Az érzések hangja - 14

Cím: Az érzések hangja
Páros: Min Yoongi (Suga) (BTS) x Lee Hongki (FT Island)
Feladat: Idézettel írni
Író: 14
Idézet:

"legutóbb hat órája voltál elérhető"

A zene az emberi élet része. Megnyugtat, megsirat, segít feldolgozni a fájdalmakat, levezeti a feszültséged, elgondolkodtat, vagy egyszerűen csak élvezed a hallgatását, ami jó érzéssel tölt el. A zene fontos része a mindennapjainknak. Hozzáértő előadók elképesztő dallamokat tudnak kicsikarni egy-egy hangszerből, elkápráztatva ezzel a hallgatóságot. Mindig is lenyűgözött a zene és az én életem e köré a művészeti ág köré épült. A munkám is ezzel kapcsolatos.

Mindig is szerettem volna a dallamokkal, amiket játszok érzelmeket kiváltani másokból, elérni, hogy pusztán a hangokból, amik a kezem alól kerülnek ki, átérezzék az emberek a mögöttük lévő érzéseket. Azt akartam, hogy a játékomat hallgatva az emberek megnyugodjanak, elérzékenyüljenek vagy táncra perdüljenek. Valami ilyesmit csinálok a mindennapjaimban.

Zongorista vagyok egy kis pubban, többnyire saját dalokat játszok, néha előfordul, hogy a főnök ad nekem egy kottát. Minden egyes estével több vendég érkezik. Amikor még nem dolgoztam itt, alig lézengtek az emberek, nem volt állandó fellépő, pedig egy kellemes légkörű helyről beszélünk, nekem meg is tetszett a hangulata. Énekes nincsen, aki jött az hamar tovább is állt vagy saját célok miatt, vagy az én magas elvárásaim miatt. Ha találnánk egy jó énekest, aki úgy adja elő a dalokat, hogy minden érzelmet átad, akkor még több ember jönne, és még ismertebb lenne ez a kis hely, ami már egészen a szívemhez nőtt. Persze, amióta itt dolgozom, ami már pár éve van, azóta nem jött egy elég tehetséges jelentkező se. Ügyesek voltak, de nem eléggé. Valami mást keresek, valami többet.

- Jó estét! – A hátsó kis terembe belépve köszöntem minden más dolgozónak, akik éppen ott tartózkodtak.

- Jó estét YoonGi! – Köszönt vissza nekem hangosan a főnököm, ami meg is lepett, nem értettem mi okból tartózkodott most a kis pihenőben. – Új jelentkezők van a munkára.

- Remek… Dalt küldött?

- A kottákat már elküldtem neked. Saját munkákat hozott.

- Amiken nem volt szöveg?

- Igen, azok.

A jelentkezőnk nem volt a pontosság mintapéldája, elmúlott már fél nyolc, de még sehol se volt. A főnök kezdett már ingerült lenni. Megcsörgette, ráírt, de semmire nem reagált. Húsz perccel a kijelölt időpont után esett be. Fekete kötött, szinte túl hosszú fölsőt viselt, aminek magasított nyaka volt. Job kezére egy fekete-sárga kendőt kötött. Szűk fekete farmert viselt és szintén fekete cipőt. Sötét rövid haja elöl a homlokába lógott és enyhén lihegett, látszott, hogy sietett.

- Bocsánat a késésért, lekéstem az előző buszt, ez pedig késett! – szabadkozott heves meghajlás közben az állásra pályázó srác.

- Az a lényeg, hogy ideért. – Mondta neki felettesem egy megkönnyebbült sóhajt követően. Mellém lépett, a késő pedig követte és kíváncsian fürkészte arcomat. - Ő a zongoristánk, és ma este a kísérete.

- Min YoonGi vagyok, örvendek. – Mutatkoztam be enyhén meghajolva.

- Lee HongKi. - Ő is enyhe szögben előre hajolt és halvány mosollyal arcán ejtette ki száján nevét.

- Még van húsz perc, ha gondolod, elpróbálhatjuk. - ajánlottam fel, nem akartam bunkó lenni. A felajánlásomra enyhén megrázta a fejét.

- Nem szükséges, majd igazodom. - Kijelentésére picit elmosolyodtam. Van önbizalma.

Sorba rakta a kottákat, melyik dal melyiket követi, én meg gyorsan átfutottam őket. Amikor pedig eljött az idő az én vezetésemmel kivándoroltunk a vendégekkel teli helyiségbe. Az új énekes hírére többen jöttek, mint a megszokott, a terembe elhelyezett összes szék foglalt volt, a bárpultnál is hering partit tartottak, énekes jelöltünket megpillantva sokan összesúgtak. Már jól megszokott helyemen elhelyezkedve néztem rá HongKi-ra, jelzésére várva. Magabiztosan állt a hangszer mellett és halvány mosollyal biccentett nekem, kezdhetek játszani.

Kezeimet a fényes jádeszerű billentyűk felé emeltem és egy mély lélegzetvétel után elkezdtem játszani az első dalt. A billentyűkön vándorló ujjaimra koncentráltam, de közben figyeltem a játékomra fókuszáló férfit. Amikor a jó részhez értem, mély levegőt vett és belekezdett a szövegbe. Ahogy az első szavak elértek hozzám, beleborzongtam. Minden hang, ami elhagyta torkát tökéletes volt. Rekedtes, senkiéhez se hasonlítható hangjával mindenkit elvarázsolt, engem is. Tökéletesen igazodott játékomhoz, hangja a terem minden pontját átjárta, a hallgatóság transzba esett, csillogó szemekkel hallgatták az előadást. Tiszta énekén keresztül az ember minden érzelmet átérzett, sokan szemüket törölgették, elértek hozzájuk az érzések.

Az elsőt még öt dal követte, mindet tökéletesen adta elő, a végén a közönség úgy tapsolt, mint még soha. Sok visszatérő vendég is széles mosollyal, állva tapsolt, sokak arca könnyektől csillogott. Én is felálltam megtapsolni az énekest, aki vigyorogva hajolt meg és köszönt el a végén. Elégedetten és egyben csodálva figyeltem, ahogy széles mosollyal hajlong. Erre a hangra érdemes volt várni.

~¤~

Hónapok teltek el azóta, hogy először hallottam énekelni. Azóta minden este velem együtt lép ki a vendégek elé, minden egyes alkalommal elvarázsolva a nézőteret kisugárzásával és emberfeletti orgánumával. Emberek sokasága érkezik a kis pubba nap, mint nap, hogy hallja a kis duónkat.

Ez idő alatt volt időm megismerni partnerem. Mintha hat Duracell-nyuszi bújt volna belé, annyi benne az energia, erős személyiség, jó humorérzékkel és halálos megszólalásokkal. Nem csak a hangja, hanem ő maga se egy mindennapi jelenség, talán emiatt is kedvelem. Egy élmény vele közösen dolgozni, minden próbának nevetés lesz a vége, még ha komolyan kezdünk is neki. Persze komolyan is lehet vele beszélgetni, érdekesen gondolkozik a dolgokról, nem megszokott módon, ahogy én magam se. Nagyon jó dalokat szokott írni, amiből mindet fel szoktuk használni, többször össze is ültünk közösen alkotni egy újabb művet.

Lassan eltelt egy év is azóta, hogy a társam lett és egy pillanatra se bántam meg. Sose nevettem, hülyéskedtem és vigyorogtam ennyit, mint az elmúlt egy évben. Az elején ki voltam rá borulva, hogy nem gyakorol, többször le is szidtam, pedig én vagyok a fiatalabb, de a szinte nulla szintű gyakorlással is tökéletes volt minden egyes alkalommal, amikor kilépett a kis színpadra…

- Bocsánat a késésért! – Szinte beestem az ajtón, ugyan úgy, mint egy éve HongKi is.

- YoonGi, hol hagytad a telefonod? Legutóbb hat órája voltál elérhető, fel se vetted pedig százszor hívtunk. Még én is időbe ideértem. – HongKi aggódó és picit ideges arcát látva akaratlanul is elmosolyodtam.

- Valahova eltűntettem a telefonom, azért késtem, mert az kerestem, meg a dalszöveget.

- Mára nincsen. – vigyorodott el az idősebb. – Megint meglepetés. Mint egy éve.

- Na, fasza. Én meg kerestem, azt hittem azt is eltűntettem. – HongKi jót nevetett rajtam, mire nekem is mosolyra húzódott a szám. Az idősebb jókedve ragályos.

Szinte alig volt időnk már kezdésig, nem volt rám jellemző a késés, az az aranytorkú társam asztala. Sietve még átfutottam a kottát, és amikor idő volt, egymás mellett mentünk ki a vendégek elé. Elfoglaltam a helyem a zongora előtt és társam jelzésére elkezdtem játszani. Játékomra ugyan úgy figyelt, mint mindig, majd, mint az első alkalommal, nagy levegőt vett és elérte, hogy a dalszövegre koncentráljak, ami az ő elképesztő hangján jutott el hozzám.

Nem kellett volna, hogy a szerelmem légy
Sosem kellett volna így lennie

Ahogy a szavak eljutottak a tudatomig, kíváncsian kezdtem fülelni. Ez a dal hangzásilag is teljesen más volt, mint eddig bármelyik. Az első pármondatot pedig nem tudtam eldönteni hova tegyem.

Sokszor magamat tévesztem meg,
De a szívem téged hív

Mielőtt próbáltam elmenekülni
Próbáltam egy lépésre állni tőled
De még akkor is egyre csak nőttél bennem

Ujjaim megállás és kisiklás nélkül vándoroltak a fényes billentyűkön, de a figyelmem rég nem rájuk irányult, hanem a mellettem éneklő férfira. Akkor nem tudtam csak a fél figyelmem neki szentelni.

Szeretnem kell téged
Még, ha ennyit is kell várnom,
Nem számít, mennyire fáj
A szívem nem enged el

Szerelemnek kell lennie
A szívem nem fog megváltozni
A szerelmem védve van előtted,
Most már elmondhatok mindent

Amikor az utolsó hang is elhalkult, arcomat teljesen az énekes felé fordítottam, aki mosolygott, szemei még a szokásosnál is jobban csillogtak, mintha csak választ várt volna. Lehunytam szemem, és amikor újra kinyitottam egy mosollyal biccentettem felé, mire hatalmas vigyor jelent meg arcán, szemei pedig boldogságtól lettek még ragyogóbbak. Nem tudom, mit értett meg abból a kis fejmozdulatból, de utána még jobban ment neki minden és fellépés után leütni se lehetett. Egész végig vigyorgott és hazafelé végig dumált, ami miatt az én szám is felfelé görbült. A kis elhagyatott környéken csak a nevetését és halálos dumáját lehetett hallani.

- Mondták már, hogy gyilkos a humorod? - kérdeztem rá nevetve.

- Nem is kevesen.

- És hogy néha úgy gesztikulálsz, hogy azt hiszem, leütsz?

- Ezt is. - kezdett nevetni. - Hogy tudtad elhagyni a telefonod?

- Hajlamos vagyok elhagyni az értékes dolgokat. - vontam vállat a saját bénaságomon nevetve.

- Mint például? - válaszom közben az égre szegeztem tekintetem, amin millió csillag ragyogott.

- Személyi, telefon, jogsi, pénztárca... a szívem.

- Azt mégis hogy lehet elhagyni?

- Azt kivételesen nem elhagytam, az tudom, hogy hol van. - szemem sarkából ránéztem, szemei kikerekedtek majd mosolyogva sétált mellettem tovább. Csend telepedett közénk, de egyáltalán nem kínos, inkább kellemes.

Ahogy sétáltam az eget nézve éreztem, hogy az enyémekhez képest kis ujjak értek kezemhez és összekulcsolódtak az enyémmel, gyengéden megszorítottam kezét. Körmei a szokásos fekete-sárga színben virítottak, ami lenézve egyből feltűnt. Néha meglendítette kezeinket, mint egy gyerek, kuncogva ráztam meg a fejem ilyenkor. Együtt sétáltunk hazáig, attól kezdve pedig minden este, ha esett, ha fújt, ha villámlott, kézen fogva, nevetéstől rázkódva, letörölhetetlen mosollyal szeltük az utcákat a ragyogó csillagos ég alatt.