Drága Jungkook! - 10

Cím: Drága Jungkook!

Páros: Kwon Jiyong (G-Dragon) (BIGBANG) x Jeon Jungkook (BTS)

Műfaj: fluff (kind of)

Író: 10

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

„Drága Jungkook!  

Nem tudom, miért írok levelet, hiszen most is a konyhában sertepertélsz. Valamit főzöl, de soha nem voltam jó abban, hogy kitaláljam, épp mit csinálsz, csupán illatról.

Néha rám pillantasz, érdeklődő tekinteteddel lesed, mit írok – szinte látszik szemeiden a kíváncsiság halvány fénye, de soha nem kérdeznél rá. Te csak várod, hogy elmondják neked.”

A fiú valóban minden harmadik másodpercben kedvesére pillantott, majd mikor a másik felemelte fejét az írásból úgy tett, mintha lefoglalná a mosogatás, vagy épp a rizs megkeverése. Kérdéseivel, amelyek megfogalmazódtak benne, nem akarta megzavarni Jiyong-ot. Úgy gondolta, ha neki is köze van hozzá, megosztja vele, idővel.

Mindig is magámnak való ember volt és ezt tudva Jungkook a legkevésbé se szerette volna kizökkenteni. Őt mindig körülvette az a bizonyos fal, hiába voltak már együtt öt hónapja. Nem igazán tudta eldönteni, hogy ez azóta lett vastagabb mióta beköltözött hozzá, vagy csak nem érzékelte, míg külön éltek.

Pasztell rózsaszín pulcsijának ujját szorongatva lépett el a tűzhelytől. Szinte égett a vágytól, hogy megkérdezze: Mi az?

Végül visszafogva magát, szorításán engedett és elzárta a tűzhelyet.

„Várom a reakciód, hogy ha elolvasod, mit fogsz gondolni. Lehet, eszedbe jut, hogy ezt írtam azon a vasárnapi napon, amelyiken együtt néztük a napfelkeltét?

Vajon elmosolyodsz, olyan édesen, ahogy szoktál és rám pillantva összefutnak a nevetőráncaid? Vagy komoly fejjel végigpásztázod soraimat és elsírod magad – ahogy mindig?”

Jungkook töprengve átsétált a lakás másik felébe, levágta magát a fekete kanapéra és a szemben lévő üvegablakokon és ajtón kifelé bámulta teraszukat.

Barátja felfigyelt erre. Komisz mosoly jelent meg arcán, abbahagyta az írást.

– Na, mi történt?

Hangja végigfutott az egész helyiségen. Nem volt nagy ház, csupán egy szobás (ez nappali-konyha-étkező részt takarta, ahol tartózkodtak), fürdőszobával és galériával a kanapé felett. Ez a kis „második szint” a hálószobát jelentette ággyal, éjjeli szekrénnyel és gardróbbal.

Jungkook ránézett és elvigyorodott.

– Kész vagyok.

– Akkor eszünk? – fordult a papírjához Jiyong, azzal a szándékkal, hogy elpakol, mire a heves ellenkezés megállította.

– Nem, még nem! Nehogy abbahagyd! Fejezd be nyugodtan! Ráérünk.

– Hát jó – pillantott meghökkenve, majd visszafordult a laphoz.

Jungkook szíve szaporán vert.

Újra pulcsija ujját markolászta, igyekezett nem túl nagy feltűnést kelteni. Mindig rosszul érezte magát, ha munkája helyett a fiú rá figyelt. Neki nem kellett több figyelem annál, amennyit rá tudtak fordítani.

Megint kedvese felé pillantott. Pont szemben ült vele, így látta azt a mély szeretet, amellyel a lapra tekintett.

Arra gondolt, hogy biztos nagymamájának ír. Amint erre ráeszmélt próbált láthatatlan lenni, mert ő volt az egyedüli hozzátartozója a Jiyong-nak. Ő volt az, aki felnevelte, aki törődött vele.

„Mindenképpen ott szeretnék lenni, mikor olvasod, mert tudom mennyire lebecsülöd magad. Azt hiszed csak annyira vagy fontos, mint egy barát. Akármennyire a mi kapcsolatunk több mint baráti.

Te voltál az, aki felkarolt engem. Sejtem, te nem így látod… arra gondolsz, én voltam az, aki beengedett a házába, aki miatt lehetsz most ott, ahol vagy.  

De ez nem így van. Nagyon nem.

Felkapartál a földről a mosolyoddal, miattad lehetek én ott, ahol vagyok. Te adod az erőt a napjaimhoz. Miattad alkotok még most is.

Csodálattal nézted a szerintem legborzalmasabbra sikerült festményem, azon a kiállításon ott kilenc hónappal ezelőtt. Mérhetetlen nagy káprázattal pillantottál rám.

Abban a borzalmas sárga színű, csíkos pólódban elérted azt, hogy a legkilátástalanabb helyzetben újra felemeljem az ecsetet. Nem tudom, hogyan tetted. Hogyan érted el? Mély barna szemeiddel? Csillogó éjfekete hajaddal? Aranyos mosolyoddal?”

Jungkook aggódva nézett az órájára.

A srácra pillantva, pedig elfogta a fagyos rémület – mosolygott. Úgy igazán. Kipirosodott arccal, huncut tekintettel és szinte már szerelmes tekintettel kábította a papírt.

Biztos volt benne, hogy nem a nagymamájának címezte a levelet, hiszen olyankor komoly, céltudatos, hálás arckifejezéssel ül a levél felett. Emiatt nem is lehetett hivatalos levél sem.

Másról nem tudott, akinek levelet írna.

Hiába nem zavarhatja meg, legbelül elfogta a kíváncsiság. Kinek? Miért?

Felállt még mielőtt valamilyen ostobaságot követne el, majd halkan kisétált a fedett teraszra. Az a hely volt Jiyong kedvenc része a világban, mindig ott szeretett volna lenni, így a fiú ott érezte magát a legközelebb hozzá.

Festék foltos, színes csempe mindenütt, szinte már olyasmi látványt nyújtott, mintha direkt lett volna ilyen. Festmények a kerítésnek támasztva, mindenhol tájképek, állatok, csendéletek. Ecsetek a sarokban, vásznak össze-vissza. Kész őskupleráj, a neki mégis tetszett.

Jungkook megpillantott egy hegyet, amely előtt víz terül el. Kék és rózsaszín halvány árnyalataival lehetett borítva. Elragadta az ámulat.

Ott volt előtte. Szinte látta, ahogy gyengéd hullámzás csendesen simogatja a rövid partot. Hűvös lehetett az idő, de nem tudta volna megállapítani, hogy a nap melyik szakaszába készülhetett. A kék köd, amely fátyolként húzódhatott a hegy lábánál szinte kérlelte Jungkook-ot, hogy menjen oda, derítse ki, mint rejt.

Megborzongott.

„Rejtély volt számomra mit látsz a képeimben. Sokan dicsérték őket. Mindig azt mondogatták, hogy egyszer nagy festő lesz belőlem, de nem hittem nekik.

Mennyire jól tettem.

Hiszen nem is volt rá esélyem egészen addig, míg nem találkoztunk. Azután agyalva sem jöttem rá, hogy mi is indított el bennem egy újrakezdési folyamatot. Tudtam, hogy hozzád van köze.

Mintha amiatt folytattam volna, hogy újra lássam az arckifejezésed.

Mindenesetre a mozgalmas képeimből tájképek lettek és te nem győzted dicsérni őket. Sejtettem, hogy valamiért jobban szereted a csendéletet, mint az embereket, de nem érttetem, hogy emiatt én miért váltottam stílust.

Aztán megint eljöttél. Láttad a képeimet, percekig álltál előttük akár egy szobor. Azt hittem sokkolt a látványa – hogy már nem tetszenek. Kővé dermedtél, én pedig végig téged néztelek, vonzottad a tekintetem. Soha nem adtam egyetlen egy véleménynek sem jelentőséget, akkor mégis türelmetlenül vártam, hogy mondj valamit.

„Olyan mintha ott lennék.”

Felém fordultál és suttogtad, mintha valami titokról lenne szó.

Zavartan beletúrtam a hajamba, hiába akartam mondani bármit, képtelen voltam. Ott álltál előttem sárga-rózsaszín-kék pasztell pulcsiban, fehér gatyában. Az istenért sem mondtam volna meg, hogy mégis hogyan keveredtél ide, hiszen egyáltalán nem illettél az én művészetemhez. Mégis akkor kezdtelek el megkedvelni.”

Jungkook szédelegve tért vissza a valóságba.

Mindig is nagy fantáziája volt, de sohasem élt át olyan élményeket emiatt, mint mikor Jiyong egyik képére pillantott. Olyan helyeken járt az elméjében ilyenkor, ahová nem juthatott el.

Az első festményét a helyi újságban látta. Abban a pillanatban határozta el, hogy elmegy a kiállítására. Legnagyobb meglepetésére nem egy hetvenéves öreg bácsika fogadta, hanem egy három-négy évvel idősebb srác.

Aztán hirtelen az összesen ott találta magát.  

Egyre többet beszélgettek, noha először csak ő beszélt végig, végül lassan az egyáltalán nem beszédes művész is megszólalt.

„Ez az érzelem idővel erősödött. Mára te vagy a fényem ebben a kietlen világban. Te tudod a legjobban: soha nem tekintettem örömmel az életre. A Föld számomra olyan gyönyörű, mint amennyire undorító. Nem voltak szerető szüleim, testvéreim, kutyám, macskám. Nem jártam jó iskolába, nem voltam egy nagyszerű közösség tagja.

Egyedül a nagyim támogatott, mindenki más elnyomott. Az ecset volt az én barátom és a vászon a mi közös történetünk. Minden nap más barátommal találkoztam, s más milyen sztorit alkottam meg vele.

Tizenhét éves koromban, azonban dolgoznom kellett, mert a nagyim megbetegedett. De ezt úgyis tudod. Végül a festményeimet adtam el.

Azt akarom ezzel mondani, hogy soha nem volt pozitív világlátásom, sőt, maga az életem nem volt az. Nem beszélgettem sok emberrel, nem találkoztam senkivel.

Akkor te megjelentél és mellettem álltál, mindig ott voltál, segítettél. Megszerettelek.

Az én világom gyönyörű, de színtelen. Te lettél az én színes festékem és tudom, hogy az életem már nem lehet fekete-fehér, mint régen.”

Jungkook észrevette, ahogy két kéz óvatosan hátulról átöleli. Szendén elmosolyodott és Jiyong-ra pillantott, aki ugyanazt a virágos festményt nézte, amit ő is pár másodperccel ezelőtt.

A fiú állát párja vállán pihentette.

– Tetszik?

– Más.

– Hogy érted? – kérdezte a művész, közben próbálta visszafogni a szája sarkán incselkedő vigyort. Régebben képtelen volt mosolyogni, akkor pedig nehezére esett nem tenni.

Valóban különböző volt, mint a többi. 

– Nem tudom – komolyodott el és összeráncolta a szemöldökét. – Miért?

Megfordult az ölelésben, hogy tényleg a szemébe nézhessen.

– Más festékeket használtam hozzá – vonta meg a vállát Jiyong, mintha csak semmiségről lenne szó.

Jungkook összezavarodott.

Valóban csak ennyi lenne? – kérdezte magától, de tudta, hogy nem. Reggel óta a fiú is más volt. Érzelmesebb és sokkal vidámabb. Örült neki, de szerette a sokszor különleges látásmódját.

Mégis mintha akkor lett volna az igazi önmaga.

Meglepetésére a srác a homlokát az övének döntötte.

– Mit csinálsz? – mosolyodott el huncutul a fiatalabbik.

Jiyong mosolygó ajkaikat egymáshoz érintette. Aztán várta, hogy Jungkook kezdeményezzen. Természetesen, mint mindig megtörtént. Kezeivel közelebb húzta magához, úgy, hogy minden porcikáját érezze.

– Szeretlek.

– Mi van veled? – tolta el magától. Csuklóját a homlokára tette, hogy ellenőrizze lázas-e. 

– Egyszerűen a reggeli után nem tudok, nem vigyorogni.

Szemei mélyről jövő őszinteséget tükröztek. Jungkook egyáltalán nem értette.

„Egy szó, mint száz. Ma reggel együtt néztük a napfelkeltét. Olyan ámulattal bámultad… nem tudtam fel fogni, hogy lehet valaki ennyire oda érte. Kicsit színesebb volt, mint szokott, de semmi extrát nem találtam benne.

– Úgy néz ki, mint a festményeiden.

Nem értettem. Az enyéim nem ilyenek voltak.

– Annyira szeretem azokat a színeket, amiket használsz – pillantottál fel az ölelésemből és puszit nyomtál az arcomra.

Nem láthattad, de ledöbbentem.

Akkor jöttem rá, hogy egy dolgot soha nem mondtál nekem el – de ez nem is gond.”

Ott álltak és bámulták azt a bizonyos színes virágot. Jungkook furcsának találta, de nem szólt többet róla. Jiyong magához húzta és az ölelésébe zárta.

Azon a teraszon, amely fekete-fehér és szürke volt.

Sok színtelen festmény között.

Az egyetlen olyan előtt állva, ami tényleg olyan volt, mint ahogy a fiú leírta.

Az első színes.

„Emlékeztem arra, hogy egyszer azt mondtad: „A sárga a kedvenc színem, mert az olyan, mint a tied.”

Rád hagytam, de fokozatosan kezdett összeállni a kép.

Végül rájöttem, miért festettem tovább… mert te olyan dolgokat láttál a képeimben, az életemben, amit senki más nem.

Az én világom színes volt, mégis találkozásunkig fekete-fehérnek láttam.

A tied színtelen, de te olyan gyönyörű színeket láttál, amit senki sem.

Jiyong”