek óta kerülgette volna őt az álom. Az alatta lévő matrac most még puhábbnak tűnt, mint eddig bármikor, s Jaeho tudta, ha most ismét lehunyja a szemeit, délutánig fel sem ébred, ezért inkább erőt vett magán és kibújt a takaró alól.

Hatalmas ásítások közepette, mezítláb csoszogott ki egyenesen a konyhába, ahol kedvese szorgoskodott, vidáman énekelgetett, közben pedig ide-oda futkosott a konyhapult és tűzhely között. Jaeho egy ideig az ajtóból figyelte Sungjong rózsaszín köténybe bújtatott, vékony alakját, majd a hűtőhöz lépett, hogy kivegye kedvenc italát.

– Ó, jó reggelt! – Sungjong ajkai széles mosolyra húzódtak, ahogy észrevette párját, s alig két lépéssel szelte ketté a kettejük között lévő távolságot, hogy egy apró puszit adjon Jaeho arcára.

Az idősebbik csak motyogott valami köszönésfélét az orra alatt, miközben egy poharat megtöltött kólával, s anélkül, hogy Sungjongra nézett volna, hatalmasat sóhajtva leült az asztalhoz és maga elé húzta aznapi újságot. Még csak észre sem vette, hogy a viselkedésével mennyire megbántotta kedvesét. Sungjong arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól, de mielőtt Jaehonak ez feltűnhetett volna, a fiú már vissza is lépett a tűzhelyhez, és inkább a készülő ételre fókuszált. Már megszokta, hogy Jaeho csak úgy elsétál mellette; Sungjongnak egy ideje olyan érzése volt, mintha egy idegennel élne együtt, de ezt a dolgot sosem merte megemlíteni a barátjának. Attól félt, hogy Jaeho megint veszekedni kezd vele, s még jobban elhidegülnek egymástól. Márpedig Sungjong ezt nem akarta, hiszen ennyi év elteltével is szerelmes volt, és valahol mélyen még bízott abban, hogy Jaeho érzései sem változtak annak ellenére, hogy jó pár hete, hogy nem beszéltek egymással normálisan.

– Hyung, mi lenne, ha ma elmennénk valamerre sétálni? – Sungjong félve merte csak feltenni a kérdést, és ez a hangján is hallatszott. Halkan beszélt, csoda, hogy Jaeho egyáltalán meghallotta a szavait.

Az idősebb fiú elkapta a tekintetét az újságról, majd Sungjongra pillantott. Rövid ideig csak nézte őt, végül felsóhajtott és megrázta a fejét.

– Bolond vagy, ha ilyen időben ki akarsz menni – felelte ridegen, és ismét belemerült az olvasásba.

Odakint vihar tombolt, az embernek még csak szüksége sem volt kinéznie az ablakon, hiszen tisztán lehetett hallani a szél süvítését, a párkányra érkező esőcseppek koppanását, és a villámokat követő mennydörgést. Sungjong tikon mégis azt remélte, ez nem fogja visszatartani a barátját, és legalább ma elmennek valahova ahelyett, hogy a lakásban ücsörögnének egész nap. Egy fáradt mosolyt erőltetett az ajkaira, majd Jaeho felé fordult.

– Akkor segíts kipakolni, légy szíves! – sóhajtott fel, miközben ő is leült az asztalhoz. – Már egy hónapja itt vagyunk, a cuccaink fele mégis egy dobozban porosodik a pincében…

Jaeho egy pillanatra Sungjong szemeibe nézett, majd az újsággal és a kólájával együtt felállt, hogy átsétáljon a nappaliba.

– Pihenni akarok, Sungjong – nyögött fel, ahogy ledobta magát a kanapéra. – Egész héten melóztam, ki vagyok merülve. Majd máskor megcsinálom.

Sungjong kissé felfújt arccal követette párját.

– Mikor máskor? – kérdezett vissza idegesen. – Mindig ezt mondod, de sosem teszel semmit! Ez nem csak az én házam, hyung! Ketten élünk itt és együtt kellene rendbe tennünk az otthonunkat, ha már úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk.

Jaeho nagyot sóhajtva kapcsolta be a tévét.

– Ne most kezdj hisztizni, jó? – A szeme sarkából Sungjongra nézett. – A héten mindenképpen kerítek rá időt, de ma légy szíves, hagyj pihenni…

A fiatal fiú egy ideig csak nézte, ahogy kedvese a tévé felé fordítja a fejét, és tudomást sem vesz róla. Sungjong szemei megteltek könnyekkel; abban a pillanatban biztos volt benne, hogy a kapcsolatuknak vége, és fogalma sem volt, hogy hozhatná helyre kettejük között a dolgokat. Kézfejével óvatosan törölgette arcáról a nedvességet, miközben visszaindult a konyhába. A félig kész ételt levette a tűzről, a kötényt pedig ledobta magáról. A szíve sajgott, úgy érezte, elvesztette a párját, akit annyira szeretett, s képtelen volt megmaradni a lakásban. Az előszobába sietett, és amilyen gyorsan csak tudta, magára kapta a cipőjét. Jaeho egy pillanatra elkapta a tekintetét a tévéről, s felvont szemöldökkel meredt Sungjongra.

– Mit csinálsz? – kérdezte tőle értetlenül.

– Átmegyek Myungsoo-hoz. – Sungjong két szipogás között felkapta a kocsi kulcsot, s meg sem várva Jaeho válaszát, kilépett a házból, mérgesen csapva be maga mögött a bejárati ajtót.

Az egyedül maradt fiú nagyot sóhajtva tápászkodott fel a kanapéról, és az ablakhoz lépett, onnan figyelte, ahogy Sungjong beül közös autójukba, s elhajt. Bűntudata támadt, hiszen tudta, hogy az ő hibája, hogy a fiatalabb csak így lelépett, de kissé értetlenül állt a dolog előtt. Az utóbbi időben nagyon sokat veszekedtek, máshogy nem is tudtak beszélni egymással, Sungjong mégsem döntött úgy egyszer sem, hogy átmegy a legjobb barátjához. Jaeho a telefonjáért nyúlt, hogy felhívja kedvesét és megkérje, jöjjön haza, de mielőtt tárcsázhatta volna a számot, meggondolta magát, és a készüléket is visszatette az asztalra. Úgy gondolta, talán jobb is, ha Sungjong kicsit kimozdul a lakásból, elvégre tényleg rengeteg időt töltött új otthonuk csinosítgatásával, amiből Jaeho egészen eddig nem vette ki a részét. De mit csinálhatott volna? A munka minden erejét elvette, mégis hogy tudott volna itthon is helyt állni?

Frusztráltan túrt bele sötét, kócos hajába, s hosszas tanakodás után végül úgy döntött, meglepi Sungjongot, s mire a fiú visszaér, eltűnteti a dobozokat, amelyekről párja beszélt. Néhány nagy korttyal elfogyasztotta az italát, majd lassan elindult a pince felé, ahol a beköltözésük napján járt utoljára.

Sungjongnak igaza volt; valóban hegyekben álltak a dobozok odalenn, Jaeho azt sem tudta, hol kezdjen neki a kipakolásnak, arról pedig végképp nem volt semmi fogalma, hova fog ennyi mindent elrakni. Nagy levegőt vett, néhány másodpercig bent tartotta, majd lesétált a lépcsőn, hogy nekilásson a rendrakásnak. Rengeteg olyan tárgy akadt a kezébe, amelynek a létezéséről meg is feledkezett, és egy ideig csak forgatta a kezei között őket, azon gondolkodva, megtartsa-e, vagy sem. Végül úgy döntött, ezeket egy külön dobozban fogja tárolni, és majd máskor kiszelektálják Sungjonggal a kevésbé szükséges díszeket.

Jaeho körül hatalmas káosz uralkodott, minden szanaszét hevert a padlón, s szinte azonnal meg is bánta, hogy egyedül kezdett bele a pakolásba, de most már nem akarta félbehagyni, bármennyire is vonzotta a nappali kanapéja és a tévé. Egy újabb dobozért nyúlt, amely a többihez képest meglehetősen könnyű volt, s mikor felnyitotta a tetejét, szemei a kétszeresére tágultak.

Tucatnyi fényképpel, papírdarabkával és apróbb emléktárgyakkal nézett farkasszemet, amelyek a kapcsolatuk egy-egy szakaszára emlékeztették őt. Jaeho sejtette, hogy mindezt Sungjong rakta el, de egészen eddig fogalma sem volt arról, hogy ennyi mindent megtartott.

Komótosan, szinte sokkosan nyúlt a dobozba, s kiemelte az első kezébe akadó tárgyat: egy fotót, amelyen Sungjong ült, hátán a kedvenc pizzás táskájával. Évekkel ezelőtt készült ez a kép, valamikor októberben. Sungjong minden pénteken a gimnázium előtt ücsörögve várta, hogy Jaeho órái is véget érjenek; az idősebb fiú ezt a pillanatot örökítette meg egyik találkozásuk alkalmával. Ugyan Sungjong kissé kikelt magából, amiért Jaeho csak úgy lefotózta, de különösebben nem zavarta, sőt, alig néhány másodperc múlva már ott virított a mosoly az ajkán.

S ahogy Jaeho a fotót nézte, az ő szájára is egy alig látható vigyor kúszott, hiszen tisztán emlékezett arra a napra. Sungjonggal végül az egész péntek délutánt együtt töltötték, s az idősebb fiú akkor kezdett el barátságnál többet érezni a másik iránt.

Mosolyogva, óvatosan helyezte vissza a képet a dobozba, majd újabbakat vett elő; mindegyik fénykép őket ábrázolta, s Jaeho kis híján felnevetett, ahogy rádöbbent, néhány évvel ezelőtt mennyire sütött róla, hogy fülig belezúgott Sungjongba. A sok-sok fotó közül mégis megvolt a személyes kedvence: az, amelyen a lehullott levelek között fekszenek, egymást ölelve. Melegség költözött a szívébe, ahogy az emlékeket nézte, de ez nem tartott sokáig: szinte azonnal eszébe jutott a mostani időszak, s Jaeho egy pillanatra elszégyellte magát a viselkedése miatt. Mostanában túl rideg volt, Sungjong pedig egyáltalán nem ezt érdemelte, hiszen a fiú évek óta a szívét-lelkét beleadta a kapcsolatukba. Jaeho gondolkozva tette le az ölébe a fényképeket; még ő maga sem értette, miért viselkedik így kedvesével.

Nagyot sóhajtva folytatta a kutakodást a dobozban, s minden egyes tárgyat alaposan megnézett. Apróságok voltak, ám nem a méretük számított, hanem az a tucatnyi emlék, amit felelevenítettek, mikor Jaeho rájuk nézett. Aztán a kezébe akadt egy koncert jegy, amely láttán kis híján elnevette magát. Tisztán emlékezett, milyen nehezen jutott hozzá, hiszen pillanatok alatt elkelt az összes, de ő nem adta fel, hiszen Sungjong kedvenc bandájáról volt szó. A fiú minden követ megmozgatott, így sikerült hozzájutnia az első sorba szóló jegyekhez, amelyekkel meglephette szerelmét első évfordulójukon.

Jaeho körül hirtelen minden forogni kezdett, s úgy ejtette ki a kezéből a koncertjegyeket, mintha megégették volna őt. Hát persze! A bűntudata egyre csak mélyült, ahogy ráeszmélt, miért volt a szokottnál is feszültebb Sungjong ma. Az évfordulójuk miatt! Jaeho legszívesebben a falba verte volna a fejét; mégis hogy felejthette el? Hiszen eddig minden évben együtt ünnepeltek, hogy lehet, hogy most mégis kiment a fejéből?

Nem készült ő semmivel mára, csak a pihenés lebegett a szeme előtt. A mellkasa összeszorult, elképzelni sem tudta, mekkora fájdalmat okozott Sungjongnak a bunkó viselkedésével. Főleg, hogy a fiatalabbik mindig is komolyan vette az ilyen eseményeket; Jaeho ezért sem szokott róluk megfeledkezni soha.

– Miért most? – tette fel magának halkan kérdést, miközben felállt.

Egy ideig csak nézte azt a rendetlenséget, amit maga köré csinált, végül csak legyintett egyet, s felszaladt az emeletre. Rendbe akarta hozni ezt a kis botlását és a kapcsolatukat is, s már meg is volt a terve. A szíve mélyén tudta, mire van Sungjongnak szüksége, s Jaeho ezt meg szerette volna adni neki. Csak remélni tudta, hogy még nem késő, még tisztázni tudja kettejük között a dolgokat, hiszen szerette ő Sungjongot, még ha ezt nem is mutatta ki mostanában.

Jaeho meg sem állt a nappaliig, s sietősen kereste ki főnöke telefonszámát a mobiljában. Szinte azonnal intézkedni kezdett, megállás nélkül hívta az ismerőseit, akikről tudta, hogy segítenek majd neki a terve véghezvitelében, majd izgatottan hozzálátott a ház előkészítéséhez. A mosoly ott bujkált a szája szélén; tudta, hogy Sungjong örülni fog, ha hazaér…

***

A fiú körülbelül másfél órát töltött a nappali csinosítgatásával, ám hamar rájött, hogy ő ehhez nem is ért igazán. Hangulatos fényeket szeretett volna, de az égősor, amelyet a karácsonyi díszek között talált, sehogy sem mutatott jól a falon, s többszöri sikertelen próbálkozás után csak ott hagyta őket a sarokban, hanyagul felragasztva. Végül is, a szándék a lényeg, nem igaz? – ismételgette magában, amolyan nyugtatásképp. Próbált nem tudomást venni róluk, s inkább a többi aprósággal foglalkozott: a képeket, amelyek korábban még a dobozban pihenetek, szépen kirakosgatta az asztalra, a szekrényekre több illatgyertyát helyezett, Sungjong ajándékát pedig gondosan becsomagolva csúsztatta a zsebébe. Jaeho még le is tusolt gyorsan, s tiszta ruhába bújt, így várta, hogy kedvese végre hazaérjen.

Már akkor hevesebben kezdett verni a szíve, mikor meghallotta Sungjongot leparkolni a ház előtt, amikor pedig nyílt a bejárati ajtó, lábai kis híján felmondták a szolgálatot. Jaeho legutoljára akkor izgult ennyire, mikor hosszas gondolkodás után először hívta randira Sungjongot. Nem gondolta volna, hogy ennyi év elteltével még ugyanígy fog érezni…

– Hyung? – Sungjong meglepett hangja szinte zene volt Jaeho füleinek. – Mi folyik itt? – kérdezte tátott szájjal, miközben körbenézett a nappalin.

– Meglepetés – Jaeho mosolyogva lépett Sungjong elé, s egy csókot nyomott a fiatalabb homlokára. – Boldog évfordulót!

A fiú megérte levenni a szemét a kidíszített helyről. Alig akarta elhinni, hogy mindezt Jaeho tette.

– Nem felejtetted el? – Fejét hirtelen kapta Jaeho felé, s vigyorogva nézett rá.

Az idősebb feszülten felnevetett, s megvakarta a tarkóját.

– Ami azt illeti, de… – vallotta be halkan, majd szabad kezével Sungjong felé nyúlt, s összekulcsolta az ujjaikat. – Miután elmentél, eldöntöttem, hogy megleplek és kitakarítom a pincét. Pakolás közben találtam meg a dobozt, amelyben a közös képeink voltak, ekkor jutott eszembe, milyen nap is van… Én… – hirtelen nem tudta, mit is mondhatna. Úgy érezte, egy sima bocsánatkérés ide nem elég. – Nagyon sajnálom, Sungjong, nem is értem, hogy feledkezhettem meg az évfordulónkról…

Sungjong várta, hogy folytassa, de Jaeho csak szemlesütve állt előtte, a szavakat keresve. S bár a fiatalabb fiú korábban még dühös volt a párjára, a haragjának már nyoma sem volt; lehet, hogy Jaeho megfeledkezett az évfordulójukról, de Sungjong mindennél jobban értékelte, hogy legalább most próbálkozott, hogy felejthetetlenné tegye a mai napot. A fiú mosolyogva pöckölte meg hyungja orrát.

– Nem haragszom rád, pabo! – Sungjong szorosan bújt Jaehohoz, s mélyet szippantott az illatából, amelyet olyan régen nem érzett már. El sem akarta őt engedni, hiszen hosszú idő után először végre tényleg otthon érezte magát. – De ígérd meg, hogy nem rajtam fogod levezetni a munkahelyi stresszt!

Jaeho mosolyogva simított végig kedvese arcán.

– Nem fogom, ígérem… Viszont van még egy meglepetésem.

Sungjong szemei felcsillantak a meglepetés szó hallatán, majd egy pillanatra elgondolkozott.

– Vasárnap van, hogy sikerült bármit is venned ilyenkor? – kérdezte kíváncsian.

Jaeho csak a fejét rázta, majd a kanapé felé kezdte húzni Sungjongot. A fiatalabb értetlenül követte őt, s azonnal le is ült. Elképzelni sem tudta, Jaeho milyen meglepetést tartogat számára.

– Mielőtt elkezdtem volna feldíszíteni a nappalit, felhívtam a főnököm – kezdte boldogan. – Ugyan nem örült, de végül sikerült lebeszélnem egy hét szabadságot, amit csak veled fogok tölteni. – Jaeho elővette a becsomagolt ajándékot a zsebéből, majd leguggolt Sungjong elé. – Éppen ezért, felhívtam Kyungilt is, hogy kölcsönkérjem a busani nyaralóját.

Sungjong vigyorogva kapta a szája elé a kezét.

– Azok a nyaraló kulcsai? – kérdezte izgatottan, s a becsomagolt dobozra pillantott.

Jaeho felnevetett.

– Igen. Kyungil körülbelül negyed órája járt itt, hogy odaadja őket, szóval felőlem akár holnap reggel indulhatunk is… ó!

Jaehonak szinte lehetősége sem befejezni a mondatot, Sungjong máris a nyakába vetette magát, s olyan szorosan ölelte barátját, amennyire csak tudta. Szörnyű napokon voltak túl, s Sungjong egy pillanatra azt hitte, csak álmodik, hiszen néhány órával ezelőtt Jaeho még bunkó volt vele, most pedig még egy augusztus végi nyaralást is elintézett maguknak. A fiú szemei ismét megteltek könnyekkel, ezúttal a megkönnyebbüléstől. Azt hitte, el fogja veszíteni Jaehot, de most mégis úgy érezte, szorosabb nem is lehetne a kapcsolatuk.

– Köszönöm, hyung – lehelte halkan a szavakat Jaeho nyakába.

Az idősebb fiú csak elmosolyodott.

– Érted bármit, Sungjong…

Jaeho óvatosan emelte fel kedvesen fejét, hogy a szemébe nézhessen, majd lassan közelebb hajolt hozzá, hogy hosszú idő után ismét megcsókolhassa szerelmét. Sungjong szíve olyan hevesen dobogott, hogy attól fért, kiugrik a bordái mögül, de csak szorosabban bújt hyungjához, hogy minél jobban érezhesse Jaeho szeretetét… Hiszen pontosan erre volt szüksége… Jaehoban pedig csak azokban a pillanatokban tudatosult igazán, mennyire szereti Sungjongot. Ha tehetné, sosem engedné őt el, s élete hátralévő részében csak ölelné és csókolná őt… Mert Jaeho számára Sungjong mindennél és mindenkinél fontosabb volt…

Oblivion - 22

Cím: Oblivion

Páros: Hong JooHyun (Cory) (24K) x Oh Heejun (KNK)

Műfaj: slice of life, romantikus, 

Író: 22

Aesthetic kép, ami alapján írni kellett:

 Mély levegőt véve hunyta le a szemeit, lejjebb csúszva a kanapén. A keze remegett, a gondolatai cikáztak, és érezte: újból meg kell tennie. Szinte látta, ahogy a pár perccel ezelőtt megmosott kezét ellepi a kosz, a baktériumok, holott semmihez nem ért hozzá azóta, hogy kilépett a fürdő ajtaján, de mégis, a már berögzült, megragadt mondat ismét kivetült, mozgásra kényszerítve a testét, hogy elismételje azt, amit a mai nap már rengetegszer megtett; megmossa a kezét. A vékony, hófehér bőre kézfején tele volt sebekkel, melyeket minden alkalommal csípett a szappan, de sem ez, sem semmilyen más tény nem volt képes megállítani ezt az eszeveszett körforgást. JooHyun tudta, nagyon jól, hogy nem normális ez, tisztában volt vele, de magát nem tudta megmenteni, másnak pedig nem hagyta. Csupán a változás gondolata is megrémisztette, félt az újtól, és inkább beletörődött abba, hogy a gondolatok uralják ezek után. Belefáradt már, nagyon rég, de egy dolog vigasztalta: Ő ismét eljön, így pedig vigyázhat rá, nem fog ártani neki, és csak azt a mosolyt láthatja az arcán, amit olyannyira szeretett.

 Egy dolgot akart, Őt maga mellé, mert ha ott volt, az egész lényére egy megmagyarázhatatlan nyugalom szállt, és akkor, azokban a percekben semmi, de semmi nem tudta lekötni, csak a fiatalabb mély hangja, ahogy halkan duruzsol neki, és, bár egy szavát sem értette, olyannyira elmerült a másikban, elég volt hallgatni az általa oly' kedvelt orgánumot, hogy szíve ismét egy nyugodt tempóban doboghasson tovább. Szerette őt, az illatát, az íriszei csillogását, mindenét, végtelenül ragaszkodott hozzá, imádta a vele eltöltött pillanatokat, még ha olykor csupán ültek, egymás mellett, megtartva azt a bizonyos távolságot, amire az idősebbnek szüksége volt. Sokszor idézte fel magában az évekkel ezelőtti Heejunt, mikor még sokkal alacsonyabb volt nála. Akkor még ő volt az, aki a másiknak jelentette a védelmező karokat, és végtelenül haragudott magára, hogy az évek múlásával már semmilyen támaszt nem jelentett a fiatalabbnak, hanem ő volt az, akinek szüksége volt rá. Heejun egy percre sem hagyta magára, minden nap több üzenetet is küldött az idősebbnek, aki ugyan elolvasta, de sosem válaszolt rá. Képtelen volt hozzáérni a kis elektronikus szerkezethez hosszabb ideig, miután olvasta, mennyi baktérium tapad meg rajta... Nem ment neki. De a pár szavas üzenetek mindig megmelengették a szívét, és olyankor ajkain is apró mosoly játszott. Hálás volt neki, hogy foglalkozott vele, hogy eltűrte maga mellett, és igazán érdekelte, miért, mi oka van erre, nem kérdezett rá. Ezt utálta magában a legjobban; a betegségének ezen oldalát, amit, ha tehetett volna, mindenestül kihajított volna az ablakon, hogy örök életre megszabadulhasson tőle; mivel képtelen volt hinni a fiatalabbnak. Minden olyan mondat, mely az idősebbhez szólt, a felé irányuló érzelmeiről, hazugságnak hatott a fejében, lehetetlen feladat volt számára elhinni. Elvégre, ugyan ki szeretne egy ilyen embert? Ráadásul, ő tudta, mindenki hazudik. Ahogy a szülei és a barátai is hazudtak neki, úgy más is fog, és ettől...rettegett. Nem akart egyedül maradni, de nem akart hazugságban élni, más terhére lenni, problémát okozni. Nem akart senkit bepiszkítani, senkinek sem akart ártani, főleg nem neki. De elengedni nem tudta, szüksége volt rá, és mégis, mindennél távolabb akarta tudni magától...

 A mai nap is olyan volt, mint a többi, megszokott, monoton, de már évek óta így teltek el a nappalok, és ezt megbontani lehetetlen feladatnak bizonyult. A fehér bőrkanapé volt az egyetlen ülőalkalmatosság a szobában, amelynek egyik falát csupán a makulátlan üveg fedte, ezzel rálátást engedve a kertre, melyben a zöld növények teljesen eltakarták a külvilágot. A szobában minden fehér volt, ahogy az egész házban, világos, tiszta, és JooHyun számára ez jelentette a teljes nyugalmat. A gondolatai most sem álltak meg, ahogy a kinti, reggeli eső után apró harmatcseppekkel borított leveleken pihentette tekintetét, ismét a fiatalabb férkőzött szemei elé. Nem volt jó soha az érzelmek felismerésében, sem a testbeszéd és a mimika leolvasásában, de azt tudta, hogy az az emóció, melyet Heejun idéz fel benne, különleges - de megmondani, mi is volt ez, nem tudta. Az órára pillantva enyhe izgalom lett úrrá rajta, hiszen... Nemsokára megérkezik. Ismét itt lesz vele, és ennek okán habozás nélkül pattant fel, a fürdőbe sietve. Mosakodni akart, tisztára súrolni magát, mert eldöntötte: Ma megérinti őt. Megérinti, ezzel tudtára adva azt a mérhetetlen hálát, amit érez. Hiszen minden egyes alkalommal, mikor a fiatalabbal volt, tudta, mennyire kellemetlen a másiknak, hogy nem érhet hozzá, látta rajta, hogy megölelné, megfogná a kezét, és talán tudat alatt az idősebb is áhítozott ezek az érintések után, éppen ezért határozta el magában, hogy ma megteszi.

***

 Heejun léptei hangos visszhangot vertek a kiüresedett utcán. Tőle nem megszokott hevességgel igyekezett rég látott hyungja háza felé, arcán letörölhetetlen mosollyal, melyet a gondolat varázsolt oda, hogy egy hónap után ismét találkozhat azzal a személlyel, aki a világot jelenti neki. Mérges volt, főleg magára, de a főnökére is, hogy egy percnyi szabadidőt sem kapott, lassan négy hete, és a felhalmozódott munkát ilyen hirtelen, ekkora mennyiségben zúdította rá, ettől pedig elzárta az esélyt, hogy Heejun találkozhasson az idősebbel. Aggódott érte, minden éjszaka eszébe jutott, vajon jól van-e a másik, nem tört-e rá ismét pánikroham, mikor nincs ott mellette, netán az enyhe depresszió jelei újból megmutatták magukat... Annyi szerencséje volt, hogy biztos nem bántotta magát, mivel a bőrét ugyanolyan makulátlannak akarta tudni, mint minden más testrészét. De ez nem sok nyugtot jelentett, hiszen bármi más történhetett, amiből JooHyun egyedül képtelen kihátrálni. A gondolatai tudta kívül indították meg őt, így végül a maradék távot futva tette meg, hevesen verdeső szívvel. A kis házhoz érve nem kopogott, volt kulcsa a kapuhoz, és az ajtóhoz is. Az idősebb tudta, hogy érkezik, mindig megnézi az üzeneteket, így nem aggódott, hogy megijesztheti őt. 

– Hyung! – Ajkain a mosoly kiszélesedett, ahogy a szokásos illat az orrába kúszott, mely az egész házat körbelengte. Nem is tudná rendesen leírni, talán olyan...tiszta illat volt, hűsítő. Lehet, ilyen jelzőkkel nem szokás illetni, de egyszerűen ilyen volt...tiszta, mint minden, ami a másikat jellemezte. Pár pillanatig nem érkezett válasz, de végül halk léptek csapták meg a fülét, és megjelent Ő, csupán egy fehér köntösben, kissé vizes hajjal. Heejun lélegzete hirtelen akadt el, azt sem tudta, mit tegyen; lélegeznie kellett volna, de az akkor, abban a pillanatban nem ment neki. 

 Gyönyörű volt. Más szóval nem is tudná jellemezni az előtte álló angyalt, aki csillogó szemekkel meredt rá, láthatóan elérzékenyült arccal. Legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy karjaiba zárhassa, és ne engedje el, míg a világ szét nem hullik darabokra, de nem tehette, és ez... Ez mérhetetlenül elkeserítette őt. Sosem hibáztatta az idősebbet, egy pillanatig se, pedig őszinte kínokat élt át mellette, akárhányszor a közelében volt. Hiszen szerette őt, sőt, rabja volt a másiknak, kinek erről sejtése sem volt, és ez így volt jó. Heejun nem akarta ilyenekkel traktálni az így is labilis lelkűt, úgyhogy inkább megtartotta magának ezt az érzést, ami egyre erősebben akart kiszakadni mellkasából. 

– Szia – szólalt meg hosszas másodpercek után Heejun, lágyan elmosolyodva, mire az idősebb lomha léptekkel sétált elé, alsó ajkát beharapva. A fiatalabb innen tudta, valami aggasztja az idősebbet, valamin ismét agyal, gondolkodik, összezavarva saját magát, és ez nem tetszett neki.

– Hiányoztál – suttogta halkan JooHyun. Szinte alig hallotta a másik, még szerencséje, hogy akárhányszor az idősebb ilyen közel került hozzá, az ő tekintete akarata ellenére siklott piros ajkaira, így pedig nem volt nehéz leolvasni azokról ezt a röpke szavacskát. Heejun szíve eszeveszett tempóba kezdett, szinte el se hitte, amit hallott. Soha, soha nem mondott ilyesmit neki, soha nem volt ennyire közvetlen, ennyire...őszinte és érzelmes. Heejun ismét úgy érezte, az idősebb teljesen elvarázsolta. Olyan ártatlan volt, olyan tiszta, s ha nem lett volna ez a betegsége, nála érzelmesebb ember nem is létezett volna. De így, hogy JooHyun teljesen bezárkózott, mint testileg, mint lelkileg, mindentől elzárva magát, tapasztalatlanná tette megannyi téren; édes volt, még így is, szinte érezte a fiatalabb, ahogy a szíve lassú olvadásba kezd. Nem tudta, miért ő az egyetlen, akit ilyen közel enged magához a másik, de hálás volt, és hihetetlenül boldog. 

– Te is nekem, hyung. – Heejun mosolya lágy volt, szeretetteli, amit az idősebb is észrevett, ettől pedig úgy érezte, ez az a pillanat, amiért még itt volt, és nem adta fel. Mikor láthatja a fiatalabbat, és elmerülhet abban a végtelen nyugalomban, amit biztosított számára. – Hoztam neked valamit, gyere, üljünk le – vette le gyorsan a fiatalabb a cipőt a lábáról, és belebújt a papucsba, mely külön neki volt odakészítve. JooHyun lassú léptekkel indult meg a bőrkanapé felé, leülve rá, és végig figyelemmel kísérte, ahogy Heejun követi őt, az ülőalkalmatosság másik felében foglalva helyet.

 JooHyun szíve összeszorult egy pillanatra. Valahogy...távolinak érezte így a fiatalabbat. Talán azért, mert az előbb olyan közel állt hozzá, mint talán soha, vagy az elhatározása keltette ezt az emóciót benne, maga sem tudta, de szinte fázott így, távol a másiktól, ezért észrevétlenül csusszant közel hozzá, míg ő a táskájában kutatott fel egy másik dimenziót.

– Megvan! Végre, már azt hittem, so...Jézus! – kapott a szívéhez Heejun, mikor rettentő közel találta magához az idősebbet, amint felé fordult. Persze, nem volt az közel, a fél méter távolság megmaradt, de ez szokatlan volt...nagyon szokatlan. – Hyung? Baj van? – Az említett csak megrázta a fejét, halvány mosollyal ajkain, és csillogó szemekkel nézte az előtte ülőt, néha-néha a kezében pihenő pici, fekete dobozra pillantva. Kíváncsi volt, látszott rajta, ez pedig még több kérdést vetített ki Heejun elé. Hyungja soha nem volt ennyire őszinte az érzelmeivel szemben, nem mutatta ki őket, és nem is igyekezett közeledni a másik felé, de most, teljesen ellentéte volt eddigi önmagának. Bár látszott rajta, hogy a burok, ami körbeveszi, és nem engedi közel a fiatalabbhoz, még nem szűnt meg teljesen, de lassacskán elhalványodni látszott, amitől Heejunon gyermekies izgatottság lett úrrá. Ha nem félt volna rettenetesen a következményektől, azonnal karjai közé zárta volna a másikat. De tartott attól, hogy az idősebb miképp reagálna, így úgy döntött, megvárja, míg ő lép. Igazán kíváncsi lett volna rá, mi hozott ilyen mértékű változást a másikban, ám nem akarta siettetni, mellesleg tudta, az idősebb mindennél jobban tart a kérdésektől, független attól, neki szól, vagy felőle. 

– Heejun? – Az idősebb hangjára tért csak észhez a másik, realizálva, hogy valószínűleg percekig meredt a másikra, ki tudja, milyen arckifejezéssel, de amint felcsendült az előtte ülő halk kuncogása, ismét ledermedt.

Egyértelmű jele volt annak, mennyire idétlenül nézhetett ki, de valahogy...egy percig sem tudott ezzel foglalkozni. Minden apró zaj elcsendesült körülötte, sem az óra monoton kattogása, sem a kinti növényzet leveli táncának hangja, melyet a lágy szél uralt hosszú ideje nem jutott el hozzá, csak a másik arcát látta maga előtt, és az az apró, édes nevetés visszhangzott fejébe szüntelenül, melyet oly rég hallott már, és most, hogy újra a tulajdonában tudhatja ennek elven emlékét, soha nem akarja elhalványulni hagyni. – Megint elbambultál – mosolygott az idősebb. Igazából, magát sem értette. Fogalma sem volt arról, miért érzett hirtelen késztetést arra, hogy a benne dúló érzelmeknek jelet adjon, de azok maguktól törtek utat, áthatolva a láthatatlan védelmen, melyet tudat alatt öltött fel magára az idősebb, de mikor ezek az érzelmek elárasztották a mellkasát, képtelen volt ellent mondani nekik. Ajkai maguktól húzódtak mosolyra, mikor a fiatalabbra pillantott, és végtelenül aranyosnak találta, ahogy ő szemöldök ráncolva, értetlenül néz rá. Rá kellett döbbennie, az előtte lévő személy az egyetlen, aki akár hosszú időre is kiszabadítja a rá kényszerült körforgásból, a mohó gondolataiból, melyek tettekre kényszerítették. Ha önmagát nem is, a lelkét tisztának érezte ilyenkor, és ez elfeledtette, vele azt a megannyi gondolatot, mely testének bemocskolódását bizonygatta. Tudta, hogy fontos a fiatalabbnak, hogy ezen a köteléken mindkét oldalt erős csomó állt, ami nem hagyta lecsúszni őket. 

– Sajnálom, csak ma...mindegy – ingatta meg mosolyogva a fejét Heejun, teljes testtel a másik felé fordulva. – Add a kezed – a görbület ajkain egyre szélesebb lett. Izgult, hogy az idősebb mit fog szólni ehhez, de úgy érezte, egy erős lépés lesz a gyógyulás felé, ha jól alakul.

Ám amilyen nagy vehemenciával és izgalommal indult neki, a mosoly olyan hirtelen fagyott le az arcáról, amint tekintete az idősebb kezére tévedt, majd az azon éktelenkedő sebeken futott végig. A szíve erősen szorult össze, ezzel tüdejét is erre késztetve, mitől hevesen kapott levegő után, nem is gondolva arra, mik lehetnek felelőtlen tette következményei. Ő csak dühös volt, de nem az idősebbre. Inkább a sorsa, a betegségre, az életre, és magára. Nem tudott vigyázni arra, aki a legfontosabb neki, és ez...végtelenül dühítette.

Gondolkodás nélkül fogta ujjai közé a másik kezét, óvatosan, és közelebb húzta magához, hogy rendesen megnézze. Fájdalmasnak tűnt minden egyes seb, mely a sűrű dörzsöléstől jelent meg hyungja hófehér bőrén. Beharapta alsó ajkát, mélyen szívva be a levegőt. Bántotta, hogy nem tud semmit tenni a másikért, hogy képtelen a támasza lenni, megóvni őt. JooHyun mindennél jobban őrizte a saját épségét, de számított erre, tudta, hogy ez lesz a végén, ám a keze tisztaságát nem volt képes megtagadni pár seb miatt. Viszont, ha a fiatalabb itt lett volna mellette, talán elkerülhető lett volna - gondolta Heejun, de valahol mélyen tudta, ezt nem lehetett volna megakadályozni, csupán szenvedni akart az önmarcangolástól, épp, mint a másik, akinek az érintés gondolatától is rettentően labilis lesz a lelki világa.

Erre a gondolatra Heejun hirtelen kapott észhez, és ijedt tekintetét felemelte JooHyunra. Elrontotta. Hatalmasat hibázott azzal, hogy megérintette, ráadásul ennyire hevesen.

JooHyun bódultan nézte kezét, mely elveszett a fiatalabb hatalmas tenyerében. Nem mozdult, meg sem rezzent, mintha egy pár másodpercig az élet is elhagyta volna.

– Hyung, én ne...

– Meleg. – Nem erre várt. Nem is tudta, mire számított, de az biztos, hogy mindenre, csak erre az egy szócskára nem.

– T-tessék? – csak ennyit volt képes kimondani a másik, azt is nehézkesen, mert a tüdejében rekedt levegő igencsak vonakodva akart távozni onnan.

– Olyan meleg... – JooHyun másik kezét is a fiatalabbéhoz vezette, és úgy emelte arcához, beletemetve azt a másik tenyerébe. Már teljesen el is felejtette, milyen, mikor megérintik. Mennyire forró, milyen mértékű nyugalmat áraszt. Neki erre volt szüksége. Nyugalomra, szeretetre, és Heejunra, aki ezt mind meg tudta neki adni.

Surprise - 18

Cím: Surprise
Páros: Moon Bin (Astro) x Kim Hwiyoung (SF9)
Műfaj: fluff,
Író: 18
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett

Mindig is imádtam az esőt. A sötétkék gomolygó felhők látványa egyszerre volt szép mégis rémisztő. Hajnal volt még csak, de a villámok fénye, amely a behúzott függönyökön is látszódtak, felkeltettek, nem is beszélve a dörrenésekről, ami követte őket.

Az ablakban ültem és figyeltem, ahogy a vihar tombolt Szöul utcái felett, ujjammal pedig követtem egy-egy apró vízcseppet az ablakon.

Egy óra elteltével a vihar csillapodni kezdett és lassan a nap is felkelt. Mivel az eső még nem állt el, ezért egy halvány szivárvány jelent meg az égen, mosolyt varázsolva az arcomra. Gyönyörű.

Nézelődésemből a telefonom csörgése zökkentett ki. Morogva pattantam le az ablakból, mert hiába, hogy ébren voltam, mégiscsak fél hat volt!

- Szép jó reggelt! – kaptam fel meg sem nézve zaklatóm nevét a kijelzőn.

- Hwiyoung segíts! Beáztam! – visított bele a telefonba legjobb barátom, mire nagyot dobbant a szívem.

- Ez van. – az más kérdés, hogy ezt magamnak, vagy neki szántam.

- Nem lehetsz ilyen! Látom, hogy ég nálad a villany! – siránkozott tovább.

- Mégis, hogy láthatnád? – kérdeztem értetlenül. – Felettem laksz.

- Tudod, kinéztem az ablakon… Istenem gyere már! – mérgelődött majd kinyomta a telefont.

- Minek kellek én oda? – forgattam meg a szemem, de bele bújtam a papucsomba és elindultam fel a lépcsőn.

Egy két emeletes házban laktunk, nem volt túl nagy, három szobával, nappalival, konyhával és két fürdővel, és egy kis hátsó kerttel. Hatan simán elfértünk, de jelenleg csak ketten tartózkodtunk itthon, a többiek a családjuknál vagy párjuknál voltak, a vizsga időszak előtt mindig így volt.

- Na végre!

- Mit szerencsétlenkedsz? – léptem mellé, míg ő az ablakkeretből csöpögő vízzel volt elfoglalva.

- Miért kell már megint esnie?

- Szerintem szép. – pillantottam ki az ablakon, a látvány fentebbről még jobb volt.

- A szivárvány igen, de az, ami előtte volt. Pff. – rázta meg a fejét.

- Egy nagyobb törölközővel többre mennél. – jegyeztem meg és elindultam az ajtó felé.

- Nem segítesz?  - háborodott fel.

- Megnézem a másik szobát is valószínűleg az is beázott, – torpantam meg az ajtóban. – és hozok neked egy törölközőt. – kuncogtam a (nem létező) bajszom alatt.

Nem sokkal később a konyhában ücsörögtünk és a reggelink felett beszélgettünk. Mint kiderült ő is virrasztott a vihar miatt.

- Na és mi a terved mára? – néztem fel rá a kávémból, míg ő a kakaóját kavargatta.

- Nem csinálok semmit, ha csak nem jössz el velem valahová. – rántotta meg a vállát.

- Nekem sincs dolgom, szóval felőlem mehetünk. – mosolyodtam el. – De hová?

- Csak sétálunk egyet a városban, esetleg vásárolhatunk is ha akarsz, nincs konkrét tervem.

- Üljünk be valahová kajálni is, mert szinte üres a hűtő!

- Meg egyeztünk. – mosolyodott el, amitől nekem ismét nagyot dobbant a szívem.

- Moonbin most komolyan! Haladj már! – nyöszörögtem az ajtóban toporzékolva.

- Jó, itt vagyok már! – nyújtotta rám a nyelvét.

- Rosszabb vagy, mint egy lány! Lassan dél. Az tényleg egy rózsaszín pulcsi rajtad?

- Még csak 10 óra múlt! Amúgy meg ráérünk. Te még vissza is aludtál a kanapén! – incselkedett. – Mi bajod vele? A tied meg kék, én is kössek bele?

- Valóban, de nem töltöttem 2 órát a fürdőben. Semmi-semmi…

- Nem volt az kettő… - tiltakozott, én pedig nagyot sóhajtottam.

Tovább piszkálva egymást indultunk el a buszmegálló felé, amivel a belvárosba mentünk. Imádtam az ilyen pillanatokat, amikor csak egymással foglalkoztunk, bár ez szinte mindig így volt, mert eléggé össze voltunk nőve már elég rég óta.

A rózsaszín felsőről eszembe jutott a tavaly nyár, amikor beköltöztünk ide és a srácokkal elmentünk egy paintball pályára ismerkedni. Abból nem csak az maradt meg, hogy milyen jól éreztük magunkat, hanem a vesztes Moonbin arca is, ami a festéktől kék színben pompázott, lábain, hasán és hátán pedig megtalálható volt a szivárvány összes színe. A keze rózsaszín volt, és a rajtamaradt festéket azonnal az arcomra kente, nehogy kimaradjak belőle, pedig rajtam is bőven volt festék.

- Kikötődött a cipőfűződ! – jegyezte meg hirtelen, ezzel kizökkentve az elmélkedésemből, és egyből le is guggolt, hogy bekösse. – Lenyúltad a zoknimat? – kelt fel felháborodva miután bekötötte a fűzőket és tovább indultunk az utcán. Elkerekedett szemekkel néztem le a lábamra. – Te cukkolsz a rózsaszín cuccok miatt? Valld be, hogy tetszik. – vigyorgott az arcomba.

- Menj innen. – löktem odébb zakatoló szívvel. Túl közel… - Valószínűleg véletlen össze cseréltem a tiéddel.

- Véletlen? – vonta fel a szemöldökét.

- Annyira siettettél, aztán meg rád kellett várni! – ütöttem meg a vállát, de nem hagyta abba a nevetést. – Bubble tea! – visítottam fel, amikor megláttam az út túloldalán lévő táblát.

Figyelmen kívül hagyta barátomat szaladtam át a zebrán, szerencsére zöldön, ám ő ott ragadt, mert mire kapcsolt, már váltott a lámpa.

- Ya! – kiabált utánam, de nem figyeltem rá csak beálltam a sorba. Akkor lépett mellém, amikor sorra kerültem.

- Te fizetsz! – ütögettem vállon, mert már az övét is kikértem, hisz jól tudom, hogy mit szeret.

- Azt hittem ennél jobb ajándékot választasz magadnak. – nyújtotta át a pénzt az eladónak, majd rajta volt a sor, hogy ott hagyjon.

- Milyen ajándék!? – szaladtam utána, de felesleges volt, mert bevárt és kivette a kezemből a teát.

- Boldog születésnapot! – adta vissza, majd nevetve adott egy puszit az arcomra és megindult. Elkerekedett szemekkel néztem utána, egyrészt, mert teljesen elfelejtettem a szülinapomat, másrészt a puszi, harmadrészt meg komolyan lerendezett ennyivel?

- Mond, hogy csak szívatsz! – szaladtam utána, de ő csak nevetett, majd mikor beértem átkarolta a vállamat, de válaszra nem méltatott.

- Már csak vásárolnunk kellene otthonra. – sétáltam hazafelé jól lakottan, mert délután beütünk kajálni egy gyors étterembe.

- Muszáj? – kérdezte reménykedve, hogy a válasz nem lesz.

- Ha akarsz enni valamit, akkor igen. – bólogattam.

- Mi lenne, ha csak te mennél. – simította kezét derekamra, ezzel zavarba hozva, nem mellesleg rám meresztette kiskutya szemeit, így kénytelen voltam elfordulni, nehogy észre vegye lángoló arcomat.

- Jó, legyen. – egyeztem bele gyorsan, remélve, hogy elenged, de nem így lett. Szerencsére már nem volt messze az utca ahol laktunk és nem sokkal előtte volt egy bolt, ahová én bementem, míg Moonbin – egy puszi után – tovább sétált.

Miután rendeztem a légzésemet, elvettem egy kosarat, hogy gyorsan össze szedjem az otthoni cuccokat.

Tudom, hogy nem mehet ez így sokáig, mert előbb utóbb rá fog jönni a kis titkomra, de én képtelen vagyok elmondani neki, mert félek, hogy nem lenne jó vége. De nem tudom, hogy meddig tudom még távol tartani magam tőle…

A vásárlás nem tartott elég sokáig ahhoz, hogy át tudjam gondolni a dogokat, így egy nagy sóhajjal indultam meg a ház felé.

Az ajtó nyitva volt, így csak az előszoba villanyával kellett szerencsétlenkednem egy kicsit, hogy lássak valamit.

- Moonbin! – kiabáltam, mert bent nem égett semmi. – Felmentél szunyálni mi? – morogtam magamban.

- Meglepetés! – kapcsolódott fel a villany, amikor beléptem a nappaliba. A srácok, a családom és a gimis barátaink mind ott voltak. Kiesett a szatyor a kezemből, miközben eltátottam a számat. Félkörben álltak, középen anyáék egy tortával, a falon mindenhol díszek lógtak, míg a plafon tele volt kék és rózsaszín lufival.

Ezután persze mind tolakodni kezdtek, hogy egy ölelés vagy puszi kíséretében átadják az ajándékaimat és felköszönthessenek. Anyáék nem sokkal később el is mentek, mondván, hogy mi fiatalok kibulizhassuk magunkat. A barátaimat elnézve, lesz mit takarítani holnap, így a torta felvágása után én is a kezembe vettem egy rózsaszín löttyel teli pohárkát.

Idő közben besötétedett és a villanyt is lekapcsolták, a nappali tánctérré változott, mindenki jól érezte magát, de egy embert nem láttam hiába kerestem.

A kis asztalnál találtam még pár érintetlen édességet, amit egyből meg is szereztem. Ekkor vettem észre, hogy kint ég a villany. Gyorsan a hátsó ajtóhoz szaladtam, és csak reméltem, hogy nem valamelyik részeg barátom van kint, mert ha felverik a – valószínűleg amúgy is mérges – szomszédokat, nekünk végünk.

- Uh, csak te vagy az. – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Mit csinálsz itt?

- Őrködöm. – vigyorgott rám, és megpaskolta mellettem a kis hinta ágy párnáját.

- Akkor hasonló félelmeink vannak. – huppantam le mellé. – Nem fázol? Bár május van, annyira nincs jó idő.

- Tudod ez a pulcsi jó meleg.

- Ez is, de mégis fázok. – dörzsöltem össze a kezeimet. Lassan értük nyúlt, majd megfogta őket, mire abba maradt a vacogásom, de a szívem őrült tempóra kapcsolt. Most már inkább melegem lett. Csendben ücsörögtünk így egy darabig.

- Nem kéne bent lenned? Elvégre te vagy az ünnepelt. – mondta halkan, megszakítva a csendet.

- El buliznak ezek nélkülem is. – mosolyodtam el. – Különben is… Még várom az igazi választ a kérdésemre. Mit csinálsz itt?

- Már mondtam, őrk…

- Látom, hogy valami nem oké. – vágtam a szavába.

- Minden rendben. – mosolyodott el.

- Ezt meséld be másnak.

- Nézd hullócsillag! – mutatott fel az égre.

- Moonbin… - mordultam rá. – Ne terelj.

- De tényleg érdekel? – harapta be a száját, kerülve a tekintetem.

- Valószínűleg azért kérdezem.

- Csak… Jól érezted ma magad?

- Igen. De nem ez volt a …

- Akkor örülök, mert én is. Mondjuk, én minden percet imádok, amikor velem vagy. – kuncogott. – Félek, ha ezt megtudod, nem lesz több ilyen. – nézett mélyen a szemembe. A szívem már majd kiugrott a helyéről, vártam azokat a ki nem mondott szavakat, a reménnyel, hogy ugyan azok, amiket én is magamban tartogatok. – Szeretlek. – suttogta végül lehajtott fejjel, mire a szívem óriásit dobbant.

- Én is szeretlek! – suttogtam. – Köszönöm a mai napot! – mosolyogtam rá egyre inkább elpirulva, mert azonnal felkapta a fejét válaszomra, és egy nagy mosollyal az arcán lehunyta ragyogó barna szemeit, hogy megszüntesse a köztünk lévő távolságot és végre megcsókoljon.

Fekete és hófehér - 19

Cím: Fekete és hófehér
Szereplők: Hansol Vernon Chwe (SEVENTEEN) x Park JinYoung (Junior) (GOT7)
Műfaj: angst, szexuális utalások, szereplő halála

Író: 19
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

A hófehér takaróról visszaverődött napsugarak ébresztettek, amint puha takarókba burkolózva próbáltam az álmokat tovább húzni, a valóságot a lehető legmesszebb száműzni. A hatalmas ablakon beáramló világosság, viszont nem akarta engedi, hogy tovább dédelgessem álmaimat. Akármerre fordultam, mindenhol megtalált, ez pedig arra késztetett, hogy ideje felkelni. Nagyot nyújtózkodtam a takaró alatt, ami körülfonta testemet és melegen tartott a téli napokon, de nem lehet minden reggel boldog az ember, ez így volt velem is. Amint tudatosult bennem, hogy ébren voltam, egyből egy éles fájdalom nyílalt homlokom tájékán. Annyira erős volt, hogy attól féltem kiszakad a fejem a helyéről. Erőteljesen szorítottam össze fogaimat, és nyomtam tenyeremet a fájdalom központjára, mintha használna, de pontosan tudtam, hogy felesleges volt. Kivánszorogtam az ágy meleg öleléséből és mezítláb indultam meg a fürdő felé, hogy valamilyen gyógyszert magamhoz vegyek és véget vessek gyötrelmeimnek.

   A fürdőben kinyitottam a mosdó feletti kis szekrényt, előkotortam a fájdalomcsillapítót, majd egy pohár vízzel lehúztam azt és vártam a beteljesülést. Visszacsuktam a kis szekrényt, ami történetesen egy tükör volt, így megpillanthattam arcomat. Ahogy megpillantottam magamat, teljesen megrémültem. Az bőröm olyan fehér volt, mint a hó, ajkaim lilás színben pompáztak akár a vaníliavirág, szemeim rémülten próbálták megkeresni alakom valós részleteit, de nem találtam semmit, ami magamra emlékeztetett volna. Értetlenül bámultam magamat továbbra is, míg nyakamra nem tévedt tekintetem. Bőrömön lilás-kékes foltok díszelegtek, szokatlan formát kialakítva. Összerezzentem, mikor hozzájuk értem, de még jobban elkerekedtek szemeim, ahogy nyakhajlatomhoz ért látószervem és egy kétszavas írást véltem felfedezni. "KISS HERE". Tudatlanul szemléltem a betűket, melyek bőrömön futottak, egészen addig, míg egy pillanatnyi foszlány szökött tudatomba.

   - Meg is volnánk - tette le a filctollat kezéből és kissé elhajolva nyakamtól szemlélte művét. - Így tudni fogod hová is kérheted a csókjaidat - duruzsolta fülembe, majd aprót harapott hallószervem cimpájába, amitől kirázott a hideg. - Csak elhúzód az ingedet és máris megkapsz mindent - kuncogott, majd az említett részre helyezte ajkait és erőteljesen megszívta bőrömet, amitől ajkaim szétnyíltak és egy halk sóhajt hallattam.

  Megráztam fejemet és megkapaszkodtam a mosdó szélébe. Próbáltam feldolgozni az előbb látottakat, de egyáltalán nem emlékeztem arra, mikor és hol történt ez az aprócska jelent, de azt sem tudtam felidézni, hogy nézhetett ki az a férfi, aki ezeket a mondatokat mondta nekem. Hangja ismerős volt, de mégis idegen. Mintha egyszer hallottam volna és ezért nem tudtam behatárolni, hogy pontosan kihez is tartozott. Idegesített a tudatlanság, az, hogy nem tudtam semmit és az elmúlt napok, mintha csak kitörlődtek volna az elmémből, de az egész életemből inkább. Nem tudtam magam elé idézni, hogy milyen nap volt, hányadikát írtunk, sőt azt sem, hogy én magam ki voltam. Egyedül azzal voltam tisztába, hogy otthon voltam, de minden mást homály fedett, olyan fehér lepedő, mint a kinti fehér hótakaró.

   Kisétáltam a fürdőből és a konyha felé vettem az irányt, hogy korgó gyomromat elhallgattassam. A hűtőben valamilyen ételre leltem, amit gyorsan el is tüntettem és kissé megkönnyebbülve üldögéltem a konyhaasztalnál. Próbáltam felidézni mi is történt velem, hogy miért nem emlékeztem semmire, de leginkább azt próbáltam felidézni, hogy ki voltam én magam. Ahogy elmélkedtem tekintetemet végigvezettem az aprócska helyiségben és megakadt szemem egy fehér pólón, ami hanyagul lógott a szemközti széken. Erőtlenül nyúltam érte, majd emeltem szemmagasságba, hogy megszemléljem, mikor egy szövegen futtattam végig szemeimet.

   - A halál művészet - hangzott fülemben, amint egy fegyvert tartottam kezemben. Magam elé emeltem és céloztam. - Ha sikerül olyanná válnod, mint én, meg fogod érteni, mekkora gyönyört tud okozni a gyilkolás. A halál megismerése - suttogta hallószervemben, majd elsült a fegyver.

   Ijedtem ejtettem el a felsőt és pattantam fel helyemről. Három lépést hátráltam előző ülőhelyemtől és megindultam a nappaliba, hogy kinyissam az ablakot és kiszellőztessem elmémet. Egyre jobban őrjítettek ezek az emlékfoszlányok, de tudtam jól, hogy csak ezek tudták visszahozni azt, amit elveszítettem. A lakás legnagyobb helyiségébe érkeztem és egyből az ablakhoz siettem, hogy nagyra tárjam ablakait és hideg, téli levegőt beengedjem. Arcomat egyből megcsapta a tiszta levegő és tüdőmet megtöltöttem vele. Éreztem, amint izmaim ellazultak, az előző feszültséget már egyáltalán nem éreztem. Miért is aggódom én? - kérdeztem magamtól, ahogy kinyitottam szemeimet és a tájat csodáltam. Megtámaszkodtam az ablakpárkányon és a fehér hó teljesen magába szippantotta elmémet, de ahogy néztem, úgy ugrott be egy újabb emlék.

   Egy széken ültem hátrakötött kezekkel, szememet szemfedő fedte, így nem tudtam felmérni egyáltalán hol is voltam és eluralkodott rajtam a pánik. Hallottam az ajtó csukódását, ahogy a zár kattant és a padló nyikorgott az érkező súlyától. Egyre közelebbről hallottam érkeztét, míg egy tenyér nem simult vállamra. Ijedten ugrottam egyet a széken, próbáltam minél messzebb kerülni tőle, még akkor is, mikor nem tudtam ki is ő, de a helyzet semmi jót nem ígérhetett. Halk kuncogást hallatott és valahogy sejtettem, hogy egy vigyor is ott ült ajkain, hiszen minden elmebeteg élvezte, ha áldozatuk félt és szenvedett. Végighúzta hosszú ujját vállövemen, onnan nyakamra. A bőröm éget érintésétől, el akartam lökni, de megmozdulni nem tudtam, úgy le lettem szíjazva, tutira ment az illető. Ujját nyakamon futtatta végig, állkapcsom vonalát követte, majd ajkaim ívén vezette. Legszívesebben ráharaptam volna ujjára, de nem tudtam kivel is volt dolgom, így nem kockáztattam meg halálomat.

   Nem érintett már sehol sem, majd hirtelen eltűnt a szemfedő és újra láttam a világot. Éles fény vakította el látásomat hirtelen, majd amint hozzászoktam a fényhez, fel tudtam mérni helyzetemet. Két szék volt a szobában, egy, amin ültem és egy közvetlenül előttem, úgy másfél méterre. Nem láttam sehol sem az illetőt, aki az előbb bejött, aztán egyszer csak felbukkant. Fekete öltönyt viselt, zakója alól kibújt hófehér ingének ujja, ami rátekintést nyújtott csuklójára.

   Önelégült mosoly húzódott ajkaira, ahogy végigvezette tekintetét kiszolgáltatott testemen, többször megnézve arcomat és a szemembe nézve adta tudtomra, hogy tetszett neki a látvány. Mosolya továbbra is ott ült ajkain, mikor felállt és megindult felém. Két kötelet oldozott ki, egyet, ami karjaimat tartotta a szék fogságában, a másik pedig lábaimat engedte szabad utakra. Természetesen végtagjaim össze voltak kötözve, hogy esélyem se legyen a menekülésre, így meg se próbálkoztam és idegesen vártam, mit is fog művelni velem.

   - Adok két választási lehetőséget. Az egyiket választanod kell ahhoz, hogy elengedjelek. Vagy egy olyan életet választasz, ahol az én igényeimet elégíted ki, vagy megfogod ezt a pisztolyt és öngyilkosságra ítéled magad - mutatta meg a fegyvert kezében. Életemben nem lőttem még, sőt, még fegyvert sem fogtam a kezemben és nem is szándékoztam ezt a szűziségemet elveszíteni, viszont ez a helyzet teljesen megváltoztatta gondolkodásmenetemet. Elfogott a késztetés, hogy a fegyvert válasszam és véget vessek életemnek, hiszen eszem ágában sem volt egy ilyen mocskos embert kielégíteni sehogy sem. Nem idiótának neveltek a szüleim, de ahogy rájuk gondoltam, elfogott a bűntudat, hogy ha öngyilkosságra vetemedek, nem csak én veszítem életemet, hanem szüleim és elveszítik életük kincsét, ezt pedig nem akartam. Egy élet? Vagy vegyek egy öngyilkosságot? Addig-addig érveltem hol az egyik, hol a másik mellett, míg végül dönteni tudtam. Az életet választottam és már meg is kaptam az aznapi első feladatomat. A földre húzott, majd a szemközti szék elé térdeltetett, elhelyezkedett előttem terpeszre nyitott lábakkal és már hívogatott is ujjával, hogy menjek közelebb hozzá. Amennyire engedték a kötelek a mozgást, úgy közeledtem feléje, miközben kigombolta nadrágját és lehúzva sliccét, nyitotta meg előttem feladatomat. Egy fintorral hajoltam rá nemességére és kezdtem neki kényeztetésének és kielégítésének. A világ legmocskosabb emberének éreztem magam, ahogy...

   Hirtelen kaptam levegőhöz, ahogy vége szakadt a képsorozatnak és erősen markoltam az ablakpárkányt annyira, hogy ujjaim elfehéredtek.

   - Mik ezek a képek? - tettem fel hangosan a kérdést, ahogy magam elé meredtem és igyekeztem egyensúlyomat megtartani, mielőtt kirepültem volna az ablakon. Az zár kattanására emeltem meg fejemet és vezettem tekintetemet az ajtó felé, ami lassan nyílni kezdett. A fallap egyre nagyobbra tárult, míg meg nem pillantottam látogatómat, akinek valamilyen úton-módon kulcsa volt lakásomhoz. Lentről felfelé mértem végig, szemeimmel minden egyes négyzet millimétert feltérképeztem, elemeztem mozdulatait és viseletét, míg arcához nem értem. Ajkai mosolyogtak, szemeiből sütött az elégedettség és dicsőség érzett, úgy nézett, mintha egy trófea lettem volna számára. Talán az is voltam, ezt addig nem tudtam, míg egy csokor virágot és egy levelet nem pillantottam meg kezeiben. Egy lila kis virág bújt meg kezei között, ami a rozmaring nevet viselte. Ahogy jobban elnéztem a virágot, majd az adott szituációt, egyből beugrott a virág jelentése.

   - Emlékül. A búcsú virága - szólalt meg az idegen férfi és ekkor ismertem meg a hangot, amit ezidáig kerestem elmémben. Lábaim összerogytak a rémülettől és a falnak támasztva hátam, próbáltam rendezni a gondolataimat, de sehogy sem sikerült, miközben az idegen elindult felém. Felemelte a levelet és olvasni kezdte. Egyáltalán nem értettem milyen szavak hagyták el ajkait, egyedül a levél legvégét hallottam. - Az elsüllyedés és összecsapás, és a gyalázatos összeomlással építed magad, a saját roncsaidból - hagyták el ajkait az utolsó szavak, melyeket utoljára hallottam az életben…

   Két férfi feküdt az ágyban, egyikük az igazak álmát aludta, míg a másik figyelte nyugodt arcvonásait. Már órák óta csak nézte a férfit, kit megszerzett magának és mosolyogva nyugtázta magában, hogy ismét remekül teljesített. Vigyorogva simított végig a másik arcán, figyelve, hogy nem rezzent meg egyszer sem semmilyen izma érintésétől, hiszen élettelen volt. Vernon, egy önelégült mosollyal ült fel az ágyon, majd takarta be szerelme immár kihűlt testét és hagyta örök nyugalomban a hófödte tájakon elbúvó aprócska lakásban.