Komfort zóna - 04

Cím: Komfort zóna
Páros: Lee Minhyuk (Monsta X) x Min Yoongi (Suga) (BTS)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Unott
Szemszög: Suga

Író: 04

Unalom. Ez az egy szó, annyi mindent takar, annyi oldala van. Lehet pozitív dolog? A dinamikájából és tónusából, negatívnak hat mindenhogy. Unalom. Mindent csak ununk: megunjuk a barátainkat, a munkánkat, ráununk a ruháinkra, a telefonunkra, a cipőnkre. Ráununk a körülöttünk lévő tárgyakra, emberekre, a környezetünkre – az életünkre. Unalom.
Mit is jelent unni valamit? Ugyan úgy unatkozunk? Talán az is unalmas, ahogy éppen ezen gondolkozom. Minden unalmas manapság! A régi dolgok, a régi szerelmek, a régi barátságok, a régi emlékek, a régi jó dolgok… Milyen érzés unatkozni? Mit vált ki belőlünk?
Engem az unalom sokszor előre hajt. Nem szeretek unatkozni, engem valahogy irritál az unatkozás. Éget belülről,  mar felfelé a gyomromból egy kellemetlen érzés. Az élet értelme az életünknek való értelemkeresés, talán. Az unalom azonban egy holtpont. Amikor se előre, se hátra nem megyünk. Mintha csak ülnél az autóban, de nem mennél sehova. Ülsz, és vagy. Ez nem az a fajta várakozás, amikor tekinteted a tájon révedezik, és egyszerűen csak csodálod az életet, és jónak érzed meg a perceket, mert akkor is teszel valamit,, csinálsz, az a várakozás. Az unalom, az tényleg az, hogy csak ülsz, az öledbe ejtett kezeidet nézegeted maximum, és hatalmas sóhajokkal azon gondolkozol, hogy „mit is keresek én itt?”, „mit csinálok?”. Az unalom, mivel negatív érzés, negatív érzelmeket szül, minden amit unalmunkban érzünk és gondolunk az negatív, ha pozitívvá válik, az már nem unatkozás, mert olyankor az agyunk már éber, és kattognak benne szaporán a kis kerekek. Például egy monoton munka során unatkozhatunk, ha semmi hasznossal nem töltjük ki a fejünket, de ha elkezdünk pozitívan gondolkozni, tervezgetni, álmodozni, az már nem unalom. Szokták mondani, hogy „az unalom csodákra képes” (akárcsak a hülyeség). Csakhogy azt felejtjük el, hogy nem az unalom, ami előrehajt, hanem az abból származó negatív érzés, hogy vesztegetve érzed az idődet. Nem azért csinálsz valamit, mert „unatkozol”, hanem pont azért, mert nem akarsz unatkozni!
Érdekesnek találom, hogy ha most így belegondolok, hogy a világunk unatkozó, vagyis, idejüket vesztegetni érző emberek nélkül ma a töredékénél tartana. Az unatkozás egyfajta mozgatórugó. Az ember manapság nem akar átlagos lenni, miért nem? Mert az átlagos unalmas. Jobb a különlegesség, az izgalmasság, csak egy dolgot felejtünk el. Hogy a maga módján mindenki különleges. Különleges a ruha, amit kiválasztunk reggel, mert az nap, akikkel, új emberekkel találkozni fogunk, nekik az fogja rólunk az első benyomást adni. Különleges az út, amin munkába, iskolába vagy bármiféle dolgunk intézésére indulunk, mert minden évszakban más arcát mutatja, minden napszakban más időjárási hatás éri. Különleges a mozgásunk, mert a testbeszédünk ontja magából a jellemünket. Különleges az első szó, amit kimondunk a nap, ahogy az is az, akinek mondjuk, mert ha olyan szerencsések vagyunk, hogy egy szerettünknek mondhatjuk, akkor annak nem lesz unalmas. Különleges a másokhoz való viszonyunk, hogy kivel hogy beszélünk, hogy változunk ahhoz mérten, kivel beszélünk, különleges a mimikánk, hiszen többszázezer arcot vagyunk képesek vágni és mutatni magunkból másoknak. Különleges a cél, amiért megyünk, minden egyes célunk, legyen az egyetem, szakma, középiskola, általános iskola, munkahely. Oda nem csak úgy járunk, hanem egy céllal, és egy cél sosem válik unalmassá. Végső soron különlegesek vagyunk mi magunk is, mert mind máshogy élünk meg mindent, másképp érzünk és millióféleképpen gondolkozunk. Mégis, miért érezzük magunkat unalmasnak? Baj egyáltalán, ha annak érezzük? Elvégre, az egy belső inger a megújulásra a felfrissülésre, a változásra.
Vajon baj, ha én meg akarok újulni? Számtalan döntés vár ránk minden nap. Percről percre akár, de azok fel sem tűnnek, amíg nem olyan dologról van szó, amely érzelmeink befolyásolásában állnak. Kételkedem… Olyan döntéshez értem, amely alapjaiban rengeti meg a bennem alkotott utamat.

Maradjak a régi, jól megszokott dolgoknál? A már kialakított napirendemnél, a bevált tervnél, ami annyi örömöt adott kezdetekben, amire boldogan emlékszem. Fáj, ha arra gondolok, hogy már nem lehetek ennek a része és meg is rémiszt, hogy mi lenne utána. Fáj, hogy viszont a kezdeti csillag megfakulni látszik. Ami régebben éltetett, mára egy hétköznapi, szinte semmit mondó dologgá fakult. Szerelem… hogy tud ilyen észrevehetetlenül szeretetté átalakulni? Hogy tud a láng a kezdeti nyalábokból csupán parazsat hagyni maga mögött? Valaki magyarázza el, mert nem értem! És ebbe lassan beleszakad a szívem!

Váltsak egy új, csillogó fényes kis csillagra? Arra, amely újra végigfuttatja az adrenalint bőröm alatt ereimben minden egyes percben? A bizonytalanság, amely egyszerre édes és keserű. Unom ezt a folytonos döntésképtelenséget. Ezt a zavart, amely az én rendszerembe káoszként csapott bele. Mié kell mindenre ráunni, még arra is, amire nem akarunk? Én küzdöttem ellene…

- Hé, mit szólnál, ha ma is leugranánk a kávézóba? Reggelizhetnénk ott együtt ma is, van fél órám munka előtt – puszil arcon kedvesem, miközben a haját fésüli, én pedig csak bágyadt mosollyal figyelem a lány karcsú testét, és vékony alakját, ahogy hosszú és egyenes hajába belekap a fésű száz foga.
- Rendben – válaszolom csak a szokásosat, szinte automatikusan, miközben ingem gombolom be – de most ne a szokásosba menjünk – vetem fel a légből kapott ötletet.
- Mi? De miért? Mindig oda megyünk, olyan jó hely az! Mi a bajod vele? - néz rám hitetlenül.
- Már unom… - suttogom, számomra is alig hallhatóan.

Végül oda mentünk, ahogy ő akarta. Mindig azt csináltuk, amit ő akart, ami a rendszeresség része volt. A megszokott helyek, már megint… Aztán jött a legjobb barátom, aki egy dologról volt ismert: sosem unatkozott.

- Na, most mihez lenne kedved? – ugrik a nyakamba a fiú vidáman.
- Nem tudom – felelem unottan, kedvtelenül.
- Már megint mi van veled? – néz rám ő is hasonlóképp, mint a jegyesem.
- Semmi, csak, ah! Unom már ezt a sok esküvői előkészületet, annyira elegem van belőle! – fakadok ki végül, mire a fiú nem hitetlenkedik, nem néz rám úgy, mint aki meg akar ölni, csak elmosolyodva az arcomra simít gyengéden, ezzel vonva magára a figyelmemet.
- Akkor tudod mit?  Ma csináljunk olyat, amit még sose! – nevet, azzal a kifogyhatatlan ragyogással nézve rám, ami sosem múlik ki a szeméből.

Ez miatt mindig is irigyeltem. Ő valami olyat tud, amiről én még álmodni se. Ő sosem fárad el. Sosem fárad bele semmibe. Az ő írisze mindig ragyog, és lehet csak én képzeltem bele, de mindig úgy éreztem, hogy amikor a szemembe néz, az a fény és melegség, amit áraszt tekintete, megsokszorozódik.

- Meccs? Edzés? Foci? Kosár? Kávézás? Valami buli?
- Már mindet unom – fújom ki a mellkasomat nyomasztó levegőt.
- Értem, neked valami változatosság kell! – csap a vállamra jókedvűen barátom. Itt ismerte fel ő sokadszorra a problémát, én pedig szembesültem elsőre. Változatosság? – Csináljunk valami meggondolatlant és őrültséget, az majd visszahoz az életbe! – nevet.
- Jó! De mit? – mosolyodom el én is. Hosszú idő után, most először őszintén, belülről fakadó mosollyal.

Végül csak a városban  bolyongtunk és beszélgettünk. Szürkületkor még egy játszótéren is megálltunk, és ismét gyerekekké váltunk. Kíváncsi, újdonság kereső, fáradhatatlan gyerekekké…

Egy éjjel, mikor a megszokott életem helyett ismét vele császkáltam, s végül egy parkoz érve ledőltünk a fűbe a csillagokat bámulni.
- Olyan jó fej vagy és kedves, folyton csinálsz valamit. Nem is értem, hogy nincs barátnőd? Veled aztán senki nem unatkozna. Nem is értem! Sosem láttalak még senkivel együtt. Vagy nem bízol bennem? Ha van valakid, miért nem mutatsz be annak? – kérdem értetlenül, tele kérdésekkel a fejemben. Nem válaszol, csak bámulja a fénylő égitesteket, melyek tükröződnek szembogarán, majd rám emeli hosszú pilláit a néma hallgatás után.
- Kérhetek valamit? – mosolyog rám ártatlanul, s végtelen lágysággal a hangjában.
- Persze – bólintok egyből a kérdésére, remélve, hogy valami választ nyerek eddigi értetlenségemre.

 Kaptam választ. Egy apró, szinte pillanatnyit, de ez nem verbálisan lett számomra közölve. Csupán pár másodperc volt, mégis, az én tudatom még percegik sem fogta fel, már csak arra eszméltem, mikor felülve a tőlem rohamosan távolodó alakját láttam már csak árnyékként elsuhanni.
Komolyan megcsókolt… ? – Kellemes bizsergés borsóztatja meg a hátam, mely átjárja egész testem.

S most. Ülök a házasságkötő terem előtt, s csak forgatom a kezembe az aranygyűrűt. Akarom én ezt? Még magamban sem merem kimondani, hogy nem. Már csak pár perc, egy nagy döntés választ el két, teljesen különböző élettől. S a tanúm, a legjobb barátom, a kis szájra puszija óta minden kapcsolatát megszakította velem. Hiába hívtam, írtam neki sms-t. Reméltem, hogy legalább majd itt láthatom, de úgy látszik csalfa ábrándoknak hagytam megvezettetni magam. Megbánom, ha elveszem feleségül? Báni fogom, ha nem teszem meg? Mit tegyek, ha a szívem nem ide húz.
 Ez nem a házasságtól való félelem. Ez nem beijedés. Ez a valóság. Ez az, amit belülről egy hang halkan, de üvölt a tudatomnak, hogy nem vagyok jó helyen, hogy amire várok, az nem a nekem való. Nem vagyok jó helyen, és nem jó emberrel…
A tanúm nélkül nem esküdhetünk. Ha két percen belől nem ér ide, a feleségem keres mást tanúnak rögtönözve, de én ezt nem akarom. Én nem vágyom az unott életemre, miután megtapasztaltam az ennél jobbat.
S az utolsó pillanatban lépteket hallok, majd talpig elegánsban becsörtet a folyosóra, kissé lihegve:

- Itt vagyok, ne haragudjatok! Kezdjünk… - mosolyog, ám a szemében a fény, ami eddig annyira hívogatott, mintha kihalni látszana. El fog belőle tűnni?

- Kezdjünk! – pattanok fel ültemből határozottan, és magabiztosan. Már elhatároztam, nem maradt bennem kérdés:
- Szeretlek! – jelentem ki, a fiú szemébe bámulva eléállva.