Cím: Felhőkarcoló
Páros: Im Jaebum (GOT7) x Byun Baekhyun (EXO)
Feladat: Idézettel írni
Író: 20
Idézet:
"Azért, mert játszod a nagyfiút, még nem vagy az"
- Az pedig a város legmagasabb felhőkarcolója, tudod, mint az Empire State Building, csak Szöulban..
Fáradtan vonzom szemeim arra az épületre, amelyre az előttem álló fiú mutat; ujjai vége egyenesen késztetik látószerveim a dolog fixírozására, de pár pillanat múltán elmúlik az érzés, s ő is leereszti kezét, hogy az búsan lógjon csípője mellett. Pár pillanatig fújtat, majd hatalmas sóhajjal keretezve a kilátást, int, hogy kövessem.
- A lakás két utcával lejjebb van – közli hidegen, én pedig egyre göcsörtösebben figyelem, ahogy kissé rövidebb lábaival katonásan közelíti meg a helyet, menekülvén a közelgő eső felől. Mire észbe kapok, a fiú már méterekre áll tőlem, várva, hogy a pirosan tündöklő jelzőlámpa kedvesebb zöldre váltson – figyelem, ahogy ujjait sötét tincsei közé vezeti, s nagy levegőt vesz. Felfújja arcát, s megtölti tüdejét, lélegzik, nem halott..
Még mielőtt lemaradnék a váltásról, beérem őt, bőröndöm kapaszkodóját mozgásra bírva már együtt lépjük át a zebra csíkjait – ekkor veszem észre, hogy a srác elég alacsony, markáns arcvonásai, amelyek egyeztetésünk során kedvességet sugároztak, jelenleg idegességet és stresszt tükröznek. Megigazítom fejemen fekete kalapom, bár szeretem az égi áldást, egy cseppnyi eső se öntözze, ellenben a mellettem állóval, ki még kapucniját is helyén hagyja; kerülünk egy-két utcát, elhaladunk ezernyi ember, hangulatos, utolsó helyig telt kávézók mellett, fülemet bejárja a fővárosi élet mindenféle zaja. Egyik oldalról taxidudák, fékcsikorgások decibeljei szelik át elmém, a másikon a földszinti teremből kiáradó zongoramuzsika lengi körbe a teret; elhaladunk ott is, míg letérve egy kis zugba, megtaláljuk a keresett lakást.
- Ne haragudj, de rengeteg emberrel beszéltem a kiadó szobáról, úgyhogy össze vagyok zavarodva. Hogy is hívnak? – kérdezi, miközben a kulcsokkal, számkóddal babrál. Az eső rákezd teljes zokogására, csapásaitól csak a vékony ereszt tartó tető óv meg.
- Im Jaebum – válaszolok, kattan a zár, s pár pillanattal később bent is állunk az épület falakkal elzárt védő ölelésében.
- Akkor csak emlékeztem – sóhajt. –Byun Baekhyun.
- Tudom – mosolyodok el lágyan, amit ő nem lát, hiszen a liftet hívja, de talán jobban is járok ezzel.
- Jó, tudom, hogy csak én vagyok ilyen béna..
Nem válaszolok, inkább én is beállok a felvonóba, hogy az elvigyen az új, pár másik fiúval közös otthonomba.
- Im kibaszott Jaebum, vedd fel azt a kurva telefont!
Sóhajtok, majd eleget téve a fiú kérésének, csendre intem a készüléket, amelyen az anyám neve tündököl, ismét.
Egy hónap telt el költözésem óta, de úgy tesz, mintha ezer éve nem látott volna – nem tud elszakadni a mama pici fia címkétől, amely végigkísérte egész gyerekkorom. De ez van, a kicsi Jaebum felnőtt, és végre kiszabadult az otthoni, örökös monoton körforgásból.
Az órára pillantok, s örömmel konstatálom, hogy vacsoraidő van, amelyet gyomrom kétségbeesett korgása is jelez. Feltápászkodok, hogy kilépjek szobámból, egyenesen a konyhába.
Odakint természetesen a konyhapulton könyökölő, nemesebbik felét nadrágon keresztül is kinyomó Baekhyun fogad, s lehet, hogy szemem a kelleténél kicsit tovább időzik ott, de elkapom a tekintetem, s mellé lépve kinyitom a hűtőt.
- Főzzek valamit, vagy vársz még egy kicsit a semmire? – kérdezem tőle, majd visszazárom a nem túlzsúfolt hűtőt. Természetesen szükség lenne egy alapos bevásárlásra.
- Már rendeltem – feleli unottan, majd fogja magát, s egyszerűen felül a letisztított pultra, hogy egy almán csámcsogva meressze tovább szemeit.
- És, mit eszünk?
- Kínait.
- Megint? – szörnyedek el, az újbóli étel nevére, hiszen már veszélyesen sok ilyen kaját fogyasztunk, amikor én tudok főzni, ő pedig szeret enni, ehelyett kidobja a pénzét.
- Jól van már Im, már hozzászoktam – motyogja hangosan teli szájjal. Elnyúlok a feje felett, hogy elővegyek egy bögrét, s megtöltsem tejjel. – Nekem is csinálsz?
Bólintok, s megismételvén az előbbi mozdulatsort, teljesítem a fiú kívánságát. A mikroba rakom mindkét poharat, s várok, míg meg fel nem forr a fehér ital.
- Veszélyesen nagy a mértéke annak, hogy szinte semmit nem tudok rólad – mondja, miközben kidobja almájának maradékát. – Én még azt is elmondtam, hogy egy buzibárban dolgozok.
Elmosolyodok.
- Hányra mész dolgozni? – terelem el a témát, s kiszabadítom a bögréket a forróságból, majd a tejet felitatom kávéval.
- Ya, ne legyél sunyi – korhol le az alacsonyabb, hogy aztán mellém állva elvegye tőlem italát, s nagyot kortyoljon belőle. – Baszki, ez rohadt forró, és olyan keserű, mint Bambam élete.
Na, igen, Bambam a harmadik lakója ennek a háznak – egy jópofa, thaiföldi srác, aki pörög ezerrel, de az esetek nagyobb részében nem jön össze neki semmi.
- De komolyan, mesélj már valamit – kérlel lágyan tovább, s belátom, hogy nem fogja feladni, így felsóhajtok, s tekintetemet övéébe vájom.
- Mit szeretnél tudni?
- Nem is tudom – sóhajt fel, majd karom mellé helyezi bögréjét, hogy az a barna színben pompázó falapot melegítse tovább. – Honnan jöttél, mivel foglalkozol, mire izgulsz..
- Inkább meg sem kérdezem, hogyan értetted az utolsót – húzom fel az orrom, várom Baekhyun visszaszólását, de az sehol nincs, hiszen a két másodperccel ezelőtt megszólalt csengő hatására elhagyta a konyhát, hogy mai napi vacsoránkat behozza.
- Gyerünk, bármint – mondja, miközben előkészíti a műanyagdobozokba bújtatott kínai kaja valóját, s evőpálcikákat fog kezébe. Kényelmesen elhelyezkedik, és vár arra, hogy csatlakozzak hozzá, amit meg is teszek, miután kellően elmélázok a csirkén nyammogó alakján.
Olyan magas falakat építettem, akár egy felhőkarcoló, Baekhyun olyan játszi könnyedséggel rombolta le őket, mintha soha nem is léteztek volna..
Amint kilépek a zongoraterem kellően hideg, mégis művészi atmoszférájából a hajnal ellenére is fülledt, meleg nyárba – amely cseppet sem jellemző Szöulra – erősen érlelődik bennem a gondolat, hogy ne a lakás felé vegyem az irányt, hanem másfele, jó messzire. Nincs kedvem ahhoz, hogy lássanak, kérdezgessenek, vagy érkezésemmel felkeltsem a reménytelen álmait kergető Bambamet, aki jelenleg egyedül lébecol otthon. Bár Baekhyunnal egyidőben érkeznénk be, nem áll a szívem a találkozáshoz.
Az ujjaim sajognak az egész éjszakán áthidaló zongorázástól; izomláz hasít közéjük, lassan remegni kezdenek, egyszerűen megőrjít. Levetem magamról fekete pulóverem, hiszen a Nap úgy tűz, hogy azonnal melegem lesz; s bár újból ellent mondok magamnak azzal, hogy előbbi állításom helyett – miszerint valahol a város közepén töltöm a napom – inkább mégis a lakás felé veszem az irányt, hiszen szemeim akaratlanul is le-lecsukódnak. Negyvennyolc keserves órája nem aludtam, úgyhogy sóvárgom egy újabb kávéért.
Amikor elérek a már barátként, ismerős, kedves karokkal üdvözlő ajtóhoz, valaki olyan hévvel érkezik nekem, hogy megszédülök; a különös személy nem is olyan ismeretlen, hangja, mivoltja élénken él az emlékképeim között – sajnos az is, ahogy szipogása kettétöri a kihalt folyosó monotonságát. Belefájdul a szívem.
Kinyitom az ajtót, és pár lépés megtétele után szemem elé tárul a síró Baekhyun valója – vörösre zokogott látószervei teljesen elütnek hófehér bőrétől, mellkasa hullámzik, olyan, mintha egy igazi, hamisítatlan vihar játszódna le benne.
- Baek, minden rendben? – kérdezem finoman, miközben közelebb araszolok, és tenyeremet púdertől csillogó arcára simítom, de ellöki azt. Mozdulatai hevesek, agresszívak. – Mi történt?
- Semmi közöd hozzá, Jaebum – kiabálja kétségbeesetten, hangjában ott törik felszínre a megmérhetetlen harag, megmérgezve a levegőt.
Felfedezek pár kék-zöld foltot a nyaka körül; ahogy szemeimmel végigjárom a kevés ruha által fedett testét, a sebek úgy szaporodnak, mintha abban a pillanatban születnének oda.
Baekhyun kapkod, s míg én az előbbi felfedezéseken feszengek, ő méregtől átfűtve lép a polcokhoz, hogy levegyen egy poharat, és vízzel megtöltse.
- Baek, nem kell játszanod a nagyot, ha nyilvánvalóan nem vagy rendben - elkapom a karját, hogy kérdőre vonjam, hogy végre megkapjam a válaszát, de csak annyit érek el vele, hogy az ivóeszköz hatalmas csattanással terül el a csempén, ezermilliárd darabra törve.
Azt hiszem, van ott valami a szemeiben. Gyász. Talán arra vár, hogy a kvarcból égetett átlátszó szemcsék halálukból visszatérve újjászülessenek, akár egy főnix.
- Egy barom vagy, Jaebum – mormogja végül, és kikapva kezeit szorításomból, hangos léptekkel elhagyja a lakást.
Sokáig gondolkodom azon, hogy merre is mehetett – Baekhyun népszerű volt, rengeteg baráttal, de úgy hiszem, talán most az egyedüllétet választja, amely újbóli aggodalomra ad okot.
Öt perccel távozása után úgy döntök, hogy a semmit nem segítő maradás helyett elindulok, még akkor is, ha azt sem tudom, merre – nem érdekel az, hogy a meleg átégeti a bőröm, hogy a fáradtság lassan megöl, csak Baekhyun kerüljön el, bármi áron.
Elmegyek a buszvégállomásra, bejárom a közeli boltokat, felhánytorgatom a plázát, de hiába, lakótársam semerre sem található – sehol nem tűnik fel manóalkata, szemceruzával díszített vízvonala, én pedig kezdek egyre jobban ideges lenni.
Kissé kezdem feladni, fáradok. Már éppen a visszavonuláson rágódok, hiszen tudom, úgyis visszatér – egyszer csak benyit azon az ajtón, amelyen kivonult, történjen bármi is.
..Aztán eszembe jut a hely, az a hely, amelyről akkora undorral beszélt a körbevezetés során, amelyet ember még nem látott; a felhőkarcoló, amely ékesen csúcsosodik Szöul közepén, otthont adva rengeteg üzletnek, munkát ezernyi embernek. Ellenszenvet pedig Byun Baekhyunnak.
Átmegyek azon a zebrán, amelyen első közös napunkon átvitt – a jelzőlámpa olyan lassan vált, hogy egy csiga szó szerint leélné az életét mellettem, mire átjutok, de amint sikerül, futásba kezdek. Valami biztossá teszi, megerősít abban, hogy jó helyen járok.
Liftezek, egyenesen a tetőre, arra a helyre, ahol Szöul forgalmas teret léghelyzetből terül elénk; felhők felettünk, autók alattunk, Byun Baekhyun pedig mellettem.
- Hamarabb is jöhettél volna – dörmögi a fiú átlagosnál mélyebb hangján, amely a sírástól még mindig recés, párszor megköszörüli torkát, hogy ne okozzon neki fájdalmat a beszéd. – Nem mintha látni akartalak volna.
Nem adok neki választ, hanem egyszerűen, határozott mozdulatokkal mellélépek, és szemeibe meredek.
- Nem örülsz nekem? – kérdezem.
- De – mondja. – Mindennél jobban.
- Miért? – a fiú karjait mellkasához fonja, és háttal nekidől a lenti világtól elszakító falhoz.
- Mert azt akartam, hogy itt csókolj meg először.
Nem sokkolnak le a szavai, nem érzek undort – helyette inkább ajkaira hajolva teljesítem a kívánságát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése