Szerelem a kórteremben - 08

Cím: Szerelem a kórteremben

Páros: Jung Daehyun (B.A.P) x Choi Minki (NU'EST)

Feladat: Képpel írni

Az író: 08

Kép, amellyel írni kellett:

Daehyun pov

Hulla fáradtan rogyok le a pihenőbe, hiszen már tizennégy órája vagyok a kórház falain belül, de a műszakom csak reggel hatkor jár le, addig viszont még rengeteg idő van. Az éjszakai ügyelet pedig a legfárasztóbb dolgok egyike. Mindenért nekem kell ugranom, sőt, amikor a nővérek tudják is, hogy a betegnek mire van szüksége a kezelés során, akkor is muszáj lemennie az ügyeletes orvosnak, hogy aláírja a beadott gyógyszer fajtáját és mennyiségét. Remélem ma nyugodt esténk lesz.

-       Rohadj meg - szitkozódom a kis csipogó készüléknek a zsebemben, de kiemelve onnan pillantok a számra, amit már hívok is fel, hogy megtudjam most mi olyan égetően sürgős. - Mi az?

-       Dr. Jung, egy súlyos sérültet hoznak be tíz percen belül. Húsz év körüli férfi, motorbaleset, kritikus állapotban van.

-       Megyek - pattanok fel a kanapéról, és a lépcsőkön lerohanva sietek a földszintre. Ilyenkor mindig temérdek érzelem suhan át rajtam, hogy vajon milyen lesz a sérülés, meg tudom-e menteni, marad-e maradandó károsodása? Ha tehetném mindenkin segítenék, mert sosem tudom feldolgozni, amikor elveszítünk valakit. Azt mondják a régiek, hogy ez majd az évekkel könnyebb lesz, de kétlem, hogy valaha vállat fogok tudni vonni egy sikertelen operáció után.

A műtő már elő van készítve, így inkább hátramegyek a mentős bejárathoz, hogy annyi információt tudjanak átadni, amennyit csak lehet. Hamarosan meg is halljuk a szirénát, és az ajtókat kinyitva indulunk meg az autóhoz.

-       Jó estét - köszön ránk a mentős. - Motorbalesetet szenvedett, nincs eszméleténél, koponyasérülése, többszöri törése és belsővérzése van. Szaturáció kilencven, vérnyomása 100 - hadarja az információkat.

Betoljuk a műtőbe és hosszas órákon át dolgozunk, hogy a fiú túlélje, mert a fejsérülése nem komoly, de a lépe megrepedt és a tüdejét is megsértette egy törött borda, szóval ez már nagyobb baj, de megoldjuk.

Minden rendben ment az operáció alatt, bár törés mellett az egyik térdszalagja is elszakadt, így hosszú ideig marad velünk a kórházban kedvenc kis páciensem. Bizony, Choi Minki mindenkit elvarázsolt néhány nap alatt és engem is teljesen elkapott az életszeretete, vidámsága és élénkítő személyisége.

-       Dae - örül nekem, amint belépek.

-       Nem azért rohadtam az orvosi egyetemen, hogy elhagyd a titulusom - nevetek fel, mert sosem várom el tőle, mégis szeretem hallani a szájából.

-       Sajnálom, dr. Jung Daehyun. - Hangjába annyi csodálatot tesz, hogy még nevetségesebb.

-       Ezerszer jobb. Mi a helyzet a gyógytornával? - ülök le az ágya szélére és csóróm el az ebédje mellé kapott pudingját.

-       Hyung, komolyan? - panaszkodik kissé dorgálóan.

-       De hát vaníliás - meresztek rá kiskutya szemeket.

-       Ezért holnap hozol nekem csokisat! - mutatóujját felemelve nyomatékosítja kívánságát.

-       Mindenképp - bontom ki az édességet. - Tehát,  gyógytorna? - térek vissza a kérdésre.

-       Minden rendben megy, Yoojung és Mina imádnak, sőt, azt mondják én fejlődök a legjobban. Mina még epret is hozott nekem tegnap.

-       Muszáj neked minden nőt levenned a lábáról?

-       Talán téged kellene? - néz rám incselkedve.

-       Még szép - teszem vissza az üres műanyag poharat a tálcájára és füléhez hajolok. - Csak engem szeress - suttogom neki, majd miután elhajolok, látom, hogy kissé belepirult.  - Aranyos vagy.

-       Ne hívj aranyosnak.

-       Akkor szép vagy, mikor elpirulsz?

-       Ott az ajtó dr. Jung - mutat a fehér falapra nevetve, én meg csókot dobva sétálok ki rajta.

Szeretem, hogy vele ilyen közvetlenül lehet beszélni, akár hülyéskedni, mint egy baráttal. Persze nem felejtem el, hogy páciens, így a flörtölések sem komolyak, mégis imádom látni, amit kiváltok belőle.

Délutáni műszakomat megkezdve egy gyors vizittel indítok, ahogy szokás, és meglepődve tapasztalom, hogy Minki kórterméből beszélgetés, nevetés szűrődik ki, ami ilyenkor kivételes, mert a szülei reggel szoktak bent lenni.

-       Sziasztok - köszönök meglepetten a népes kis társaságnak.

-       Dae - élénkül fel még jobban.

-       Szóval ő a szexi doki? - mér végig egy fekete hajú srác, de nem igazán értem a kérdését.

-       Neked ugyan nem. Szemed levedd róla - vágja hozzá a párnáját, és én egyből felnevetek.

-       Tehát így emlegetsz a barátaid előtt?

-       Oh, ha tudnád miket mond még - dobja vissza a srác az imént hozzávágott tárgyat, mire mind nevetésben törnek ki, kivéve Minkit, aki olyan szinten vörös, hogy már lassan beadok neki valamit, hogy csökkenjen a vérnyomása. Bennem viszont csak erősödött, hogy tetszem neki, és szexi dokinak lenni nagyon is hízelgő.

Aznap megismertem Jonghyunt, Aaront - aki Amerikából jött -, Minhyunt és Donghot is, kik vicces kis társaság, és jó látni, hogy Minki csak boldogabb mellettük. Amúgy is mosolygós és fesztelen, de velük egy teljesen másik arcát mutatja, mert velem is bohókás és piszkálódik néha, mégis a fiúkkal jóval szemtelenebb, ami aranyos.

Napi rendszerességgel ugrok be hozzá, és mindig javít a hangulatomon, sőt, néha még a fáradtságomat is elűzi néhány perc alatt, de van, hogy egyszerűen csak a vidámsága miatt megyek, hátha ragad rám egy kevés jókedv. Meg se kell szólalnom, mert Minki mindig látja, ha baj van, vagy csak fáradt vagyok, ami annyit jelent, hogy figyel rám. Valamiért a gondjaim percek alatt eltűnnek, mikor a kórteremben ülünk és a csacsogásával eltereli a figyelmemet, aztán mikor ismét indulok a dolgomra már jókedvvel, vidáman kezdek bele a feladataimba. Olyan akár a Nap, ami a leggonoszabb viharfelhőket is elűzik a lelkemből, hogy csak a kellemes tavasz maradjon, ami mindig élettelteli, vidám és szerelemben gazdag.

Már észrevettem, hogy kifejezetten sokszor mutatja ki az érzelmeit és adja tudtára az embereknek, ha kedveli őket, ami úgy látszik nekem is jár, mert folyton ölelget, ha hozok neki valamit, vagy megengedek olyat, amit normál esetben nem lehetne, akkor folyton hangoztatja, hogy én vagyok a kedvenc dokija.

Néha elgondolkozom, hogy az ilyen pillanatok is a flörtölés, vagy a játék része nála, esetleg csak múlatja az időt idebent, mert magamról tudom, hogy Minki nagyon is érdekel és tetszik, de orvosként nem kezdhetek ki vele. Etikátlan lenne, hogy kezelőorvosaként érzéseket táplálok iránta, bár már így is kezdjük átlépni a normális határt, de még elmondható egy alakuló barátságnak mások irányába, mint hogy szerelemről beszéljünk, ami nem alakul ki pár hónap alatt, viszont ha akarnék se tudnék már távolságot tartani tőle, mert amíg nem teszünk semmit, nincs gond. Sőt, ha elhagyja a kórházat és nem akar tőlem semmit, akkor meg teljesen mindegy, hogy ezt a két-három hónapot milyen szoros viszonyban töltjük.

-       Daehyun~ - nyafog, amint belépek a kórterembe.

-       Mi történt? - ülök le mellé az ágyra.

-       Meg akarnak ölni! - néz rám kétségbeesetten, de erősen kétlem, hogy komoly lenne a baj.

-       Biztos valami rosszat tettél, vagy olyan lányt próbáltál elcsábítani, akinek barátja van - találgattam a lehetséges variációk közül, mert tőle bármelyik kitellik.

-       Dehogy, sosem csalnálak meg - sűrít annyi sértettséget hangjába, amennyit csak lehetséges, de hiába viccelődik, az ilyen mondataitól hatalmasat dobban a szívem.

-       Akkor ki akar megölni és miért?

-       A konyhai személyzet. Nézd - mutat a mellette lévő kiszsekrényre helyezett ebédjére.

-       Mi a baj vele?

-       Gomba van benne.

-       Hát piszkáld ki, és ne edd meg.

-       De érzem az ízét, nem szeretem.

-       Ezen nem segíthetek.

-       De éhes vagyok~ - kapaszkodik a karomba kérlelően.

-       És mit ennél?

-       Sajtburgert - csillan fel a szeme, mert tudja,  tőlem mindig megkapja, amit kér.

-       Honnan szerezzek neked? Nem mehetek ki a kórházból, dolgozom.

-       Kérlek Dae~

-       Jézusom, de utálom mikor ezt csinálod - sóhajtok egyet, de ő csak hátamhoz bújva öleli át a nyakam.

-       Te vagy a megmentőm.

-       Bezzeg mikor tényleg az életedet mentettem meg, ilyen szépet nem mondtál.

-       De most sajtburgerről van szó - nevet fel. Komolyan imádom őt.

Természetesen rendeltem neki egy kis krumplival, és ha már egyszer telefonáltam, akkor letudtam a saját ebédem is sajtburger formájában és együtt ettük meg, amiért egy hatalmas cuppanós puszi járt, és egyre jobban zavar, hogy Minkit lassan hazaengedik, ami persze jó, mert szépen gyógyul, de nekem mindenképp hiányozni fog.

Vegyes érzésekkel közelítem meg a kórtermet, ahol Minki fekszik, mert egyben boldog vagyok, hogy szinte teljesen meggyógyult és hazamehet, de a másik felem mindig itt szeretné tartani, hogy a közelembe maradjon, azonban nem vagyok önző és örülök, amiért megismertem, még ha nem is találkozunk többé.

-       Mit kapok, ha jó hírekkel jöttem?

-       Egy gyomrost - villant angyali mosolyt, amire nem tudok máshogy reagálni, minthogy elnevetem magam.

-       Te kis hálátlan - vágom fejbe enyhén a papírstóccal, ami a kezemben van. - Már túl régóta rontod itt a levegőt, úgyhogy kidoblak.

-       Tényleg? - tükröződik arcán az öröm azonnal.

-       Igen, de vissza kell majd járnod még egy hónapig heti háromszor gyógytornára, de azt a lányokkal beszéld meg, hogy is lesz.

-       Mikor mehetek?

-       Akár már holnap is, úgyhogy szólj a szüleidnek, vagy a srácoknak, hogy jöjjenek érted.

-       Vagy vigyél haza te.

-       Én dolgozom holnap, úgyhogy nem lehet.

-       Akkor maradok még pár napig - dönti vállamra a fejét.

Természetesen nem maradhatott már tovább, hiszen a főorvos is tud arról, hogy haza akarom engedni, és ha az állapota lehetővé teszi nem tartja bent, úgyhogy szépen elköszön a dolgozóktól, megöleli az összes ápolót, aki akár csak egy percet is volt bent nála, és mindenki szomorú, amiért a mi kis Napunk elmegy, ezzel unalmassá téve az osztályt.

-       Daehyun - lép mellém.

-       Hm?

-       Már nem vagyok a beteged igaz? - ragadja meg a nyakamban lógó sztetoszkópot, ajkaimra meg egyből mosoly kúszik.

-       Nem bizony - simítok tarkójára és úgy húzom magamhoz közelebb, hogy végre megcsókolhassam két és fél hónap után.

Mivel azért vannak körülöttünk, nem mélyítem el a csókot, de arra elég, hogy tudassam vele, én komolyan gondoltam minden kimondott szót. Még egy gyors puszit nyom ajkaimra, majd a bőröndjét megragadva indul meg a szüleivel, akiknek a szemében látom, hogy hamarosan összeülünk kicsit beszélgetni, de a mosolyuk alapján nem páciensként fogok visszajönni a kórházba.