Kalon - 01

Cím: Kalon

Páros: Park Jimin (BTS) x Yoo Kihyun (Monsta X)

Műfaj: fluff

Író: 01

Aesthetic kép, amellyel írni kellett:

Megszokhatatlan nyüzsgés - ezzel jár Busan egyik legnagyobb középiskolájának minden átlagos péntek délutánja. A nyers hangzavar, melyet a menekülő diákok keltenek már-már ijesztő, főleg, ha az ember csak lomhán, ráérősen, önmagába feledkezve kullog végig a szűk átjárón, szemben az eligyekvő nebulók áradatával - hiába szokványos, Park Jimin még sokadjára is savanyú fintorral a képén teszi kockára konkrét létezését, s a főbejárat helyett az azzal ellenkező irányban megtalálható földrajz szertár felé tart.

Az első alkalmak során még megpróbálta kikerülni a tömeget, de hamar realizálta, hogy bizony, csak önmagával szúr ki, ha úriember módjára igyekszik átverekedni magát az előtte monstrumként ágaskodó tumultuson. Élet-halál harc, amit a tanítás végeztével minden hétköznap megvív, azonban torkában dübörgő szívével a már bevett folyamat csak még kényelmetlenebbnek tűnik - a benne fejét fel-felütő hányingert, az émelygést és a szerelem további káros mellékhatásait nem is említve.

Agorafóbiásként talán jobb volna türelmet erőltetni önvalójára, s várni - igen, gondolt már erre, számtalanszor meg is kísérelte, de sosem járt sikerrel. Megvárni, hogy a csődület javarésze felszívódjon, legalább tíz perc semmittevést jelentene a folyosón; az pedig elmondhatatlan szekundummennyiség, melyet felesleges ácsorgással töltene el, ahelyett, hogy Kihyunnal mulatna az elmúlt hónapok során közös helyükké nyilvánított szertárban.

A várakozás nagyobb kínt jelentene, mint az a pár momentum, mialatt ismerős arcok ütköznek a vállába, s tahó módjára még őt magát hibáztatják érte. Semmi gond - vannak dolgok, amikért érdemes áldozatot hozni, s az idősebbel töltött idő pontosan efféle ügyletnek számít, ha máséból nem is, de Jimin szemszögéből biztosan.

Lehajtott fejjel halad előre, rendíthetetlenül, igyekszik nem törődni a ténnyel, miszerint alig látja a kopott, pepita mintás járólapot a sok útjába botló lábfejtől, s ha megemeli arcát sem válik áttekinthetővé a helyiség  - nem ő a legmagasabb jelenség, ki ezen falak közt valaha is megfordult, illetve folyót lehetne rekeszteni a jelenlévőkkel, így semmiként sem kedvező a helyzet számára.

Mondhatni szerencséje van, hisz jelenleg a tömegen túlnyúló probléma feszíti a koponyáját, így annak nem is szentel több figyelmet, s immáron mindenével a benne kavargó, zavaros ideákra koncentrál.

'Majd három hónapja gyakorol veszélyes hatást fiatal szívére egy felsőbb éves, gyönyörű fiú, kit a többség csak Yoo Kihyunként ismer, s még is eddig húzta-halasztotta a vallomást. Ez talán több is, mint kellemetlen, hisz nem volt mi visszatartsa – boldog-boldogtalan tisztában van szexuális orientációjával, senkit sem lep meg, ha egy vele egyneműről áradozik a bevett felállást ezzel pajkos mosollyal, s már-már irigylésre méltó könnyedséggel keresztülhúzva. Még csak prűdnek sem mondható, s nem is a visszautasítás az, ami idáig szája elé tapasztotta képzeletbeli tenyerét - a keserű félelemet, mi benne generálódott, a lehető legszokatlanabb forrás táplálta az idő múlásával egyre nagyobbra, s terebélyesebbre, mígnem az már annyira nyomta vállait, hogy kénytelenné vált cselekedni. Nem bírja tovább, bevallja, ha törik, ha szakad.

Lassan ér a sokadalom ritkított végére, s hiába várja a megkönnyebbülést, mi ilyenkor nagy általánosságban eluralkodik felette, az jelenleg még csak nem is kerülgeti. Minden bizonnyal elűzte a rettentő rémület, s a csitíthatatlan izgalom vegyülete, mik nem hagyják még utoljára végiggondolni, miként kívánja tálalni érzéseit oktondi szíve választottjának.

Kihyunról beszélünk - abban sem biztos, hogy jó ötlet-e ezt egyáltalán szavakkal közölni. Az idősebb oly' törékenynek fest, mi van, ha ártatlan, szégyenlős valóját csak összetöri Jimin heves érzelmeinek tudata, annak súlya? Nem tudja, s csak remélni meri, hogy túllihegi ezt az egészet. Olyan zűrös...

 A csend nem létezik, s meglehet, hogy nem is létezett soha - legalábbis, Jimin még csak definiálni sem tudná ebben a pillanatban. Hiába válik a folyosó nesztől mentessé, miként elhalad a kémiaterem ajtaja előtt, majd öleli körbe teljes némaság, ahogy háta mögött hagyja a következő helyiség nyílászáróját, úgy érzi, körülötte minden él, lélegzik, és rosszindulattól fröcsögő szavak által beszél.

Nem, nem őrült meg, csak a rá nehezedő nyomás az, ami ezeket a bugyuta képzelgéseket ráerőlteti - tudja, hogy ezzel nem rossz fát tesz a tűzre, még is retteg. Olyan, mintha még a dísznövények is ráförmedni készülnének, leteremteni a lábáról szerencsétlent, amiért ilyen elképesztő badarságra készül - ezen gondolatmenetet követően már jogosan mélázik el, vajon tudta nélkül sérült mentálisan, vagy csak a szerelem ment ilyen mérhetetlen módon az agyára?

Egyiket a másik után, lassacskán - nem lohol, kivételesen. Ráérősen vánszorog, mintha nem várna már rá barátja a szertár ütött-kopott, fehér ajtaja mögött - jobb is, ha nem gondol erre, az csak még inkább lelassítaná.

Máskor egyenest futótempóban halad idáig, kitörő lelkesedéssel, levakarhatatlan mosollyal a képén, s triviális, hogy ezt nem a Kihyun adta tudás váltja ki belőle. Bár feltehetőleg az idősebb is úgy véli, érdekli őt a bent rejtőző kristályok, drágakövek hadának története, keletkezésük tudományos magyarázata, valójában ez közel sincs így. Világ életében utálta természettudományokat, s ha nem létezne a felsőbb éves, valószínűleg most nem rejtegetné ezen tulajdonságát.

A már bent tartózkodó feltehetőleg nem is sejti, mire készül - látja maga előtt, ahogy a poros dobozokat rendezgeti, magában vívódva, melyik – Jimin számára érdektelen - kavics kerüljön a porondra, miről áradozzon olyan áhítattal, amit a fiatalabbon kívül senki sem ismer. Ilyen volt ő, szinte veszélyesen visszahúzódó. Ha jól tudja - márpedig feltehetőleg jól tudja -, akkor őt megelőzően a harmadéves fiúnak egyáltalán nem voltak barátai, sőt, még csak kedves ismerősei sem. Hogy is láthatta volna azt az édes mosolyt előtte bárki? Hiszen ő is csak akkor válhat tanújává, amikor a koszos szertárban ücsörögnek, a festéket magáról levedlő falak között, megviselt székeken, miközben az idősebb megfeledkezve szemérmeskedéséről, szinte dalol; egyszerűen megtelik élettel.

Ezzel kéne kezdenie. Ha ezt a monológot elő tudná adni neki úgy, ahogyan az zűrös fejében most megfogalmazódott, talán minden rendben lenne. Nem kellene attól féljen, hogy ezzel tönkreteszi őt, elveszi báját, megfosztja mérhetetlen ártatlanságától, vagy éppen kárt tesz benne. Mert ettől tart – nem akarja bemocskolni.

Megtorpan az ajtóban, pihenés gyanánt, ámbár még maga elől is titkolná, de reménykedik a megnyugvásban - feleslegesen. Tudja, hogy lehetetlen, s amíg nem tisztázza ezeket a kusza, leírhatatlan emóciókat, amik lassan komolyan az őrületbe kergetik, az is marad.

Nem ácsorog tovább. Bemegy, nem vár, nem segít kavicsot választani, csak kimondja. Ingatag lábakon ácsorog a terve, de legalább rendelkezik valamiféle elképzeléssel, ami tekintve, mennyire szét van esve, igencsak nagy előrelépés.

Ujjait igazítás céljából fúrja sötét tincseinek rengetegébe, s bánkódik, amiért sehol sem ellenőrizheti megjelenését - bár azzal amúgy is tisztában van, mennyire ocsmány a fekete-kék színkombinációban pompázó egyenruhája, melyet egy vászonnadrág, ing, s zakó képez. Alapvetően sem kedvence ezen összeállítás, hát még az évnek ezen szakaszában, a  nyár beköszöntével, mikor legszívesebben a saját bőrétől is megszabadulna az ember, nem még, hogy zakóba kényszerítsék.

Még várna, ha tehetné, de mikor puffanás hangja szökik ki a szertár zárt ajtaján keresztül, minden további nélkül, meggondolatlanul cselekszik – beront, elhiteti magával, hogy ő a nap hőse, s máris törékeny szerelmének segítségére rohanna, ha ő volna bajban. Szerencsére megint csak az anyáskodó hevessége kényszerítette cselekvésre, hisz Kihyun helyett csak pár kartondoboz hever a földön - az említett bánatos kiskutya tekintetével méregeti őket, miként ácsorog a rozoga székek egyikén, véletlenül sem kapaszkodva. Kezei között egy kis dobozkát szorongat, s mihelyst észleli Jimin jelenlétét, szemeit immáron három fő pont közt járatja szorgosan. Dobozok a földön, egy a kezében, s barátja az ajtóban - nem csoda, hogy azt se tudja, milyen arcot vágjon. Kívülről szemlélve, elég szórakoztató ez a látvány.

- Szabad megkérdeznem, hogy még is mit művelsz? - Ez az első dolog, ami kiszökik a száján, s bár hiába szeretett volna, képtelen rögtön a lovak közé csapni. Olyan ijesztően nagy súlya van a benne bujkáló szavaknak, nincs mersze azt csak úgy Kihyunra zúdítani, még baja esne!

- Rózsakvarc! - Nem kifejezetten erre a válaszra számított, már, ha csúfolható ez annak egyáltalán. Különleges nap lehet a mai; Kihyun izgatottabb, Jimin feldúltabb a megszokottnál. Szeretné megtudni, hogy az idősebből mi váltott ki ilyesmit, azonban mindenekelőtt annak örülne, ha Kihyun lemászna az instabil székről, min jelenleg álldogál.

Furcsának furcsa a viselkedése, ennek ellenére nem veszít a fényéből, tisztaságából, valahogy ezt mind megőrizve mutatja egyikét a ritkábbnál is ritkábban látható arcainak - ezért fehér. Jimin szereti őt ezzel a jelzővel illetni, mióta csak tágabb értelemben mesélt neki Kihyun a színekről. Elsőre érdekesnek fest a felvetés, miszerint egy-egy árnyalat többet jelenthet puszta nüansznál - ő maga sem értette igazán, míg az idősebb szájából nem hallotta. Nem zavaros, hülye klisékkel állt elő, inkább megszemélyesítette a színeket, s tudta nélkül azonosította önvalóját fehérként.

Mert Yoo Kihyun bizony tejszínű - ő maga a béke, az erkölcs, az érintetlenség. Akármit csinál, bármerre is sodorja őt az élet, nem számít; a környezete nemes egyszerűséggel nincs hatással rá, sosem volt, s meglehet, soha nem is lesz. Elérhetetlen, hiába nyúl felé az ember, nem érezheti őt igazán. Talán Jiminnek ez nyújtott gyenge vigaszt még a heves, követhetetlen érzések felfedezésekor - nem piszkíthatja be, ha nem ér hozzá. Minden rendben is ment, aztán...

Egyszer csak megtapintotta.

- Ha tudtam volna, hogy ilyen kristálya is van a sulinak! - Hatalmas, őszinte görbület ül ki lágyvonású arcára, minek láttán a Jimin gyomrában szállást bérlő pillangók rögtön felélénkülnek, s hiába verték már át számtalanszor ezek a felelőtlen szárnyasok, most az egyszer biztos a választásukban.

Szólni sem tud, szerencsére nem is kell. Az idősebb azonnal lekecmereg az ülőalkalmatosságról, a gondosan lezárt, poros dobozt bontogatván, továbbra is gyermekded feltüzeltséggel méregetve azt. Hiába mesélné el bárkinek, minden bizonnyal senki sem hinné el neki, miféle ragyogás az, ami ilyenkor körbelengi Kihyunt – ha más is látja, nem vigyorog ily' csacskán, sőt, még csak beszélni sem beszél. Akkor mindenkitől egyaránt elvárja a minimum távolság megtartását, de ez idő tájt szinte szántszándékkal csalogatja közelebb magához Jimint, azt, aki az ő érdekében szeretne magának megálljt parancsolni, még akkor is, ha ez lehetetlennek bizonyul.

Mázlija van – az idősebb annyira odavan, hogy nem is várja a beleegyezését. Ontja magából a szavakat, miként leülnek; Jimin képtelen tartani a lépést, hiába hegyezi a füleit, hallja, de nem érti mit próbál közölni vele a másik. Lényegében vért izzad, olyannyira igyekszik ellenállni, feleslegesen. Ha ráemeli tekintetét, elveszik a mérhetetlen, festői szépségében, az árnyékban, melyet arcára vet a mögöttük található ablak üvegén át beszökő napfény, minden apró részletben, ami ő, ami részét képezi. Amennyiben nem nézi, csak hallgatja, ugyan ez történik - elhagyja tudatát, együtt úszik a levegőben keringő, szép szavakkal, melyeket Kihyun tudta nélkül, már-már fájdalmas kecsességgel enged szabadjára.

- Szilicum-dioxid, SiO_2. – Mindig a tudományos résszel kezdi, mióta csak találkozgatnak a tanítást követően. Tudja, hogy Jimin mennyire ki nem állhatja a fekete-fehér, megvitathatatlan részt, így a lehető legfontosabbakat közli csupán, s utána tér rá a már vitatható témára. Meglehet, ez volt az, ami olyannyira megfogta a fiatalabbat; mihelyst kiismerte, mindent hozzá igazított, s nem magához. Sajnálatos, hogy egy majdnem földrajz bukás vezette őket idáig. - Trigonális kristályrendszer, a rózsaszín számos árnyalatában előforduló kvarcváltozat.

 Immáron stabil közepes, mégsem maradt abba a korrepetálás, csupán sokkalta inkább földrajz szakterületből kiinduló, kevésbé kötött társalgássá alakult. Bár a beszéd javarészt egyoldalú - a fiatalabb mindössze csak hallgat, ritkán bólint párat, s noha gyakran el sem jut a tudatáig, miről vakerál ily' átéléssel az idősebb, azért élvezi. Hisz láthatja, érezheti, s csodálhatja őt - őt, aki fehér, ragyogóbb, hamvasabb, s tisztább a friss hónál. Őt, aki festői, s szebb minden más entitásnál. Őt, akit így csak a fiatalabbnak van jogosultsága így látni.

Bárcsak ki tudnám mondani...

- Nagyon szép színű, nem? - Megmutogatja, mihelyst kiszenvedi a dobozból. A kis, jelentéktelen kavics mutatós, mégsem bírja magán tartani az éhes szemeket, mik a csontos kéz, s hosszúkás ujjak gazdájára kíváncsiak egyedül. Kihyun nem áttetsző, nem törik meg rajta a fény ily' kecsesen, s még csak nem is egyezik a cseresznyevirág szirmainak derült színével, valami mégis van benne, ami nem engedi Jimint levegőhöz jutni. - Mangán, vagy titánium szennyeződés okozza.

Kénytelen hatalmasat nyelni, mihelyst meghallja ezt a szót. Szennyeződés. Helyben vagyunk.

Mi van, ha ez a kis darab kavics sokkal szebb volna, ha nem piszkítaná be semmi sem? Tiszta lehetne, olyan, mint a tükör, kedvére barangolhatná át a fényár, csilloghatna, ragyoghatna – ha nem mocskolná be a mangán, maga lehetne Kihyun, csak kristályosan.

Ezért nem mer megszólalni, ennek okán ég minden végtelenül szerelmes szó a torkára. Önzőség most megszabadulni ettől a tehertől, viszont, ha tovább kell cipelnie, előbb-utóbb megszakad miatta – dehát ő piros. Barátságos alak, sok-sok kedves ismerőssel, rengetegen kedvelik, bár azt nem érti, miért. Szenvedélyesen űz mindent, amit csak szeret, kielégíthetetlen a kalandvágya, ő maga is olyan mozgalmas, s figyelemfelkeltő, mint a kedvenc színe.

Nem egymásnak lettek teremtve, ez nem is kérdéses. Ő csak egy elkallódott, bátor vércsepp, minek egyetlen vágya, hogy a friss hóba pottyanhasson, s eggyé váljék vele. Vér a hóban - nem szép, nem finom, nem lágy, nem kecses. Kihyunt tönkretenné, ha bármit is kapna Jiminből. Elveszítené azt, amiért a fiatalabb megszerette. Csak beszennyezné saját magával.

- Minden oké? - Egy ideje már a hallójárataiba sem férkőznek be a szavak, mik a szép kavicsot jellemzik, s úgy fest, ez buktatta most le. Bár közrejátszhat, hogy a hirtelen jött felismeréstől gyöngyözik izzadtsága a homlokán, átnedvesíti a sötét tincsiet, sőt, talán még el is sápadt egy kicsikét. Nem teheti meg ezt vele, de magával sem tolhat ki ilyen csúnyán.

Van egyáltalán helyes döntés?

- Nem, nem igazán - megrázza a fejét, s tekintetét is elszakítja tőle, hátha könnyebb lesz. Szeretlek; így kellett volna hangoznia válaszának. Ennél rosszabb nem is lehetne. Az idősebb nem elég, hogy rájött, baj van a másikkal, most még faggatózni is fog, sőt, minden bizonnyal idiótának titulálja majd. Ki az a hülye, aki nem tudja kinyögni, mi baja van?

Ő olyan intelligens, szinte süt róla, milyen művelt, s értelmes. Jimin nem ilyen. Mindent csak elrontana azzal, ha a tudtára adná, mennyire szeretné újra, és újra közel érezni magához, mennyire gyűlöli, mikor savanyú arckifejezését kell néznie a folyosón. Az örökkévalóságig szeretné nézni tökéletes mosolyát, de azzal elvenne annak értékéből.

- Rosszul vagy?

Igen. Miattad. Gyomorforgatóan szerelmes vagyok beléd.

- Nem.

 - Akkor fáj valamid?

Mindenem. Olyan nehéz beszélni akarni, ha az ember képtelen rá...

Jimin csak a fejét rázza.  

- Valami baj történt? - Közelebb húzódik hozzá, s olyannyira vizslatja, mintha tudná, honnan ered a szenvedés, minek időközben még az arcára is volt lehetősége kiülni. Egyenesen meztelennek érzi magát Kihyun tekintete előtt, s tudja, akármit próbálna magára aggatni, ugyanolyan pucér maradna. - Oké, ne válaszolj, látom, hogy gáz van. Mi az?

- Kihyun, én ne-

- Nem azt kérdeztem, mit gondolsz róla. Akármi is legyen, ki vele, őszintén.

Kár lenne most megfutamodni. Végül is, valószínűleg úgy sem viszonozza az érzéseit, sőt, meglehet, megijesztik majd azok a súlyos szavak, mikkel kifejezi magát. Nem biztos, hogy bepiszkolódik, megeshet, hogy ugyan az marad majd, s őt, a piros mocskot oly' messzire taszítja magától, hogy lehetetlenné váljék az összemosdás gondolata.

Rossz ebbe belegondolni - fáj is, meg nem is.

De ha már karmazsin, s ezen tulajdonságától élete árán sem szabadulhat, viselkedjen is ennek megfelelően, nem?

Egy szó. Egy nagyon-nagyon nehéz szó, amit most ki fog mondani. Lesz, ami lesz.

- Szeretlek. - Nem néz rá, szigorúan maga elé bámul, s hirtelenjében azt se tudja, melyik falnak rohanjon neki. Tizedmásodpercek, mik minutumokként ülnek a vállára, s hajtogatják, mekkora baromságot követett el.

 Megutál, vagy tönkremegy, ennek jó vége nem lehet - tudtam, s még is megtettem, mert elfáradtam, s tovább küzdés helyett csak gyáva mód szabadjára engedtem önzőségem.

- Én is téged. Hol itt a baj? - Talán nem hall jól, esetleg hallucinál, viszont az, hogy az idősebb ajkát tényleg ez a mondat hagyta el, jelen pillanatban lehetetlennek tűnik. Ha igaz is, akkor sem jelentene felhőtlen boldogságot, sőt, ez talán még rosszabb az eltaszítottságtól.

Végtelennek tűnő szekundumok, még sem hall másik választ, nem cseng a füle, nem ájul el. Minden jel arra utal, hogy bizony, önmagánál van, s volt is egész idő alatt, a mondat, mi visszhangzik a fejében, tényleg elhagyta Kihyun száját. Örülnie kellene, még sem érez mást, csak végtelen félelmet, mi eluralkodni látszik felette.

- Úgy?

- Úgy.

Ellenállni nem lesz képes. Meg fogja tapintani, számtalanszor. Érintetlen, sima valójára élénk foltokat csókol majd a szeretete. Kihyun nem lesz fehér, de Jimin sem lesz piros többé. Együtt mennek tönkre? Elveszítik azt, amik. Megváltozik minden - bennük, s körülöttük egyaránt.

Felpillant rá. Utoljára megszeretné csodálni, milyen az igazi, festői valója, az elérhetetlensége, a nyugalma, a tökéletessége, de valami már most más. Pedig csak beszéltek, nem léptek fizikai kontaktusba, elég volt a tudat, hogy érez a másik, s színeik közt átszakadt a gát, s visszafordíthatatlanul tódultak egymásba. Kihyun viszont mosolyog, felszabadultan, szélesebben, mint bármikor máskor.

Mosolya láttán minden tisztává vált számomra. Nem bemocskolom, vagy bepiszkítom, s nem kárt teszek benne ezzel - csak kiszínezem.