Reményvesztett fény - 11

Cím: Reményvesztett fény
Páros: Bang Yongguk (B.A.P) x Kim Taehyung (V) (BTS)

Feladat: Idézettel írni

Író: 11

Idézet: 

"Megszakadhat-e a szív, ami már nem dobog?"

- Halott menyasszony

Egy időben azt gondoltam, hogy a szüleim elvesztése tőlem is elvette az életet, ám most, a halál küszöbén be kell látnom, hogy a legrosszabb, ami történt velem, az csak a kicsinyes képzeletemben létezett.

Az autóbalesetet követően egy intézetben kötöttem ki, ám, mivel már majdnem nagykorú voltam, csak fél évet kellett bent lennem, onnantól meg némi segítséggel könnyen önállóvá tudtam válni. Magas végzettség híján kevésbé jól fizető, sokszor megerőltető, és igen alacsony rangban találtam munkát, miből éppen csak fent tudtam tartani az egyszobás albérletemet, valamint magamat, mégis volt életem…

Ez két napja szűnt meg, mikor otthon a konyhában villanykörtét cseréltem, ám a szék megingott alattam, és esés közben bevertem a fejem az asztalba, mire az agyamba vérzés keletkezett egy részen és kómába estem. Onnantól minden elsötétült, és míg be nem értünk a kórházba, nem is emlékszem semmire, így csupán az ápolók beszélgetéséből tudtam meg, hogy a szomszédom észlelte a zajt, ő hívta rám a mentőket.

A tudat, hogy nem mozdulhatok, a testem nem reagál, de mégis mindent észlelek, ami körülöttem történik, olyan, mintha önmagam börtöne lennék. Mint már említettem, nincs senkim… Nem hittem volna, hogy ez befolyásoló tényező lenne, azonban teltház van, miből következik, hogy én négy héten belül vagy adok bármiféle életjelet, vagy az orvosok lemondanak rólam.

A szobában rajtam kívül egy Himchan nevű férfi is helyet kapott, kihez napi kétszer jön látogatóba egy haverja, azonban, mivel este kiengedik, valaki más fogja átvenni az ágyát, ami azért tölt el végtelen szomorúsággal, mert a kettejük mély kapcsolatát igazoló beszélgetéseik hallgatása eddig lekötötte minden figyelmem, és nem csak az járt a fejemben, hogy mi van, ha netán nem kelek fel?

- Elnézést - hallom meg a nemrégiben érkezett férfi hangját az eddig pakolástól zajos kórteremben, mi minden bizonnyal az újonnan belépett személynek szólt. - Ő kicsoda?

- Kim Taehyung - ejti ki lassan a nő, azonban ez az információ kint van a fekhelyem végében elhelyezett papíron is, így ebből következtethető, hogy a férfi nem erre volt kíváncsi.

- Miért került be? - kérdez tovább, és lépteiből vélve talán közelebb is jött hozzánk.

- Elesett a lakásában. - Tisztán érezhető, hogy az ápolónak nincs ínyére a társalgás, de azért  engem érdekel, hogy  ilyesmikről beszélhet egyáltalán idegeneknek?

- És miért nem látni bent nála senkit?

- Nincsenek hozzátartozói - veti oda még utoljára, és elvégezve a dolgát, már csak az ajtó csukódása jelez távozása felől.

- Chan, szerinted, mennyi idős?

- Huszonkét éves, viszont menjünk, mert már kezd fájni az oldalam.

- Oké, azokat viszem én - emel fel pár dolgot, s pár pillanat után már el is tűnnek.

Himchan jó szobatárs volt, vagy legalábbis se nem túl zajos, se nem túl halk. Sokat telefonált, olykor mások is jártak bent nála, de ezek számomra mind kellemes élmények voltak. És most? Kaptam egy másik kómába esett, idős hölgyet, ki egy műtét során fellépett fertőzés miatt került vegetatív állapotba, ezzel végleg némaságba taszítva a közöttünk húzódó légkört.

Egyáltalán nem esik szó idebent időről, napszakról, vagy egyéb olyan dologról, ami azt tudatná, hogy ugyan, mégis, hány óra van, ennek ellenére én percre pontosan tudom, csak fogalmam sincs, honnan és miért. Ennek is köszönhető mély meglepettségem, mikor másnap délután a megszokáshoz híven érkezik be az éppen telefonáló férfi, aki egészen eddig Himchant látogatta, ám mivel őt kiengedték, ötletem sincs, mit keres itt.

- Szia - reccsen meg hozzám viszonylag közel valami, miből egy székre asszociálnék, de így, hogy semmit nem látok, nehéz kikövetkeztetni.

Az illető, név szerint Bang Yongguk, egy rövid bemutatkozást követően mesélni kezdett. Eleinte csak a kinti világról, hogy milyen az idő, hány fok van, mi történt mostanság a környéken és ehhez hasonló, mások számára érdektelen, nekem viszont lényeges dolgokról. Felfoghatatlan tűnt, mi készteti egy idegen emberhez bejönni, de úgy gondoltam, hogy csak unatkozik, esetleg dolga van később, és útba esett a kórház, ám másnapi, s harmadnapi felbukkanása nem erről tanúskodott.

Yongguk szép lassan rendszeres jelenség lett mellettem, és egyre szívesebben mesélt magáról, a múltjáról, a családjáról, valamint a barátairól. Nem tudja, hogy hallom-e, még néha abban is kételkedik, hogy érdekel-e egyáltalán, amit mond, ennek ellenére mégis kitartóan maradt, szánva magányos mivoltomat.

Délután négy körül, munka után érkezett, és hét magaslatában távozott, végigbeszélve ezt az időszakot. Mély tónusa egyszerre kellemes és megnyugtató, ám nevetése semmihez nem fogható. Alapvetően egy vidám, kedves ember, kinek ugyan megvannak a maga gondjai, igyekszik mindenkinek segíteni, mi mit sem bizonyít jobban, hogy bejár hozzám.

- Taehyung - lép be, már előre mosolyogva, tisztán kihallható jókedvvel, minek eredetét hamarosan tudtomra is adja. - Felfelé jövet találkoztam az orvosoddal, és mondta, hogy némi javulást láttak az adataidon - ül le a szokásos helyére. Nem kicsit hökkent meg, hogy tulajdonképpen én váltottam ki örömét, ám sokkal inkább tölt el melegséggel, minthogy a megdöbbentő tényre koncentrálhassak. - Hidd el, minden rendben lesz - érzek meg valami újat és idegent a kézfejemen. Pár pillanatig találgatok, hogy mi lehet az, azonban, mikor ujjait az enyémek alá hajlítja, egyértelművé válik számomra, a testem mégsem reagál… - Képzeld, Jae végre összejött azzal a nagyképű kölyökkel, akit a múltkor mondtam, hogy a pályán ismert meg, és egészen idáig tepert is érte. Már nagyon ideje volt, nem bírtam volna még két napot elviselni a nyavalygásával, hogy neki mennyire tetszik, meg ez és az, csak nem mer lépni, mert mi van, ha a srác esetleg hetero? Szerintem, ha valaki megragadja a fantáziádat, meg főleg a szívedet, akkor egy próbát mindenképp megér, maximum visszautasít, de ez nem feltétlen törvényszerű, tehát nem szabad meghúzódni.

Az érintések sűrűsödtek, a szavak azonban ezzel arányosan csökkentek. Talán már nem volt annyi mondanivalója, vagy csak jobban vágyott a csendre, miközben vagy a kezemet fogta, vagy a karomat simogatta. Ugyan ésszerű indokot nem találtam rá, de teljesen szükségtelen, elvégre én nagyon is élvezem. Három éve, hogy senki nem fordult felém akkora szeretettel, mint ez az idegen srác, mégis félelemmel tölt el, mikor azt latolgatom, hogy számomra mit jelentenek a dolgok.

Három hét is eltelik, míg biztosra nem merem állítani, hogy kiismertem Yonggukot. Mikor egy ápoló van bent, ő eltávolodik és csendesen figyel, olykor még ki is megy, az orvosokkal azonban sokkal közvetlenebb. Érdeklődik felőlem, s ha kicsit ügyetlenül is, de próbál beszélgetni. Mikor a nénihez jönnek be, igyekszik kerülni ennek a lehetőségét, mintha egyszerűen nem akarna másokkal társalogni. Velem könnyen megy, hamar megnyílt, az idegenektől mégis óckodik.

- Az értékeid visszaestek - ereszt meg egy fáradt sóhajt, minden szavával erőteljes aggodalmát tudatva irányomba. - Mi baj, Tae? Történt valami, amíg nem voltam veled, vagy már nem akarsz itt lenni? - De még mennyire, hogy akarok… - Küzdj, csak még egy kicsit. Bírd ki, ha másért nem, a kedvemért - simít a fülem mögé egy tincset. - Soha többé nem kell egyedül lenned, csak kérlek, könyörgöm, Taehyung… - ereszkedik lejjebb hangszíne. - Három napot adtak neked, vagy lekapcsolnak a gépekről. Lehet, hülyeségnek hangzik, elvégre nem beszélsz, nem mozogsz, és ha valamilyen csoda folytán hallasz is, lehet, egyáltalán nem bírsz engem, de én megkedveltelek - csúsztatja kezét a tenyerem alá, hogy ujjait az enyémekbe fonva szorítson rá egy kicsit. Sírhatnékom van, amiért nem tudom viszonozni, amiért nem tudom elmondani, hogy téved, de főleg, mert nem tudok sírni. Egyedül a keserű fájdalom van nekem, mi az idő teltével csak nő, ám ha én nem bízok a felébredésemben, Yongguk hite mit sem ér. Ha ő nem lenne, egész biztos feladtam volna, de jobban meg akarom ismerni, és nézetét beváltva elé állni, mi jelenleg három napon múlik. Hetvenkét órám van, máskülönben meghalok. - Légy erős, jó? - nyikordul a szék, s mellettem süpped a matrac, mire megérzem ajkait zárulni a homlokomon egy pár másodpercig tartó mélyreszántó csók erejéig.

Yongguk másnap nem jött be hozzám meglátogatni. Mivel ilyen még nem fordult elő, a legrosszabbra tudtam csak gondolni, és minden sejtem epekedve várta a pillanatot, mikor újra meghallhatom őt. Ez éjfélig mégsem következett be…

Talán tévedtem, és mégis lemondott rólam? Ez sokkal jobb lenne számomra, minthogy vele történjen valami rossz. Bármi megeshet, míg én ebben a rohadt ágyban fekszem, magatehetetlenül, kiszolgáltatottan. A saját halálom már annyira nem is rémiszt meg, mint az, hogy ő nem jött, ám nélküle mégis sokkal inkább érzem holtnak magam, mintha ez ténylegesen bekövetkezett volna.

Másnap négykor életem egyik legnehezebb óráját átélve fülelek alaposan, még a kint elhaladó emberek apró neszeire is kitartóan figyelve, de csupán a néha-néha átsétáló ápolókon kívül nem hallok mást. A szüleim halála óta nem kötődtem ennyire senkihez, elsősorban, mert nem akartam még egyszer átélni azt a kínt, mint mikor bejelentették, hogy az általam legjobban szeretett emberek nem léteznek többé. Magamnak ástam a gödröt, és a legnehezebb pillanatban jött kimenteni, így persze, hogy ilyen szinten ragaszkodom hozzá.

Héthez közeledvén az ajtónyitódás ráz ki gondolataim közül, ám egy apró sóhaj elárulja, hogy az orvosomhoz van “szerencsém”. Csalódottan felszusszanva szorítom össze ökleimet, de nem érzek magamban elég erőt ennél többre.

- Taehyung - nyúl a szemhéjamhoz a férfi és felhúzva azt, íriszeimbe világít, mit kelletlenül fogadva igyekszem elfordítani a fejem. - Hála az égnek - mosolyodik el fáradtan, valamit ügyködve a körülöttem lévő gépeken. - Üdv újra köztünk. Rögtön szólok egy nővérnek, felvisszük kivizsgálni. Hogy érzi magát? - traktál kérdésével, mit egyenlőre felfogni is nehéz, főleg, mert nem érdekel. Csak egy dolog számít, és az pont nem az én hogylétem.

- Yongguk? - pislogok nagyokat krákogva, és halkan kierőszakolva a szavakat, bízva benne, hogy az orvos, tudja kiről beszélek, valamint, hogy járt-e itt mostanság.

- Sajnálom…