Apró pillanatok - 07

Cím: Apró pillanatok
Páros: Shim Changmin (TVXQ) x Choi Minho (SHINee)
Feladat: Idézettel írni
Író: 07
Idézet:

„Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,

ami még nemrég lelkemig hatott;

Mi lett belőlem? Emberek közt járó,

El nem siratott, bús élő halott.”

- Ady Endre

Az éj már leszállt, a csillagok fényesen ragyogva foglalták el becses helyüket az égbolton a holddal egyetemben. A késői óra ellenére azt utcák tele voltak élettel, az emberek kedélyesen és felszabadultan járták a várost. Csak egyvalaki állt komoran egy szűkös folyosón két épület között a falnak támaszkodva.

Kiállása és arcvonásai felsőbbrendűséget sugároztak, tekintetével a járókelőket pásztázta. Szája egy fintorba húzódott, mikor egy részegesebb társaság haladt el mellette, és megcsapta orrát az olcsó alkohol szaga. Lenézően nézett végig a két nőn, ahogy partnereikbe kapaszkodva, viháncolva botladoztak feltehetőleg a férfiak lakása felé.

- Csukd be a szád, kilátszanak a fogaid – a hang mögüle csendült fel, az ismerős, férfias orgánumtól kellemes érzés járta át.

- Mert bárki is észreveszi ebben a kavalkádban – szavai szarkazmussal fűszerezve hagyták el ajkait, míg válla fölött tekintett hátra az újonnan érkezettre.

- Én észrevettem – fonta össze maga előtt a karjait és a másik mellé lépve kezdte ő is az embereket figyelni. A válasz hallatára a másik csak megforgatta a szemét.

- Az mellékes! – vágta rá, mire a mellette állónak egy mosoly terült el az arcán. – Mióta állsz itt? – a kérdés hirtelen csúszott ki a száján, hiába nem akarta feltenni, de nem bánta meg a történteket, hisz kíváncsi volt a válaszra.

- Már egy jó ideje – a másik hangjában egy csöppnyi szórakozottság bujt meg.

- Még mindig meglepően halkan tudsz közlekedni.

- Még mindig meglepően elbambulva tudod figyelni az embereket – az azonos mondatszerkezet hallatán csak egy újabb szemforgatást ejtett.

- Nem is bambultam el – szavaiban enyhe sértettség volt fellelhető, amit a később érkező csak szórakozottan a fejét rázva reagált le, hisz ki venne komolyan egy nála majd négy évvel idősebb férfit, amint duzzogva bizonygatja az egyértelmű ellenkezőjét.

Csend telepedett közéjük, egymás mellett állva figyelték, ahogy haladnak el előttük az emberek.

- Taszító, ahogy a fajtársaim magadfajtákkal töltik minden szabadidejüket – a hangok undorodó hangsúllyal táncoltak ki az idősebb ajkai közül. A fiatalabb érdeklődve emelte tekintetét a másikra. Nem vette magára az elhangzottakat, tudta jól, hogy nem neki szól a szavak mögött megbúvó sértés.

- Te is egy magamfajtával szoktad tölteni az idődet – a hangszínéből most sem hiányzott a vidámság, nem igazán vette komolyan a mellette álló búskomor szavait, tudta, hogy csak egy rossz pillanatában kapta el.

- De az más – a mondat hallatára a fiatalabb csak a szemét forgatta.

- Mert az mindig más, amit te művelsz!

- Te különleges vagy, Minho – a szemébe nézve ejtette ki a szavakat, az idősebb átható tekintete és szavai ledermesztették a fiatalt. – Nem foglak egy kalap alá venni azokkal az emberekkel, akiket a fajtársaim csak azért fűznek, hogy egy kiadós vacsora után ott is hagyják őket! Te annál többet érsz! – enyhe harag futott át rajta még ennek a gondolatától is. Számára többet jelentett a mellette álló.

A Minho névre keresztelt személy csak nagyokat pislogva nézett a másikra. Ritkán mondott neki ilyet és ehhez hasonlót az idősebb.

- Szeretem, amikor érezteted velem, hogy fontos vagyok a számodra, Changmin – egy széles mosoly foglalt helyet a fiatalabb ajkain, míg a Changmin névre hallgató férfi szája egy apró mosolyra húzódott. – És ha már ilyen jól elbeszélgetünk, akkor elronthatom egy kérdéssel? – érdeklődött óvatosan, mire az idősebb csak egy bólintással válaszolt. – Sosem mondtad el, hogy miért szoktad nézni az utcai életet, legyen nappal, vagy akár éjszaka. Pedig már egy párszor kérdeztem – a szemrehányás halványan volt jelen szavaiban, nem akarta kérdőre vonni a másikat, de akárhányszor tette fel neki ezt a kérdést, azt elterelte a szót.

- Mert jól esik – száját egy sóhaj hagyta el válasza mellett, s egy mélyet szippantott a levegőből, mielőtt folytatta volna. – Jól esik, hogy hideg szívvel, közönnyel nézek mindent, ami még nemrég lelkemig hatott. Mi lett belőlem? Emberek közt járó, el nem siratott, bús élő halott.