Veszélyes játék - 05

Cím: Veszélyes játék
Páros: Jung Taekwoon (Leo) (VIXX) x Kim Himchan (B.A.P)

Műfaj: angst, 

Író: 05

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett: 

A nap már éppen lemenőben volt és sötét felhők gyülekeztek az ég alján, mikor a raktár udvarára hangos fékcsikorgással fordultak be a hatalmas autók, majd ugyanilyen zajjal szálltak ki belőlük a tulajdonosaik és az épület ajtaja felé cipelték a sebesülteket, illetve egy letakart testet. Ők voltak Kim Himchan hűséges emberei, Szöul egyik vezető alvilági bandájának oszlopos tagjai, akik életüket nem kímélve vágtak bele a város egyik leghíresebb háborújába éppen egy héttel ezelőtt.

A fájdalom és a szenvedés hangjai törtek utat maguknak az ajtón keresztül, majd az emberi vér szaga is beszivárgott a kulcslyukon, miközben Taekwoon egy dohos matracon ülve zenét hallgatott. Ilyenkor elkalandozott egy kicsit és kizárta a halál gondolatát is agyából.

Kicsi, fehér macskája ölében feküdt, egy kevés megnyugvást adva a fiúnak, aki így könnyebben el tudta hinni, hogy a kegyetlenségen kívül szeretet és béke is van az életben. Kezével lágyan simogatta a törékeny testet, visszaemlékezve arra, hogy Himchanba is szorult egy kevés emberség, hisz tőle kapta az állatot szerelme jeléül. A puha bunda szinte elnyelte gazdája kezét, a halk dorombolás érzése pedig belopódzott a szívébe és sosem tűnt el onnan.

Hamarosan lábdobogás hallatszódott az ajtó felől, majd az emberek kétségbeesett segélykiáltásai, mire Taekwoon kiszaladt a szobából, de rögtön vissza is fordult, mikor megpillantotta egy ember cafatokban lógó húsát és eltorzult arcát. Úgy érezte, szemébe örökre beleégett a vér pusztító látványa. A mosdóba rohant és hányt. Nem tudta, mit, hiszen már napok óta vízen és pár szem rizsen élt. Talán csak epe csordogált szájából, égető érzést és a bánat forró bűzét hagyva maga után. Szemeiből könny csordogált, ami a gyomrából feltörekvő váladékkal keveredve tűnt el a lefolyóban.

Száját megtörölve lépett ismét ki a helyiségből, ezúttal már felkészülve az esetleges visszataszító látványra, de akkor már bevonszolták a testet az egyik szomszédos szobába, ahol halkan nyöszörögve adta át magát az örök nyugalomként közismert halálnak.

Taekwoon térdei megremegtek, az ajtó mentén lecsúszva ült végül a hideg kőre, aminek érzése már nem is bántotta meggyötört bőrét. Gondolatok ezrei lepték el agyát, de rögtön el is illantak, mikor egy közeli helyiségből előlépett Himchan. Izzó szemeivel ölni lehetett volna, de amikor meglátta párja összetört alakját a földön kuporogni, lépteit megszaporázva lerogyott mellé és szoros ölelésbe vonta őt. A fiatalabb szíve hevesen vert, nem tudta, mit kellett volna éreznie. Annyira szeretett volna úgy ölelni, mint régen, de a tűz már csak halványan pislákolt, s a szerelem édes illata vegyült az undor szúrós szagával, amit nem tudott nem beengedni magába. Fájt neki a tudat, hogy már semmi sem volt olyan, mint egykor, azonban tenni nem tudott ellene. Az ember nem választhatja meg, mit érez és mit nem. Lassan elhúzódott a magas fiú szilárd alakjától és visszavonult szobájába, egyszer-egyszer bánatosan visszapillantva rá, de aztán bezárta maga után az ajtót. Nem bírta tovább nézni azt, aki egykor a világot jelentette neki, és akiről akkor fogalma sem volt, ki lehetett. Himchan nem értette Taekwoon hirtelen mozdulatait, de tudta, mennyire nehéz volt ez neki.

Végül a fiú ismét egyedül maradt, csak ő, a sötétség és a megszürkült füzetlapok, amelyekre gondolatait vetette nehezebb napjain, mint amilyen akkor is volt. Reszketve fogta kezébe a tollat, amit párszor el is ejtett, de mindössze néhány mondat erejéig kellett szilárdan tartania, hiszen nem volt sok mondanivalója, csak szerette volna leírni az érzéseit, hátha azok megváltoznak és minden ismét a régi lehet. Ám ez sem segített, a sötét fájdalom és a félelem a párja elvesztésétől fátyolként ereszkedett le elméjére, aminek eredménye halk sírás és kétségbeesett remegés lett.

Utálta a tudatot, hogy szerelme több embert ölt meg, mint amennyit egy átlagos sorozatgyilkos. De ennél jobban már csak azt utálta, hogy mindezek ellenére nem tudott elszakadni tőle, mert bármennyire nem érezte azt, amit kapcsolatuk elején, nem tudta elképzelni, hogy elengedje párját. Ahhoz túlságosan szerette. Ezért inkább élt a saját kis világában és magát hitegette, hogy Himchan nem is volt annyira rossz ember, mint amilyennek látszott. Hiszen vett neki egy kiscicát, nem igaz?

A távolban mennydörgés hallatszódott a távolból, amire a fiú megtört alakja megremegett, az állat pedig az öléből a matrac mögé menekült. Ismét egyedül volt, amíg ujjait a nyakában lógó hold alakú medálra nem szorította, annak reményében, hogy az majd kizárja a zajokat körülötte. Egy ideig működött is a dolog, de aztán az ablakon keresztül hatalmas fénycsóvát látott, majd a dörgés mély, pusztító hangja szakította félbe a szoba feszült csendjét. Taekwoon megugrott és zokogva tépte ki nyakából a láncon csüngő medált, aztán elhajította azt a matrac másik végébe. Ő tényleg annyira hinni akarta az apró tárgy varázserejét, hogy lassan belebolondult, mikor már nem segített rajta. Pedig ő tényleg nagyon koncentrált rá, a többi már nem rajta múlt.

Az idő éjfél körül járt, mikor Himchan belépett a fülledt szobába, ahol párja a matracon összegömbölyödve feküdt és halkan szuszogott. Kezei között féltett naplóját szorongatta, ami felkeltette az idősebb figyelmét. Óvatosan kicsúsztatta azt a törékeny test erőtlen izmai közül és kíváncsian belepillantott. A lapok a bánat és kétségbeesés sötét foltjaival voltak tele és valószínűleg már vagy ezerszer el is áztak, de a kacskaringós kézírás ettől függetlenül még olvasható volt. Minden egyes mondat minden egyes szavából és betűjéből sütött a bizonytalanság és a szomorúság, de néhol talán még jelen volt a szerelem édes illata is, ami ha nem is sokszor, de megérintette Himchan orrát.

Pár gondolat elolvasását követően dühösen lökte félre a füzetet és feldúltan kirohant a szobából, meztelen talpának csattogása a konyhakövön törte meg a csendet az épületben. Hajába túrva, zaklatottan fújta ki a tüdejében rekedt levegőt, amiről addig nem is tudott, hogy benntartja. Gondolatai száguldoztak, nem gondolta volna, hogy Taekwoonnak ilyen ellentétes érzései voltak. Ő még mindig abban a tudatban élt, hogy minden tökéletes és szép. Tudta, hogy a munkája nem volt valami családbarát, de nem tehetett róla, beleszületett. Utálta, hogy párja, akiről azt hitte, tökéletesen megértő és odaadó, nem tudta megérteni az ő helyzetét. Utálta, hogy annyira hülyének nézte, hogy egy füzetbe írta le gondolatait, amit bármikor el tudott volna olvasni. Mintha direkt gúnyolódni akart volna vele. Agyát ellepte a vörös köd, kutakodni kezdett, majd végül megtalálta, amit annyira keresett, kést ragadott.

A reggel ugyanolyan fájdalmasan köszöntött a fiatal fiúra, mint amilyen fájdalmasan próbált küzdeni előző este a fáradtsággal, ami végül legyőzte őt. Torkát marta a hányinger, szemei előtt halvány fátyol lógott, ami meggátolta a látásban. Először azt sem tudta, hol volt, de aztán a dohos levegőből és a vér jelenlétének gondolatából rájött, hogy bizony már rég nem otthon. Kitapogatta maga mellett a puha fedelű füzetét, ami akkor nyitva hevert a matrac másik oldalán, amellett pedig a már rég eldobott hold alakú medált, de Himchant nem találta sehol, bármennyire is kereste. Pedig olyan régen aludtak egymás karjaiban utoljára, igazán hiányzott már neki.

Pislogott párat, mire a fátyol lehullott szemei elől. A szobát félhomály fedte, csak néhol szűrődtek be a nap lágy sugarai, simogatva ezzel Taekwoon arcát. Minden nyugodt volt, szinte már túl tökéletes is. De aztán szemei megálltak a sarokban, elsápadt, a boldog vigyor is lefagyott arcáról, mikor meglátta a hatalmas vértócsát, közepében pedig a fehér macska tetemét. Annak a macskának, amely Taekwoon számára a kiutat jelentette az erőszakos világból, és ami a Himchannal töltött szép időkre emlékeztette.

A macska halott volt, a kerítés túloldaláról pedig lövések hallatszódtak keveredve az emberek utolsó sóhajaival és kiáltásaival. Az ég nagyot dörrent, a háború tényleg elkezdődött.